KRISZTUS A KERESZTEN

[CRISTO EN LA CRUZ]

Krisztus a kereszten. Leér a lába.

A három kereszt egyforma magas.

Nem középen van. Ő a harmadik.

Fekete szakálla mellére lóg.

Az arca más, mint a metszeteken.

Durva, zsidós. Nem látom, de amíg

a lábam még e föld porát tapossa,

egy percre sem szűnök meg őt keresni.

A megtört ember szenved, szót se szól.

Karistolja a töviskoszorú.

Nem is hallja a gúnyos csőcseléket,

mely oly sokszor látta agóniáját.

Az övét vagy másét. Nem érdekes.

Krisztus a kereszten. Csapongva gondol

a királyságra, amely vár talán rá,

s egy nőre, aki nem volt az övé.

Szeme előtt a kibetűzhetetlen

Szentháromság, a teológia,

gnosztikusok, katedrálisok, Occam

borotvája, a liturgia, mitra

s bíborpalást, Gudrún kard általi

megtérése, keresztes háborúk,

Jeanne d'Arc, Inkvizíció, vértanúk

s a hadakat megáldó Vatikán -

mindez nem tárul fel. Tudja: nem isten,

csak haldokló ember. Nem ez a fontos.

A fontos a szögek kemény vasa.

Nem görög. Nem római. Nyöszörög.

Ragyogó metaforákat hagyott ránk

és a megbocsátás tanát, amely

megszüntetheti a múltat. (Egy ír

egy várbörtön mélyén fogalmazott így.)

Kikívánkozik a testből a lélek.

Lassacskán besötétedik. Halott.

Egy légy köröz az ernyedt hús fölött.

Mire jó énnekem, hogy szenvedett

az az ember, ha én is szenvedek most?

Kyotó, 1984

Imreh András fordítása

ELÉGIA

[ELEGÍA]

A tiéd most, Abramowicz, a halál mindenki számára hozzáférhető, különös íze, amit nekem ebben a házban lesz módom megtapasztalni, vagy a tengeren túl, Rhône-od partján, amely olyan végzetesen folyik, minta csak ez a másik, ősibb Rhône volna, az Idő. A tiéd lesz a bizonyosság is, hogy az Idő megfeledkezik saját tegnapjairól és semmi nem pótolhatatlan, vagy az ezzel ellentétes bizonyosság, hogy a napok semmit sem tudnak eltörölni és nincs egyetlen tett, egyetlen álom sem, amelynek árnyéka ne lenne végtelen. Genfben jogászként, szakértői vélemények és perek embereként tartottak számon, ám te minden szavadban, minden csendedben költő voltál. Talán ebben a pillanatban éppen különböző könyveidet lapozgatod, amelyeket ugyan nem írtál meg, de részletesen elterveztél, s amelyek számunkra téged igazolnak, és - bizonyos értelemben - léteznek. Az első háború alatt, miközben az emberek egymást gyilkolták, mi ketten a Laforgue és a Baudelaire nevű álmokat álmodtuk. Felfedeztük mindazt, amit a fiatalok fedezhetnek fel: a tudatlan szerelmet, az iróniát, a vágyat, hogy Raszkolnyikov vagy Hamlet herceg lehessünk, a szavakat és a naplementéket. Izrael nemzedékei beszéltek belőled, amikor mosolyogva így szóltál hozzám: Je suis trčs fatigué. J'ai quatre mille ans. Mindez a Földön történt; hasztalan találgatnánk mennybeli éveid számát.

Nem tudom, vagy-e még valaki, nem tudom, hallasz-e engem.

Buenos Aires, 1984. január 14.

Imreh András fordítása

ELÉGIA EGY PARKRÓL

[ELEGÍA DE UN PARQUE]

Eltünt a labirintus. El a gonddal

kirakott eukaliptuszok,

a nyár sátortetői, a szüntelen

tükörben az ünnep előtti este,

az ismétlődő arckifejezések

és minden mulandóság el. Az álló

óra, el a sűrűnövésű lonc.

A gloriett és mind a léha szobrok,

az alkony másik oldala, a trillák,

a kilátó, az ábrándos szökőkút

csak kellékei a múltnak. A múltnak?

Ha nem kezdődött semmi, hogy lehetne:

vége? Fehér napok, fekete éjek

össze nem számlált hosszú sora vár ránk.

