A TITKOS CSODA

És Isten halottá tette száz évre,

aztán feltámasztván, megkérdezte tőle:

- Mióta vagy itt?

- Egy napja, vagy a napnak

csak egy része óta - felelte.

KORÁN II. 261.

 

1939. március tizennegyedikének éjszakáján Prágában, egy zeltnergassei lakásban Jaromír Hladík, Az ellenségek című befejezetlen tragédia, Az örökkévalóság védelmében és a Jakob Boehme közvetett zsidó forrásainak vizsgálatával foglalkozó tanulmány szerzője nagy sakkjátszmáról álmodott. Nem két személy játszotta, hanem két előkelő család; a játszma évszázadok óta folyt; a kitűzött díjra már senki se emlékezett, de az a hír járta, hogy hatalmas a díj, talán végtelenül nagy; a sakktábla és a figurák titkos toronyban álltak; Jaromír (álmában) az egyik ellenséges család elsőszülöttje volt; ütött a játék órája; az álmodó egy sivatag homokján szaladt zuhogó esőben, és nem tudott visszaemlékezni se a sakkfigurákra, se a játékszabályokra. Ekkor felébredt. Az eső és a borzalmas órák zaja megszűnt. A Zeltnergasséból ütemes s egyhangú moraj szállt fel, amelybe vezényszavak vegyültek. Hajnalodott; a Harmadik Birodalom páncélos előhada bevonult Prágába.

 

Tizenkilencedikén feljelentés érkezett a hatósághoz, ugyanaznap, tizenkilencedikén délután letartóztatták Jaromír Hladíkot. Fertőtlenített, fehér laktanyába vitték a Moldva túlsó partjára. Nem cáfolhatta a Gestapo egyik vádját se: anyja neve Jaroslavsky volt, vére zsidó, Boehmével foglalkozó cikke judaizáló, aláírása ott díszelgett egy Anschluss ellen tiltakozó ív alján. 1928-ban lefordította a Széfer Jeciráh-ot a Hermann Barsdorff kiadó részére; a kiadó ömlengve emlegette a fordító hírnevét könyvjegyzékében; ezt a könyvjegyzéket lapozgatta Julius Rothe, az egyik főnök, aki a kezében tartotta Hladík sorsát. Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny; két-három gót betűs jelző elég volt Julius Rothénak, hogy meggyőződjék Hladík kiválóságáról, és elrendelje, hogy ítéljék halálra, pour encourager les autres. Március huszonkilencedikén reggel kilencre tűzték ki a kivégzést. Ezt a haladékot (melynek jelentőségét később majd meglátja az olvasó) annak köszönhette, hogy az adminisztráció személytelenül és megfontoltan akart működni, mint a növények és az égitestek.

 

Hladík első érzése a puszta rémület volt. Arra gondolt, hogy az akasztástól, a pallostól, a lefejezéstől nem ijedt volna meg, de az agyonlövetés gondolatát elviselhetetlennek érezte. Hiába mondta magának, hogy a halál puszta és általános ténye a félelmetes, nem pedig konkrét körülményei. Fáradhatatlanul újra és újra végiggondolt mindent, igyekezett kimeríteni az összes változatot. Számtalanszor maga elé képzelte a dolgot az álmatlan hajnaltól kezdve a titokzatos lövésig. Mielőtt a Julius Rothe által kitűzött nap felvirradt, ő már száz meg száz halált halt olyan udvarokon, amelyeknek alakja és szögei kimerítették a geometria minden lehetőségét, s olyan katonák sortüzétől, akiknek száma minduntalan változott, s akik néha távolról, máskor egészen közelről végezték ki. Igazi félelemmel (és talán igazi bátorsággal) nézett szembe ezekkel a képzeletbeli kivégzésekkel; minden jelenet csak néhány másodpercig tartott; mikor a kör bezárult, Jaromír újra visszatért halálának reszkető előestéjére. Aztán meg azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel; perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését. Ehhez a gyatra mágiához híven, borzalmas jeleneteket talált ki, hogy be ne következzenek; a végén persze elfogta a félelem, hogy elképzelései próféciák. Éjszaka nyomorúságában megpróbált valahogyan megkapaszkodni a múlékony időben. Tudta, hogy huszonkilencedikének hajnala felé rohan az idő; hangos szóval így érvelt: Ma huszonkettedike van, míg ez az éjszaka (és még hat másik) tart, sérthetetlen, halhatatlan vagyok. Arra gondolt, hogy az átaludt éjszakák mély és sötét kutak, amelyekben elmerülhet. Néha türelmetlenül vágyódott már a végső lövésre, mely jól vagy rosszul megmentené a haszontalan képzelődés feladatától. Huszonnyolcadikán, amikor ablakának magas rácsain mar az utolsó naplemente fénye csillogott, drámájának, Az ellenségek-nek felmerülő képe elvonta e borzalmas képzelgéstől.

 

Hladík túl volt a negyvenedik évén. Életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása töltötte ki. Mint minden író, műveikkel mérte a többiek erényeit, és azt kívánta, hogy mások azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. Minden könyve mély megbánással töltötte el, amint kiadta, Boehme, Abenesra és Fludd műveiről írt tanulmányain lényegében csak a szorgos igyekezet volt látható, Széfer Jeciráh-fordításában pedig csak a felületesség, fáradtság, a vak találgatás. Valamivel sikerültebbnek érezte Az örökkévalóság védelmében című művét; az első kötetben felsorolta a különböző örökkévalóságokat, amelyeket az emberek elgondoltak, Parmenidész mozdulatlan létezésétől kezdve Hinton módosítható múltjáig; a második kötetben tagadta (Francis Bradleyvel), hogy a világ összes tényei időrendbe állnak össze. Állította, hogy az ember lehetséges tapasztalatainak száma nem végtelen, és egyetlen "ismétlődés" elég annak bizonyítására, hogy az idő csalás... Sajnos, nem kevésbé csalókák azok az érvek, amelyekkel ezt a csalást bizonyítja; Hladík megvető kétellyel szokott végigfutni rajtuk. Néhány expresszionista verset is írt; a legnagyobb zavarba jött, amikor felvették őket egy 1924-es antológiába, és azóta minden későbbi antológia örökölte őket. Ettől a kétes és gyatra múlttól akart Hladík megszabadulni Az ellenségek című verses drámájával. (Hladík rajongott a versért, mert a vers megakadályozza a nézőket abban, hogy megfeledkezzenek az irrealitásról, amely a művészet előfeltétele.)

