5.

Minkiew doktor remegve állt piszkos pongyolájában, szalmapapucsával. Lázrohama volt éppen, és a kinin már alig hatott a szervezetére.

– Nézd meg, kérlek... – lihegte a kapitány. – Az irattárba zárták.

– Felesleges – mondta, és görcsösen összeszorította pilláit, közben megemelgette az állát. – Felesleges. Már néhány hónapja tudom: Ligert az én parancsomra vette ki a golyót Libourne revolveréből.

– Mi?... Tudtad?

– Hogy paranoiája van. Ez a klasszikus őrület. Tipikus eset... Látszott hétről hétre, hogy mint lesz úrrá rajta.

– Miért nem szóltál?

– Minek? Hogy ideküldjenek helyette egy egészséges embert, aki szintén megőrül? Inkább egy paranoiás pusztuljon el. Ha tetszik, rendelj vizsgálatot ellenem. – Közömbösen vállat vont. De azután nem bírta abbahagyni, tízszer is felugrott a válla, míg végül megtágította egy ujjal a gallérját, és mintha ez szerkezeti összefüggés volna, nyugton maradt a válla.

A kapitány maga elé meredt.

– És... Gouillaume?... – kérdezte csendben.

– Az is. Én nem hozatok helyette egészségest... Neki sincs golyó a revolverében. Nem szenved, sőt boldog. Mert egy elmebeteg még tud itt valamiben hinni.

Colette odament Minkiew-hoz, és a csúf kis ember vállára tette a kezét.

– Magát nem ismertem eddig... Azt hittem, blazírt.

– Bélyeggyűjtésre csak lelkes emberek képesek – felelte, és egy aprót hördült, azután lefelé rángatta a szája szélét.

Hallgattak.

– Nos? – kérdezte Minkiew. – Készítsek jelentést? Szállítsák el őket? Kérjünk új tiszteket a Coin de l’Enferbe?

Sirone némán állt.

A sivatagban száz és száz felriadt hiéna üvöltött. Az őrült Libourne-nak felelgettek.

– Libourne most már állandóan tombolni fog? – kérdezte a kapitány.

– Nem hiszem. Időnként majd rájön, ha eszébe jut valamiről.

– És Gouillaume?

Az álmukból felriadt legyek még döngicséltek. Az óra fáradtan tiktakolt. Minkiew elővette a zsebkendőjét, és ettől szétrepült a kihulló bonboničrejéből sok-sok mentolos cukorka.

Lehajolt, és szedegette őket.

– Gouillaume-mal nem lesz baj előreláthatólag – mondta közben. – Majd el kell húzni a szekrényt. Oda is alágurult.

Most az ablakra néztek. Nagyon messziről kántáló jajgatás kórusa hangzott, fáradt, mélabús zümmögéssé tompultan.

Minkiew, ahogy a cukrot szedegette, dermedten fülelt, négykézláb. Emelt fővel, mint egy gyanakvó eb.

A Csontbrigád!

– Még az éjjel jelenthetem a két esetet... – szólt, miközben felállt.

Sirone széthúzogatta az ingét.

– Ne jelents semmit, és mindenki menjen aludni!

Néhány perc múlva csend lett, és a súlyos, büdös trópusi éj kimérája bénult mozdulatlansággal nehezedett az erődre.