2.

Képzelhetik, mit éreztem, amikor megpillantottam a Török Szultánt, kampós, nagy orrával, hosszú lécalakjával és vékony gólyalábaival, amelyeken csak úgy lötyögött a nadrág.

És milyen nadrág! Értek valamit az úri öltözködéshez, sokan világfinak tartanak – és nem ok nélkül –, ha tehát azt mondom, hogy a Török Szultán ruházata igazi főurakhoz is méltó lehetett volna akkor nyugodt lélekkel elhihetik. Csíkos szövetnadrágja és kék betétes, fehér vászoncipője között élénksárga bokavédő feszült a lábfején. Ilyen festői elegancia még igen nagy uraknál is ritkaság. Téglavörös házikabátján szép nagy, aranyozott gombok fityegtek, és szürke selyemingéhez kék pöttyös, fehér csokornyakkendőt hordott.

Egy uralkodó sem öltözhet káprázatosabb előkelőséggel!

Kezében (esküszöm így volt!) egy kalap! A Török Szultán még sapkát sem viselhetett a kikötőnegyedben, mert minden poszt igazoltatta volna a szokatlan fényűzés oka miatt. De kalap?! Egy kifogástalan, fehér, puha szalmakalap?! És kesztyű?! Sőt sétabot! Tehát nem ólmos és nem gumi, hanem séta! Ez a sok csodálatos körülmény szinte kétségessé tette a személyazonosságát! Szerencsére mellette bizonyít rendetlen, göndör, lisztesszürke, őszülő hosszú haja, amely most is csapzottan csüng a homloka közepére, de úgy, hogy részeges filmszínésznek hihetné az ember, vagy félhülye arcképfestőnek, aki vasárnapra kölcsönkérte egy intelligens megrendelő jó karban lévő ruháját.

De ő az! Ő az, aki barátait többször is cserbenhagyta, kijátszotta, aki aljas gazok mellé állt ellenünk, aki gyalázatos orgyilkosok cinkosa, aki megszegte az egyetlen, nagy törvényt, amely még itt az alvilágban is megkülönböztet erkölcsileg jó és rossz embert: a betyárbecsületet.

Mit bántam én most, hogy engedély nélkül elhagytam az erődöt, hogy Potrien megnyúz vagy kardélre hány: megvan a Török!

Autók és kocsik között cikázva rohantam, de mintha megérezné a veszélyt, oldalt fordul.

És meglát.

Egy másodpercig úgy látszott, hogy a két szemöldöke felfut a feje tetejére, és valahol a tarkóján áll meg.

Azután, amikor már szinte elértem kinyújtott kezemmel, rohan!

Hajrá!

Jó futó vagyok. A Colombói Rendőraltisztek Testgyakorló Körének aranyéremmel kitüntetett versenyzője, aki tizennégy másodpercre futja a száz yardot, azt mondta, hogy nem ért volna utol hátszél nélkül, és még így is csak akkor, miután háromszor rám lőtt.

Szóval sportember vagyok. De a Török Szultán, hosszú gólyalábaival, úgy futott, mint a zerge. A műút két oldalán sivatag. Nem menekülhet... Autók cikáztak el mellettem, de nem törődtem semmivel, kalap, kesztyű és pálca már régen nincs a kezében... Egy hatalmas ugrással boldogan szétlapítom a szalmakalapot, mintha a gazdája ott heverne az úton...

Na megállj!

Az emberek utánunk bámulnak...

Már elérjük a külvárost... A távolság csökkent valamivel... A szív és a tüdő igen fontos tényezők futásnál. A mozgáshoz szükséges energiát nem az izmok szolgáltatják, hanem a légzőszerveink, legalábbis így mondta Rio de Janeiróban a rabkórház orvosa.

A Török Szultán hosszú lábai egyre szabálytalanabb bakugrásokkal igyekeztek a távolságot növelni, de hiába... Abban a szűk utcában utolérem, és következik a borzalmas leszámolás!

Már alig van futásnyi ereje... Lihegve megfordul az arcán ijedt tanácstalanság ül...

Hopp!... Most beugrik egy helyiség ajtaján... Kávéház vagy bár, vagy ilyesmi... Úgy látszik, hogy ide készült...

Utána!...

Húsz lépés, azután én is ott vagyok. Finom kis kávéház... beugrom. Hol van?...

