Huszonkettedik fejezet
1
Gardone kapitány arca is felvette azt a sárgásbarna, epeszerű árnyalatot, amely az erős nap és a hevesen fellépő vérszegénység két ellentétes színének, a sápadtnak és a barnának egy különös, viaszkreol vegyüléke. A feje naphosszat zúgott, és sok pálinka tette csak elviselhetővé számára ezt a halálos beosztást.
Galamb valósággal mániája lett a semmittevésben, tehetetlen dühében, ingerlékenységében. Még a sivatagban a fejébe vette, hogy „ezt a gyanús egyént” elpusztítja. És egyre azt jelentik, hogy megúszta a halálos büntetést! Dühöngött, hogy sok ráuszított altiszt dacára ez még él, itt, ahol olyan könnyen osztogatják a halált. Minden elkeseredését levezette ebben a gyűlöletben, amit valami gyanakvással magyarázott.
Most is jön szemben. És fütyörészik! Rárivallt:
– Közlegény! Hol a derékszíja?
Szemben áll vele a forróságtól izzó erődudvaron.
– Nem vagyok szolgálatban, mon commandant, – felelte Galamb.
– Hol a derékszíja?
– Paquetage után mindig száradni hagyom, hogy ne kenődjön el a viasz.
– A szakaszvezetőnek jelenti, hogy derékszíj nélkül jött át az udvaron. Rompez!
Kobienszkinek már sok kellemetlensége volt azért, mert ez a légionista még itt lábatlankodik. Értette ő jól a kapitányt, és hogy Galamb még élt, az igazán nem az altiszt jóakaratán múlott.
Dühtől eltorzult arccal hallgatta végig Galamb jelentését, azután ez a torzulás átment egy állati vigyorgásba.
– Hát most majd elbánok veled. Piszok bleu! Huszonnégy óra en crapaudine...
Latouret őrmester a kapitányhoz ment. Ez a büntetés még két és fél órára is tilos volt. Huszonnégy óra, ezen vidéken, voltaképpen kínhalált jelentett. Nem vállalhatta a felelősséget. A kapitány azonban nagyon lehordta:
– Itt nem vagyunk a hadtápnál! Itt különleges viszonyok vannak, és sok minden szabályellenes. De másképp nem megy.
Latouret ment a fogolyért. Ez már a munkaruhába öltözve várta... és... nom du nom... vigyorgott!
– Harrincourt. Huszonnégy órát kap en crapaudine. Meg kell mondanom, hogy ezt nem nekem köszönheti... És ha... Mit vigyorog! Maga barom! A huszonnégy óra alatt tízszer is meghal!
Csak egyszer add, uram Isten, végre. Csak egyszer – imádkozott magában Galamb, és határozottan boldog volt.
Vitték az őrségre. A kapu melletti őrházban laktak a goumier-k is, Spolianskyt, a gróf urat verte éppen az altiszt egy derékszíj csatos végével.
– Te kutya! Elaludtál az őrségen? Te piszok... te... Engem büntet meg a hadnagy úgy, te nyomorult... te alszol?
Gyengébb fizikumú ember a trópuson sokszor ájulásszerűen elalszik étkezés után. Hiába minden, ez az álmosság leküzdhetetlen. Spoliansky vérző arccal bukott a földre.
– Ezt a Spolianskyt kössétek a másik csirkefogó mellé két órára.
Az en crapaudine középkori büntetés. A bokát és a csuklót megkötik, azután a hason fekvő ember hátán addig húzzák, amíg a kéz- és lábfejek összeérnek. Így lökik be egy letakart verembe.
Érezte, hogy a feje tele van vérrel, és a szíve vadul kalimpál, ahogy hason fekszik a veremben.
Mellette a szerencsétlen Spolianskyt kötötték meg. A napon ötven fokon felül volt, ami a Szaharában nem ritkaság. A vermet lefedték ponyvával. Szörnyű hőségnek kell lenni itt fél órán belül.
Hm... a vér már lement a fejéből, és a szíve is egész rendesen dobog. Mégiscsak órák kellenek majd hozzá, hogy így meghaljon...
– Harrincourt... – nyögte Spoliansky – én nem bírom ki... két óráig...
– Ugyan, menjen! Két óráig akár pikétet is lehet így játszani. Szájharmonikáról nem is szólva.
– De... nekem tágult aortám van...
