AZ EMBEREK

A tizenkilencedik század elején (ez az időszak érdekel bennünket) négerek művelték reggeltől estig a kiterjedt partvidéki gyapotültetvényeket. Faviskókban aludtak, a földpadlón. Az anya-fiú viszonyon kívül a rokoni kapcsolatok konvencionálisak és homályosak voltak. Keresztnevük volt, de a családnevet nélkülözhették. Olvasni nem tudtak. Lágy fejhangjuk elnyújtott magánhangzókkal kántálta az angol nyelvet. Sorokban dolgoztak, meggörnyedve a felügyelő korbácsa alatt. El-elszöktek, de hosszú szakállú férfiak szép lovakra pattantak, és izmos vérebek eredtek a nyomukba.

Állati remények és afrikai félelmek üledékére az Írás szavai rakódtak le; hitük következésképpen a Krisztusé volt. Mély hangon, kórusban énekelték: Go down Moses. A Mississippi pompás képet adott nekik a piszkos Jordánról.

E munkaigényes föld és e néger tömegek tulajdonosai dús sörényű, lusta és kapzsi úriemberek voltak, akik a folyóra tekintő tágas házakban laktak - a házat mindig jegenyefenyőből faragott álgörög oszlopsor díszítette. Egy jó rabszolga ezer dollárjukba került, és nem tartott sokáig. Egyikük-másikuk elkövette azt a hálátlanságot, hogy beteg lett és meghalt. A lehető legnagyobb teljesítményt kellett kisajtolni ezekből a megbízhatatlanokból. Ezért kint tartották őket a földeken látástól vakulásig; ezért egy-egy gyapot-, dohány-vagy cukortermést kívántak évente a birtoktól. A türelmetlen műveléssel kifárasztott és elnyűtt föld néhány év alatt kimerült: a zavaros és szennyes sivatag behatolt az ültetvényekre. Az elhagyott tanyákon, a kültelkeken, a sűrű nádrengetegekben és a hitvány sárfészkekben a poor white-ok laktak, a fehér csürhe. Halászok, vadászgató vagányok, lókötők voltak. A négerektől szoktak lopott ennivalót koldulni, és züllöttségükben is megőriztek bizonyos gőgöt: a makulátlan tisztavérűség gőgjét. Lazarus Morell ezek közé tartozott.