A dráma megőrizte a hely-idő-cselekmény egységét. A Hradzsinban játszódott, Roemerstadt báró könyvtárában, a XIX. század valamelyik utolsó délutánján. Az első felvonás első jelenetében Roemerstadtot egy ismeretlen látogatja meg. (Az óra hetet üt, a nap utolsó tüzes sugara megragyogtatja az ablak üvegét, a szellő szenvedélyes és felismerhetőn magyar muzsikát hoz.) A látogatót mások is követik; Roemerstadt nem ismeri őket, de az a kényelmetlen érzése támad, hogy már látta őket valahol, talán álmában. Mind hízelegnek neki, de nyilvánvaló, eleinte csak a közönség előtt (később a báró előtt is), hogy mind titkos ellenségei, akik az ő elvesztésére szövetkeztek. Roemerstadtnak sikerül kivédenie vagy meghiúsítania bonyolult intrikáikat. A párbeszédek során célzás hangzik el a menyasszonyáról, Julia von Weidenauról és egy bizonyos Jaroslav Kubínról, aki őt valamikor szerelmével üldözte. Kubín megőrült, és most azt képzeli magáról, hogy ő Roemerstadt... Egyre nő a veszély, és Roemerstadt a második felvonás végén kénytelen megölni az egyik összeesküvőt. Kezdődik a harmadik felvonás, az utolsó. A dolog egyre zavarosabb: visszatérnek olyan szereplők, akikről már azt hittük, hogy kiléptek a cselekményből, egy pillanatra az az ember is visszatér, akit Roemerstadt megölt. Valaki megjegyzi, hogy még nem esteledett be: az óra hetet üt, a magas ablakon át nyugat felől beragyog a nap, a szellő szenvedélyes magyar muzsikát hoz. Megjelenik az első látogató, megismétli az első felvonás első jelenetében mondott szavait. Roemerstadt nem csodálkozik, s a néző rájön, hogy ő a szerencsétlen Jaroslav Kubín. A dráma nem történt meg: önmagába visszatérő lázálom csupán, amelyet Kubín él át és újraél - vég nélkül.

 

Hladík sohasem tette fel magában a kérdést, hogy a tévedések e tragikomédiája silány-e vagy csodálatos, törvényszerű-e vagy esetleges. A felvázolt cselekményben ösztönösen rátalált arra az ötletre, amelynek segítségével eltakarhatja fogyatkozásait, gyakorolhatja mindazt, ami örömet szerez neki, és (jelképesen) feltárhatja életének lényegét. Már befejezte az első felvonást és néhány jelenetet a harmadikból; a mű időmértékes jellege lehetővé tette, hogy újra és újra átvizsgálja és javítgassa a hexametereket anélkül, hogy a szöveg a szeme előtt lenne. Arra gondolt, hogy még két felvonás hiányzik, és ő nemsokára meghal. A sötétben Istenhez szólt: Ha valami módon létezem, és nemcsak az egyik másolatod és hibád vagyok, akkor Az ellenségek szerzőjeként létezem. Hogy ezt a drámát befejezhessem, amely igazolhatna engem és Téged, még egy évet kérek Tőled. Ajándékozz meg ezzel az évvel. Te, aki a századok és az idő ura vagy. Ez volt az utolsó, a legkegyetlenebb éjszaka, de tíz perc múlva elborította az álom, mint valami sötét víztömeg.

 

Hajnal felé azt álmodta, hogy elrejtőzött a Clementinum könyvtár egyik hajójában. Egy fekete szemüveges könyvtáros megkérdezte: "Mit keres?" Hladík azt felelte: "Istent keresem." A könyvtáros azt mondta: "Isten a Clementinum négyszázezer kötete közt van, az egyik kötet egyik lapjának egyik betűjében. Szüleim és szüleim szülei is keresték már ezt a betűt; én belevakultam a keresésbe." Levette a szemüvegét, és Hladík látta, hogy a szeme halott. Belépett egy olvasó, visszaadott egy atlaszt. "Ez az atlasz használhatatlan" - mondta, és átadta Hladíknak. Ő találomra felütötte. Szédelegve nézte India térképét. Hirtelen határozott mozdulattal rábökött az egyik parányi betűre. Ekkor egy hangot hallott: "A munkádhoz szükséges idő engedélyeztetett." Ekkor Hladík felébredt.

 

Eszébe jutott, hogy az emberek álma Istentől való, és Maimonidész azt írta, hogy ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Felöltözött. A katonák beléptek a cellába, és felszólították, hogy kövesse őket.

 

Az ajtó túlsó oldalára Hladík eddig galériák, lépcsők és pavilonok labirintusát képzelte. A valóság nem volt ilyen gazdag: egyetlen vaslépcsőn mentek le egy szűk hátsó udvarra. Katonák (némelyikük kigombolt zubbonyban) bámészkodtak egy motorbicikli körül, és vitatkoztak. Az őrmester ránézett az órájára: nyolc óra negyvennégy perc volt. Várni kellett kilencig. Hladík, aki inkább jelentéktelennek, mint szerencsétlennek látszott, leült egy rakás tűzifára. Észrevette, hogy a katonák kerülik a tekintetét. A várakozás megkönnyítésére az őrmester cigarettával kínálta. Hladík nem dohányzott, de udvariasságból vagy alázatból elfogadta. Mikor rágyújtott, észrevette, hogy reszket a keze. Az idő beborult; a katonák halkan beszélgettek, minta ő máris halott lenne. Hasztalanul igyekezett visszaemlékezni arra a nőre, akit Julia von Weidenau jelképezett...

 

A szakasz felsorakozott, és vigyázzba állt. Hladík, akit a börtön falához állítottak, várta a sortüzet. Valakinek az a félelme támadt, hogy összevéreződik a fal; ekkor utasították a vádlottat, hogy lépjen kicsit előbbre. Hladíknak furcsa módon a fényképész jutott eszébe, ahogy a felvétel előtt igazgatja a modellt. Nehéz esőcsepp érte a halántékát, és lassan lefelé gördült az arcán; az őrmester kiadta a végső parancsot.

 

A fizikai világ megállt.

 

A fegyverek Hladíkra irányultak, de az emberek, akik a megölésére készültek, nem mozdultak. Az őrmester karja befejezetlen mozdulatba merevedett. Az udvar kövére egy méh mozdulatlan árnyékot vetett. Szellő se rebbent, akár egy festményen. Hladík megpróbált felkiáltani, kiadni egyetlen hangot, megmozdítani a kezét. Rájött, hogy megbénult. Nem ért el hozzá a megállított világ legkisebb nesze sem. Arra gondolt: a pokolban vagyok, meghaltam. Arra gondolt: megbolondultam. Arra gondolt: megállt az idő. De aztán az jutott eszébe, hogy az idővel együtt az ő gondolatai is megálltak volna. Próbát akart tenni: ajkának mozdítása nélkül elmondta Vergilius titokzatos negyedik eklogáját. Elképzelte, hogy az immár távoli katonák osztják szorongását; szólni akart hozzájuk. Elcsodálkozott, hogy nem érez fáradtságot, még a hosszú, mozdulatlan állással járó szédülést sem érzi. Nem tudni, mennyi idő után elaludt. Mikor felébredt, a világ még mindig mozdulatlan volt és süket. Az arcán még nem futott végig az esőcsepp, az udvar kövén mozdulatlannak látta a méh árnyékát, eldobott cigarettájának füstje még mindig nem oszlott el. És még egy egész "nap" telt el, mire Hladík megértette a dolgot.