Ott, mellettem! Csak ki kellene nyújtanom a kezemet, de ahelyett feszes vigyázzba összecsapódik a bokám, és tisztelgek.

Egy kapitány és egy őrnagy asztalánál ül a gazember. Kissé liheg...

– Egy... ámokfutó üldözött... – meséli asztaltársainak. – Az arab negyedben tört ki a szerencsétlenen...

– Ebben az évszakban sűrűn előfordul, különösen a bennszülöttek között... – jegyzi meg az őrnagy, miután futólag biccentett felém. – Hát kérem, báró úr, mondja el az esetet...

Mi! „Báró úr??!” Ez a szélhámos csak úgy, „báró úr” lett?...

Odább megyek. A bárpolchoz éppen egy pincér érkezik és harsányan mondja:

– A báró úrnak egy mazagrant, duplával...

Nyeltem. A Török Szultán mint báró, őrnagyokkal! Nagy gazság van emögött.

– Parancsol?

– Whiskyt...

Jólesett a friss ital. Közben nem vettem le a szememet a Török Szultánról. Ha két napig ül itt, akkor is kivárom. A nyomában leszek, amíg csak szemtől szembe nem állunk, ketten!... Végre is nincs összevarrva a tisztekkel!...

– Uram...

A pincér állt mellettem.

– Egy hölgy szeretne beszélni önnel.

Követtem a néger boy tekintetét. Az egyik páholyban, a helyiség homályos hátterében egy nő ült.

De milyen nő! Elállt a lélegzetem. Különös, sötét ibolyaszínű selyemruhája a legelőkelőbb párizsi műhelyben készülhetett. Apró, hófehér kezével egy cigarettát emelt éppen a szájához, és mialatt szippantott belőle, két szép, nagy fekete szeme lehunyódott. Csodálatosan hosszú pillái egy-egy dús ívben hajoltak ki a szemhéjak közül... Szóval... olyan remek szép nő volt ez, hogy elámultam.

Nyomban odamentem, velemszületett, könnyed úri testtartásommal.

– Üljön le, uram – mondta a nő, miután bemutatkoztam. – La Rochelle grófnő vagyok.

Nem tudtam, hogy mit feleljek.

– Láttam önt, amikor bejött, és figyeltem, miközben ott szemben ült. Önnek nyílt, férfias arca van.

A nő szinte hangosan beszélt, de különben sem kelthetett semmiféle gyanút, amit mondott, mert valóban merész, nyílt és férfias arcom van. Ez már másoknak is feltűnt.

– Nem tudom, miért – folytatta –, de úgy éreztem, hogy maga bátran kiállna, ha egy nő nagy veszélyben a segítségét kérné.

– Bizonyos lehet benne! – feleltem lelkesen, és valósággal elsötétült előttem a világ attól a furcsa jó szagtól, ami a nőt körüllebegte. – Grófnő – folytattam –, nem kérhet tőlem olyasmit, hogy ne álljak boldogan az utolsó csepp véremig ön mellé.

– Mindössze arra kérem, hogy hazakísérjen. Lehet, hogy bérgyilkosok lesnek rám az úton. A legionáriusok mind lovagias emberek...

– Nyugodt lehet, én megvédem...

– Igen... én is azt hiszem. Önnek olyan értelmes kifejező szeme van.

Csakugyan így volt. Azt már mások is mondták, hogy van a szememben valami különösen értelmes és kifejező.

– És kik azok, akik egy fiatal hölgy hazafelé vezető útján lesben állnak? Miféle alantas, hitvány fráterek lehetnek...

– Felbérelt orgyilkosok!... Többet most nem mondhatok el...

– Nem kutatom a titkait, grófnő!

– Köszönöm. Akkor hát menjen előre, és várjon rám kint.

Elhaladtam a Török Szultán asztala mellett. Ökölbe szorult a kezem, de mit tehettem?

Egy hölgy kéri a segítségemet. Mennem kell! Néhány perc múlva ott volt mellettem az utcán a grófnő.

Már este volt. Nem a belváros felé vezetett, hanem egyenesen a tengerparti sétány irányába, ahol az úri villák sora van.

Senkit sem láttam, akire gyanakodhattam volna.

