XIII. FEJEZET

1

De Bertin, Laboux és a leány csodálkozva álltak a megkerült Alfa Romeo előtt.

– Hogy került ide a kocsi? – kérdezte Laboux a háttérbe húzódó lakájt.

– Talán itt van valahol, akinek eladta, sir...

– Mi?... Ja úgy... Nem hiszem, hogy a vevő jött vele!

– Az én unokafivéremnek – vélte André – volt egy bernáthegyije, és miután eladta a mészárosnak, még két ízben visszaszökött. Megjegyzem, autóban ez a ritka ragaszkodás egészen elképzelhetetlen.

– Igaz – bólintott Laboux –, csodák ma már csak idegbeteg lakájok hasonlataiban léteznek.

– Bocsánat sir, de a többi feltevés éppilyen valószínűtlen. Ha egy autó vezető nélkül közlekedik, akkor mindenre képes. Még hűséges is lehet, mint Snuki, a bernáthegyi.

– Ha befejezte akadémiai székfoglalóját, úgy menjen a konyhába, André – felelte Laboux.

Csodálkozva körülfogták a megkerült járművet.

– Nézd – kiáltott most hirtelen Anette, és az ülésre mutatott.

Egy fekete keretes monokli feküdt a bőrön. Laboux felvette, és ámultan látta, hogy egy helyen lepattogzott a celluloid, és a mezítelen drót látszik.

Tátott szájjal nézték...

– Gorcsev monoklija! – kiáltotta Laboux.

– No, de magad is láttad, hogy beöltözve ült a Fort-St.-Jean-ban... Várj!

A tábornok felsietett a szobába, és telefonált Marseille-be. Maguk sem tudták, hogy miért érdekli őket az ügynek ez a része jobban, mint a tizennégy karátos autó csodálatos megkerülése. A beszélgetés rövid volt, és ismét teljes homályt derített az ügyre.

– Harriot századost kapcsolják... Szervusz! Kérlek, egy Gorcsev nevű légionista, akit 18-án éjjel Nizzában, a tüzérlaktanyában toboroztak, ma délelőtt egy menetkész pelotonban volt. Szerezz nekem olyan értesülést, amely minden kétséget kizár, hogy ez az ember útnak indult-e tegnap délután vagy éjjel Afrika felé... – Kis szünet. – Hallom... Igen... Igen... Köszönöm...

– Nos? – kérdi rekedten Laboux, miután a tábornok letette a kagylót.

– Ez volt a válasz: Gorcsev Iván 27-es számú közlegényt behajózták Oran felé, és több mint fél napja úton van.

– És a monokli? – kérdezte Anette izgatottan.

– Valaki misztifikál vele.

Sokáig hallgattak. Valami fojtott idegesség ült rajtuk.

Most André lépett be, szokott titokzatos és dölyfös arcával.

– Sir, egy rendőr van itt.

– Mi?! – kérdezte riadtan de Bertin. – Megint valami bűntény.

– A mai kivételes napon nem történt rablás, betörés, és más efféle – jelentette André –, azonban még csak délután három óra van, tehát történhet.

– Mit akar a rendőr?

– Szerinte a kapu előtt álló kocsi úgy legázolta a Place Magenta díszkertjét, mintha nem is ült volna vezető a kormánynál. Egy hasonló feltevésért az imént rendreutasított, sir...

– De most már elhiszem – felelte dühösen Laboux –, hogy a hűséges autó hazaszökött! Sőt! Azt is elhiszem, hogy a szerencsétlen kocsin kitört a veszettség, mert úgy látszik, megharapta magát.

André emelt fővel állt, és mélységesen sértett önérzetében olyan volt, mint egy finom pálinkagyár többszínnyomású falragasza...