 

Egy teljes évet kért Istentől, hogy befejezhesse a művét; a Mindenható adott neki egy évet. Isten az ő kedvéért titokban csodát tett. A német golyó megöli majd a kiszabott időben, de az ő agyában a parancs kiadása és végrehajtása közt egy év telik el. Zavara elképedéssé vált, az elképedés beletörődéssé, majd azon nyomban hálává.

 

Más dokumentum nem állt rendelkezésére, csak a saját emlékezőtehetsége. Minden egyes hexameter kidolgozása, amit csak művéhez hozzáírt, olyan jótékony szigort kényszerített rá, amilyenről nem is álmodnak azok, akik ideiglenes és homályos szakaszokba bocsátkoznak, és aztán el is felejtik műveiket. Nem az utókor számára dolgozott, nem is Isten számára, akinek irodalmi ízlését kevéssé ismerte. Aprólékosan, mozdulatlanul, titokban, a maga láthatatlan és hatalmas labirintusát építette az időben. A harmadik felvonást kétszer átírta. Kihúzott egy nagyon is nyilvánvaló szimbólumot, a harangszó ismétlődését, a zenét. Semmi sem zavarta. Kihagyott, rövidített, bővített; néha visszatért az első változathoz. Kezdte megszeretni az udvart, a laktanyát. Az egyik vele szemben álló katona arca arra késztette, hogy módosítsa elképzelését Roemerstadt jelleméről. Rájött, hogy azok a vad kakofóniák, amelyek annyira megijesztették Flaubert-t, pusztán vizuális babonák, a leírt szó gyengeségei és hibái, nem pedig a kimondott szóé... Befejezte drámáját, már csak egyetlen jelzőt kellett találnia. Ezt is megtalálta; a vízcsepp legördült az arcán. Őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította az arcát, s a négyszeres lövés leterítette.

 

Jaromír Hladík március huszonkilencedikén halt meg, reggel kilenc óra két perckor.

 

1943

 

Boglár Lajos fordítása

HÁROM JÚDÁS-VÁLTOZAT

 

There seemed a certainty in degradation.

T. E. Lawrence: SEVEN PILLARS OF WISDOM CIII.

 

Kis-Ázsiában vagy Alexandriában, keresztény hitünk második századában, amikor Baszileidész azt hirdette, hogy a világmindenség bolond angyalok vakmerőn vagy gonoszul rögtönzött műve, Nils Runeberg a gnosztikusok egyik titkos társaságát irányította volna, különleges intellektuális szenvedéllyel. Dante talán tüzes sírba fektetné; neve Satornilus és Karpokratész mellett a jelentéktelenebb eretnekek számát növelné; az apokrif Liber adversus omnes haereses őrizné beszédeinek néhány szitkokkal teli töredékét, vagy azok is megsemmisültek volna, amikor egy szerzetesi könyvtárat pusztító tűz prédája lett a Szüntagma utolsó példánya. Isten azonban a XX. századot és Lund egyetemi városát jelölte ki neki. Itt jelentette meg 1904-ben a Kristus och Judas első kiadását, 1909-ben pedig főművét, a Den hemlige Frälsarent. (Ez utóbbinak német fordítása is van, Emil Schering adta ki 1912-ben; a címe: Der heimliche Heiland.)

Mielőtt megpróbáljuk elemezni ezeket a műveket, hangsúlyoznunk kell, hogy Nils Runeberg, az Országos Evangéliumi Szövetség tagja, mélyen vallásos ember volt. Párizsi, sőt még Buenos Aires-i irodalmi körökben is könnyűszerrel ismét előállhatna egy irodalmár Runeberg tételeivel; ilyen körökben ezeknek a tételeknek a hangoztatása csak a felszínesség vagy az istenkáromlás hasztalan és léha megnyilvánulása volna. Runeberg számára ezek a tételek jelentették a kulcsot a teológia egyik fő misztériumának megfejtéséhez; őneki mindez elmélkedés, elemzés, történelmi és filológiai viták tárgya, büszkeség, öröm és rémület forrása volt. Ezek töltötték be és ezek kötötték gúzsba az életét. Aki átfutja ezt a cikket, nyomban észre kell vennie, hogy csakis Runeberg végkövetkeztetéseit tartalmazza, sem a dialektikáját, sem a bizonyítékait. Bizonyára azt is megjegyzi valaki, hogy a végkövetkeztetés kétségtelenül megelőzte a "bizonyítást". Ki adja bizonyítékok keresésére a fejét, ha nem hisz abban, amit bizonyítani akar, vagy nem szívügye annak hirdetése?

 

A Kristus och Judas első kiadásában ez az ellentmondást nem tűrő mottó olvasható, melynek értelmét évek múlva maga Nils Runeberg tágította ki iszonyatos mértékben: Nemcsak egyvalami, hanem minden hamis, amit a hagyomány Iskarióti Júdásnak tulajdonít (De Quincey, 1857). Valami német gondolkodó nyomán De Quincey arra a következtetésre jutott, hogy Júdás csak azért árulta el Jézust, hogy így kényszerítse istenségének kinyilvánítására, és hogy nagy felkelést robbantson ki a római elnyomás ellen; Runeberg viszont metafizikai természetű magyarázatot javasol. Ügyesen azzal kezdi, hogy rávilágít Júdás tettének fölöslegességére. Kijelenti (mint Robertson), hogy a mester naponta prédikált a zsinagógában, és csodákat művelt ezres tömegek előtt, ezért az ő azonosításához nem szükséges egy apostol árulása. Pedig megtörtént. A Szentírásban nem lehet hiba, arra még gondolni se lehet; arra meg még kevésbé, hogy a véletlen is közrejátszhatott a világtörténelem legfontosabb eseményében. Ergo, nem volt véletlen Júdás árulása; előre elrendelt cselekedet volt, megvan a maga titokzatos helye a megváltás menetében. Runeberg így folytatja: az Ige, amikor testté lett, az általános létből a térbe került, az örökkévalóságból a történelembe, a határtalan boldogságból a változásba és a halálba; hogy az emberiség méltó legyen erre az áldozatra, az kellett, hogy valaki, minden ember nevében, ehhez méltó áldozatot hozzon. Iskarióti Júdás volt ez az ember. Júdás volt az egyetlen az apostolok közül, aki megérezte Jézus titkos istenségét és rettentő tervét. Az Ige halandóvá süllyedt, így Júdás, az Ige tanítványa is árulóvá süllyedhet (ami minden bűnök legaljasabbika), és az örök tűzre kerülhet. A földi világ az égi világot tükrözi; a föld alakzatai az ég alakzatainak felelnek meg; bőrünkön a foltok örök csillagképek térképei; Júdás valamilyen módon Jézust tükrözi. Ezért a harminc ezüstpénz és a csók; ezért az önként vállalt halál, hogy még jobban rászolgáljon a Megvetésre. Így magyarázta Nils Runeberg a Júdás-rejtélyt.