Ami leszünk, annak vagyunk a múltja.

Idő vagyunk, folyó, mely oszthatatlan,

Uxmal vagyunk, Karthágó, Róma

városfala a porban és az eltűnt

park; most őket idézi föl a versem.

Takács Zsuzsa fordítása

ÖSSZEGEZÉS

[LA SUMA]

Miért ne hinnénk, hogy mindig is ott állt

mészfehéren a fal, ahogyan áll most,

és valaki az öröklét falához

telepszik, s gonddal fölvázolja rajzát.

A világ mása így kerül a falra:

ajtók, tatárok, labirintus, Uxmál,

a végtelen, a zérus és a könyvtár,

mérleg és horgony, angyalok alakja.

Formáitól a fal életre támad.

S ha furcsa adományát odaadta,

sorsa további kegyben részesíti,

percre pontos érkeztén a halálnak,

míg rámered a kusza vonalakra,

ön-arcát látja rajta megjelenni.

Takács Zsuzsa fordítása

VALAKI ÁLMODIK

[ALGUIEN SUEŃA]

Vajon mit álmodott az Idő mostanáig, amely mint minden most, a végpont? Megálmodta a kardot, melynek a versben van a legjobb helye. Megálmodta és kicsiszolta a szentenciát, mely a bölcsesség látszatát keltheti. Megálmodta a hitet, megálmodta a könyörtelen keresztes hadjáratokat. Megálmodta a görögöket, kik feltalálták a dialógust és a kétkedést. Megálmodta Karthágó tűzzel-sóval való elpusztítását. Megálmodta a szót, ezt a suta, merev jelet. Megálmodta a boldogságot, melyben részünk volt, vagy most azt képzeljük, hogy részünk volt. Megálmodta Ur első reggelét. Megálmodta az iránytű titokzatos szeretetét. Megálmodta ama norvég hajóorrot és ama portugál hajóorrot. Megálmodta az etikát és annak a mindenkinél különösebb embernek a metaforáit, aki egy este kereszthalált halt. Megálmodta a bürök ízét, amit Szókratész nyelve érzett. Megálmodta a két fura testvért, a visszhangot és a tükröt. Megálmodta a könyvet, ezt a tükröt, mely mindig más és más arcát mutatja. Megálmodta a tükröt, amelyben Francisco López Merino és a képmása utolszor látta egymást. Megálmodta a teret. Megálmodta a zenét, amely nélkülözni tudja a teret. Megálmodta a szó művészetét, amely még a zenénél is megmagyarázhatatlanabb, mert magában foglalja a zenét. Megálmodta a negyedik dimenziót s a benne lévő páratlan faunát. Megálmodta a homokszemek számat. Megálmodta a transzfinit számokat, amelyekhez számolással nem jutni el. Megálmodta az első embert, aki kihallotta Thor nevét a mennydörgésből. Megálmodta Janus két arcát, melyek sosem látják egymást. Megálmodta a holdat és a holdon járt két embert. Megálmodta a kutat és az ingát. Megálmodta Walt Whitmant, aki elhatározta, hogy minden emberrel azonos lesz, mint Spinoza istene. Megálmodta a jázmint, mely nem tudhatja, hogy álmodnak róla. Megálmodta a hangyák nemzedékeit és a királyok nemzedékeit. Megálmodta azt az irdatlan hálót, amelyet a világ összes pókja fon. Megálmodta az ekét és a kalapácsot, a rákot és a rózsát, az álmatlanság harangszavát és a sakkot. Megálmodta a felsorolást, amit a tudósok kaotikusnak neveznek, pedig az valójában kozmikus, hisz minden dolgot titkos szálak kötnek össze. Megálmodta a nagymamámat, Frances Haslamot, oda, a juníni helyőrségbe, a pusztai lándzsák közelébe, ahol a Bibliá-t és Dickenst bújta. Megálmodta, hogy csata közben énekelnek a tatárok. Megálmodta Hokuszai kezét, amint épp vonalat húz, melyből mindjárt hullám lesz. Megálmodta Yorickot, aki örökre élni fog a képzelet szülte Hamlet szavaiban. Megálmodta az archetípusokat. Megálmodta, hogy valamennyi nyár idején, avagy a nyarakat megelőző égbolton egyetlen rózsa létezik. Megálmodta a halottaid arcát, akik most már fakó fényképek. Megálmodta Uxmal első reggelét. Megálmodta az árnyék hatását. Megálmodta Théba száz kapuját. Megálmodta a labirintus fordulóit. Megálmodta Róma titkos nevét, tehát igazi védőfalát. Megálmodta a tükrök életét. Megálmodta a jeleket, amelyeket majd az ülő írnok rajzol. Megálmodta a gömböket rejtő elefántcsont gömböt. Megálmodta a kaleidoszkópot, az unatkozó betegek és gyermekek játékát. Megálmodta a sivatagot. Megálmodta a leselkedő hajnalt. Megálmodta a Gangeszt és a Temzét, a víz két nevét. Megálmodta a térképeket, amelyeket Odüsszeusz nem értett volna meg. Megálmodta Nagy Sándort. Megálmodta a Paradicsom falát, amely feltartóztatta Nagy Sándort. Megálmodta a tengert és a könnycseppet. Megálmodta a kristályt. Megálmodta, hogy Valaki álmodja.

