X. FEJEZET

1

Vanek úr – mondta Gorcsev, és letette az újságot, amely Anette elrablását hozta hírül. – Ön most titkári feladatának magaslatára lép.

– Eddig nem álltam volna ott? – kérdezte hűvös csodálkozással.

– Helytelenül fejeztem ki magamat. Ön eddig felhői magasságokban tevékenykedett. Most azonban a sztratoszférába kell mennie!

– Szívesen megyek, de tudnom kell a közelebbi címet, mert Marseille-ben nem ismertem ki magamat. Azt hiszem, hogy ez az áruház ott van a pályaudvar környékén, nem?

– Eltalálta!

– Mit hozzak?

– Semmit. Magam intézek mindent. Ugyanis én tudom az újsághírben közölt bűnügy megoldását, tudom, hogy hol van Anette Laboux!

– A telefonkönyvben nincs. Az egyetlen filmszínésznő ez a Zwillinger nevű. Nem lehet, hogy mégis ezzel volt kalandja, csak a hölgy most nem akar tudni önről?

– Lehetséges – hagyta rá lelkesen, mert elhatározta, hogy soha többé nem vitatkozik titkárával. – Én tehát most az ön kilépési engedélyével távozom, ön viszont itt megvár. Itt még senki sem ismer, csak egy hentes...

– Hentes?! Azt ismerem! Nem Krompachnak hívják?

– Zagarosky az illető.

Ment már, mint a karikacsapás! Tudta, hogy mit kell tennie, ha gyorsan végezni akar Vanek úrral.

– Ön négyszáz frankot kap, Vanek úr, ha ma éjszaka egy óráig helyettesít engem. A fő, hogy névsorolvasásnál jelentkezzék. Indulás előtt visszatérek, hogy leváltsam.

– Igazán szívesen, mert polgári személyt ezek nem büntethetnek meg. De nincs semmiféle holmim.

– Nekem van az ágyam felett, a polcomon minden, amire a légióban szüksége lehet.

– Arra a rövid időre csak türelemre van szükségem.

Ha jövőbe lát, úgy ezt bizonyára nem mondja. De mint már a regény más helyén említettem: az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették meg, hogy ne lásson a jövőbe.

...Tíz perc múlva Gorcsev elhagyta a Fort-St.-Jean-t egy olyan polgári ruhában, amely több személy számára is kényelmes tartózkodási hely lett volna.

E ruhát a titkára viselte nemrégen.

Vanek úr egy diákosan rövid katonanadrágban tűnt elő az átöltözés után, a sapka a feje búbján, és a zubbony könyökig ért. A gombok viszont lepattogzottak róla. Elsősorban megszólított egy ezredest, aki éppen áthaladt az udvaron, és a sapkáját udvarias köszönésre emelte.

– Jó napot, Petrovics vagyok. Kérem, főhadnagy úr, merre van itt a legénységi hálóterem?

Az ezredes pillanatokig azt hitte, hogy a helyőrség fellázadt, és nyomban lemészárolnak mindenkit.

– Ugyanis – folytatta Vanek úr vidáman, és az ezredes egyik kitüntetését nézegette, két ujja között – nem ismerem a járást. Pardon... – Ezt azért tette hozzá, mert véletlenül leszakította az I. osztályú Sasrendet.

– Ki maga? – kérdezte még mindig döbbenten az ezredes.

– Új alkalmazott vagyok a véderőnél, kérem. Nevem Van... Nevem van: ez, hogy Petrovics.

Az ezredes egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy Vanek úr ijedten hátralépett.

– Édes fiam – szólt végre az ősz katona igaz részvéttel –, mondja, az Isten szerelmére, hogy mehetett maga katonának?

– Most nem erről van szó kérem...

– Szedje össze minden akaraterejét igen gyorsan, mert különben szörnyű élete lesz. Nagy dolog az itt, feljebbvalóval beszélni. Álljon egy kicsit katonásan.

– Azt én mind tudom a híradóból, de hát most nincs gyakorlatozás, nem igaz? Mi értelme lenne itt gyerekeskedni?... Nincs egy szál gyufája, főhadnagy úr?

Az ezredes újra visszaesett a nevetésbe. Azután szomorúan rázta fejét.

– Uram atyám! – mondta az ezredes. – Hogy jut eszébe egy ilyennek uniformist húzni... Szívből sajnálom magát! Tudja azt, hogy ha két napig katona lesz, akkor ezért kurtavasat kap, és huszonnégy órás szolgálatot lát el?

Szomorúan megcsóválta a fejét, és továbbment. Vanek úr dühösen nézett utána.

– Ebből tudjam én, hogy hol a hálószoba... No, mindegy... Halló! Káplár úr!