 

Egyik vallás teológusai sem fogadták el. Lars Peter Engström azzal vádolta, hogy nem ismeri vagy mellőzi a hiposztatikus egységet; Axel Borelius azzal, hogy felújítja a doketisták eretnekségét, akik tagadták Jézus emberségét; Lund szigorú püspöke pedig azzal, hogy ellentmond a harmadik versnek a Szent Lukács evangéliuma huszonkettedik részében.

 

A sok egyházi tiltakozás hatására Runeberg átírta könyvének egyes részeit, és módosított tanain. Átengedte ellenfeleinek a teológiát, ő maga pedig közvetett erkölcsi érveket keresett. Elismerte, hogy Jézusnak, "akinek megvoltak a Mindenhatósággal járó jelentős erőforrásai", nem volt szüksége emberre az emberiség megváltásához. Aztán cáfolta azokat, akik azt állítják, hogy nem tudunk semmit a rejtélyes árulóról. Tudjuk - mondta -, hogy ő volt az egyik apostol, a mennyek országának hirdetésére, betegek gyógyítására, poklosok tisztítására, halottak feltámasztására és ördögök űzésére kiválasztottak egyike (Máté 10,7-8; Lukács 9,1). Az olyan férfiú, akit így kitüntetett a Megváltó, megérdemli, hogy a leghelyesebben értelmezzük tetteit. Ha kapzsiságnak tulajdonítjuk a vétkét (ahogy néhányan teszik, János 12,6-ra hivatkozva), a leghitványabb indokkal is beérjük. Nils Runeberg szerint egészen más indoka volt: a túlzott, már-már határtalan aszkézis. Az aszkéta, hogy Istent dicsőítse, megalázza és sanyargatja testét; Júdás a lelkével tette ugyanezt. Lemondott a becsületről, a jóságról, a békéről, a mennyek országáról, mint mások - kevésbé hősiesen - az élvezetről.{[1]} Szörnyű józansággal előre megfontolta vétkeit. A házasságtörésben van valami gyöngédség és önfeláldozás; a gyilkosságban bátorság; a szentségtörésben és az istenkáromlásban bizonyos sátáni fény. Júdás nem engedte, hogy akármilyen erény is beszennyezze ezt a két bűnét: a bizalommal való visszaélést (János 12,6) és az árulást. Roppant alázatossággal járt el, méltatlannak érezte magát arra, hogy jó legyen. Pál apostol azt írja: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék (I Kor. 1,31); Júdás a poklot kereste, mert elég volt neki az Úr boldogsága. Úgy gondolta, hogy a boldogság, mint a jóság is, isteni sajátság, és nem szabad, hogy emberek bitorolják őket.{[2]}

 

Sokan felfedezték, post factum, hogy Runeberg eleinte még megalapozottnak tetsző gondolatmenetében már ott rejlik későbbi különcsége, és hogy a Den hemlige Frälsaren csupán a Kristus och Judas elfajult vagy elkeseredett változata. 1907 vége felé Runeberg befejezte és kijavította a kéziratát; majdnem két év telt el, mire nyomdába adta. 1909 októberében jelent meg a könyv Erik Erfjord dán hebraista (homályos, már-már érthetetlen) előszavával, és ezzel az álnok mottóval: A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt (János 1,10). Maga a gondolatmenet nem bonyolult, bár a végkövetkeztetés rettenetes. Isten azért alacsonyította emberré magát - magyarázza Nils Runeberg -, hogy megváltsa az emberiséget; feltételezhetjük, hogy az általa hozott áldozat teljes, tökéletes és hiánytalanul érvényes volt. Istenkáromlás lenne, ha csak arra korlátoznánk a szenvedését, hogy egy délután meghalt a keresztfán.{[3]} Ha azt állítjuk, hogy ember volt és vétkezni képtelen, ellentmondásba keveredünk; az impeccabilitas és a humanitas fogalma nem egyeztethető össze. Kemnitz elismeri, hogy a Megváltó fáradtságot, nyugtalanságot, éhséget és szomjúságot érezhetett, fázhatott; akkor azt is elismerhetjük, hogy vétkezhetett, eltévelyedhetett. "Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője!" (Ézsaiás 53,2-3.) Ez a híres textus sokak szerint jövendölés a megfeszítettről, halála órájáról; mások (például Hans Lassen Martensen) szerint az általában Jézusnak tulajdonított szépség cáfolata; Runeberg szerint pedig pontos prófécia - nem egy pillanatra, hanem az időben és örökkévalóságban elkövetkező egész szörnyű jövőre vonatkozón - a testté lett Igéről. Isten hús-vér ember lett, de ember az aljasságig, a megvetésig és a mélységekig. Hogy megváltson bennünket, a történelem kusza hálóját szövő sorsok akármelyikét választhatta volna. Lehetett volna Nagy Sándor vagy Püthagorasz, Rurik vagy Jézus; de a legalantasabb sorsot választotta: Júdás lett.

 

Hiába látott napvilágot ez a felfedezés Stockholm és Lund könyvesboltjaiban. A hitetlenek a priori ízetlen és mesterkélt teológiai játéknak tartották; a teológusok még csak figyelemre se méltatták. Runeberg úgy érezte, hogy ez az egyetemes közöny csodálatosképpen igazolja a felfogását. Isten rendelte el ezt a közönyt; Isten nem akarta, hogy fény derüljön szörnyű titkára a földön. Runeberg megértette: még nem érkezett el az idő. Úgy érezte, ősi isteni átkok tornyosulnak fölé. Eszébe jutott Illés és Mózes, akik elfedték arcukat a hegyen, hogy ne lássák Istent; Ézsaiás, aki megrémült, amikor szemeit Őrá emelte, kinek dicsősége betölti a földet; Saul, aki megvakult a damaszkuszi úton; Simeon ben Azai rabbi, aki meglátta a paradicsomot és meghalt; a híres varázsló, Viterbói János, aki beleőrült a Szentháromság látványába; a midrások, amelyek undorodnak az istentelenektől, kik szájukra veszik Isten Titkos Nevét, a Sem Hamephoras-t. Vajon ő nem vétkes ebben a sötét bűnben? Nem a Lélek káromlása ez, ami soha meg nem bocsáttatik (Máté 12,31)? Valerius Soranus meghalt, mert elárulta Róma titkos nevét; milyen végtelen büntetés lesz az övé, amiért felfedte és elárulta Isten rettenetes nevét?

