Tizenegyedik fejezet

1

Legközelebbi útszakasz: a Murzuk oázisig tíz pihenővel és négy táborozással. Latouret őrmester felderíti az utat. Mindenki jól tudja, hogy ez a felesleges járőrszolgálat büntetés. Nem minden káröröm nélkül nézték a katonák, amint sorakozó előtt fél órával nekivág a sivatagnak. De hiába várták, hogy a vén katona fáradt lesz vagy komor. Sebhelyes arcán semmiféle érzelem nem látszott. Lepörkölt, fehér hiúzbajusza éppolyan harciasan és zordan meredt a legionáriusokra, és éppúgy felfedezett minden kis hanyagságot, szabálytalanságot, mint azelőtt.

Még az éjszaka sötétjében indult el a nyolc ember, közöttük Galamb, Latouret őrmester mögött. Iljics, egy orosz diák került melléje. Iljics, vagy ahogy a légióban hívták: Kölyök, kissé szaporán lélegzett, ami az első komoly jele a kimerülésnek. Ilyenkor már a tüdő erei tágulnak...

– Átkozott egy út... – mondta sípoló hangon. – Csak tudnám, meddig még, hiszen a Szahara errefelé már ismeretlen.

– Fenét – nyugtatta meg Galamb. – Murzuk oázis még nagy gócpont a marokkói és az algériai karavánutak találkozásánál...

Kölyök bánatosan csóválta a fejét.

– Én többet tudok egy átlagos katonánál. Murzuk oázis az utolsó pontja a civilizációnak. Innen az egyenlítőig csak egy-két tudós jutott el még eddig. Fontos lett volna mindig ez a rész, mert ha Murzukon át a Niger vidékéig eljutunk, akkor Angol Guineáig építenének vasutat. Ezért az útért járt erre Hornemann, Barth és legelőször Suetonius Paulinus, de ottvesztek. A Niger vidékén még egy hatalmas, ismeretlen földdarab van, amely vitathatatlanul azé lesz, aki hamarabb eléri.

– Mondd, Kölyök, hol tanulsz te ennyi feleslegeset ilyen utazókról, akik mindenbe beleütik az orrukat... Tisztára képtelenség a te korodban ennyi hiábavalósággal bíbelődni... Majd Murzukban megállunk és kész...

– Tévedsz. Murzukban szpáhi és szenegáli helyőrség van.

– De jól tudod! – nézett rá Galamb némi gyanakvással. Utóbbi időben nem szerette a különös ismeretekkel rendelkező katonákat. Ördög vigye a sok rejtelmet!

Kölyök zavarba jött.

– Igen... Véletlenül egy hölgy révén ismeretségekre tettem szert... Sokat tudok, és különös módon elmondtak néhány érdekes adatot a szaharai politikáról...

– Kérlek, hogy ezeket az adatokat másnak sorold fel. Én, fiam, őszintén megmondom neked, hogy jobban érdekel az utolsó szeretőd, feltéve, ha őnagysága valami szellemeset mondott, és van egy kedvenc dala, amit én később közvetítenék neked szájharmonikán.

Kölyök kutatóan nézett rá.

– Azt hiszem, te alakoskodsz. Pedig talán, ha őszintén beszélnénk...

Mi van ezekkel? Amióta Troppauerrel ezt az elsőrangú hülye viccet kitalálta, hogy verseket olvastat vele, azóta az egész század megtiszteli közlékenységével. A gróf úr is őszinte akart lenni, most meg Kölyök...

– Hagyjuk az őszinteséget, öregem. Nem érdemes itt a családi múlton rágódni. Elsikkasztottad és punktum...

– De nem...

– Hát akkor elkártyáztad, és rendben van.

– Nem úgy volt...

– Jó, jó... Megölted és kész.

Kölyök felkapta a fejét.

– Honnan tudod?...

– Mindenki így van vele. Elkártyázta, megölte vagy elsikkasztotta, esetleg a másikat is feleségül vette vagy ilyesmi... Ne törődj vele... Én mondom.

Latouret időnként hátrapillantott a beszélgetőkre, de nem szólt semmit... Csak beszélgess... Még dohányozhatsz is, de egyszer majd... Ha igazi alkalom lesz... Nom du nom...