Az őrmesterre kiabált. Verdier-re. Az Oroszlán úgy fordult meg, mint a villám.

– Ki vagy?

– Petrovics.

– Hazug pimasz! A P. betűs újoncokat még nem öltöztették be. No, de elég, a számod: 27...

– Kérem, most nem erről van szó – türelmetlenkedett Vanek úr –, minek állandóan ezeket csinálni?!...

Az Oroszlán megtalálta egy lajstromban a 27-es nevét, és ebből az alkalomból élete fényordítását hallatta.

– Segítség! – kiáltotta ijedten Vanek úr.

– Gorcsev! Te Gorcsev vagy!!

– Na és? Nem ezt mondtam?...

Az Oroszlán mosolygott. – Én a kabóca vagyok – szólt jelentős hangsúllyal.

– Örvendek, Vanek. Mondja, Kapocsi úr, hol itt a hálóterem, és hogy gyújthat rá az ember?

Az Oroszlán nem ölte meg. Sőt! Szolgálatkész mosollyal elővette az öngyújtóját és tüzet adott, azután karon fogta Vanekot.

– Magam vezetem a hálóterembe. Parancsoljon. Önnel udvariasan kell bánni! Hiszen még nem tette le az esküt. Ugyebár?

– Ez ráér, ha most nincs idejük... Igazán nem égett a körmömre.

– Én viszont alig várom... Parancsoljon... – mutatott az ajtóra. – Csak ön után.

Egy öreg légionista a közelben elfedte az arcát a félelmetes látvány elől.

– Ön nagyon kedves altiszt – csevegett Vanek. – Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról, hogy igazán elmondhatom: kellemesen csalódtam.

A hentes éppen akkor hurcolkodott. Áttették a megbízhatatlanokhoz innen. Nagy sárga bőröndöt cipelt, és beleütközött Vanek úrba. A titkár nem is sejtette, hogy ez a bőrönd Gorcsevé volt.

Vanek úr végigdőlt egy ágyon és aludt. Nagyon ideges lett, amikor egy ragyás képű breton ledobta a földre szó nélkül. Alkonyodott. Kissé szerette volna, ha Gorcsev jön már.

Azután megszólalt a kürt.

Sorakozó!

Az udvarra siettek. Vanek úr velük. Névsorolvasás... .

Gent káplár egy ívről mondta a neveket. Közben odajön Verdier őrmester. Csendben hangzanak a nevek, sorban. Egyszer csak kilép Vanek úr, és megfogja a káplár karját:

– Bocsánat, hogy félbeszakítom, nem kerestek engem itt az imént?

Halálos szünet. De mielőtt Gent megölhette volna, az Oroszlán nyájas mosollyal fordult az újonc felé.

– Nem... kedves Gorcsev, nem keresték. Mi a teendő, ha keresik?

– Gorcsev! – Gent, eddig hiába törte a fejét azon, hogy mi annak a neve, aki a „húgocskáról” és a keresztanyjáról magyarázott: nem jutott eszébe. Ez az!

– Igen! Ő a Gorcsev – mosolygott az Oroszlán –, és beszéljen vele szépen, Gent, mert nem tette le az esküt, tehát katonai törvényeink szerint nem vonatkoztatható rá a szolgálati szabályzat...

A káplár megértően bólintott, azután tovább olvasta a neveket. De Vanek úr még egyszer megfogta a karját:

– Bocsánat, de ha esetleg keresni fognak...

– Csend!

Ezt egy hadnagy mondta, aki éppen odalépett.

– Kérem, szakaszvezető úr...

– Újonc! Maga idióta! Miféle szemtelenség ez? Ha katona nem is volt még, azért gyerekszobája lehetett!

Valamit mormogott, de csendben maradt. Névsorolvasás után azt mondta az őrmester:

– Akik a megbízhatatlanok közé tartoznak, azok menjenek a négyes számú kaszárnya-épületbe. A többi készüljön, tizenegy órakor indulunk. Elmehetnek!

Vanek úr a kapuhoz sietett, és a nyakát nyújtogatta a rácsok közeit kerülgetve.

– Menjen innen – mondta a napos káplár.

– Jó, jó. Nem harapom le a kaput. Itt mindenki ideges állandóan.

– Hordja el magát!

– Hallottam! Nem vagyok süket. Maga itt a portás szolgálatos?... Kérem, ha keresnének, én Petrovics vagyok...

– Pusztuljon, mert vasra veretem!

– Veretni is lehet a katonákat?... Szép kis rend, mondhatom.

És ment a hálóhelyre. A hentes már elhurcolkodott a megbízhatatlanokkal, és hogy ez a beosztása mennyire indokolt volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Gorcsev gyönyörű és jól felszerelt bőröndje, melyet egyszerűen ellopott. De a fadobozt, amelyre Cortot ráírta, hogy Gorcsev Iván, és átkötötte spárgával, azt otthagyta.

