A CIKLIKUS ÉJSZAKA
[LA NOCHE CÍCLICA]
Sylvina Bullrichnak
Tudták Püthagorasz szorgos diákjai:
a csillag és az ember eltűnik, visszatér;
fatális atomokból arany Aphrodité
támad fel s agorák és minden tébai.
Lapitha-mellet ütnek a kentaur-paták át
eljövendő korokban, miközben rátaposnak;
por-Róma örök éjén a Minotaorosnak
bűzös sóhajtozása tölti be palotáját.
Minden álmatlan éj pontosan visszatér.
A kezet, amely itt ír, régi has szüli újra.
Mély szakadék lesz egyszer a vasseregek útja.
(A skóciai David Hume ugyanígy beszélt.)
Visszatérünk-e, mint végtelen szakasza
a periodikus törteknek? Nem tudom.
Csak azt, hogy egy sötét körforgás idevon,
püthagoraszi módon, mindig csak éjszaka,
e külvárosi helyre, egy távoli sarokra,
mely délen, északon s nyugaton is lehetne,
melyet mindig világoskék fal foglal keretbe,
s hol fügefa vet árnyat repedt járdabetonra.
Itt van Buenos Aires. Az idő, mely szerelmet
hoz másnak s aranyat, nekem e tompított
rózsaszínt hagyja csak, utcagombolyagot,
mely feleslegesen ismétli őseimnek
nevét: Solert, Suárezt, Cabrerát, Lapridát...
E nevekben - titokban - köztársaságok és
ébresztők zengenek, reggelek, nyerítés,
katonai halálok s boldog viktóriák.
A gazda nélküli, súlyos, elhagyatott
közterek egy sivár kastély kiöblösült
udvarai, az utcák, melyek nemzik az űrt,
derengő félelem- és álom-folyosók.
A konkáv éj jön, az anaxagoraszi,
visszatér az öröklét belém, emberi testbe,
s vele egy szakadatlan versnek emléke (terve?):
"Tudták Püthagorasz szorgos diákjai..."
1940
Imreh András fordítása
FELTÉTELES KÖLTEMÉNY
[POEMA CONJETURAL]
A felkelő csapatok által 1829. szeptember 22-ikének napján meggyilkolt doktor Francisco Laprida gondolja a halála előtt:
E végső estén zúgó lövedékek.
Fúj a szél s hamvak szállongnak a szélben,
már tűnőben a nap meg e gomolygó
ütközet, s a győzelem másoké lett.
A barbárok győznek, győznek a gaucsók.
Én, aki jogot és törvényt tanultam,
én, Francisco Narciso de Laprida,
én, ki a függetlenség hangja voltam
e kegyetlen tájon, lerongyolódva,
vér és verejték bemocskolta arccal,
remény s félelem nélkül, elveszetten
a Dél végső sánca felé lopózom.
Mint a Purgatórium kapitánya,
kit gyalog szökve, véráztatta síkon
vakított meg s döntött le a halál,
ott, hol egy sötét folyó neve elvész -
így kell elhullnom hát. Mert itt a vég.
Mocsarak félreeső éjszakája
les rám, hogy foglyul ejtsen. Már halálom
sisakjai zihálnak, már keresnek
rémpofákkal, dzsidákkal, paripákkal.
Én, aki más akartam lenni, könyvek,
törvények és szabályok embere,
szabad ég alatt fekszem majd a láp közt;
de keblemet, felfoghatatlanul,
rejtélyes ujjongás dagasztja. Végül
elém áll dél-amerikai sorsom.
E kétségbeejtő estén kinyílik
a léptek sűrű labirintusa,
amit napjaim szőttek a gyerekkor
egy napja óta. Végre felfedeztem
mélyen elrejtett kulcsát életemnek,
Francisco Laprida igazi sorsát,
a hiányzó betűt, ama betöltött
formát, mit Isten eleve tudott már.
Ez éjszaka tükrében tetten érem,
váratlanul, örök arcom. Bezárul
lassan a kör. S várom, hogy így legyen.
Lábam a dzsidák árnyékát tapodja,
már hajszolnak. Halálom rémpofái,
a lovasok, a lovak, a sörények
körülzárnak... Ez az első csapás már,
a kemény vas, mely felhasítja mellem,
a szinte otthonos kés a torokban.