Az úri villák sora pedig eléggé kihalt estefelé. Nagyritkán, ha egy autó elhaladt mellettünk.

A nő egy hatalmas, kastélyszerű épület előtt megállt.

– Itthon vagyok... – mondta. – Úgy látszik, a maga kísérete elijesztette a támadókat. Igazi, harcos férfialak! Mintha egy megelevenedett szobor lenne.

Csakugyan így volt. Férfias, izmos, erőteljes alakom van. Ezer ember között is feltűnne.

– Az olyan patkányok, akik hölgyekre lesnek, általában gyávák – feleltem, velemszületett természetes szerénységemmel.

– Önnek meddig van kimaradása?

Hm... Potrien most már ideges lett.

– Nincs kimaradásom. Átugrottam az erőd falán.

– Megszökött?

– Nem egészen. Ha holnap estig jelentkezem, akkor csak engedély nélküli kimaradás. És én még ma jelentkezni fogok.

– Ha úgyis mindegy... Szívesen meghívnám egy csésze teára...

És lesütötte a szemét. Úgy látszik, erős hatással voltam rá.

– Boldoggá tesz grófnő – feleltem tiszteletteljesen, azzal az érzéssel, hogy fél térdre kellene ereszkednem.

– Akkor jöjjön...

Hatalmas, barna faburkolatú terembe nyílt a kapubejáró. Ragyogó csillárfényben díszruhás lakájok siettek elém... Micsoda pompa és fény.

Ámultan mentem mellette a lépcsőn...

A falakon teljes nagyságában, széltében, hosszában, fényes színű, berakott kockákkal készült festmények. Mivel sokat forogtam jobb körökben, tudom, hogy az ilyen falfestményeket gobelinnek nevezik. Az ember csiszolódik, ha társadalmi életet él.

A falból mindenfelé világítókarok álltak ki, és a mennyezetet domború virágminták díszítették, úgynevezett freskók. Ha ezek lehullanak és piszkosak lesznek, akkor bármelyik múzeum magas árat fizet értük.

Sok-sok szobán haladtunk át, míg végül egy kisebb, meghitt szalonban az előttünk haladó lakáj meggyújtott egy sárga selyemernyőjű állólámpát. Ez lágy, családias, meleg fénnyel világított és a szoba távolabbi zugait homályban hagyta.

Rövidesen ismét megjelent a lakáj kis kocsival, amilyenen csecsemőket szoktak tolni, de ezen üveglap volt, itókával, aprósüteménnyel és cigarettával.

– Elmehet, Louis.

Csak aki már sokat járt úri társaságban, az tudja, hogy milyen előkelő egy olyan hely, ahol a lakájt Louisnak hívják.

Megkínált whiskyvel, dohányoztunk és társalogtunk.

– Kedves John – mondta, és felém hajolt a karszék támláján át. – Ön ma nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Sohasem felejtem el...

– Ugyan kérem... Igazán semmiség. Sajnálom, hogy nem küzdhettem önért, grófnő. Higgye el!

Szívesen nekirohantam volna egy század szpáhinak, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem!

Ő alig ivott, de én négy pohárral is felhajtottam a finom whiskyből.

Később imponáló merészséggel a kezére hajoltam, ahogy ott a karfán nyugodott, és megcsókoltam...

Nem ellenkezett.

Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy lesüti a szemét és mosolyog. De milyen mosoly volt ez!

Ez a nő úgy mosolygott, mintha sírna. Úgy is neveztem magamban: „a síró-nevető grófnő”.

– Ön merész, de nem bántott meg, mert nem tolakodó...

Így is van. Kissé közelebb húzódtam a karszékkel, de beleakadt az átkozott holmi a szőnyegbe, hogy majdnem felborultam, és a zavaros helyzetben leütöttem a whiskysüveget.

– Bocsásson meg...

– Igazán semmiség... A múltkor Valois márkival ugyanez megesett.

Ilyesmi csakugyan kitűnő urakkal is előfordul. Végül – és ez a fő –, ott ültem a közelében. A szívem úgy kalapált, mintha kitörni készülne a zubbonyon keresztül. A felém áramló jázmin illatszer szagától remegett a torkom és pattanásig feszült minden ér az agyamban.

– Miért... szökött meg a kaszárnyából? – kérdezte, és áthajolt a karszéken, hogy szinte hozzám ért.