 

Álmatlanságtól és szédítő dialektikától részegen bolyongott Nils Runeberg Malmö utcáin, hangosan könyörögve, hogy adassék meg neki a kegy, hadd osztozhasson a poklon a Megváltóval.

 

Egy megpattant ér okozta a halálát 1912. március elsején. Az eretnekségek kutatói talán emlékeznek majd rá; a Fiúról szóló és már teljesnek tetsző elméletet megtoldotta a gonoszság és a balsors bonyodalmaival.

 

1944

 

Karsai Gábor fordítása

 

{[1]} Borelius gúnyosan kérdi: Miért nem mondott le a lemondásról? Vagy arról, hogy lemondjon a lemondásról?

{[2]} Euclydes de Cunha, egy olyan könyvben, amit Runeberg nem ismert, feljegyezte, hogy a canudosi eretnekek vezetője, António Conselheiro számára az erény "majdnem istentelenség" volt. Az argentin olvasó talán emlékszik hasonló részletekre Almafuerte munkájában. A Sju Insegel című szimbolista lapban Runeberg egy leíró költeményt közölt A titkos víz címen. Az első versszakokban egy lármás nap eseményeiről olvashatunk, az utolsókban egy jeges tó felfedezéséről; a csendes örök víz csillapítja hasztalan erőszakosságunkat, valahogy engedi, majd feloldja és sugalmazza a költő. S így fejezi be: az erdő vize boldog; mi gonoszok és szenvedők is lehetünk.

{[3]} Maurice Abramowicz írja: "Jésus, d'aprčs ce scandinave, a toujours le beau rôle; ses déboires, grâce ŕ la science des typographes, jouissent d'une réputation polyglotte; sa résidence de trentetrois ans parmi les humains ne fut, en somme, qu'une villégiature." A Christelige Dogmatik harmadik függelékében Erfjord visszautasítja ezt a kitételt. Isten megfeszítése nem zárult le - jegyzi meg -, mert ami már egyszer megtörtént az időben, az szüntelenül ismétlődik az örökkévalóságban. Júdás most is kapja az ezüstpénzeket, most is csókolja Jézust, újból és újból szétszórja a tallérokat a templomban, s azóta is hurkolja a kötelet a vér mezején. (Állítása igazolására Erfjord Jaromír Hladík Az örökkévalóság védelmében című művéből idézi az első kötet utolsó fejezetét.) 

A VÉG

 

Recabarren, a fekhelyén elnyúlva, kinyitotta szemét, és maga fölött látta a ferde nádtetőt. A szomszédos helyiségből gitárcincogás hallatszott, valami folytonosan összekuszálódó és kibomló, végeérhetetlen, nyomorúságos labirintus... Apránként tértek vissza tudatába a valóság, az élet mindennapi dolgai, melyek most már mindig ugyanilyenek maradnak. Sajnálkozás nélkül nézte hasznavehetetlen nagy testét meg a lábát takaró durva gyapjúkendőt. Kinn az ablak rácsain túl a síkság és az este nyújtózkodott; nagyot aludt, de az égen még mindig derengett némi fény. Bal kezével kinyúlt, hogy elérje a tábori ágyának végébe állított bronzkolompot. Kétszer-háromszor megrázta; az igénytelen akkordok az ajtón túl tovább szóltak. A néger, aki gitározott, egy este állított be, azt mondta, énekes, ki is hívott egy másik idegent, hogy mérjék össze a tudásukat. Elvesztette a versenyt, de azért csak tovább járt a boltba, minta várna valakit. Órákig elüldögélt ott a gitárjával, de többé sohasem énekelt, talán elkeserítette a kudarc. Az emberek már megszokták ezt az ártalmatlan fickót. Recabarren, a szatócs sohasem fogja elfelejteni azt a dalversenyt, mert éppen a rá következő napon, miközben a teásbálákat emelgette, hirtelen megnémult, és a jobb oldala elhalt. Addig-addig sajnálkozunk a regényhősök bajain, hogy végül már magunkat is túlságosan sajnáljuk a bajban, de nem így a beteg Recabarren: ő úgy vette tudomásul a bénaságát, mint ahogy azelőtt Amerika ridegségét és magányát. Mindig a jelenben élt, mint az állatok; most is, ahogy az égre nézett, az járt az eszében, hogy esni fog, mert vörös udvara van a holdnak.

 

Egy indiános arcú fiú (talán a saját fia) nyitott be a szobába. Recabarren a szemével kérdezte, hogy van-e vevő az üzletben. A gyerek némán intett, hogy nincs; a néger nem számított. A fekvő ember újra magára maradt. Bal kezével még eljátszott egy darabig a kolomppal, mintha az erejét próbálgatná.

 

A síkság a nap utolsó sugarainak fényében szinte valószerűtlen volt, mint egy álom. A látóhatáron megmozdult egy pont, és addig nőtt, amíg egy lovas nem lett belőle; a ház felé tartott, vagy legalábbis úgy látszott, hogy oda tart. Recabarren látta gauchokalapját, nagy, sötét ponchóját, fekete lovát, de az arcát nem látta az embernek, aki végül is vágtából ügetésbe fogta vissza a lovát. Vagy kétszáz ölnyi távolságban elkanyarodott. Recabarren már nem láthatta, de hallotta, hogy füttyent, leszáll a nyeregből, kiköti a lovát, és határozott léptekkel belép a boltba.

 

A néger, fel se pillantva hangszeréről, amelyen mintha keresgélt volna valamit, csendesen mondta:

 

- Tudtam, uram, hogy számíthatok magára.

 

A másik érdes hangon felelt:

 

- Én meg terád, fekete. Várakoztattalak egypár napig, de megjöttem.

 

Csönd. Végül a néger szólalt meg:

 

- Megszoktam, hogy várok. Hét éve várok.

 

A másik sietség nélkül magyarázta:

 

- Én több mint hét évig nem láttam a gyerekeimet. Aznap láttam viszont őket, de nem akartam, hogy olyan embernek ismerjenek meg, aki kést döf a felebarátjába.

 

- Megértem - mondta a néger. - Remélem, jó egészségben hagyta ott őket.

 

Az idegen, aki közben leült a pult mellé, jókedvűen felnevetett. Kért egy pohár pálinkát, és szopogatni kezdte.

 

- Jó tanácsokkal láttam el őket - mondta -, ebből sosem elég, és semmibe se kerül. Többek közt azt mondtam nekik, hogy az ember ne ontsa embertársának vérét.

 

A néger válaszát egy hosszan zengő akkord előzte meg.

 

- Jól tette. Akkor nem fognak ránk hasonlítani.

