3.

Lihegve, ernyedten ült az íróasztal előtt. Micsoda ostobaságot követett el!

Az még itt a fenében, Szudán mélyén sem számít, ha egy tiszt valamelyik fogollyal a nótáját húzatja, vagy adomákat meséltet... Mon Dieu!... Hiába írja elő a tiszti kódex, hogy rangjához nem illő társaságban mulatozó tiszt vétsége súlyos elbírálás alá esik.

Miféle rangjához illő társaságot keressen itt, a homokbuckák között?

De Henry Fécamp hazaáruló! Ezzel koccintani nem vétség, hanem bűn! Erre nincs mentség. Ez csakugyan méltatlanná tesz egy tisztet a kardbojtra.

Odaállt az ablakhoz. A derékig mezítelen 63-ast éppen felhúzták az oszlopra, hátrakötött csuklóinál fogva, amíg csak a lábhegye ért a földhöz. Sirone kapitány határozott mozdulattal felvette a telefonkagylót.

– A marokkói fővonalat kérem!

Izgatottan dobolt az asztalon. Múltak a percek. Az udvarról kiáltás hallatszott.

– Debout!

Most kötik fel másodszor. Ha elájul a delikvens, végigöntik vízzel, és amikor magához tért, újra felhúzzák, a csuklójánál fogva.

– A vezérkar D-osztályát adja... a travaux parancsnoka kéri.

Dobol az íróasztalon. Nézi az ujjait. Azután a füléhez szorítja vállal a hallgatót, és cigarettát sodor. A nap már 45 fokos szögbe emelkedett. Phű! Izzik a dohos iroda. Az udvarról rövid kiáltás süvít:

– La bas!

Valami nyikorog. Berozsdásodott csiga vagy kampó. Test zuhan, vödör csördül, víz ömlik.

A vonal zúgó mélyéről jelentkezik Marokkó!

– Larmantier ezredes urat kérem!

Nyikorgás, rövid zaj hangzik az udvarról. Egyre feszül a forróság, úgy feszül, mint lábujjhegyre merevülő emberi test az oszlop hosszában.

– Larmantier... Szervusz... Mi van?

– Szervusz. Jelentést teszek egy vállalkozásról, amire nem volt utasításom. Emlékszel még bizonyára a szörnyű esetre, Ulogi-oázisban, amikor egy bizonyos Henry Fécamp nevű közlegény megölt két embert, és elrabolt egy irattáskát.

– Emlékszem...

– Akkor bizonyára tudod, hogy mi lett Fécamp további sorsra...

– Hogyne. Kivégezték.

– Mi?

– Halló... fújj a kagylóba! Fécampot halálra ítélték, és kivégezték.

Szünet. A kapitány csodálkozva meredt maga elé. Egy homlokára lógó tincsről verejtékcseppek hullanak le.

– Ez biztos, kérlek? – kérdezi a telefonba elhűlten a kapitány.

– Biztos.