Csak hebegni tudtam.

– Egy gazembert láttam... a kőfalról, és üldözőbe vettem...

– És hogy került oda... a kávéházba, később...

– Odáig... követtem...

Közben, mint gondos háziasszony, egyre töltötte a whiskyt, és én ittam, mert az ital kellemes társalkodóvá teszi az embert.

– Meleg van itt...

Sóhajtott, felállt, és a díszes kandallóhoz ment. Esküszöm, hogy hasonló szépségű alakot még nem láttam. És a lépése, szinte muzsika volt, ruganyos, lassú ütemével.

...Később zongorázott és énekelt... Ilyen gyönyörűségben még nem volt részem. Hivatásos, kocsmai énekesnők tanulhattak volna a grófnőtől.

Amikor befejezte a dalt letérdeltem:

– Grófnő... legszívesebben meghalnék önért – suttogtam férfias egyszerűséggel. – És... és...

Igen... Lehajtott fejemet csendesen megsimogatta. A sarkamig zsibbadt lettem ettől az érintéstől.

– Tudom... Nem ismerem magát, John, de érzem, hogy bátor, jellemes, nagylelkű és okos...

Az ilyen emberismerő előtt le a kalappal!

– Hallgasson ide... – folytatta. – Én a legszentebb, leghalálosabb titkomat bízom magára...

– Oh, grófnő...

– Igen! Szükségem van valakire, és maga az a jellem... aki... első látásra... Szóval...

– Megbízhat bennem, mint önmagában, grófnő.

– Hallgasson tehát ide... Apám diplomata volt.

– Sejtettem!

– Honnan?

– Önben annyi előkelő báj van, hogy egy diplomata lehetett csak az apja.

Így én.

– Köszönöm... Ön nemcsak merész, hanem művelt is.

Így ő.

– De most figyeljen, kérem. Atyám ártatlanul egy politikai cselszövés áldozata lett. Egy nő szőtte a cselt ellene. Annunziata Ermagnola spanyol hercegnő. Atyám elmondta titkát, és ezért menekülnie kellett. Azt hiszem, hallott már hasonló történetet?

– Hogyne. Egy Lohengrin nevű hattyúlovaggal fordult elő ilyesmi, de ott a hölgy nem spanyol volt, hanem operaénekesnő...

Megragadtam az alkalmat, hogy műveltségemről is kedvező véleményt keltsek.

– Hasonló eset – mondta csodálkozva, és nevetett.

– Min mosolyog, grófnő?

– Keserű kacaj volt... – felelte komoran. – Atyámat csak úgy menthettem meg, hogy La Rochelle grófnak nyújtottam a kezemet... Pedig gyűlöltem...

– Szörnyűség!

– Nem sokáig bírtam a gróf rettenetes természetét. Oktalan féltékenységgel gyötört, és mint foglyot őriztetett a várában.

– Hitvány fráter...

– És egy napon megszöktem...

– Okosan!

– Azóta rettegésben élek... Mindent elkövet, hogy visszahurcoljon a várába...

– És a rendőrség ezt tűri?

– La Rochelle gróf nagy úr! A bátyja miniszter.

– Na és? Egy miniszter nem parancsol az egész országnak.

– Az öccse rendőrprefektus!

– Az csakugyan nagy úr... Ismerek néhány prefektust... társadalmilag... Igen erélyes emberek... sajnos...

– Éjszaka nem merek az utcára menni, nappal is egy rettegés az életem... Oh, John... most tudja a titkomat... Maga az egyetlen ember...

Sóhajtott. Szemében könnyek remegtek. Oly szép volt, és oly szerencsétlen.

– Grófnő! – kiáltottam hévvel. – Mától fogva nincs egyedül! Erre esküszöm!

– Köszönöm, John...

És ahogy előtte álltam, két kézzel megfogta az arcomat, és úgy nézett. A nyelvem olyan száraz volt, mint egy fadarab, és a szemközti tükörből láttam: az arcomon ujjnyi vastagon dagadt ki egy ér a szemöldököm felett.

Átkaroltam...

Hagyta... Sőt... odahajtotta fejét férfias vállamra... A hajából is jázminszag áramlott...

– Szeretem... – súgtam félőrülten.

– Ó... John... hát nem látod... hogy én is sze...

