2.

Hajnalban gyors ügetéssel igyekeztünk tovább, hogy a nagy forróság beállta előtt sokat haladjunk.

Tevén folytattuk az utat. Négy tevét kaptunk a rémült lakosságtól.

Tuskó olykor énekelt, Senki olykor fejbe vágta.

– Mi volt? – kérdezte.

– Rizses hús és pálinka.

Kissé nehéz volt Tuskó Hopkinsszal beszélgetni, mert lépten-nyomon énekelt. Minek iszik az olyan ember, aki nem bírja a szeszt? Énekel és nevet.

– Beszélj! Mi volt? Köröznek?

Alig bírt felelni a nevetéstől, csak integetett, míg végül kinyögte:

– Végünk!

– Te, én lelöklek a tevéről... És téged is...

Ez nekem szólt. Eszembe jutott a szép párizsi nóta, és harsányan daloltam. De ez a Senki Alfonz olyan ideges. Pedig hát igazán nincs ebben semmi. Az ember dalolgat a Szaharában. És ha eszembe jutott a kecskeszakállas elöljáró, hát nevettem. Komikus figura...

Végül is, amikor Senki Alfonz már revolverrel hadonászott az orrunk előtt, elmondtunk nagyjából mindent. A csendőröknél már láttunk egy jelentést, amivel ezek nem sokat törődtek, hogy valahol az őserdőben hihetetlenül vakmerő támadás történt. Három fogoly szökevény lefegyverzett egy szakasz legionáriust, és elszökött a fölszerelésük nagy részével. Húszezer frank jutalom annak, aki élve vagy halva kézre keríti az elvetemült frátereket. A jelek szerint a sivatag felé menekültek... Különös ismertetőjel: egy hölgy is van a társaságukban.

– Ez súlyossá teszi a helyzetet – mondja Senki Alfonz.

– Reménytelenné – sóhajtott Yvonne.

– Remény mindig van – vigasztalta igen kevés meggyőződéssel a lányt Senki Alfonz.

Közben a nap közeledett a pályáján a déli magassághoz, és a perzselő hőség elviselhetetlen lett. Szemünket kínzón ingerelte a sárga por visszfénye. És végig sehol egy folt, amely változna. Egyforma kékesfehér ég, a látóhatárig vonuló drapp színű hullámok és a nap rekkenő, gyilkos, sárgás izzása. Egy homokdomb árnyékában megpihentünk. Kitettük az iránytűt és a térképet.

– Most körülbelül itt vagyunk, tíz mérföldre Nemasz-Rumbától – mutatta a térképen Senki Alfonz. – Ha keményen haladunk, reggelre elérhetjük Azumbart... Itt majd ismét kitalálunk valamit, hogy vizet és élelmet szerezzünk.

– De ebben az oázisban már elfogják azt, aki bemegy maguk közül.

– Majd talán éjjel... valahogy...

Hallgattunk. Nem sok remény van arra, hogy átjussunk Azumbaron. Elkerülni nem lehet. Víz kell, és élelem...

– Itt északra egy oázis van helyőrséggel – magyarázza kitérően Senki Alfonz. – Bu Gabendi-erőd. Ezt kikerüljük, és Colomb-Bécharnál már vasút van.

– Csak nem akarsz az Afrikai Vasúttal menni? – ámuldozott Hopkins.

– Nem bírjuk másképp – és egy gyors pillantást vetett a lányra. – Az Atlaszon is át kell mennünk. Majd megkíséreljük okosan... Elég erős, Yvonne?

– Ó, teljesen jól vagyok.

– Akkor továbbmegyünk. Jobb, ha a déli hőségben haladunk. Nehezebb, de az üldözők éppen ilyenkor pihennek.

És a 60 fok feletti gyilkos napon ügettünk tovább.

Most már egyre óvatosabbak voltunk. Senki Alfonz állandóan előttünk járt, Tuskó kissé elmaradt. Négytagú karavánunk, mint valami előírásszerű menetoszlop, elő- és utóvéddel folytatta az utat. Miután én középen voltam, beszélgethettem Yvonne-nal.

– Ismerem a barátomhoz írt levelét – mondtam velem született megnyerő szerénységemmel.

– Igen? Akkor nagyon kétségbeesett állapotban voltam...

– El tudom képzelni, végre is művész vagyok, akiben sok a megértés.

– Igazán? Valamilyen hangszert játszik?

Tessék? Ez megint valami leplezése az érzelemnek?

– Kedves Yvonne, felesleges, hogy érzelmeit leplezze – mondtam azzal a szárnyaló egyszerűséggel, amit kollégáim csevegésnek neveznek műveikben. – Nekem Senki Alfonz megmutatta az ön második levelét is.

– De hiszen én csak egy levelet írtam azon kívül, amit Thorze-nak címeztem.

