Nyolcadik fejezet
Ott kezdődik az egész
baj, hogy nő van a dologban
1.
A kapitány és Tuskó Hopkins valóban tiszteletbeli legionáriusok lettek. Érdekes cím és jelleg. Úgy történt az egész, hogy Hopkins már a tárgyalás reggelén számított arra, hogy személyével kapcsolatban esetleg nem kívánatos érdeklődés nyilvánul meg rövidesen. Ezért reggel elment a városparancsnokságra.
Bement a légió zászlóaljirodájába, ahol beosztják az érkező újoncokat, és odament egy fiatal hadnagyhoz.
Akkor már századosi ruhában volt. A tiszt nyomban felugrott, és eléje sietett.
– Csak üljön le, barátom – mondta Tuskó... – Úgy... köszönöm... nem cigarettázom csak szivart szívok... – A hadnagy nyomban elküldött egy legényt szivarért. Kissé félt. Mit akarhat a százados? Ellenőrizni jött?...
– Parancsoljon, százados úr.
– Delarcon százados vagyok, a vezérkartól. – Már jó előre levette a Mander nevet. Itt annyi katona fordul meg naponta, hogy elmosódik a nyoma, elfelejtik, amint kilép. – Két norvég fiú felkeresett tegnap. Az egyiknek az apja valahogy rokonságban van a feleségemmel. Beléptek nemrég a légióba. Ostoba fiúk, nem tudták hogy a hajóállomásról nem szabad elmenniük látogatóba, és ahogy partra szálltak, eljöttek hozzám. Most én visszaviszem őket a kaszárnyába. De nem szeretném, ha megbüntetnék őket... Hát vegyük úgy, hogy az én intézkedésemre katonai ügyben távol maradhattak.
– Mióta vannak Oranban?
– Egy napja. Még nem öltöztek be, nem tették le az esküt.
– Azért valószínű, hogy az altiszt jelentette a távolmaradást, és mint szökevényeket, nyilvántartják őket... Hát kérem, én kiállítok egy szolgálati jegyet, azzal a századnál simán megy minden. Szíveskedjék felkeresni Rue Sidi Carnot 7. alatt a D osztályt, és a szolgálati jegy alapján törlik őket a nyilvántartóból...
– Köszönöm... Ez jó lesz.
A hadnagy kitöltött egy kék cédulát. Beírta, hogy Varins és Linge közlegények, a zászlóaljparancsnokság engedélyével, szolgálati ügyben, elhagyták a kikötőben a gyülekezőhelyet.
Hopkins nem ment el a Rue Sidi Carnot 7. alá, hogy a légionistákat töröljék a nyilvántartásból. Eltette a kék cédulát és megjelent a tárgyaláson.
Délután, amikor Laméter kapitány meggyőzte, hogy jobb, ha elfogadja a kész helyzetet, már tudta, hogy merre kell szökni, ha kiderül a világraszóló szélhámosság, és a gyarmat valamennyi rendőre őket hajszolja.
Tiszteletbeli legionáriusok lesznek.
...A délutáni forróságban álmosan üldögéltünk Senki Alfonzzal a kantin előtt. Most kissé pihenhettünk. Potrien őrmester és az altiszti kar a friss újoncok vérét fagyasztotta.
Egyszer csak látjuk, hogy a poszt átvesz egy kék cédulát, félreáll, azután... hideg borzongás futott át rajtam: belép a kapitány és Tuskó Hopkins civilben. Senki is látja őket.
– Meleg van – mondja Senki Alfonz közömbösen.
– Ühüm... – feleltem és rágyújtottam egy cigarettára. A kapitány meglát bennünket, egy mozdulatot tesz, de Tuskó megragadja a karját, és elrántja. Mutogat, mintha a kapitány süket lenne.
Hát ez miféle új szélhámosság?
– Hé, újoncok! Keresnek valamit? – kiáltja oda Alfonz.
– Majd megtaláljuk maguk nélkül is – feleli gorombán Tuskó, azután mutogat a kezével, és elvonszolja a kapitányt.
Mi a csoda ez a mutogatással?