Scholz László fordítása

VALAKI ÁLMODIK MAJD

[ALGUIEN SOŃARÁ]

Vajon mit álmodik majd a kifürkészhetetlen jövő? Azt álmodja majd, hogy Alonso Quijanóból Don Quijote lehet, anélkül, hogy megválna a falujától és a könyveitől. Azt álmodja majd, hogy Odüsszeusz egyetlen éjszakája csodásabb lehet, mint a viszontagságait elbeszélő költemény. Emberek nemzedékeit álmodja majd, akiknek semmit sem mond Odüsszeusz neve. A mai ébrenlétnél pontosabb álmokat álmodik majd. Azt álmodja majd, hogy tehetnénk csodát, de nem teszünk, mert valóságosabb, ha elképzeljük őket. Olyan átható világokat álmodik majd, hogy abban egyetlen madár hangja meg tudja ölni az embert. Azt álmodja majd, hogy a felejtés és az emlékezés nemcsak véletlenszerű kényszer vagy ajándék lehet, hanem akaratlagos cselekvés is. Azt álmodja majd, hogy egész testünkkel látunk, amire Milton vágyott szemének, azoknak a lágy kis gömböknek a homályából. Olyan világot álmodik majd, amelyben nincs gép, se ez a fájó gép, a test, Az élet nem álom, de lehet belőle álom - írja Novalis.

Scholz László fordítása

A TÖRTÉNET FONALA

[EL HILO DE LA FÁBULA]

Az a fonal, amely Ariadné kezéből került Thészeusz kezébe (a másikban kard volt), hogy bemerészkedjék a labirintusba és ráleljen a középpontra, a bikafejű emberre, vagy, Dante szerint, az emberfejű bikára, aztán megölje, és a hőstett bevégzése után felfejtve a kőháló csomóit, visszatérjen hozzá, a szerelméhez.

Így történtek a dolgok. Thészeusz nem tudhatta, hogy a labirintuson túl egy másik labirintus áll, az idő, és hogy egy előre meghatározott helyen áll Médeia.

Eltűnt a fonal; eltűnt a labirintus is. Most már azt sem tudjuk, hogy labirintus, titokzatos kozmosz vagy végzetes káosz vesz-e bennünket körül. Az a szép feladatunk, hogy elképzeljük, hogy van labirintus és van fonal. Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban, egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.

Knósszosz, 1984

Scholz László fordítása

A TEGNAP BIRTOKLÁSA

[POSESIÓN DEL AYER]

Tudom, hogy annyi mindent elveszítettem, hogy fel sem tudom sorolni, és hogy ez a sok veszteség most minden tulajdonom. Tudom, hogy elveszítettem a sárgát és a feketét, és úgy gondolok ezekre az elérhetetlen színekre, ahogy egyetlen látó sem. Meghalt az apám, de mindig itt van mellettem. Ha Swinburne-sorokat skandálok, azt mondják, az ő hangján mondom. Csak aki meghalt, az a miénk, csak az a miénk, amit elveszítettünk. Ilion a múlté, de Ilion tovább él az őt sirató hexameterben. Izrael akkor létezett, amikor ősi nosztalgia volt. Idővel minden költemény elégia. Miénk minden nő, aki elhagyott: már nem köt bennünket a várakozás, ami csupa aggodalom, se a remény, mely riadalom és rettegés. Nincs paradicsom a sok elveszett paradicsomon kívül.

Scholz László fordítása