A nap égetett és az állandó sárga, vakító, sivatagi visszfény, amely szinte zúgva áramlott szemükön keresztül az agyukba, az örökös sivár porhalmok tengeréről, kibírhatatlan... phű!

– Ne cammogjunk, a mindenségit... nincsenek a korzón... Gyerünk a légiós indulóval! Énekelni... un... deux... trois... Allons!...

Szinte repedező, szikkadt torkukból fáradtan, hamisan, recsegve hangzott fel:

Tin t’auras du boudin
Tin t’auras du boudin...

Koller, az ács, döngve bukott ki a sorból...

– Nom de Dieu!...

Egy ember hátramaradt vele. Sátrat vertek, bevárják a századot...

– Garde a vous... En avant... Marche!

Az őrjárat folytatta útját a Szaharában. Most már nem énekeltek. Az őrmester nem is vezényelt ilyesmit. Micsoda puhányok! Az ő idejében, amikor még dívott a crapaudine, a silo és hasonló büntetések, amikor még a szekér lőcséhez kötötték azt, aki lemaradt, hogy menjen vagy vonszoltassa magát, amikor még a sivatagban elhullott legényekről csak a felszerelést vették le, és mindenki elhaladt az aléltan fekvő mellett, akkor még énekeltek, és aki nem akart vagy nem tudott, azt karikára kötözték, hogy meggebedhetett... De azóta itt más világ lett. Annyit foglalkoztak velük a lapok, annyit firkáltak róluk, hogy egyre új meg új intézkedésekkel tették kényelmessé a légiót minden városi csirkefogó számára...

– Megmondhatom neked Galamb, ha érdekel. Titok, de elmondom.

– Nem! – mondta gyorsan Galamb. – Nem érdekel, ha titok, és nagyon kérlek, ne mondd el...

– De... mégis... jobb, ha tudod...

– Jobb, ha nem!

– Az út oda... még eddig... merész expedíciónak számított... Nincs is út... Murzuk oázistól a Nigerig képtelenség... és már helyőrséget is csináltak... A huszadik század legnagyobb botránya... Útközben és ott is csak úgy halnak... de nekik út kell Guinea felé... és Timbuktu nyugaton van... nem alkalmas... Hű... nem fogom bírni...

Egy másik katona szédelgett félre a sorból... Ezt is hátrahagyták egy félig-meddig pihenttel.

...Ha nem nézne rá olykor olyan sandán a jó öreg Latouret, Isten nyugtassa, ha megmásíthatatlan jóindulata elszólítaná a légióból, akkor megpróbálna szájharmonikázni a fiúknak, talán ez használna nekik a strapa ellen...

Hm... Megpróbálja... Mi lehet? Hiszen többen dohányoznak, és azért sem szól... Legfeljebb ráordít majd, hogy hagyja abba. Azt megteheti neki.

Tüzel a nap...

Hat órája menetelnek a végtelen, sárga portenger kellős közepén, amikor egyszer csak Latouret őrmester csodálkozva kapja fel a fejét. Valami finom, halk, sípoló zümmögést hall... Mi ez? Itt, a halálos mars elviselhetetlen utolsó órájában, mert még ennyi idő választotta el őket a táborozástól... Mi ez?

Megfordult.

Sacrebleu! A tejfelesképű cincogtatja a szájharmonikáját... és... ördög és pokol! Két puska van a vállán! Elvette attól a suhanctól!... Ezt nem szabad, ha rászól, csak azt a kölyköt bünteti, aki maradt volna otthon a mamájánál, ahelyett, hogy idejött katonának... Hát csak cipelje a puskáját másnak is, majd örül nemsokára, ha a lábát bírja... De hogy evvel a vacak, poros, fojtó levegővel még harmonikát is fúj... Tisztára bolond, és döglötten fog a második menetelésből kibukni... Hát csak bukjon... csak fújja...

És Galamb fújta. Most már egész vidáman. Ebben az órában már egy sem dőlt ki.

– Halte... Fixe! Ŕ terre!

Két óra pihenő.