1943
Somlyó György fordítása
EMLÉKLAP SUÁREZ EZREDESNEK, A JUNÍNI GYŐZŐNEK
[PÁGINA PARA RECORDAR AL CORONEL SUÁREZ, VENCEDOR EN JUNÍN]
Kit érdekelnek a nélkülözések,
a száműzetés, az öregedés megaláztatása,
a diktátor terjedő árnyéka a hazán, a ház a Barrio del Altóban,
amit, míg háborúzott, fivérei eladtak, a haszontalan napok
(amiket el akarunk felejteni, amikről tudjuk, hogy elfelejtjük őket),
ha volt egy magasztos óra, nyeregben,
a belátható juníni pampán, akár a jövő színpadán,
mint hogyha a jövő a hegyek amfiteátruma volna.
Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer
felbukkant egy eksztatikus, teljes délután.
Tizenhárom évig szolgált az amerikai háborúkban. Végül a szerencse
Uruguayba vetette, a Río Negro vidékére.
Alkonyattájt esetleg arra gondolt,
hogy számára virágzott az a rózsa:
Junín vérvörös csatája, az örök pillanat,
amelyben a lándzsák összeértek, a hadparancs,
a kezdeti veszteségek s a csatazaj közepette
a nyers hang (amely őt magát lepte meg legjobban),
saját hangja, ahogy a peruiakat támadásba küldi,
a fény, a roham lendülete és a vérveszteség,
a seregek őrjöngő labirintusa,
a lándzsás ütközet, amelynek során egyetlen lövés sem dördült,
a spanyol, akin átverte vasát,
a győzelem, a boldogság, a kimerültség, egy álom kezdete
és a mocsarakban haldokló emberek
és a kétségtelenül történelmi jelentőségű szavakat kiejtő Bolívar
és a már nyugati nap és a víz és a bor visszanyert íze
s a halott, akinek a csata eltaposta arcát...
E sorokat dédunokája írja, s a vér
távolából elér hozzá egy hallgatag hang:
- Kit érdekel az én juníni ütközetem, ha dicső emlék csupán,
vizsgára megtanulandó dátum, helyszín az atlaszokban.
Az ütközet örök és megvan a látható,
trombitás hadseregek pompája nélkül;
Junín két civil, akik az utcasarkon egy zsarnokot átkoznak,
vagy egy börtönben haldokló homályos férfi.
1953
Imreh András fordítása
MÁTÉ 25, 30
[MATEO, 25, 30]
A Constitución első hídja és lábaimnál
a vaslabirintusokat szövő vonatok csattogása.
Pára és füttyjelek mászták meg az éjszakát,
mely egyszer csak az Utolsó Ítélet lett. A láthatatlan horizont felől
és lényem középpontja felől végtelen hang
mondta e dolgokat (nem szavakat, ezek már
az én szegényes, átmeneti változataim az egyetlen szóra):
- Csillagok, kenyér, nyugati és keleti könyvtárak,
kártyalapok, sakktáblák, galériák, tetőablakok és pincék,
a földön járkáló emberi test,
éjjel, halál beállta után növekvő körmök,
feledékeny árnyék, serényen sokszorozó tükrök,
az idő legfinomabb formájának, a zenének hajlásai,
a brazil-uruguayi határ, lovak és reggelek,
egy bronz súly és a Grettis-saga egy példánya,
algebra és tűz, véredben a juníni lovasroham,
népesebb napok, mint a Balzacéi, a lonc illata,
szerelem, közelgő szerelem és elviselhetetlen emlékek,
az álom mint elásott kincs, a bőkezű véletlen
és az emlékezet, amelybe senki nem pillanthat szédület nélkül,
mindez megadatott néked, de még
a hősök ősi tápláléka is:
álnokság, vereség és megaláztatás.
Hiába pazaroltuk rád az óceánt,
hiába a napot, amelyet Whitman elbűvölt szeme látott;
elnyűtted éveid, elnyűttek éveid,
és még mindig nem írtad meg a verset.
1953
Imreh András fordítása
URBINA EGYIK KATONÁJA
[UN SOLDADO DE URBINA]
Már méltatlannak tartotta magát
olyan hőstettre, mint a tengeren;
állása alantas, érdektelen;
bebolyongta durva spanyol honát.
A valótól szabadulni kívánt:
álom-múltban keresgélt, hevesen,
s varázslatosabbat, mint a jelen
Bretagne és Roland ciklusa kínált.
Elnézte a süllyedő napkorongot,
ahogy elömlött a rézszínű fény;
úgy tűnt, magányos, jövőtlen, szegény;
zenéjének nem is volt tudatában:
valami álom legmélyén, agyában
már Don Quijote és Sancho mocorgott.