Viszont Vanek úr, aki csak annyit tudott, hogy légionáriusok számára felszerelt poggyásza van az ágya felett, kissé meglepődött, amikor mindössze egy névvel megjelölt szivardobozra bukkant. Ebben lenne minden, ami egy légionáriusnak kell? Nem tévedett megint ez a Petrovics?

Valaki megszólalt mellette.

– Még be sem mutatkozhattam: nevem Würfli Fedor, tánc- és illemtanár.

– Örvendek. Van... van itt valaki, aki szintén Fedor. Nevem Petrovics.

– Nem Gorcsev az álneve?

– Nem. Petrovics az álnevem. Gorcsev az igazi.

– És Tintoretto?

– Mit kér?

– Mondom, Tintoretto.

Vanek úr egy ideig tanácstalanul pislogott.

– Ön olasz?

– Svájci vagyok.

– Sajnos nem tudok svájciul... – Levette a szivardobozt. – Érdekes ez a kis poggyász – mondta.

Würfli úr elnézően mosolygott.

– Ne feszegessük...

– Nem is kell. Csak elvágom a kötelet, az elég, így... hm. Mondja kérem, ez egy komplett légionáriusfelszerelés?

És elővette a doboz tartalmát: két használt kapca, egy darab spárga, néhány álkulcs, valamint egy dugóhúzó és igen sok szivarvég.

– Lehet – mondta Würfli. – Még nem kaptam meg a felszerelést.

– Minek fontos a sivatagban a dugóhúzó? – tűnődött Vanek úr. – És miért látják el a katonákat álkulccsal meg szivarvéggel?

– Talán a dohány levelét gyógyszerül használják. Ugyanis az afrikai katonák mind skorbutot kapnak.

Vanek úr idegesen kirázta a dobozt.

– Én nem kaptam. Vagy ha igen, akkor ellopták a skorbutomat innét.

Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát.

– A szimbola benne van?

– Mit csináljak? – kérdezte Vanek úr hökkenten.

– Állítsa össze a három darabot.

– Miféle darabot...

– Hát, amit a dobozban tart.

– A szivarvégeket?

– Ne tréfálkozzon, kérem. Csavarja össze a hármat, és fújjon valamit.

– Jó – biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr – majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom... Miért nincs itt önborotva? Halló! Felettes!

Gent káplár jött be, annak kiáltott, és az altisztben felforrt a méreg:

– Ide figyeljen, maga ló... Holnap olyan csodát lát!

– Miért? Mi lesz holnap?

– Holnap esketik! – kiabálta a káplár.

– De kérem, én már nős vagyok!

Ekkor felharsant a trombita.

– Sorakozó! – kiáltotta Gent, és kisietett az udvarra. Vanek úr velük, a fadobozzal. Nyugtalanul nézett szét. Gorcsev nincs sehol!

– Érdekes – mondta Würfli. – Minden művész bogaras.

– Lehetséges.

– A zenészek és a festők is.

– A balett-táncosok és a kőfaragók is. Mondja, nincs más gondja?

Idegesen nézelődött mindenfelé... Nincs itt.

Újabb névsorolvasás következett, azután bevezették őket a kikötőbe, egy hajóhoz. Gorcsev még mindig nem jött. Késő éjszaka volt már. A gőzös sípolt. Egy hidat gurítottak eléjük a hajóról.

– Indulunk – mondta a hadnagy Verdier-nek.

– Nem várhatnánk még egypár percig? – kérdezte a titkár.

– Mars, mert a bolondokházába vitetem.

– Érdekes – mondta idegesen, amikor indultak –, mindenből ilyen nagy ügyet csinálnak... Mintha elszaladna a Szahara, ha nem sietnek úgy...

De fenn volt a hajón... Ott állt a korlátnál. És még remélt, pedig virradt már. Nyugtalanul izgett-mozgott. Mi lesz ebből? Talán jön még, de Gorcsev csak nem jött és a hajó elindult. Ekkor Vanek úrhoz lépett egy matróz:

– Ezt küldte valaki egy félóra előtt. Hogy adjam át a 27-esnek!

Gorcsev írta helyettesének:

Tisztelt Vanek úr!

Önhibámon kívül, sajnos nem jöhettem vissza. Oranban leváltom, addig napi kétszáz frank a fizetése, amit holnaptól kezdve nevére elhelyezek egy banknál, és átszármaztatom az elismervényt. Egy kis türelmet kérek. Az ön hálás főnöke, Petrovics

...És a gőzös vitte Afrikába Vanek urat.