3.

Rossz érzéssel maradtunk ott.

– Elsősorban rejtsük el a térképet és a naplót.

– Azután siessünk vissza – mondta Hopkins.

De felesleges volt az aggodalma. A kormánybiztos nem bíbelődött ellenfeleivel, kicsinyes módon, altisztek útján.

Távoli berregést hallottunk, és láttuk, amint a parttól egy motorcsónak kikanyarodik a vízre, és még ilyen messziről is felismerhettük a hatalmas, köpenyes alakban a kormánybiztost... Visszament a cirkálóra.

A kapitány nem hallott a jelenetből semmit, a kocsiban volt, távol tőlünk. De amúgy sem kockáztathatta meg, hogy a betegek előtt mondjon valamit.

Visszafelé az ösvényen már kissé barátságtalan volt az út. Este lett, és itt is, ott is zöldessárgás szemek villantak fel a sűrűben.

– Mi? – kérdezte Hopkins. – Ez a Senki Alfonz ritka fiú...

– És én?

– Te egy marha vagy, hóóó!...

Mit feleljek az ilyen műveletlen alaknak? Hány iskolája lehetett ennek?

Egy árnyas helyen leállította a dakari kenyereskocsit, és ment, hogy betegei számára diétás vacsorát lopjon valahol.

Senki Alfonz meg én elváltunk. Ne lássanak együtt bennünket.

A hangár körül ődöngtem...

Egyszer csak parasztruhás nő jön mellém. Valamelyik kantinosné lehet. Öt kantin is jött velünk. Ezek mind asszonnyal utaznak...

– John – súgta.

La Rochelle grófnő állt mellettem!

– Drága – hebegtem meghatva, amikor végre szavakat találtam.

A kezét szorongattam meghatva.

– Csitt... veszélyes játékba kezdtem magáért – suttogta. – Ez a kémkedés, ha kiderül...

– Hogy tehette?

– Szeretlek.

Át akartam karolni szokott férfias, de gyengéd módomon...

– Vigyázzon – mondta, és kisiklott a karjaimból – itt óvatosnak kell lennünk... Legyen egy óra múlva a tűzérségi kantinnál... ahol a tankok állnak...

– Ott leszek!

Egy másodperc és eltűnt! Körülnéztem. Senki sem figyelte meg a kis jelenetet.

Istenem! Micsoda nő! És szeret, szeret! Valaki megbökött.

– Ez a levél... maga ejtette le?...

A lábamnál egy boríték feküdt.

„A 45-ttöss! köszlegény? El 1-ső 100-adnáll:”

– Igen... Ez nekem szól.

Tudtam, hogy ki írta. De hol van és hogy került ide a levél? Talán hallgatózott?

Körülnéztem, de semmi gyanús, sehol a Török Szultán.

Ez állt a levélben:

„Tsülögg Te? bággyatt, gérőtző. Lo aki vadj hát Nem irtamm nekked. – Hogy esz a nnő 1-gy nagggy! bosszorgány és? Veszed téged aaz óróddnáll foggva. Naadjon. Vigyázz!!?: Esz ety nemszetgőzi gémmhölggy! Te peddik eggy. nemmzzettgőzi sszom Oru ló, marrha éss tsuppa ijjen. Lyól viggyász!!? ++ x. mégy. s ha Te megy ne. neg...

Nedudddgi!!”

Hol bujkál ez a fráter?! Mit tudja egy ilyen, hogy aki túljár a nő eszén, annak behódol, és a titkát sem kérdezi, nehogy hattyúvá váljék a szeretett illető.

De mit tud egy ilyen Török Szultán a nőkről? Mit olvasott ez? Ha elkapom valahol, hát megfojtom, az biztos!

– Mit bámészkodsz?

Senki Alfonz szólított meg. Mögötte ott állt a citromképű Mazzea. Ezzel kissé összebarátkoztak. Már tegnap láttam, hogy együtt esznek. Úgy látszik, kimagyarázkodtak, az én szószegésem következtében. Mégiscsak elhitte, hogy nem Senki Alfonz ölte meg a bátyját.

És ezért szakállt növesztett. Mert volt neki! Két napja a sárga arcú nem borotválta a szakállát. Csak a bajuszát.

Hogy mi köze a szőrzetnek a vérbosszúhoz?