Imreh András fordítása
HATÁROK
[LÍMITES]
E nyugatra tartó utcák közül
bár fogalmam sincs, melyik, de talán van,
amit gyanútlanul, részvétlenül
én már egyszer s mindenkorra bejártam,
alávetve Annak, aki merev
és titkos és mindenható szabályt szab
minden e változékony életet
alkotó álomnak, formának, árnynak.
Ha nincs semmi, ami ne érne véget,
aztán csak felejtés és "soha már" van,
ki tudja, tudtunkon kívül, de végleg
kitől köszöntünk el ebben a házban?
Leáll az éj, elszürkül az üveg,
s a könyvek oszlopából, amit a
fény csonka árnyként az asztalra vet,
lesz majd, amit nem olvasunk soha.
Van délen pár kapu, ütött-kopott,
nagy kővázával (kaktuszfüge benne):
számomra áthatolhatatlanok,
minta csak egy litográfia lenne.
Valami ajtót bezártál örökre,
és egy tükör hiába őrzi képed;
egy keresztúton hezitálsz: fölötte
négyarcú Janus négy irányba réved.
Van emlékeid között egy, ami
jóvátehetetlenül elveszett;
a szökőkút felé lépteidet
fehér nap, sárga hold nem követi.
Nem mondhatod el azt, amit a perzsa
rózsákról mesélt rég és madarakról,
ha késő délután szórt fény seper, s ha
úgy mondanál valami maradandót.
S a folytonos Rhône s a tó, mindez a
tegnap, amely fölé ma hajolok?
Eltűnik, mint Karthago hamuja,
mit sóval szórtak be a latinok.
Hajnaltájt távolodó tömegek
mormogását hallom majd szüntelen:
elhagy s elfelejt, ami szeretett;
tér, idő, Borges békét hagy nekem.
Imreh András fordítása
BALTASAR GRACIÁN
Útvesztők, szójátékok és jelek,
kimunkált csekélység, melyből fagy árad:
ez jelentette e jezsuitának,
a stílusbravúr, a költészetet.
Zenétlen lelkébe összeszedett itt
metaforákat, ravasz trükköket;
csodált minden technikát s megvetett
minden emberit és emberfelettit.
Nem hatott rá Homérosz ősi hangja,
s a holdezüst hang, Vergiliusé sem;
nem látta Oidipust száműzetésben,
Krisztus a gerendán meg nem hatotta.
A tiszta csillagokat, mik keletre,
terjedő pirkadatban hunyorognak,
istentelen szavakkal, gúnyolódva
égi rétek tyúkjainak nevezte.
Élt, Isten szerelméről mit se sejtve,
sem a másikról, mely szájakat éget,
s egy nap a Sápadt Nő elébe lépett,
míg Marino strófáit nézegette.
További története ismeretlen;
néhai porhüvelye maradéka
kényre-kedvre rábízatott a sírra,
a lelke pedig mára már a mennyben.
Szemtől szembe Ragyogásokkal és
Archetípusokkal vajon mit érzett?
Tán sírt s így szólt: Micsoda tévedés
az árnyakban keresni eleséget!
Mi történt, mikor felizzott a fény,
s az Igazságba kellett néznie?
Tán megvakította Isten tüze
a végtelen üdv útjának felén.
De van másik megoldás is. Lehet:
a mennyet, témáival bíbelődve
meg sem látta - s csak vibrálnak előtte
az útvesztők, szójátékok, jelek.
Imreh András fordítása
A GÓLEM
[EL GOLEM]
Hogyha (miként a Kratülosz tanít)
a név archetípusa a dolognak,
a rózsa betűi rózsát takarnak,
s a Nílus szóban a Nílus folyik.
Van, mással-s magánhangzókból kirakva,
egy szörnyű név, melyből megtudható
Isten lényege - a Mindenható
betűkkel és szótagokkal takarja.
Ádám s a csillagok tudták a Kertben.
Majd (a kaballisták elmélete
szerint) a bűn rozsdája lepi be,
s hosszú nemzedékekig ismeretlen.
Végtelenül találékony az elme,
ugyanakkor együgyű is nagyon.
A gettó zsolozsmáiban kereste
Isten népe a Nevet egykoron.
Szürkén kószálnak a történelem
homályában mások, árnyak között -
Jehuda Lőw prágai rabbi zöld
emléke burjánzik, elevenen.
