3

– Uram – hálálkodott Gafirone. – Köszönöm.

– Most maga a többi rablót elviszi az első oázisig. Ott már megvédik. Rájuk zártam kívülről az ajtót. Tigrisek sem törhetnek ki a kocsiból. Hallja?

...Félelmetes dübörgés hallatszott az éjszakában.

– Tehát?

– Kissé pihenünk előbb. Azután ön az autóval elindul.

– És?

– És jutalomban részesül.

Egy ideig üldögéltek, közben előjött a hold... És az ezüstös fényben kísérteties látvány tárult eléjük!

A teherautó felhágóján, két mellső lábára emelkedve, egy szomorú oroszlán szaglászta az ajtót.

– Wendriner úr!...

Gafirone rettegve ugrott be az autóba. Az oroszlán odavánszorgott a meglepetten kiáltó Gorcsevhez. Szegény... Remegtek a lábai, lihegett, és könyörgően tekintett fel az oroszra. Ez megsimogatta a hajdani büszke sörények kopott helyét.

– Hát visszajött, Wendriner úr?... Nem baj, öregem... Jöjjön szépen.

...És mert Gafirone semmi áron nem jött elő a kocsiból, Gorcsev maga ment az oázisba, hogy élőszóval tudasson mindent az autó tulajdonosával...

De Wendriner úr most már nem tágított mellőle.