Lustán elterpeszkedünk a padon, és felhúzzuk a lábunkat is, úgy ülünk, látszólag közömbösen. Mi lehet? Üldözik őket? Beálltak a légióba?... Ha Hopkins nem jött ide, akkor baj van. Azt jelenti, hogy nem akar belekeverni bennünket.
Később egy utász káplár jött arra. Odaszólt a kantin körül csoportosuló katonáknak.
– Ki tud itt norvég nyelven?
Legnagyobb meglepetésemre Senki Alfonz felemelkedett.
– Én!
– Jöjjön velem.
Mentek. Néhány lépésről követtem őket.
A Fort St. Thérčse katonai hangyaboly. Különösen ilyenkor, az esős évszak kezdetén, amikor megindulnak a hadműveletek. Szpáhik, utászok, legionáriusok, szenegáli néger lövészek, sőt Indokínából behajózott annamita katonák is nyüzsögnek a hatalmas várudvaron. Egyik század jön, a másik megy. Itt leszerelnek, felszerelnek, feloszlott csapatok embereit szétosztják, beosztják, szóval a hadsereg gyűjtőmedencéje, nyüzsgés, ordítozás, gyakorlatozás kivonulás és névsorolvasás bábeli kísérőzenéjével.
A kantin mögött türelmesen álldogáltak, Tuskó Hopkins és a kapitány.
– Maga norvég? – kérdezte az őrmester Senkitől.
– Igen.
– Kérdezze meg, hogy hová szól a beosztásuk.
Alfonz, aki a világ összes nyelvén könnyed eleganciával beszélt, mondott valamit a kapitánynak.
– Beálltak a légióba?
A kapitány, aki jól beszélte az északi nyelveket, így szólt:
– Nem. Csak bejöttünk egy szolgálati jeggyel. Reménytelennek tartom, hogy itt bujkáljunk.
– Miért csinálja Hopkinsszal ezt a komédiát a mutogatással, és miért mondjuk, hogy nem tud franciául?
– Mert nem hazudom semmi esetre sem. Erre ajánlotta a barátjuk, hogy inkább ne is beszéljek, és azt mondta rólam hogy norvég vagyok, aki nem tud franciául. Sajnálom, ha magukat belekeverném az ügybe.
– Mi amúgy is benne vagyunk...
– Nos?! – kérdezte türelmetlenül az őrmester.
– Nagyon érdekes dolgokat mesél ez az ember. Norvég népdalénekes, aki azért állt be a légióba, mert nagy tisztelője Franciaországnak, és szeretne egy hegedűt kapni, hogy néha muzsikálhasson.
Az őrmester levegő után kapkodott dühében.
– Maga bolond! Azt kérdezte tőle, hogy milyen beosztása van?
Tuskó Hopkins megszólalt.
– Amikor az imént találkoztam vele, éppen az ezredorvostól jött. Egy szanitéc mondta.
Alfonz megértette. Néhány szót váltott a kapitánnyal. Utóbb megtudtam, hogy ezt beszélték:
– Nem tudja, kapitány úr, hogy mit akar Tuskó?
– A kórházba szeretne jutni.
– Nem jó, mert a felvételnél minden kiderül.
– Nekem is ez a véleményem.
– De talán mást lehet... – Az őrmesterhez fordult: – Azt mondja, hogy azzal a hajóval érkezett tegnap, ahol az a koleraeset előfordult...
– Mi?!... Mondja ennek az őrültnek, hogy azonnal jelentkezzék a fertőtlenítőben... És ez a kövér gazember is menjen vele... Magam kísérem őket. Előre! Előre!... Ilyen disznóság!...
Az őrmester eltűnt velük.
– Miért küldted őket a fertőtlenítőbe?
– Ott nincs igazolás, beírás, nem jár ellenőr, pillanatok alatt intézkednek, és annyi ruha van meg ilyesmi, hogy csalódnék Hopkinsban ha nem lopna valamit.
