Tizedik fejezet
A Szuronyhenger elindul

1.

Másnap reggel egy nap szabadságot kaptunk. Ez annyit jelentett, hogy hadba indul a csapat. Dupla cigaretta- és rumadag. Fele szolgálat.

És szörnyű felfordulás!

Szóval a levegőben lóg a kivonulás.

Egy nap szabadság szép dolog. Még nálam is, aki Potrien szerint kissé családiasan fogom fel a katonáskodást.

Amikor elhaladok az őrség előtt, ahol személyesen az őrmester vizsgálja meg a katonák külsején, hogy előírásos-e, Potrien végignéz.

– Ááá... dr!!!

Ez annyit jelentett, hogy „ŕ droite”.

Jobbra Fordulok.

– Aáá...s! – rikkantja (ŕ gauche!).

Ha csak egyetlen ráncot találna a köpenyemen, visszaküldene.

De nincs módja erre, hát csak végigmér:

– Lesz szerencsénk közlegény úrhoz a hadba vonulás alkalmával? Súlyt helyezek rá, hogy valaki elrontsa a menetoszlopot, és ha esetleg az ezredes itt van, amikor elindulunk, mit gondol, mit mond majd nekem, ha magát menetelni látja?

– Azt mondaná: „Kedves Potrien...”

– Ne mondja el! Mars! Mars!... Takarodjon! Disznó! – üvöltötte – takarodjon, mert levágom!...

Kedvenc kocsmámba mentem, a kikötőbe, a „Négy Vidám Hullarabló”-hoz.

Alig ittam azonban a tizedik konyakot, amikor egy sofőr megérinti a vállamat.

– Valaki várja kint uram. Szeretne beszélni önnel.

Kimentem a vendéglő elé.

Egy autóból La Rochelle grófnő hajolt ki, és kedvesen mosolygott!

– Haragszik? – kérdezte.

– Gró... grófnő... hebegtem...

– Fél beülni a kocsiba...

Természetesen nyomban beszálltam. Az autó belsejében mint súlyos köd ült a jázmin átható illata.

– Palais de dance!... – mondta a sofőrnek.

– De... grófnő... az egy előkelő hely, és én...

– Kérem... Engedje meg, hogy mint hadba vonuló légionistát vendégül lássam...

A hadba vonulók megvendégelése a város polgársága között ősrégi divat. Néhány perc múlva a mulató előtt kiszálltunk, és beléptem a grófnővel a kapun.

Nem vagyok hiú ember, ezt láthatták abból, amit eddig írtam, de bevallom: jólesett, hogy egy ilyen előkelő, szép hölggyel fogok az előkelő mulatóban megjelenni.

Csak ne csúszna úgy a szöges cipő a parketten. Egy vigyázatlan pincérben megkapaszkodtam esés közben és néhány csésze kávé egy kis társaság ölébe esett...

A selyemruhás hölgyek sikoltozva ugrottak fel, és én a jó modor követelményének megfelelően mentegetőztem:

– Bocsánat... de ez a marha pincér... – és tenyeremmel szárítgatni kezdtem az egyik hölgy ruháját, de ettől még jobban sikoltozott. Egy kedves arcú ősz ember szabadított ki a helyzetemből.

– Mes dames et messieurs! Egy hadba vonuló legionárius jött közénk. Fogadjuk szeretettel! Éljen a légió!

Tust játszottak, és megéljeneztek.

Az ősz úr bemutatkozott.

– Van der Ruffus vagyok.

– Örvendek. Részemről: John Fowler.

Most meglátta a grófnőt. A nyájas hollandus arca hűvös lett. Mélyen meghajolt.

– A katona az én vendégem, Mynher.

– Akkor... nem zavarom... grófnő...

Ismét meghajolt, És elment.

– Jöjjön, üljünk le.

Whiskyt rendeltem. A grófnő szőlőt kért, és teasüteményt.

– Nos, kedves John... miért mereszti úgy reám a szemét?

– Azt hittem, hogy haragudni fog.

– Miért haragudnék?... úgy láttam, hogy maga egy ostoba fajankó. Azután rájöttem, hogy okos, bátor. Nem hallott még olyant, hogy egy nő utólag megszeret valakit éppen azért, mert saját kárán tapasztalja, hogy okos férfival van dolga?

Csakugyan ilyet már hallottam.

– Először meg akartam ölni magát. Azután napokig sírtam, végül már csak látni akartam... Kérem, ne féljen. Nem kérdezem a titkait. Igaza van, ha nem bízik bennem... Majd megvárom, amíg lassanként elnyerem a bizalmát. A kormánybiztossal összevesztem, nem törődöm ezentúl senkivel... Szeretlek, John... – suttogta, és megragadta a kezemet –, nem érdekelnek a titkaid... csak szeress, és ölelj át néha azzal az erős férfikaroddal.

Csakugyan erős férfikarom van. Ezért ismét hinni kezdtem ebben a nőben. Ha nem akarja a titkaimat tudni, akkor végre is igazán nincs miért gyanakodni.

– Grófnő... szeretem önt, és fájt, amikor rendkívüli éleslátásommal felfedeztem, mennyire visszaélt rajongásommal.

– Örülök, hogy így volt. Mert megtudtam, hogy nemcsak bátor és erős vagy, hanem okos is.

Ezt igazán el kellett hinnem.

– Jöjjön... jöjjön hozzám, ahol csak ketten vagyunk, és nem bámul ránk mindenki.

Csakugyan mindenki bámult. Pedig előkelő kéztartással ittam, kisujjamat külön tartva a pohártól, mint az urak.

Azonban a szőlőmosó pohárból ittam. De hát ki gondol arra, hogy egy fél literes kristályedény errefelé nem tömény alkohol ivására szolgál, hanem gyümölcsöblögetésre?

Minden gyanakvásom eloszlott. De ez igazán érthető volt. A grófnő kedves volt, alázatos, síró-nevető arca csak úgy sugárzott, ölelt, csókolt, és kért, hogy vigyázzak magamra a tűzben, mert nem élné túl, ha elesnék.

Ez elég valószínűen hangzott.

– Ott leszek, John... ha akárhogy is... Eljövök, és a közeledben imádkozom érted.

– Igazán megtisztel... – feleltem boldogan. Reggel sietve indultam a kaszárnya felé. Szeret! Alig tettem néhány lépést, egy kisgyerek jött hozzám.

– Tessék a levél. Egy úr küldi.

A levélben ez állt:

„Te egy. Nagy sokk pupu teve vaggy! Irrtam már Nekked. Hogy te kerüüld el. A bosszorgánt! Esz Tegedett be akar fonni mindd. Egy tszopfott. És majdd a véggül. jóll adjon lövnek. Fogod llátni. Te lló.

Ne dudgi!”

Írhatsz már nekem, Török Szultán, te bujkáló csirkefogó.

Szeret! Szeret! Szeret!