 

- Legalábbis énrám nem - mondta az idegen, és aztán, minta csak hangosan gondolkozna, hozzátette: - A sors akarta, hogy öljek, és most újra kést ad a kezembe.

 

A néger úgy tett, minta nem hallotta volna. Azt mondta:

 

- Ilyenkor ősszel egyre rövidebbek a napok.

 

- Nekem elég annyi fény, amennyi még van - vágta rá a másik, és felállt.

 

Odalépett a néger elé, és türelmetlenül rászólt:

 

- Hagyd békén azt a gitárt, most másféle tánc vár rád.

 

Kimentek az ajtón. Közben a néger azt morogta:

 

- Lehet, hogy nekem ez is olyan rosszul megy majd, mint az előző.

 

A másik komolyan felelte:

 

- Nem ment neked rosszul az az előző. Ami történt, azért történt, mert azt akartad, hogy második is legyen.

 

Egy kissé eltávolodtak a házaktól, egymás mellett mentek. A síkság itt is olyan volt, mint másutt, a hold fényesen sütött. Hirtelen összenéztek, megálltak, és az idegen levetette a sarkantyúját. Már a karjukon volt a poncho, amikor a néger megszólalt:

 

- Csak egyre kérem, mielőtt egymásnak ugrunk. Hogy ebbe a harcba éppúgy adja bele az egész szívét és minden ügyességét, mint abba a hét év előttibe, amikor a bátyámat megölte.

 

Martín Fierro, egész beszélgetésük során talán először, gyűlöletet hallott kicsendülni a hangjából. Ez felkorbácsolta a vérét. Egymásnak ugrottak. Kés villant, és végigszántott a néger arcán.

 

Van az estének egy órája, amikor a puszta mintha mondani akarna valamit; sohasem mondja ki, vagy talán kimondja, de nem halljuk, vagy talán halljuk is, de lefordíthatatlan, mint a zene... Recabarren a dikóján fekve látta, hogyan ér véget a dolog. Egy támadás, a néger hátralép, elveszti az egyensúlyát, úgy tesz, mintha arcon akarná döfni ellenfelét, és teljes erejét beleadva, átdöfi a másiknak a hasát. Aztán még egy szúrás, ezt nem látja jól a szatócs, és Fierro nem kel föl többé. A néger mozdulatlanul áll, mintha őrködnék a másik kínos agóniája fölött. Aztán beletörli véres kését a fűbe, s elindul lassan a házak felé. Hátra se néz. Betöltötte igazságtevői tisztét, s ő most már senki és semmi. Jobban mondva ő lett a másik: nincs már rendeltetése a földön, és megölt egy embert.

 

Boglár Lajos fordítása

A FŐNIX SZEKTA

 

Azok, akik azt írják, hogy a Főnix szekta Héliopoliszból ered, és abból a vallási restaurációból származtatják, amely IV. Amenophisz, a reformátor halálát követte, Hérodotoszra, Tacitusra és az egyiptomi műemlékeken található szövegekre hivatkoznak, de nem tudják vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a Főnix elnevezés Hrabanus Maurus előtt ismeretlen volt, és hogy a legrégibb források (mint például a Saturnalia vagy Josephus Flavius) csak a "Szokás Népe" vagy "Titok Népe" néven emlegetik őket. Már Gregorovius megfigyelte a ferrarai titkos összejöveteleken, hogy a Főnix rendkívül ritkán fordul elő a beszélt nyelvben; én iparosokkal beszélgettem Genfben, s ők sem tudták, miről beszélek, amikor azt kérdeztem tőlük, hogy a Főnix Népéhez tartoznak-e, de azonnal elismerték, hogy a Titok Népéhez igen. Ha nem csalódom, a buddhistákkal is ez szokott történni: az a név, amelyen a világ ismeri őket, nem azonos azzal, amelyen ők nevezik magukat.

 

Miklosich egyik híres írásában egyenlőségjelet tett a Főnix szekta tagjai és a cigányok közé. Chilében is, Magyarországon is vannak cigányok, és vannak a Főnix szektának is tagjai, de azonkívül, hogy mindenütt ott vannak, más hasonlóság nemigen van közöttük. A cigányok lócsiszárok, kovácsok, szögkovácsok és tenyérjósok; a szekta tagjai a szabad foglalkozásokat kedvelik. A cigányok fizikai típust alkotnak, és titkos nyelvet beszélnek vagy beszéltek, a szekta tagjai a többi ember közé vegyülnek; ezt az is bizonyítja, hogy soha nem üldözték őket. A cigányok festői népség, és megihletik a rossz költőket; a szekta tagjai se románcokban, se színnyomatokon, se bolerókban nem szerepelnek... Martin Buber azt állítja, hogy a zsidóság alapjában patetikus nép; a szekta tagjai nem mind azok, és sokan közülük egyenesen irtóznak a pátosztól; már maga ez a közkeletű igazság elegendő annak a durva tévedésnek a megcáfolására, amelyet Urmann érthetetlen módon támogat: hogy a Főnix Izraelből származik. Az emberek körülbelül így okoskodnak: Urmann érzékeny ember volt, Urmann zsidó volt, Urmann Prága zsidónegyedében látogatta a szekta tagjait: maga az, hogy Urmann vonzódott hozzájuk, bizonyítja ezt a feltevést. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Az, hogy a szekta tagjai zsidó környezetben zsidónak látszanak, semmit sem bizonyít; az viszont tagadhatatlan, hogy, mint Hazlitt egyetemes Shakespeare-je, a világ minden emberéhez hasonlítanak. Ők minden mindenki számára, mint az Apostol; a paysandúi doktor, Juan Francisco Amaro éppen a minap dicsérte azt a könnyedséget, amellyel alkalmazkodni tudnak a környezethez.

 

Mint már mondtam, üldöztetések nem szerepelnek a szekta történetében. Ez igaz, de mivel nincsen olyan embercsoport, amelyben a Főnix szekta tagjai elő ne fordulnának, az is igaz, hogy nincs olyan üldöztetés vagy elnyomás, amelynek ők szenvedő vagy cselekvő hősei ne lettek volna. A nyugati háborúkban ugyanúgy, mint Ázsia távoli háborúiban évszázadokon át ontották vérüket egymással ellenséges zászlók alatt, és nem sok hasznukra vált, hogy a föld minden nemzetével azonosultak.

