3

Körülbelül Anette-tel egy időben indult útnak Toulon felé Gorcsev is. A titokzatos autó elkezdte játékát a gyanútlan áldozatokkal. Amikor Andrét elhelyezte a zongora alatt, Gorcsev sietve beült a kölcsönzött kiskocsijába, Laboux villája előtt, hogy sietve Marseille-be érjen az ötórás vonattal, mert parancs, az parancs.

No és körözés, az körözés.

Az autója kissé megviselt állapotban volt. Különösen az egyik ajtó hiánya tűnt fel. Ez bizonyára Monacóban kinyílt, amikor kocsijával a vágóhídnál várakozó ökrök közé futott. A lépcsődeszkát egy villamos horzsolta le a fordulóban, ez rendben van, erre emlékezett. De hol a csudába horpadt így be a motorház, és hol maradt az országúti fényszóró? No, mindegy...

Először is, gyerünk aperitifezni!

Ügyesen és óvatosan stoppolt egy bisztró előtt. Most végre simán ment! Gyönyörűen fékezett, és nem ütközött bele vesztegelő járműbe.

Részint azért, mert Gorcsev kissé belejött a vezetésbe, de részint azért is, mert a bisztró előtt egyetlen jármű sem vesztegelt. Ugyanis itt nem szabad gépjárműnek megállni, kivéve az autóbuszt. Egy póznára erősített táblán látható a nemzetközi jelzés: vörös körben, fehér alapon, áthúzott „P” betű. Parkírozni tilos!

Gorcsev azonban nem foglalkozott soha jelzésekkel, örült, hogy szépen megállt, ha nem is pont a bisztró előtt, hanem kissé feljebb, egy mozinál...

– Abszintet, kedves igazgató bátyuska – rendelt odabenn sietve Gorcsev és ledobott egy pénzdarabot.

De az ital kis híján a torkán akadt.

Egy eldugott páholyban, a bisztró hátterében megpillantotta a tábornok támadóját, a sokféle módon bekötözött Lingeström társaságában.

A két derék férfi elmélyülten tárgyalt. Gorcsev a falhoz húzódott, hogy egyvonalba kerüljön a páholy függönyével. Így Lingeström nem láthatta. A Portenif nevűtől nem tartott, az nem ismeri őt.

– A leányhoz legyenek kedvesek, Portenif. Fő az autó! Mikor beszél a Mesterrel?

– Jó másfél óra, amíg beérek Toulonba. A Texas vendéglő-ben találkozom velük.

– Szóval nem kell megijeszteni a leányt. Fő, hogy az autót ellopják. Cannes mellett, a park felé vezető úton várom, hogy elhozza... Fizetni!

Hohó!... Hát ilyesmiben sántikál! Két hosszú lépés és Gorcsev kint volt a bisztró előtt.

Itt igen nagy csődület fogadta. Az utca járműforgalmát lezárták, mert az autóbuszok csak úgy tudtak közlekedni, hogy az ellenkező menetirányba megkerülték Gorcsev kocsiját.

Több rendőr bement a moziba, hogy az autó tulajdonosát keressék, és félbe kellett szakítani a vetítést. A mellékutcába terelt autóforgalom kilátástalan helyzetben megrekedt. Most legalább száz kocsi tülkölt, dudált egymás hegyén-hátán, és a központból kivonult a riadókészültség, hogy fenntartsa a rendet.

Gorcsev nem tudta, mi történhetett, de sietett, hát nem is érdekelte, hanem beült a kocsijába.

Nyomban vagy húsz rendőr szólította meg:

– Öné a kocsi?

– Nem látta a jelzést?!

– Hogy mert itt megállni?!

Gorcsev a gyújtóval babrált, és gázt adott.

– Csak két szakasz rendőr beszéljen egyszerre – mondta fel sem nézve. – Mi van?

– Ön nem jól állt meg.

– Most? Mit szólt volna, ha délelőtt lát a cukrászdában?

– Ez az áthúzott „P” a jelzőtáblán azt jelenti, hogy itt tilos megállni!

– De uraim, én csak vezetni tudok, a képrejtvényekhez nem értek! Írják ki, hogy mit kívánnak.

A rendőr közölte, hogy kétszáz frankjába kerül az ügy, ha azt szeretné, hogy ne tűzzenek ki rendőrbírói tárgyalást. Miután Gorcsev ezt szerette volna, átnyújtotta a kívánt összeget, és ment. Mindössze a mozi előzetes jelentését döntötte rá egy cukorkaárus polcára, ami összevissza nyolcvan frankjába került.

