Tizennegyedik fejezet
1
– Ŕ terre!
Megismétlődött a jelenet.
Ki-ki a földre tette fegyverét, és a hadnagy a kapitánnyal végigment. Galamb kilépett a sorból, és feszesen megállt.
A kapitány végignézte:
– A puskád?
– Nem találom, mon commandant!
A hadnagy meglepetten felismerte a katonát:
– A te fegyvereddel azt a vastag embert is megsebesítették. Hol voltál, mikor a lövés történt?
A merénylőnek megint nem sikerült Galambot eláztatni. Öten is jelentkeztek, hogy az áldozat mellett futott.
Egy altiszt jött puskával a kezében.
– Itt a domb mellett, ötven lépésre a sebesülttől találtam.
– Ez a te puskád? – kérdezte a hadnagy Galambot.
– Oui, mon adjudant.
– Különös. Neked mindig alibid van, és közben a puskád gyilkol.
Semmit sem tudtak megállapítani, de Galambot, habár teljesen igazolták a katonák, a megmagyarázhatatlan gyanú, a bizalmatlanság rosszindulatú homálya fogta körül.
A menetoszlop folytatta útját. A Kölyök bal vállát érte a lövés, és a tüdőt is megsértette. Az ezredorvos és a vörös szanitéc ápolás alá vették.
A Szaharának olyan vidékén meneteltek, amerre évekig nem vetődik el ember. Vergődve, küszködve haladtak. A lábuk olykor bokán felül süppedt az izzó talajba, elégette, felsebezte a bőrüket, és a napi másfél liter poshadt vízadag nem enyhítette nyomorúságos állapotukat. A végsőkig ingerlékeny és ideges volt ember, állat egyaránt. Még Galamb is dühös lett. Sok vacak por ment a szájharmonikájába, és vagy egy fél hanggal hamisan fújt. Később egészen eldugult. Pillanatnyi lelkiállapota is kissé emlékeztetett egy eldugult szájharmonikára. Szerette ezt az ijedt, sápadt gyereket. Szegény. Milyen szomorú eset, ha az ember ilyen fiatal korában az alkohol élvezete miatt gyilkos lesz. De egyszer csak kiszabadul innen ez a fiú, és akkor majd azt a tanácsot adja neki, hogy járjon zenés kávéházba, az jót tesz lelkiismeretfurdalás ellen. Igen! Ezt a tanácsot fogja adni, ha már ez a kedves gyerek hozzá fordult bánatával. És majd azt is ajánlja neki, hogy ne csavarogjon állandóan Afrikában, mert ez nem vezet jóra, inkább nézzen valami állás után, mondjuk, legyen vasutas vagy hírlapíró, és a szolid élet idővel helyrehozza.
Fene ezt a szájharmonikát!
– Közlegény... – kérdezte a kavargó homokzivatarban hörögve a káplár, aki végigment a szakaszon... – Maga rinocérosz?!... Pléhből van?! Hőőő... Az emberek rakásra döglenek, és itt szájharmonikákkal bíbelődik?... Hőőő... khm... Khm... Szétszakad a tüdőm!
A déli áramlás sűrű portölcséreket kavart.
Galamb udvarias érdeklődéssel nézett rá:
– Valaki rosszul lett?
– Ember! Négyen kaptak hőgutát délután!
– Az a naptól lehet.
Az emberek rogyadozva köhögtek, a kavargó portölcsérek az ötvenfokos, izzó légáramlásban jajgató pokollá tették a menetoszlopot, és Galamb a körömpiszkálójával a szájharmonika oldalán egy srófot próbált meglazítani...
Mennél közelebb értek az egyenlítőhöz, annál kínzóbb volt ez az állandó vándorlása a pornak. A passzát zónájában jártak. Mintha a forró talaj füstölögne, úgy röpköd állandóan a homok, és az összezsugorodó nap parázsszerűen izzik a porfátylak mögött.
– Zárkózni! Zárkózni! – ordítja a káplár, mert percenként felbomlik a menetoszlop.
– Nincsen srófhúzója véletlenül? – szólítja meg kedvesen Galamb.
– Nom de Dieu... – Az altiszt szitkozódva, köhögve botladozik tovább a porban. Egy katona kizuhan a sorból, többen a fejüket fogják és jajgatnak... A páncélkocsi a kis kaliberű ágyúkkal leállt. Három szédelgő mechanikus a gépből kirezgő benzinpárák fölé hajolva dolgozik az óriási gépezetben... Valaki megérinti a félájult szerelőt. Galamb áll mögötte:
– Legyen szíves, kérem, hogyha ezzel a munkával kész, akkor hozza rendbe a szájharmonikámat is...
...Csak az mentette meg az életét, hogy hirtelen lehajolt, és így a kalapács néhány centiméterrel a feje mellett zúgott el.