VELENCE

[VENECIA]

A hatalmas sziklák, a csúcsokon eredő folyók, az Adriába ömlő folyóvizek, a történelem meg a geológia véletlen-vagy végzetszerű eseményei, a hordalék, a homok, a lassú szigetképződés, Görögország közelsége, a sokféle hal, a népvándorlások, az armorikai és a balti háborúk, a nádkunyhók, a vályogfalak, a szövevényes csatornarendszer, az ősi farkasok, a dalmát kalóztámadások, a finom terrakotta, a tetőteraszok, a márvány, Attila lovai és lándzsái, a szegénység oltalmában élő halászok, a lombardok, az, hogy a Keletnek és a Nyugatnak ez az egyik érintkezési pontja, sok elfeledett nemzedék éjjelei és nappalai - ez mind alkotója volt e városnak. Említsük meg azokat az aranygyűrűket is, amit a Dózse évente dobott le a Bucintoro orrából, s amelyek a sötétlő vagy homályos vízben meghatározatlan hosszú láncot alkotnak az időben. Igazságtalanság volna megfeledkeznünk itt az Aspern-levelek ügyes kutatójáról, és Dandolóról, Carpaccióról, Petrarcáról, Shylockról, Byronról, Beppóról, Ruskinról és Marcel Proustról. Emlékezetünkben ott magasodnak a bronzkapitányok is, akik egy hosszú síkság két végpontjánál évszázadok óta láthatatlanul nézik egymást.

Gibbon megjegyzi, hogy a kard mondta ki a hajdani velencei köztársaság függetlenségét, de talán a toll igazolja. Pascal azt írja, hogy a folyók mozgó utak; Velence csatornái olyan utak, amelyeken a bús gondolák járnak, amelyekben van valami a bús hegedűkből, s amelyek azért is emlékeztetnek a zenére, mert dallamosak.

Egyszer azt írtam le egy előszóban, hogy kristályos, alkonyi Velence. Nekem szinte szinonima alkony és Velence, bár a mi alkonyunk már elveszítette a fényt, már fél az éjtől, Velence pedig gyengéd, múlt és jövő nélküli, örök alkony.

Scholz László fordítása