– Bocsánat, de talán nem jól emlékszik... Egy második levelet is írt Senki Alfonznak, amelyben rólam tesz említést... A művemről...

– Igen... igen... Mit is festett, Mr. Fowler?

– Én író vagyok! Azt hittem, hogy ön tudja ezt, Yvonne!

Csodálkozó kerek szemmel nézett rám.

– Nem. Igazán nem tudtam.

Ördög és pokol! Éppen azon voltam, hogy Senki Alfonzhoz rúgtassak kérdőre vonni, amikor Hopkins nagyot kiáltott, lehasaltatta a tevét, és ő is a homokba dőlt. Nyomban követtük példáját. Valamit láthatott. Idegesen hasaltunk a porban tevéink mellett.

A távoli dombok mögül most előtűnt egy csapat szpáhi. Gyorsan, elszórt rajvonalban ügettek, a vezetőjük távcsővel kutatta a Szaharát.

Ezek bennünket keresnek...

De elég mesze voltak, és idejében észrevette őket Hopkins. Megúsztuk. Amikor az utolsó szpáhi is eltűnt, Senki Alfonz azonnal nyeregbe ült.

– Siessetek! Most nagyon gyorsan nyargalunk egy órát, hogy mire ez a csapat visszaér, mi már túl legyünk a látóhatáron.

– Helyes.

Őrjítő iramban erőszakoltuk a tevéket, majdnem egy teljes óráig. Egyszer csak Yvonne előredőlt a nyeregben.

– Állj!

Hopkins még idejében elkapta, különben lezuhan. Elájult... Csoda, hogy eddig bírta. De már túl voltunk a csapat visszatérő útján. A leány aléltan végigdőlt a porban. Dörzsöltük a kezét, lábát, rumot töltöttünk a szájába és nem takarékoskodtunk a maradék vízzel, borogatást kötöttünk a fejére. Vagy lesz mód, ellátni magunkat Azumbarnál, vagy úgyis vége. De Azumbar még messze van, és igen kevés víz maradt.

– Fiúk. A délután folyamán egy-egy korty jut rátok – mondta Senki Alfonz, miközben a leány aludt. – Ezt a teljes kulacsot Yvonne-nak tartalékoljuk. Nehéz lesz, de majd csak kibírjuk.

– És te?

– Én majd bírom víz nélkül is.

– Ezt kikérjük magunknak – ordította Tuskó Hopkins. – Itt nem lehet hencegni! Te sem vagy több, mint mi! Vedd tudomásul!

– De ha nekem nem kell víz!

– Akkor a te részedet a homokba öntjük – dühösködött a köpcös.

– Én meg nem iszom, az biztos – mondtam mérgesen.

Így aztán ő is kapott a vízből. Hamar elfogyott. Yvonne-nak fogalma sem volt róla, hogy már csak az üres kulacsot emeljük a szánkhoz a hőségben, mert nem akarjuk, hogy rájöjjön az igazságra. Pokolian szenvedtünk, de a leánynak még egy teljes fél liter vize volt, amikor feltűnt a távolban Azumbar oázis barátságos, sötétzöld pálmafoltja.

Már alig suttogtunk, mert bedagadt a torkunk, és felhasadozott a nyelvünk. De azért időnként a szájunkhoz emeltük az üres kulacsot.

– Este letáborozunk itt – mondta idegenszerű, érdes hangon Senki Alfonz.

A leány frissen leugrott, de mi kissé lassan kászálódtunk, és a kulacsom véletlenül leesett, de úgy, hogy elgurult a teteje.

– A víz... – kiáltott Yvonne, és utánakapott.

De csodálkozva látta, hogy semmi sem ömlik a porba... Tágra nyílt szemmel felemelte a kulacsot. Mi nem mertünk egymásra nézni. Bedugta az ujját, és megtapogatta a zománcot. Persze csontszáraz volt. Ránk nézett azzal a meleg, szomorú pillantásával. A szeme lassan átnedvesedett.

– Maguk... nekem adták... az egész... vizet?

– Hát ez csak annyiban – mondtam. – Hm... Ugyanis...

Nem jutott eszembe semmi...

Megfogta két kézzel a kezemet. Úgy nézett.

– Ezt hogy lehet leróni valaha... amit maguk tesznek értem?... – Senki Alfonz egy tevenyereggel babrált, és Hopkins valami olyasmit morgott, hogy majd alkalmilag benyújtjuk a számlát, és dühösnek látszott, de Yvonne odament hozzá és megfogta a gondozatlan, borostás arcát:

– Maga igazi lovag és testőr, akármit morog.

– Ezt kikérem magamnak, ezekkel a testőrökkel folyton! – kiáltotta. De Yvonne megcsókolta hirtelen, mire a köpcös tűzpiros lett, és csuklani kezdett zavarában.