3

Ezalatt Laboux és a tábornok megkezdték a hajszát Gorcsev kézre kerítésére. Elsősorban a Méditerranée szálló-ban érdeklődtek. Gorcsevet nem ismerték a portán, de egy hibbant oroszról mintha hallottak volna. A fejedelmi lakosztályban hallottak róla utoljára, revolverlövések formájában, mert pontos találatokkal oltotta el hat falikar körtéjét. Ezután Vanek úrral beszéltek, a fejedelmi lakosztály gardróbszekrényében. A titkár ugyanis tériszonyban szenvedett, és nem bírta a sok tágas, előkelő szobát. Az a falba épített, hatalmas szekrény, amelyben mindössze a derék úr tartalék poggyásza, egy keménykalap, egy úszónadrág és az esernyő tartózkodott, még mindig kétszer akkora volt, mint utóbbi szállása, ahonnan néhány hónappal ezelőtt kiköltözött.

A titkár álmából ébredt, tehát kissé morózusan fogadta az érdeklődőket.

– Egy urat keresünk! – mondta Laboux.

– No és? Csak rajta. Vagy zavarom ebben önöket?

– Nem tudja, hol lehet most?

– Kicsoda?

– Gorcsev Iván.

– Az a féleszű orosz? Igazán nem tudom – mondta töprengve. Laboux felsóhajtott, és a tábornokra nézett.

– Szokott Monte-Carlóba járni?

– Tegnap ott voltam.

– Gorcsev felől érdeklődöm, uram!

– Ő bizonyára eljár a kaszinóba – sürgette a választ de Bertin.

– Kedves uraim – felelte Vanek úr eltűnődve. – Ha már megtiszteltek nagybecsű látogatásukkal, mondják meg nekem: ki ez a Gorcsev?

– De hiszen maga a titkára?!

– Ez nem zárja ki, hogy tudjak róla valamit. Őszintén szólva, nekem gyanús ez az ember. Szeretem, de gyanús. Meglátják, itt még kiderül valami, egy külföldi rovancsolás kapcsán.

A tábornok elhúzta ujjait a homloka előtt, hogy népiesen jelezzen egy szomorú elmegyógyászati diagnózist, és azt mondta Laboux-nak:

– Gyere, Gustave.

Laboux kezdte belátni, hogy ostobaságot követett el. Tűvé tették Nizzát, a környékét, hiába: Gorcsev sehol sem volt. Este kilenckor holt fáradtan hazatértek, André fogadta őket a hallban. A lakáj elég megviseltnek látszott. Az egyik szájaszéle például berepedt valamitől időközben.

– André! Egy Gorcsev Iván nevű embert keresek. Menj a rendőrségre...

– Gorcsev úr ügyében már voltam a rendőrségen, de ő sajnos közben elment.

– Hogyan?!... Mikor ment el?

– Nem láttam.

– Hol voltál közben?!

– A zongora alatt...

– Előzőleg hol voltál?!

– A rekamié alatt... Ugyanis Gorcsev úr a reggeli órákban rajtaütéssel megszállta a lakást, azután behatolt a kisasszony szobájába, és engem több alkalommal ártalmatlanná tett. Ilyenkor azt az eljárást alkalmazta, hogy alélt állapotban egy bútor alá helyezett el.

Felrohantak a tábornokkal, négyesével ugrálva a lépcsőkön. Anette-t a szobájában találták. Keservesen sírt.

– Hallom, Anette – kezdte bátortalanul az atya –, hogy Gorcsev itt volt...

– Ehegy... ohórája elutazott – zokogta a leány. – Te küldted a sivatagba! Tudd meg, hogy a menyasszonya vagyok, és ha meghal, én is utána pusztulok.

– Anette... ne beszélj így... Én megbántam már... De hát mit csináljak... Talán csak van esze, és megszökik mégis...

– Neki nincs esze és nem szökik! – sírta Anette.

A két férfi némán állt, és a leány könnyei sűrű, nagy cseppekben hullottak, egyre hullottak... Borzasztóan elkeserítette a fiatalember pályaválasztása.

André jött be és jelentette:

– Azt hiszem, valaki Gorcsev úr felől hoz hírt!

Lingeström lépett a szobába, felkötött karral, bepólyált fejjel és tapaszoktól tarka arccal...