– Hát minek jön a Szaharába, ha ilyen előkelő? Ne mozogjon lehetőleg, mert akkor lassabban kering a vér, és nem szorítja úgy el a kötél.
– Maga... miért mozog... akkor?
– Mert én szeretnék meghalni...
A meleg már kezdett megsűrűsödni a ponyva alatt, és a két ember kilégzésétől megrekedt széndioxid még halálosabbá tette az izzó nyomást. A ponyva, mintha fűtött kályha oldala volna, úgy ontotta rájuk a perzselő forróságot, és nem engedte át a visszasugárzó hőt.
– Harrincourt... – lihegte a másik – hallgasson meg... Nem akarom a sírba vinni... amit tudok... Meg kell mondjam... ki vagyok...
– Gárdatiszt, és elkártyázta, vagy őrgróf, és megölte. Oly mindegy...
– Én állami ember voltam Lengyelországban...
– Miniszteri tanácsos?
– Nem... Hóhér...
– Tessék?
A gróf úr hóhér? Ezzel a külsővel? Miért? Szegény Troppauer olyan, mint egy hóhér, és költő. Ez meg inkább költőnek látszik, és hóhér... Na, szépen vagyunk itt az inkognitókkal.
– Igen... Én hóhér voltam... Öröklött mesterség, az apám is az volt...
– Ne vegye a szívére...
Spoliansky nagyot sóhajtott. A másik oldalára fordult, ettől kissé megkönnyebbült.
– Hallgasson meg, Harrincourt... bár nem vagyok érdemes rá... el akartam lopni az ingét...
– Maga is?... Hát az egész század az én fehérneműmben akar járni? – Lihegve hagyta abba. – Azért kutya egy dolog.
– Egy katona vállalkozott rá hogy elhozza... El is hozta... és ekkor lecsapott rám az a... Pencroft. Azt mondta, ha nem adom oda az inget, feljelent... maga tudja... milyen szörnyű... meglincselik a tolvajt. Ezért voltam kiszolgáltatva neki...
– Hű a mindenségit... már nagyon nehéz.
– Elvette az inget... Én bolond... elmondtam neki a titkomat... a találmányomat... Engem ugyanis azért csaptak el... mert feltaláltam valamit...
– Nem tette helyesen... Állami ember éljen a hivatásának.
– Hát... Ez volt a baj... én a hóhérságot mint ... vallásos ember... fogtam fel... Fájdalom nélkül... akartam... kivégezni... feltaláltam egy módot... De nem fogadták el... pedig az akasztás szörnyű... elhiheti.
– Ha maga... mondja...
– Én azt hittem... ha bebizonyítom nekik... akkor beleegyeznek... és egy elítéltnél alkalmaztam... mielőtt még kivezették volna... a vesztőhelyre... de nem sikerült jól... és elcsaptak... Azóta tökéletesítettem a találmányt... és annak éltem, hogy ezt... átadjam az emberiségnek... A bűnös ne szenvedjen, ha meghal... Azért álltam a légióba... hogy itt, ha van... menthetetlen sebesült vagy beteg... kipróbálom...
Galambnak hirtelen egy ötlete támadt:
– Mondja! A szanitéccal maga suttogott... Mikor a Kölyök sebesülten feküdt...
– Igen... megbeszéltem vele..., hogy ha az orvos lemond... akkor megengedi, hogy kipróbáljam...
– Maga ölte meg?!!
– Nem... Mert... mikor én alkalmazni akartam... Ez egy hosszú, hajlított sodrony... csipeszekkel. A csipeszek beállíthatók, és ha ráhelyezik a sodronyt... egy testre... akkor minden csipeszt egy... főér... fölé helyezhet... Úgy van hajlítva... a rúd, és ha felső végén lenyom... egy csatot... akkor a csipeszek becsukódnak... valamennyi ér egy pillanat... alatt elzárul... a szív nyomban megáll... az agyműködés... a légzőcentrum... meg, ha az artéria radiális és... jaj...
– A gyilkosságról beszéljen – lihegte Galamb.
– A szanitéc... mondta... hogy jobban lett Kölyök... és van remény... ezért nem tettem meg. De az a gazember... elvette... az érszorítót és... és... ő ölt vele...
– Pencroft?!
– Igen... – Magasra dobta magát, és hörögve hullott vissza. Egy siralmas sóhajjal tette hozzá: – De van egy másik neve is...
– Laporter!
– I... Igen!... Jaj!