3

Laboux szívét nehéz súllyal nyomasztotta az önvád Gorcsevért. Felült az ágyban.

Sirokkó volt. Párás, undok este.

Egy éles vonal indult a szeme sarkából a tarkójáig, lehatárolva koponyája harmadát, mintha görcsből készült sapkát viselne a feje búbján, félrecsapva.

A levegőben úszó gőzös, híg rothadás nyirkossá tette az ágyneműt, és a szoba falai pállott szagot leheltek.

Az ablakhoz ment.

Sirokkó...

Nedves háztetők, fényudvarban bóbiskoló lámpák látszanak a fullasztó éjszakában. A különös, gonosz déli áramlás forrón végigsimítja az arcát, pedig szélcsend van. Kettősen dobban és aritmiás vergődéssel küzd a szív; belülről lüktet a dobhártya egy nyakütőér izgalmától, és összeáll a köd, egyre sűrűbb, pinceszagú burokká.

Sirokkó...

Konyakot iszik... Az ablakkal szemben, a köd mozivásznán egy rezgő képet lát, mintha kezdetleges laterna vetítené:

Gorcsev Iván, közlegény
élt 22 évet

Járni! Menni!... Nem bírja a leánya tekintetét, nem bírja a saját gondolatait... Úgy látszik, kiújul a maláriája... Láza lehet...

Felöltözött, és elment otthonról... Elsietett.

A szél sírt, vékony, átlátszó ködfátylak nyújtózkodtak a rossz szagú, langyos estében... A nyílt óceán vihara kicsapott ide, az afrikai partra... A kikötő táján valahonnan harmonika hallatszott. Néhány szirénabőgés vegyült a muzsikába. A nedves fakoronák itt is, ott is felvillantak, ha ráhullott egy elrohanó autó fénycsóvája valamelyikre.

Bement az egyik kocsmába. Ha valami baja volt, lekívánta magáról az úri életet, elvegyült a matrózok és más, egyszerű emberek világában. Máskor itt jól érezte magát.

– Konyakot!

A kocsmáros gyanakodva nézte jóruhás vendégét.

– Na, mit bámul! Hozza azt a konyakot, maga hülye!

– Igenis! – felelte, és gyanakvása nyomban megszűnt.

A harmonikához egy citera is csatlakozott. A Caporal bűze összevegyült a kimért bor szagával. A nyolcadik konyak után kissé enyhült a belső feszültsége. Élvezettel szívta be a ködpárától gőzölgő zubbonyok és nedves gumikabátok leheletét.

Forró fejjel kilépett a légtelen, homályos estébe. Elmosódott arcok tűntek fel a párán át, fényes rendőrsapka... egy bandukoló, zörgő teherkocsi. A távoli hajószirénák versenyt sírtak a szél zúgásával.

Kissé szédült. Részeg lehet, gondolta... A sarki forgalmi lámpánál már bizonyosan tudta, hogy részeg... Nyirkos karosszériák csillogtak, a zöld jelzést várva... Egy mellékutcából hosszú dudálás, Laboux forró szemei előtt ismét feltűnik a sírfelirat: „élt 22 évet”. Szédült...

És most a sarkon befordul az elmerült kocsi, a nagy, kék Alfa Romeo...

Sikolt a fékje... Ott a kilincse mellett a háromszögletű jel, amit ő kapart le a zománcról... És a kormánynál a halott légionárius, Gorcsev!

Sapkája, tarkóvédője, egyenruhazubbonya is látszik, és egy szomszéd autó fénykévéjében az arca is!...

A halott katona vezeti az elsüllyedt autót! És átsiklik a vörös fény alatt. Mit törődik egy kísértet a forgalmi jelzéssel?... Laboux csak állt, bután, forró fejjel!

Hahó! Gorcsev! Hát bocsáss meg! Én nem akartam!

Hangtalan kiáltás volt ez, amit a fényektől rongyolt ködben úszó látomás felé küldött... Jól tudta, hogy részeg, hogy ha odamenne a bizonytalan körvonalú autóhoz, az Gorcsevvel együtt semmivé válna...

Homályos emberalakok, árnyak, párafoszlányok mögött még látja elsuhanni, és a jól ismert, tompafényű hátsó lámpa furcsa, parázsló ásványa visszaopálzik, bágyadt sugárzással. Azután bekanyarodik a sarkon merész szögben, és eltűnik...

De távoli csörömpölés hallatszik a kanyar felől... Ó, uram, atyám, hát ő megölte ezt a fiút... Van mégiscsak valami megfoghatatlan lényege a testnek, ami több, mint az anyag? Ami kevesebb, mint a semmi?...

Ment az elsuhanó vízió nyomában, kuszált lelkiállapotban, a gőzölgő, kontúroktól megfosztott utcai mozgalmasságban.

Látta a halottat az elmerült autó kormányánál!

Laboux végigsimítja verejtékes homlokát. Beleőrült ebbe?... Megy, kissé részegen, tántorogva a ködben, egyenesen haza... Ez több volt, mint részegség, több volt, mint láz... Ez vízió már. Fix csalódása az érzékeknek...

Befordul a téren, és otthon van...

Mindkét karját védően maga elé taszítja, és fagyos bizsergés fut át a testén!

A villa előtt ott áll a nagy, kék Alfa Romeo, sértetlenül!...

Állt és rámeredt. És kiáltani akart, de nem jött hang a torkán... Isten! Csak ne őrüljön meg!

Lihegve leült a ház vizes lépcsőjére, és nézte az autót, és akarta, hogy eltűnjék a látomás... De hiába. Két tenyerébe hajtotta a fejét, majd ismét felnézett. Hiába...

Az autó ott állt, és vastag esőcseppek kopogtak a csodálatosan kék színű zománcon...