5.

A levélben a következő állt:

„Igen tisztelt Mr. Thorze!

Egy különös, talán véletlen azonosság, amely az Ön nevét összefüggésbe hozza szerencsétlen fivérem tragédiájával, elegendő oknak tűnt fel előttem, hogy ismeretlenül felkeressem soraimmal. Fivérem, Francis Barré mint legionárius a Manson erődből adott utoljára életjelt. Miközben utána kutattam, megismerkedtem egy úrral a katonai irattárban. Különös véletlen ez, de lehet, hogy a Gondviselés útja; szegény fivérem, Francis Barré legionárius két barátjával egyszerre jelentkezett a légióba hét évvel ezelőtt, és az egyiket Thorze-nak hívták (a másik egy bizonyos Pittman nevű volt). Boulanger úrral történt véletlen találkozásom adta az ötletet, hogy írjak Önnek. Azonos ön azzal a Mr. Thorze-zal, aki Francis barátja volt? Ha igen, úgy kérem, írja meg, mit tud fivéremről, aki három évig raboskodott szökése miatt Colomb-Bécharban, több mint egy évig Manson erődből írt, és azóta nyoma veszett. Az erődben csak maradt valami nyoma annak, hogy mi lett vele? Kérem, tegye meg, ami módjában áll és én szívből meghálálom. Együtt talán többre megyünk mindkettőnk ügyében, mintha külön-külön járunk el.

Kérem, segítsen nekem, ha módjában van. Ismeretlenül is szívből üdvözli:

Yvonne Barré”

Kissé hallgattunk. A levél valahogy hatással volt ránk. Szerencsére Levin éppen napi tizenöt perces sétáját végezte az udvaron, és így nyugodtan beszélgethettünk.

– Ez a nő fontos lehet az ügyedben – mondtam igen helyesen.

– De ki ez a Boulanger úr? – töprengett Hopkins.

– A Török Szultán neve – mondta Senki Alfonz.

– Ne mondd!

Ez engem is meglepett. Mik derülnek ki húszéves barátság után!

– Nem tudtam, hogy neve is van – csodálkozott Tuskó.

– Nagy szerencse Hopkinsra nézve – magyarázta Senki Alfonz. – Mert ha megtaláljuk Francis Barrét, akkor esetleg könnyen tisztázhatjuk, hogy Thorze nem azonos Tuskóval.

– Ne bolygassuk – mondta szomorúan Hopkins –, mert megint bezárnak.

– Mégis bolygatjuk! Egy hölgy kérését nem áll módunkban megtagadni. Katonák vagyunk!

– És – tettem hozzá – úriemberek.

– Ebben nem vagyok biztos – dünnyögte Tuskó. Közben már ott állt az ajtóban rabtársunk, akit behoztak a sétájáról.

– Szerintem – szólt azonnal Levin – az az igazi úriember, aki nem rakja a burgonyát arra a tányérra, amelyből a húst eszi, csak azért, hogy a sült leve összekeveredjen a körettel.

– Ezt nem tudom – felelte Hopkins. – Ritkán fordult eddig elő, hogy tányérból ettem volna.

– Most az a kérdés – vetette közbe Senki Alfonz –, hogy hová tűnt el innen Francis Barré.

– Igoriban van – mondta Levin.

– Mit beszél?! Maga ismerte Francis Barrét?

– A legjobb barátom. Nem volt még egy ember a századnál, akinek sejtelme lett volna arról, hogy milyen egy paradicsomos omlett Tourbigo módra készítve. Ő evett már ilyent, és ez örök barátsággal kötött egymáshoz bennünket.

– És hol van most Barré? – kérdeztük hárman is izgatottan.

– Igoriban. Az új Kongó-vasút gócpontja lesz ez a hely. Odaküldték büntetésből, mert teljesen elgyengült, letört. Megkapta a „csendes caffardot”, ami abban különbözik a dühös őrülettől, hogy az ember tétlenül rohan a halálba.

– Az micsoda?

– Végy egy istenverte távoli garnizont – kezdte, mint valami ételreceptet. – Ha beleteszel egy puha jellemű embert, és a Szahara lassú tűzénél megsütöd, az illető bármikor feltrancsírozható, mert nem engedelmeskedik az altisztnek. Íme, az eset, Levin módra tálalva.

– Most tálalja úgy, hogy megértsük – szólt Tuskó –, különben adok magának valamit visszakézzel, hirtelen módra ŕ la Hopkins, hogy megrezdül a feje, mintha gránátnyomás érte volna.

– Francis Barréval – folytatta hidegvérűen – együtt voltam Colomb-Béchartól kezdve. Három évvel ezelőtt került oda, szökés miatt Rakhmár oázisból. Gyenge, szomorú ember volt. Már több éve raboskodott, amikor odakerültem. Mogadorból szöktem akkoriban, hogy néhány szép folyami rákot egyem. Worchester-szószt szoktam rátenni.

– Ez nem fontos!

– Ön nem ért hozzá, ha ezt mondja! Folyami rák Worchester-szósz nélkül ízetlen.

– Folytassa.

– Szóval, együtt raboskodtunk. De egy lázadás alkalmával segítettünk az államhű őröknek, és kegyelem folytán idekerültünk. Ez a Barré akkor már kissé lelkibeteg volt. Egy nap elfelejtette a szíját tisztítani, máskor lekéste a szemlét, végül elveszítette a puskáját. Éjszaka volt, letette pihenés közben, otthagyta... Haditörvényszék... És végül két év traveaux forcés Igoriban. A legutóbbi csoporttal ment, nincs egy éve. Barréval mindig összekerülünk. Úriember. Nem eszi az articsókát vajas morzsával, ami a felcseperedett kispolgárok legcsúfabb szokása.

– És azóta nem hallott Francis Barréról?

– Nem.

– Nem is írt magának?

– Dehogynem.

– Mit írt?

– Mit tudom én?

– Hát csak elolvasta?

– Ki mondta, hogy tudok olvasni? – kérdezte csodálkozva.

– És nem olvastatta fel? Nem érdekelte, hogy mi van a barátjával?

– Hol az a levél? – kérdezte Senki.

– A katonai raktárban. Mielőtt idejöttem összeállították a menetkész-csomagomat. Öt kilót vihet az ember a büntetőtáborba, a többi szabadulásig itt marad.

– És a levél?

– A raktárba került a ládámmal. Mindössze egy félkilós ürükonzervet viszek, egy üveg szilvaízt, mustárt, szárított halat...

– Elég!

– Nagyjából. De azért vettem a kantinostól két doboz leveskockát is.

– Azt a levelet meg fogjuk szerezni! – mondtam. – A raktárba csak bejutunk valahogy, és akkor megkeressük Levin holmiját.

– Ott van a zsákban a nyomtatott receptkönyvem. Itt hagyom, mert nem tudok olvasni. Maguknak adom, hasznát vehetik. Az egyetlen jó szakácskönyv a kontinensen.

– Süsse meg a szakácskönyvét – mondtam dühösen.

Azután végigheveredtünk a piszkos, csupasz, hűvös kövön (mert a cellule-ben sem pad, sem takaró nem jár), és jóízűen aludtunk néhány ezer vidám százlábú társaságában.