Kézfogással búcsúzik Mazzeától, azután int, hogy menjek vele.

– Jóban vagytok a citromképűvel? – kérdezem.

– Igen. Egész jó volt, hogy eljárt a szád. De most van fontosabb: beszélni kéne Tuskóval vagy a kapitánnyal, hogy a másolatokat szétosszuk.

– De hol vannak?

– Azt én is szeretném tudni.

A pékkocsinál minden csendes. Megyünk a gépfegyveresekhez, a szudániakhoz, négy-ötféle kantinba! Sehol sincs.

– Menjünk a harckocsikhoz – mondtam. Már ideje lenne a találkán megjelenni, de ezt titkolni kell a barátom előtt.

– Ott nem lehet. Négy-öt műszaki katona van egy kocsinál, és jól ismerik egymást... Azért megnézhetjük.

Távol a tábortól, a terméketlen parti sávon vesztegeltek a harci kocsik. Az overallos katonák vacsoráztak.

– Hát itt nincs – állapítjuk meg nyomban.

– Halló!

Felnéztünk. A mellettünk vesztegelő tank ágyútornyából egy olajos, köpcös fej bukkant elő a nyíló fedél alatt.

– Mit mászkálnak itt, mi? – rivallt ránk az overallos káplár.

Tuskó Hopkins! Hát ez az emberi hidegvérű pimaszság ólomsúlyú világrekordere.

– Itt állok egyedül egy órája, várom a leváltást, erre maguk korzóznak? Mi ez, üdülőtelep, vagy promenád a mindenségit!

Úgy káromkodott, hogy rossz volt hallgatni!

De közben megtudtuk, hogy leváltásra jelentkező műszaki katonák vagyunk.

Az emberek a tábortűznél daloltak és nem törődtek velünk.

– Alázatosan jelentem, két ember a harci kocsihoz jelentkezik – felelte Senki Alfonz.

Elindultunk a kis vaslétrán, lemásztunk a tank belsejébe, és magunkra húztuk a tetőt.

Egy kettyenés. Égett a villany.

Szép modern tank volt, 75 milliméteres gyorstüzelő ágyúval. Kényelmesen elfért négy ember a belsejében. Mert a kapitány természetesen itt tartózkodott.

– Hű, ez szép munka volt! – mondta Hopkins. – A négy műszaki katonát a káplári ruhám segítségével egyszerűen előreküldtem, hogy húsz kilométernyire innen állítsanak fel megfigyelőt, és reflektorozzák az őserdőt. Vittek ennivalót is. Ezek három napig nem jönnek vissza.

– És ha jön a vezénylő tiszt?

– Az nem jön. Kórházban van.

– Hát ki vezényel most itt?

– Én – felelte Hopkins, némi csodálattal, mint aki nem érti a kérdést.

Barátom! Ez aztán karrier.

– Fiúk! – mondta a kapitány. – Éjfél után indulok.

– Tessék!

Senki Alfonz átadta a lemásolt naplót és térképet.

– Maga lemásolta?

– Igen. Kár minden percért.

A kapitány hosszan nézte az írást, a térképet, azután Senki Alfonzot.

– Ön tanult ember?

– Néhány iskolát jártam... Azt hiszem, jó lesz, ha rövidre szabjuk a megbeszélést. Lehet, hogy keresnek bennünket. Tehát mi követjük önt holnap. Hol találkozunk?

– Sehol. Jöjjenek a térkép alapján a fongi fővárosba, Tamaragdába. Addig vagy tudom a rejtély megoldását, és nyugodtan visszatérhetünk együtt, vagy nem találkoznak velem... Jelentkezem a hadbíróságon. Ezzel talán enyhítem Kvasztics sorsát is, akit közben tíz évre elítéltek. Ha önöket nélkülem fogják el, akkor csak szökevények, ha velem, akkor hazaárulók. Ezzel fejezzük be a tanácskozást.

A kapitány ismét sorban kezet fogott velünk.

– Tudom – mondta –, hogy nemcsak a gyémántbánya miatt teszik ezt, hanem egy kicsit értem is, és az igaz ügyért... köszönöm...

Meghatottan indultunk el, de Tuskó utánunk üvöltött.

– Ne fogdossátok a korlátot!... Marhák!... Most fényesítettem egy óráig!