2

Harrincourt volt a kikötő kedvence. Nemigen akadt olyan ember, aki összemérhette volna vele az erejét, és mégis lehetőleg elkerült minden nézeteltérést, és a legrosszabb tréfákat is eltűrte.

Szolidsága miatt elnevezték Galambnak.

Esténként vendégszerepelt a mulatókban. Nemcsak szájharmonikán játszott. Ha kellett, hegedült, citerázott, és kártyakunsztokat is mutatott. Senki sem hallotta még káromkodni. A tizennégy éves szivarossal olyan udvariasan beszélt, mintha a fiúcska a legrégibb törzsvendégekkel egyenrangú gazember volna. Mindig simára volt borotválva, és Miminek, aki a „Bicskadobó” nevű helyiségben a likőrt kezelte, virágot küldött a születésnapjára.

Féltékeny éjszakai lovagok többször le akarták szúrni és ritkán ok nélkül. Ezeket atyai gyengédséggel ő maga vitte el a legközelebbi kötözőhelyre.

Ilyen volt Galamb.

Sem a kormányos, akit Rongy Eleknek hívtak, sem a vitorlamester nem ismerte a fenti előzményeket, ami még nem lett volna baj, de a két tengerész elhozta az étterembe a kövér Yvette-t, egy kedvükre való hölgyet, aki nyolcvan kiló volt ugyan, de teljesen babaarcú. Yvette állandóan tapsolt Galambnak, aki éppen szerepelt. Már ez nem tetszett a kormányosnak. De később a kövér Yvette példátlan szemtelenséggel kivett a vitorlamester tenyeréből egy teljes ötfrankost, és odadobta ennek a jöttment komédiásnak.

– Hej! Pojáca! Add vissza az ötfrankost! – mondta a vitorlamester, a kocsma közepére lépve.

Legnagyobb csodálkozására a színművész átnyújtotta a pénzt.

– Parancsoljon, öregem. Csak ne izgassa fel magát, mert unokafivéremet így ütötte meg a guta egy alkalommal. Metzben volt vegyeskereskedő a szerencsétlen.

– Még pimaszkodsz?! Nesze!...

A többit leírtuk. A vitorlamester olyan pofont kapott Galambtól, hogy lenyelt egy negyed font bagót, a kormányost pedig addig verte, amíg ez komolyan nem kérte, hogy hagyja már abba. Ebből az alkalomból be is mutatkozott, hogy ő Rongy Elek.

Most együtt ittak a sarokasztalnál, és a kormányost már az sem zavarta, hogy a kövér Yvette (aki teljesen babaarcú volt) nem vette le a szemét Galambról.

– Csodálkozom – mondta a kormányos, tülökké dagadt orrát időnként egy pohár vízbe mártva –, hogy ilyen randa mesterséget választottál. Aki ekkora pofont tud adni, az előtt nyitva a világ.

A vitorlamester meggyőződéssel bólogatott. Koronatanú volt.

– Nagyon szép a mesterségem – védekezett Galamb –, a filharmónia és a balett manapság komoly hivatásnak számít.

– Az ilyen embernek tengerre kell menni! Tengerre! Nem gondoltál még rá, hogy matróz légy?

Galamb elkomorodott.

– Az is voltam.

– Nagyszerű! Ha megfelelsz a feltételeknek, beállhatsz a Brigittára. Vannak papírjaid?

– Nincsenek.

– Akkor megfelelsz a feltételeknek. Akarsz velünk jönni?

Yvette hirtelen közbeszólt:

– Ne menjen, Galamb úr! A Brigitta rövidesen el fog süllyedni. Rozoga, vacak vitorlás. Kimondom őszintén, ha a matróz urak nem veszik sértésnek, csak a legelszántabb csirkefogók vállalnak szolgálatot rajta.

– Ne hallgass Yvette-re. A Brigitta nagyon jó hajó – mondta bizonytalanul a kormányos. Yvette elsápadt a felháborodástól.

– Ezt nekem mondja? Nekem akar maga hajókról mesélni, miután húsz éve barátkozom a világ tengerésztestületével? Azt mondtam hogy a Brigitta el fog pusztulni, rothadt a bordázata, és fél hüvelykkel mélyebbre süllyed a hatóság által előírt merülési vonalnál.

– Ez igaz – vallotta be a vitorlamester –, de végre is az emberek nem a nyugalmas, biztos öregség miatt szállnak hajóra. Jössz, Galamb, vagy nem?

– Csakugyan olyan veszélyes jármű? – kérdezte tűnődve Galamb. A kormányos sóhajtott, és vállat volt.

– Mivel jelen van a hajók anyja, bevallom őszintén: a Brigitta nem pályázhatna a kék szalagra. Ha családos ember volnál, nem is hívnálak.

– Köszönöm. Mivel van családom, elfogadom a meghívást, és jelentkezem a Brigittára.

– De biztos, hogy nincsenek papírjaid?

– Egy szál sincs.

– Ezt majd igazolnod kell. A kapitány régimódi ember, és köti magát bizonyos formaságokhoz. Mehetünk.

– Ne menjen, Galamb úr! – búgta mintegy a párját siratva, Yvette, és teljesen babaarcán mélabús ráncok támadtak. – Ne menjen, Galamb úr, ha néha kell öt-tíz frank, szívesen adok kölcsön...

– Köszönöm a felajánlott hitelkeretet, de nem fogadhatom el. Hé! Jeanette! Hozzál a számlámra egy pohár rumot és egy csokor virágot a nagyságos asszonynak... Kezét csókolom, nemes hölgy.

Elmentek. Az utcára még egy másodpercig utánabúgott Yvette hangja:

– Ne menjen, Galamb úr...