Miután Isten tudására vágyott,
kipróbálta a permutációkat,
végignézte a variációkat
s végül saját kezűleg összetákolt
bábuja fölött, hogy így az Idő s Tér
és a Betűk titkára megtanítsa,
kimondta a Nevet, amely a Kulcs, a
Kapu, a Visszhang, a Vendég s a Kastély.
Mint aki morajló világra nyit
álmos szemet, a bálvány érthetetlen
világot látott, gazdagot színekben,
s félénken megmozgatta tagjait.
Fokozatosan eszmélt rá (miként mi),
hogy a Még, Majd, Tegnap, Most, Itt meg Ott,
a Jobb, Bal, Én, Te, Ők és Amazok
hanghálója egészen bekeríti.
(Istenség-szerepben a kaballista
a Gólem gúnynevet adta a lénynek;
Sólem remek kötetében e tények
tudományosan is le vannak írva.)
A kötél; az én lábam; a tiéd -
a világegyetemben így vezette
a rabbi és valamit el is ért:
a szörny a zsinagógát felseperte.
Lehet gyanakodni betűhibára,
vagy rosszul ejthették a Szent Nevet;
a tanítvány nem szólalt meg, hiába
tanított a mester s mesterkedett,
hanem kutya-, sőt, még inkább dolog—
mint emberszerű szemével követte,
hogy a szűk lakásban a rabbi merre,
éppen melyik helyiségben mozog.
Elég hátborzongató volt a Gólem:
a rabbi macskája elbújt előle.
(Habár a macskát nem említi Sólem,
a legkisebb kétségem sincs felőle.)
Isten felé nyújtózott, gyermeteg,
majmolta áhítatát Istenének,
vagy bárgyú vigyorgással összegörnyedt,
s úgy hajlongott, mint a keletiek.
Ijedt gyöngédséggel nézte a rabbi.
Minek kellett - gondolta ezalatt -
megalkotni e szenvedő fiat
s a higgadt tétlenséget hátrahagyni?
A jelek végtelen sorát mi végre
növelni még? Az örökkévalóban
legombolyodót mért bonyolítottam,
új okot s okozatot hozva létre?
A halvány fény s szorongás idejében
elgondolkozva nézte Gólemet.
Ki mondja meg, hogy mit érezhetett
prágai rabbiját bámulva Isten?
1958
Imreh András fordítása
A TANGÓ
[EL TANGO]
- Hol vannak? - kérdi az elégia
azokról, akik már rég nincsenek,
mintha volna egy hely, ahol lehet
Ma a Tegnap, s nem kéne múlnia.
- Hol vannak - ismétlem - a galerik,
melyek poros, eldugott helyeken
lerakták a bátor, könyörtelen
kés szektájának az alapjait?
Hol lehetnek ők, az elfeledettek,
akiknek nem volt sok szerepük, és
akik féltékenység, haszonlesés
és gyűlölet nélkül is ölre mentek?
A legendájuk halvány rózsaként még,
vagy mint kihunyó parázs, néha-néha
fellobbanthatja talán Balvanera
és a Corrales bátor csőcselékét.
Miféle sötét sikátorban és
sivár másvilágon lakik Murańa,
az egykori sötét árny durva árnya,
a valahai palermói kés?
S akin a szentek könyörüljenek meg,
hol lehet a testvérgyilkos Iberra,
aki Piszét, mert többet ölt, kinyírta
a sínen, s így lettek örökre kvittek?
Lassan a tőrök mitológiája
semmivé foszlik az emlékezetben;
és az eposz egyre szegényesebben
épül be a bűnügyi krónikákba.
Másik parázs, más rózsa is ragyog,
és a hamuban őrzik őket épen:
a fennhéjázó késelők kezében
a tőrt, a súlyosat s hallgatagot.
Bár nem élték túl a tőrt s az időt
(a másik tőrt): sárba hulltak szegények,
ma, időtlenül és halottan ők
a halálon túl a tangóban élnek.
A zenében, a dolgos és konok
gitárhúrokban, melyek egyre mondják
a naiv bátorságról a milongát:
hogy az milyen ünnepélyes dolog.
Ló- és oroszláncsapat hajtja sárgán
a körhintát s közben visszahangzanak
Arolas és Greco tangóinak
dallamai, amelyekre a járdán
táncoltak volt egy pillanatra régen,
a múlt ok és okozat nélküli,
elveszett dolgok ízével teli
szigetén, a felejtés tengerében.
Az akkordokban patiók között
futólag észrevett lugas zenél.
(És a gyanakodó falak mögött
egy tőrt és egy gitárt őriz a Dél.)
