2.

A Török Szultán napról napra több holmit akasztott magára. Sípot, térképet, iránytűt, látcsövet, lepkegyűjtőt és természetesen látcsőtokot.

Az iránytűt és a térképet nekünk adta. Felajánlotta a lepkegyűjtőt is, de erről lemondtunk.

– Még rakodnak – mondta. – Most menjetek.

– Mit rakodnak?

– Egy kis iparvágányt húztak fel idáig valamelyik hajózásra alkalmas szakasztól és onnan szállítják az építkezéshez szükséges anyagot meg minden egyebet, amit Matadiból küldenek. Egyszer havonta jön ez a kis vasút...

– Siessenek – mondta a tábornok. – Semmit sem szabad kockáztatni...

Potrien levette a kabátját. A Török Szultán letette a sípját, térképét, lepkegyűjtőjét és látcsőtáskáját, hogy szintén ingujjra vetkőzzön. Hopkins a lepkegyűjtőt és a látcsőtokot nézegette titokban, hogy esetleg megtalálja a szivarjait. De a Török látcsőtokjában igazi gukker volt.

A csónakot Potrien és a Török Szultán fogták a cölöpkunyhó oldala mellett, mert a víz sodra iszonyúan erős volt. És kedves krokodilok csapkodtak körülöttünk.

A tábornok megölelte a leányt. Én szálltam be elsőnek. Tuskó Hopkins, ahogy megbeszéltük, elvette Potrien revolverét, sőt magára akasztotta az őrmester katonai érdemkeresztjét is, végül a féltve őrzött üres látcsőtokot, amelyben a tábornok szivarcsutkáit őrizte.

– Siess, te lajhár! – ordította a Török.

Hopkins is a csónakba ugrott, végül Yvonne, és azután elengedték a szorító kezek, megbillentünk... A Török a kunyhó szélén állva egy hosszú léccel tolt bennünket a folyó sodra felé, mert evezni még nem lehetett. Végre nekilendült a csónak...

– Szerbusztok! – kiabálta a Török Szultán, és a felszabadult hosszú léccel négy-ötször úgy vágta fejbe Tuskó Hopkinst, hogy csak úgy zengett a deszka.

– Csak látszat – nyugtatta meg az üvöltő köpcöst. A következő pillanatban a folyó elkapta a csónakot.