 

Nincs szent könyvük, mint a zsidóknak, amely összekötné őket, nincsenek közös emlékeik, sem az a másik fajta emlékezés, a közös nyelv; szét vannak szórva a föld színén, más és más a bőrük színe, mások az arcvonásaik, egyetlen dolog - a Titok - egyesíti őket, és fogja egyesíteni, míg világ a világ. Valamikor, a Titkon kívül, valami legendájuk is volt (talán egy világteremtés-mítoszuk), de a felületes Főnix-emberek elfelejtették, és csak homályos emlék maradt bennük valami büntetésről. Valami büntetésről, szövetségről vagy valamiféle kiváltságról, mert a változatok eltérnek egymástól, és alig sejlik ki belőlük egy isten ítélete, amely örök életet biztosít az emberek egy csoportjának, ha tagjai generációkon keresztül tiszteletben tartják az előírt szertartásokat. Összegyűjtöttem a utazók értesüléseit, beszélgettem pártiárkákkal és teológusokkal; tanúsíthatom, hogy a rítus fenntartása az egyetlen vallásos gyakorlat, amelyet a szekta tagjai folytatnak. A Titok a rítus maga. Ez, mint mondtam, generációról generációra öröklődik, de szokás szerint nem az anyák tanítják meg rá gyermekeiket, sem pedig a papok; a Titokba való bevezetés a legalantasabb személyek feladata. A Titok tanítóinak szerepét egy-egy rabszolga, leprás vagy koldus tölti be. Gyermekek is beavathatnak más gyermekeket. Maga a művelet egészen mindennapi, pillanatig tartó, és leírást nem kíván. Kellékei: parafa, viasz vagy gumiarábikum. (A liturgiában iszapról is szó van, ezt is szokták használni.) Ennek a kultusznak nincs temploma; egy-egy rom, pince vagy pitvar szolgál áldozati helyül. A Titok szent, mindamellett egy kissé nevetséges; a szertartás titkos és tiltott, s a beavatottak nem beszélnek róla. Megnevezésére nincsen megfelelő szó, de természetesen minden szó megnevezi, jobban mondva óhatatlanul céloz rá, úgyhogy bármit mondtam beszélgetésünk során, a beavatottak elmosolyodtak vagy feszengeni kezdtek, mert úgy érezték, hogy érintem a Titkot. A germán irodalmakban vannak versek, melyeket a szekta tagjai írtak, s ezek névleges tárgya a tenger vagy az alkonyat; többször hallottam, hogy ezek a Titok jelképei. Orbis terrarum est speculum Ludi - mondja egy apokrif mondás, amelyet Du Cange a Glossarium-ába is bevett. Egyes híveket szent borzalom tart vissza az igen egyszerű rítus végrehajtásától; mások megvetik őket, de ők vetik meg magukat a legjobban. Ezzel szemben nagy tiszteletet élveznek azok, akik szakítanak a szokással, és közvetlen kapcsolatba lépnek az istenséggel. Ezek ennek a kapcsolatnak a hangsúlyozására a liturgia formuláit használják fel. Így írta John of the Rood:

Tudja meg a kilenc égboltozat, hogy Isten,

mint parafa és iszap, olyan bájos.

 

A Főnix sok hívének barátságát szereztem meg a három kontinensen; tudom, hogy a Titkot kezdetben jelentéktelennek, kínosnak, vulgárisnak és (ami a legkülönösebb) hihetetlennek tartották. Nem hitték, hogy atyáik lealacsonyodhattak efféle mesterkedéshez. És, különös módon, a Titok mégsem veszett el az idők során; a Föld viszontagságai, a háborúk, a népvándorlások sem akadályozták meg, hogy eljusson - iszonyú erővel - minden hívőhöz. Van, aki habozás nélkül kijelentette, hogy vérévé vált a Titok.

 

Boglár Lajos fordítása

DÉL

 

1871-ben partra szállt egy ember Buenos Airesben, úgy hívták, hogy Johannes Dahlmann, és evangélikus lelkipásztor volt; egyik unokája, Juan Dahlmann 1939-ben egy Córdoba utcai kerületi könyvtár tisztviselője volt, és mélységes argentin érzület élt benne. Anyai nagyapja az a Francisco Flores volt, aki a második gyalogezredben harcolt, és Buenos Aires határában esett el, ledöfték Catriel indiánjai; családfája két ágának versengésében Juan Dahlmann (talán az a germán vére hajtotta) ezt a regényes vagy csak regényes halálú elődöt választotta. Egy doboz egy kifejezéstelen arcú és szakállas férfi lemezes fényképével, egy öreg kard, réveteg vagy tüzes dallamok, a Martín Fierro néhány beidegzett versszaka, az évek, az unalom s a magány táplálták ezt a kissé erőszakolt, de sosem hivalgó hazafiságot. Némi nélkülözés árán Dahlmann-nak sikerült megmentenie Délen valami keveset egy birtokból, amely Floreséké volt; emlékezetében gyakran földerengett a balzsamos eukaliptuszfák képe és a hosszú, rózsaszínű házé, amely valamikor karmazsinvörös volt. A tennivalók meg talán a tunyaság a városban tartották. Nyár múlt nyár után, de ő csak beérte a birtoklás elvont gondolatával és azzal a biztos tudattal, hogy valahol a síkságon várja őt a háza. 1939 februárjának utolsó napjaiban történt vele valami.

 

A sors nem nézi, kit sújt, olykor a legcsekélyebb szórakozottságot is irgalmatlanul megtorolhatja. Aznap délután Dahlmann-nak a keze ügyébe akadt Weil Ezeregyéjszaká-jának egy kivonatos példánya; mohón neki akart látni, hogy megvizsgálja ezt a ritka leletet, meg se várta, hogy leérjen a lift, sietve megindult fölfelé a lépcsőn; a sötétben végigsúrolta valami a homlokát - egy denevér vagy egy madár? Az asszony arcára, aki ajtót nyitott neki, kiült a borzadály, és Dahlmann-nak, amikor végigsimított a homlokán, vörös lett a keze a vértől. Valaki elfelejtett bezárni egy frissen festett ablakszárnyat, s annak a széle sebezte meg. Dahlmann elaludt, de már korán reggel fölébredt, és attól kezdve mindent iszonyúan ízetlennek talált. Láz emésztette, és a ránehezedő lidércnyomást az Ezeregyéjszaka képei tarkították. Barátai, rokonai meglátogatták, és erőltetett, széles mosollyal hajtogatták neki, hogy remekül néz ki. Dahlmann valami enyhe kábulatban hallgatta őket, és csodálkozott, hogy nem tudták: ő a pokolban van. Nyolc nap múlt el, akár nyolc évszázad. Egy délután az ismerős orvos egy másik orvossal együtt jelent meg, és bevitték egy Ecuador utcai szanatóriumba, mert meg kellett röntgenezni. Bérkocsiba ültek, és útközben Dahlmann arra gondolt, hogy egy idegen szobában talán végül is tud majd aludni. Boldognak érezte magát, és beszédes kedvében volt; ahogy megérkezett, levetkőztették, kopaszra nyírták, fémhuzalokkal hordágyra kötözték, a szemébe világítottak, úgyhogy majd' megvakult, majd' beleszédült, hallgatóval vizsgálgatták, és egy szájvédős ember tűt szúrt Dahlmann karjába. A beteg émelyegve, bekötözve ébredt egy kútszerű cellában, és a műtétet követő napokon és éjszakákon tapasztalhatta, hogy eddig még csak a környékén járt a pokolnak. A jég a legcsekélyebb nyomát se hagyta szájában az üdítő hűvösnek. Ezekben a napokban Dahlmann aprólékosan meggyűlölte önmagát, meggyűlölte egész lényét, testi szükségleteit, megalázottságát, az arcán kiütköző borostát. Egykedvűen tűrte a rendkívül fájdalmas kezelést, de amikor a sebészorvos megmondta neki, hogy hajszál híján belehalt a vérmérgezésbe, Dahlmann elsírta magát, szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátása és a testi nyomorúság nem hagyta, hogy valami olyan elvont dologra gondoljon, mint a halál. Másnap a sebész azt mondta neki, hogy már jobban van, és hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de elérkezett az ígéret napja.