Ördöngös egy szélroham ez a tangó,
könnyű az évekkel dacolnia;
a por-idő ember nem oly kitartó,
mint ez a habkönnyű melódia,
mely csak idő. A tangó lehetetlen
múltat kreál, amely zavaros és
igaz: hogy meghaltunk verekedés
közben egy sarkon egy kihalt negyedben.
Imreh András fordítása
EGY RÓZSA ÉS MILTON
[UNA ROSA Y MILTON]
A minden rózsa-generációk
közül, mik az idők mélyébe vesztek,
hadd mentsek meg a feledéstől egyet,
egy nyomtalant és jeltelent a sok
volt dolog közt. A sors engem szemelt
ki arra, hogy elsőnek megnevezzem
e halk virágot, e végső-egyetlen
rózsát, mit Milton arcához emelt,
bár nem látott. Ó, te, egy régi kertben
nyíló bíbor, fehér vagy sárga rózsa,
varázsold múltadat sosem-mulóra,
hogy feltündökölhess ebben a versben,
arany-, vér-vagy ivorszínben lobogva,
mint a kezében, láthatatlan rózsa.
Somlyó György fordítása
ODÜSSZEIA, HUSZONHARMADIK ÉNEK
[ODISEA, LIBRO VIGÉSIMO TERCERO]
A vaskard már a bosszú kénytelen
munkáját teljesen végigcsinálta;
pihen a durva dárda és a lándzsa,
a fajtalan vérétől fényesen.
Odüsszeusz egy isten és a szürke
szelek és a tengerek ellenére
hazatért asszonyához, szigetére,
Árész lármájából megmenekülve.
A hitvesi ágyon elszenderedvén
pihen a királyné királya mellén,
de hol van ő, akinek éjjele
bolyongás volt, bolyongás nappala,
úgy kódorgott, mint egy kivert kutya,
azt állítván, hogy neve: Senkise?
Imreh András fordítása
EGY 1899-ES KISMESTERHEZ
[A UN POETA MENOR DE 1899]
Hogy maradjon egy verssor délutánra,
amikor a szomorú óra vár ránk,
s neved kapcsolódjon össze a halvány
árnyakkal s az arannyal. Ezt kívántad.
Milyen heves szenvedéllyel csiszoltad
a nap legvégén furcsa verssorod,
amit mindaddig, míg a föld forog,
az alkony furcsa kékje igazolhat.
Hogy sikerült-e, nem is sejthetem,
s azt sem, hogy éltél-e, ködszerű bátyám,
de egyedül vagyok, és azt kívánnám,
hogy könnyű árnyékod most itt legyen
e fáradt szavak alakulatán,
ami talán maga a délután.
Imreh András fordítása
TÖREDÉK
[FRAGMENTO]
Kard, hajnali fagyban kovácsolt vaskard,
ékírásos kard,
hangját nem hallja majd, szavát nem érti senki igazán,
balti kard, a melyről Northumbria énekel.
Jég és tűz,
mondják majd a költők.
Kard, amely királyról majd királyra száll,
s egy álom örökli majd aztán.
Kard, hűséges az utolsó óráig
- s a Végzet tudja azt az órát -,
kard, majd egyszer beragyogja a csatát.
Egy kézbe illő kard,
a szép csatán és seregeken vezér,
a kézbe illő kard,
farkasok fogát, holló
kegyetlen csőrét vörösre festő,
a kézbe illő kard,
aranyra majd vöröset tékozol,
a kézbe illő kard,
az aranyágyban fekvő kígyóra majd halált hoz,
a kézbe illő kard,
birodalmat nyer majd s veszít birodalmat,
a kézbe illő kard,
a lándzsaerdőt majd végleg ledöntő.
Beowulf kezébe való kard.
Takács Zsuzsa fordítása
PÁRIZS, 1856
[PARÍS, 1856]
Hozzászoktatta a hosszú betegség
A halálváráshoz. Rettegett volna
Kimenni újra a napi zsivajba
Az emberek közé. Tudta, leverték.
Heine Henrik ama folyóra gondol,
Az időre, mely egyre távolabb lesz
E hosszú félhomálytól, s e keserves,
Emberre és zsidóra szabott sorstól.
Ama gyönyörű dallamokra gondol,
Miknek hangszere volt, de tudva tudja,
Nem a fáké s madaraké a trilla,
Az időn sarjad, a kósza napokból.
Nem mentenek meg csalogányaid, nem,
Arany éjben dalolt virágaid sem.
Somlyó György fordítása