2.

Mivel rendszeresen szedtük a kinint, és Yvonne az egyik öszvérre ült, gyorsabban, jobb kedéllyel folytattuk az utat. Igyekeztünk az időt kihasználni, amíg az erődből érkező őrjáratnak vissza kell mennie élelemért. Ez az üldözés amúgy sem aggasztott bennünket. Kis csoportot nem küldhetnek a fegyveres szökevények után.

De a rádió elébünk vághat! És a hadsereggel fogócskát játszani a Szaharában, nem biztat sok kilátással.

Azért csak előre! Lesz, ami lesz!

Több mint két hete, hogy úton voltunk. Újabb tíz nap múlva kibukkantunk az erdőből, és megpillantottuk távolból az első dombhullámot.

A Szahara! Most jön a sivatagi út, a küldetés lehetetlenebbik része.

– Hogy fogunk átjutni szerinted a Szaharán Oranig? – kérdezte Hopkins.

– Mit tudom én – felelte Senki Alfonz.

– Nem is gondolkoztál a dolgon?

– Öregem, ha mi nagyon gondolkoznánk azon, hogy mit lehet tenni és mit nem, akkor most nyakkendővel kereskedhetnénk valami nagy városban, és nem lenne becsületrendünk.

Ebben sok igazság volt. Yvonne mosolyogva fordult felénk:

– A Három Testőr nem gondolkodik.

Megint kezdi!

– Kérem, mademoiselle, nem mondaná meg, hogy mi van ezzel a három fegyőrrel, akiket időnként felemlít? – kérdezte idegesen Hopkins.

– Egy világhírű regény hősei, akik életüket kockáztatták egy hölgyért. Olyan emberek lehettek, mint maguk.

– Hol voltak bezárva?

– Nem zárták be őket, hanem nagy kitüntetést kaptak.

– És mindenki énekelt – fejeztem be az írók szokása szerint a történetet. – Én ilyesmiben jártas vagyok.

– Te egy hülye vagy – vélte Hopkins, azután Yvonne-hoz fordult: – És a gyémánt, a zsebórák meg az ezüsttálcák ügyét, amit Londonból hoztak, eltussolták?

– Ugyan, hagyjátok már abba! – mondta dühösen Senki Alfonz.

Ennek nem tetszik, hogy más ember is művelt. Az őserdő szélén, de a fák védelme alatt tábort ütöttünk. Távolról feltűnt Nemasz-Rumba oázis néhány árva pálmája és hitvány sárkunyhója.

– Meg kell kísérelnünk, hogy bemenjünk az oázisba, mert teve nélkül nem jutunk messzire a Szaharában – mondta Senki Alfonz.

– Valamelyikünk előremegy – ajánlottam. – Ha valami baj van, a többi még mindig menekülhet.

– Én megyek előre, – mondta Senki.

– Ezt kikérem magamnak! – üvöltötte Hopkins. – Itt ne játsszunk fővezéresdit! Ne képzeld olyan úrnak magadat, hogy csak egyszerűen előremész!

– Hát mit akarsz?

– Húzzunk sorsot – és elővett egy pénzdarabot. – Az megy, aki kettővel szemben veszít.

És feldobta.

– Fej! – mondta Senki, és nyert.

Hopkins újra dobott. Én is nyertem. A Köpcös szó nélkül eloldotta az öszvért, amelyen a huzalok zörögtek, és felült rá.

– Figyeljétek azt a sárga, hegyes tetejű házat az oázis végén. Ha ott megállok és intek, akkor egyikőtök jöhet, nincs veszély.

Hopkins elkocogott a szamáron. Idegesen hallgattunk sokáig... Már csak ketten voltunk. Vagy nem lesz baj a köpcössel?

Eltelt egy félóra... A sárga, hegyes tetejű háznál semmi...

– Baj van – jegyzi meg Senki, kissé halk hangon. Yvonne a zsebkendőjét tépte a fogával.

– Ha egy óra múlva sem jön elő, akkor nagy ívben elkerüljük az oázist – mondta a spanyol.

– Itt hagyjuk Tuskót? – kérdeztem elhűlten, mert ilyesmit Senki Alfonzról tételeztem fel a legkevésbé.

– Igen! Ha kell, engem is itt hagyunk, és Yvonne-t is. Ha remény van rá, hogy egyikünk élve eljuttatja a levelet a vezérkarhoz, akkor ez az egy teljesíti a parancsot, a többiek élete árán is. Vagy más a véleményed?

Megint csak igaza van. Lassan eltelt az óra.

– Készülődni – mondta Senki, és felállt. Az arca igen komor volt, de habozás nem látszott rajta. Csak a szája remegett meg néha.

Elkerüljük az oázist és szegény Hopkinst sorsára hagyjuk.

Ej, ez keserves élmény, talán a legkeservesebb mindazok között, amelyeket a világ minden táján megértem. Mert mije van a magunkfajta embernek más az életében, mint egy-egy igazi cimborája...?

Hát van ilyen, hogy elhagyjuk örökre a goromba köpcöst?...

Nehezen emelkedik a mellkasom, mialatt felteszem a nyerget az öszvérre... Senki a sátorlapot szereli, és merőn néz le a kötélre. A szája vértelen, halvány a bőre. Azután odajön hozzám, a vállamra teszi a kezét. Nézzük egymást.

– Így van, öregem – mondja rekedten. – Vállaltuk. Holnap te következel, vagy én...

– Igazad van.

Megszorítjuk egymás kezét.

– Oda... Oda nézzenek! – kiáltja Yvonne. Aztán Senki Alfonz is felkiált...

...A Szahara sárga izzásában a hegyes tetejű vályogkunyhó mögött tömzsi alak jelent meg, és integet egy vödörrel.