De Hopkinsban nem csalódott egy barát, ha számított rá. Este megpillantottuk Tuskót a kantinban, kék huszárokkal kártyázott a szudáni gyalogosok szilvaszínű uniformisában, és még egy csillag is volt a zubbonyán, ami igazán szép kezdete egy katonai pályafutásnak, ha meggondoljuk, hogy délután még civil volt.
– Ajtót! Marha! – ordított rám, amikor beléptem, mert a tenger felől erős szél fújt. – Ki oszt...? Egynek sincs keze, hogy törne le, valahányszor nem csukja be az ajtót... Négy dámám van, nyertem... nyolc a bank... Ne búsuljatok, fiúk! Fel a fejjel! A kártyaszerencse forgandó...
Ez igaz, de nem olyankor, ha Tuskó Hopkins kever. A partnerek azonban ezt nem tudták. Hopkins izzadt, szivarozott, osztott, bort rendelt, és seperte be a sou-kat, rekedt, nagy hangján vigasztalva és bátorítva a játékosokat. Engem egy pillantásra sem méltatott.
Amikor Senki Alfonz belépett és meglátta, odaszólt:
– Hol hagyta a norvégot?
– Mi?!... – kérdezte bántóan.
– A norvégot hol hagyta?! Talán süket?
Egy csillag nem sokat számít errefelé, különösen más fegyvernemből.
– Miféle norvégról beszél?! Nem ismerek semmiféle piszkos külföldit, és tegyen lakatot a nyelvére, mert beverem a fejét, maga paraszt... Ajtót! – ordította, de elhalt a szava, mert Potrien lépett be.
– Ki volt az? – kérdezte vészjóslóan.
Csend.
– Nem hallották?! Ki üvöltött?!
– Én!
Előléptem. Mit lehet tenni? Tuskó az életével játszott, én legfeljebb néhány nap áristommal. Hiába Potrien lépten-nyomon belém ütközött, ha dühös volt.
– Úgy... Szóval maga fázik! „Potrien – kérdezi majd az ezredes úr – milyen új felszerelési tárgyat javasol a légió számára”? És én majd jelentem: „Néhány szőrmebunda kellene, mert van, aki fázik, és nem szeretném, ha náthás lenne...”
Úgy álltam, hogy eltakarjam Hopkinst. Mert ha Potrien ráismer...
– Most lemegy a gyakorlótérre, és gereblyézik estig, hogy megszokja kissé a szeles időjárást.
Dühöngve mentem a gereblyéért, és nekiálltam gereblyézni. Később megpillantottam a kapitányt az egészségügyi katonák karszalagos ruhájában. Ágyhuzatokat vitt a kórházba.
Odaintettem. Kissé vonakodva jött.
Mutogattam, hogy adjon egy cigarettát. Miközben rágyújtottunk, halkan, szájmozgás nélkül mondtam:
– Hopkins a kantinban van.
– Tudom.
– Hogy áll az ügyük?
– A köpcös szerzett ruhát, és most így járkálunk. De előbb-utóbb észreveszik a csalást. Most fehérneműt sózott rám a raktárnok, hogy vigyem a kórházba...
– Majd lesz valahogy. A mi századunk tíz nap múlva indul.
– Hová?
– Szenegálba. Az írnoktól tudom. Csatlakozunk egy menetoszlophoz előőrsnek. Offenzíva lesz.
– Hát mégis... – suttogta szomorúan.
Egy altiszt közeledett. Jeleket integettem a kapitánynak, és elfordultam...
Később Alfonz jött oda.
– Valamit tenni kell Potriennel.
Felültünk az erőd falára, innen jó messziről látszott, ha altiszt közeledik. A Falon túl a műút vezetett egy fasoron át a városba, kocsik, autók, gyalogosok igyekeztek, hogy estére beérjenek.
A szél tölcsérekben hajtotta maga előtt a port:
– Mit akarsz Potriennel? – kérdeztem.
– Valamit tenni kell, hogy ne foglalkozzon állandóan velünk, mert... Mi az?...
Ugyanis egy ugrással átvetettem magamat a falon. Szerencsére az őr épp a fordulóban volt. A következő pillanatban rohantam az útra, egy ember után...
A Török Szultán jött arra!