A félig kimondott szó közben megcsókoltam...

– John... – mondta nagyot sóhajtva. – Megértem, hogy bizalmatlan vagy.

– De grófnő!

– Mondd, hogy Nóra!

– No... Nóra...

Alig bírtam kimondani...

– Én elmondtam a titkaimat... majd egyszer... ha igazán szeretsz és bízol bennem, mondj el te is mindent, hogy ne válasszon el bennünket semmi... semmi...

Szégyelltem magamat. Ez a nő olyan vakon bízott bennem, olyan őszinte és odaadó volt. Én titkolózom...

– Grófnő... Nóra... Nóra grófnő. Én is elmondok mindent, mindent.

– Óh, ne hidd, hogy kíváncsiság...

– Nem, nem... úgy helyes, hogy én is elmondjam a nagy titkot, amelynek középpontjában...

Kopogtak.

Ijedten felugrott az ölemből.

– Ki az?

– Telefon...

A Louis nevű lakáj jött, és egy tálcán a telefont hozta, amelyről hosszú zsinór függött.

Csak igen előkelő helyen fordul elő, hogy tálcán hozzák a telefont.

A füléhez vette a kagylót.

– Igen... – csak ennyit mondott. – Még nem... de már biztos... Nem... Jó... Várom... Autón?... Jó... Jó estét...

A lakáj kiment.

– John... most valakivel találkozni fogok. Atyám egy régi barátja jön ide autón... Te várj addig itt... amíg... beszélek vele...

– Ha esetleg soká voltam itt akkor igazán...

– Nem... nem... ki tudja, mikor látlak viszont... – felelte, és ismét csókok következtek...

Rövidesen újból kopogtatott a lakáj.

– Sietni fogok – súgta, és magamra hagyott.

Felhajtottam egy pohár whiskyt. Szédülő fejjel leültem a fotelbe. Váratlanul halk kopogtatás hallatszott.

A szoba túlsó sarkában, a lámpa mellett, csak most láttam, ajtó volt vágva a kárpitba, és furcsa zörgéssel egy papírdarab csúszik be alatta...

Hát ez mi?!

Odamentem és felemeltem a papírt. Ez állt rajta:

 

„Kedves Tsülögg!

Te hüjje ló akki vagggy! Ez a nő 1. vesz-Éjjes bosszorgány. Kihasznájjja hogy. Egy beképzeltt alag került. A hállólyába neki. Ne pofffázz! Puccolly inét. Mert nadjon gönnyen llehet. Hodj Egysszerüüen lellő nek. Legalláp is elvissznekk. jjól nészől ki Te. Nem issmerred 5. vesszééjjes Bosszor gán.

Netuddkki.”

 

A levélről az első szó után tudtam, hogy a Török Szultán írta. Elejétől végig hazugság.

Gyorsan kinyitottam a kárpitajtót. Elcsípem a gazembert!

Egy kis szobában voltam. Persze elszökött a gazember.

De hogy jött be ide egyáltalán?... Titokban...

A következő szobában áhítattal álltam meg egy másodpercre.

Égszínkék selyemfalú háló volt. Középen egy ámpolna függött, vörös lámpájából tompa fény sugárzott.

A túlsó oldalon nyitott ajtó... Függöny takarja el... Távoli beszélgetés hallatszik...

Lábujjhegyen odamentem... A függönyön túl öltözőszoba következett, és innen nyílt az a szoba, ahol beszélnek. Ugyancsak függöny takarta el.

Megismertem az ő hangját!

Azt a szomorú, mélységgel muzsikáló finom, dallamos szófüzért, amely félig az orron átszűrődve zeng-bong, mint valami hárfa.

Éppen azt mondja:

– Könnyű dolgom volt azzal a maflával, és ha nem zavar meg excellenciád, már tudnék mindent.

Hm... vajon kiről lehet szó?

Egy szokatlanul mély, nyugodt férfihang felel.

– Mégis beszélnem kellett magával, Mander-né...

Mander-né?... Nem grófnő?... Mi?!

Hiszen Mander... az a százados volt, akit Tuskó Hopkins alakított.

Gyorsan, lábujjhegyen odasiettem.

Ketten voltak együtt a kis szalonban. Az állítólagos grófnő és...

A lélegzetem is elállt!

De Surenne márki, a kormánybiztos!