Alkalmi vétel!

A szállóig gyönyörűen haladt, és végül egy hetvenfrankos tricikli árán szerencsésen fékezett. A kocsiját nyomban körülállták a kíváncsi járókelők, mert mindenki azt hitte, hogy megérkezett autóján a görög versenyző, aki Athénből igyekezett a Monte-Carló-i csillagtúrára, hegyen, völgyön, hóban, sárban, úttalan utakon, megállás nélkül.

De látszik is a kocsin!

Gorcsev azonnal felkereste a fejedelmi lakosztályt, és egyenesen a szekrénybe sietett. Vanek úr éppen befejezte a borotválkozást.

– Jó napot – üdvözölte a gazdáját –, két úr kereste.

– Kik voltak?

– Nem tudom.

– Mit akartak?

– Nem tudom.

– Megmondta, ki vagyok?

– Hát tudom?

– Legalább írja le a külsejüket.

– Az egyik valami magas rangú katona lehetett, a másik sovány, őszülő, barna arcú polgári egyén, kék szemmel.

– Laboux?

– Lehetséges, de ez nem látszott rajta.

– Micsoda balszerencse... Eh, mindegy...

Gorcsev leült egy fotelbe. – Ide hallgasson, öregem...

– Vanek a nevem...

– Vanek úr... most végre bebizonyíthatja, hogy mit tud. Annyira bízom önben, hogy személyesen fog helyettesíteni a közeljövőben!

– Nyugodt lehet, uram...

– Ha elvállalja a helyettesítést egy napra, akkor ezer frankot kap külön jutalmul!

– Parancsoljon velem.

– Beléptem a légióba!

– Értem. Nyugodt lehet, amíg ön katonáskodik, addig én kifogástalanul ellátom a munkakörét.

– Fordítva. Önnek kell ma este jelentkezni a Fort-St.-Jean-ban, hogy helyettesítsen a katonaságnál!

Vanek úr felugrott, és ámult vigyorral mondta:

– Uram! Akkor eldobhatják a légiót.

– Nem akarom én, hogy ön katonáskodjék. Nekem este fontos dolgom van. De nem tudtam előre, amikor beléptem a légióba. Azonban, ha nem jelentkezem, úgy huszonnégy órán belül az egész országban köröznek.

– Mi volna tehát az én teendőm? – kérdezte Vanek úr, és kihúzta a szekrény oldalába elhelyezett nyakkendő fiókot, azután a cipődobozt.

– Mit keres?

– Egy uzsonnát tettem valahová... Ahá!

A süllyesztett öltözőkészlet rekeszéből egyetlen gombnyomásra fésű, ruhakefe, borotválkozótükör és egy csésze tea jelent meg, néhány pirítós kenyér, húsz deka szalámi és két sámfa környezetében. – Tehát?

– Tehát, ön ma este elindul az én névre szóló jegyemmel Marseille-be, jelentkezik az erődben, holnapig helyettesít, hogy ne körözzenek a távollétem miatt, és én délután leváltom önt.

– Mi történik, ha önhibáján kívül nem jöhet?

– Mivel ön a hadsereggel nincs szerződéses viszonyban, tehát nem tarthatják ott.

– De nem is veszik szó nélkül tudomásul, hogy becsaptam őket!

– Ön polgári személy, és illetékes bírája elől senki sem vonható el, tehát a katonai hatóságok nem bánthatják hivatalos úton.

– Kérem, ezt vállalom.

– Itt van a névreszóló jegy és kétezer frank előleg, mert úriembernek ismerem önt.

– Én ugyan egyáltalán nem ismerem önt, ennek ellenére elfogadom a pénzt, mert úgy érzem, hogy nem fogok csalódni.

– Köszönöm a bizalmát. Nem kell félnie attól, hogy szórakozott leszek és ottfelejtem.

– Nagyon elítélem a szórakozottságot, mert minden emberi hibák között a legcsúnyább, legmegvetendőbb – mondta Vanek úr, és elegánsan kavargatta a teáját, történetesen egy cipőgombolóval. Talán ha sejti, hogy mi zúdult rá ezzel a megbízatással, akkor esze nélkül elfut... De még csak nem is sejtette...