 

A valóság kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; Dahlmann bérkocsin érkezett a szanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba. A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösség mintegy természetes jelképe volt Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának. Reggel hétkor a város még nem veszítette el azt az öregház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az utcák olyanok voltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt udvarok. Dahlmann boldogan és egy csepp bódulattal ismert rá a városra; pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidézte a sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden fölelevenedett benne az új nap sárga fényében.

 

Ismeretes, hogy Dél a Rivadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran elmondta, hogy ez nemcsak szóbeszéd, és ha valaki átmegy ennek az utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világba jut. A kocsiból a rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves kaput, a tornácot, a meghitt, zárt udvart.

 

A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce. Hirtelen eszébe jutott, hogy egy Brasil utcai kávéházban (pár méterre az Yrigoyen-háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgy hagyta, hogy simogassák, mint egy fanyalgó istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és szundikált. Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta, belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki a klinikán), és míg a macska fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom, mintha üvegfal választaná el őket egymástól, mert az ember az időben, a folyamatosságban él, ez a bűvös állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában.

 

Ott állt a vonat az utolsó előtti vágányon. Dahlmann sorra járta a kocsikat, és talált egyet, amely majdnem üres volt. A bőröndjét föltette a csomagtartóba; amikor a vonat elindult, kinyitotta a bőröndöt, és némi habozás után kivette belőle az Ezeregyéjszaka első kötetét. Ez a könyv oly szoros kapcsolatban van balsorsa történetével, hogy ha vele utazik, azt juttatja kifejezésre, ez a balsors véget ért, s ő titkos és hetyke kihívást intéz vele a rontás kudarcra kárhoztatott erőihez.

 

A vonat mellett kétoldalt kültelkekre szakadozott a város: ez a kép, majd a kertek és villák látványa késleltette az olvasást. Dahlmann tulajdonképpen alig is olvasott valamit; a delejkőhegy és a szellem, amely megesküdött, hogy megöli jótevőjét, szó se róla, csodálatos, de nem sokkal inkább, mint a reggel vagy a puszta lét. A boldogság elterelte a figyelmét Seherezádéról és haszontalan csodáiról; Dahlmann becsukta a könyvet, és átadta magát a létezés egyszerű örömének.

 

Az ebéd (a csillogó fémcsészékben felszolgált húslevessel, mint gyerekkora immár távoli nyaralásain) újabb nyugalmas és hálára késztető gyönyörűség volt neki.

 

Holnap már a birtokon ébredek, gondolta, és úgy érezte, mintha két ember volna egyszerre egy személyben: az, aki egy őszi napon utazik a hazai földön, és egy másik, akit bezártak egy szanatóriumba, és módszeres megaláztatásnak vetettek alá. Vakolatlan téglaházakat látott, hosszú sarokházakat, amint vég nélkül nézik a vonat száguldását; lovasokat látott a földes utakon; árkokat és gödröket és tanyákat látott; hosszú, fényes, márványnak tetsző felhőket látott, de mindent csak úgy, ahogy jött, mint a síkság álomképeit. Fákat és vetéseket is fölismerni vélt, de nem tudta volna megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete távolról se vetekedhetett könyvből szerzett, sóvárgó ismereteivel.

 

Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét órás tűrhetetlen, fehér napsütés már az alkonyt bevezető sárga napsütésre vált, és hamarosan vörösre válik. A kocsi is más lett, már nem olyan volt, mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították a síkság és az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé. Sem település, sem emberkéznek más nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú földet. Tágas volt a mindenség, de egyszersmind meghitt és valahogy titokteljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy bika. Tökéletes és talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnek utazik, hanem a múltba is. Ebből a fantasztikus merengésből a kalauz zökkentette ki: amint meglátta az utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem kissé előbb fogja letenni, egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami magyarázatot is fűzött hozzá az illető, de azt Dahlmann nem is próbálta megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tények összefüggéseivel.)

A vonat nagy nehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon túl ott volt az állomás, alig több, mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta, hogy tíztizenkét utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valami közlekedőalkalmatosságot.

 

Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint egy kis kalandot. A nap már lehanyatlott, de valami végső ragyogás tűzbe borította az eleven és hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka. Dahlmann lassan ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy tovább tartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere illatát.

 

A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították rikító színét. A szegényes épület láttán valamiről egy acélmetszet jutott az eszébe, talán a Pál és Virginia egy régi kiadásából. Előtte néhány ló álldogált karóhoz kikötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát, azután rájött, hogy összetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert nagyon hasonlított hozzá. Az ember meghallgatta, miről van szó, majd azt mondta, hogy befogat neki a homokfutóba; hogy agyonüsse az időt, és még valami más is történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik, ott az ivóban.

 

Az egyik asztalnál zajosan evett-ivott néhány legény; Dahlmann eleinte észre se vette őket. A földön, a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul, mintha nem is élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sok esztendő úgy elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy aranymondást. Sötét képű, kis töpörödött ember volt, mintha nem is az időben, hanem valami örökkévalóságban leledzene. Dahlmann elégedetten vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszúnadrágot és a lovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak Észak rajongóival vagy Entre Ríos-iakkal, hogy efféle, igazi gauchók már csak Délen találhatók.

 

Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinn rekedt a pusztán, de illata és neszei még behatoltak hozzá a vasrácsok között. A gazda szardíniát, majd sült húst vitt neki; Dahlmann néhány pohár vörösborral öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan jártatta végig a tekintetét a helyiségben. Az egyik gerendáról petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál három ember üldögélt: kettő tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva, mongol képű ember, csak úgy kalapban iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finoman súrolja valami az arcát. A közönséges, homályos üvegpohár mellett, az abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert. Ennyi volt az egész, de az nem magától repült oda.

 

A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann habozott, majd úgy döntött, hogy nem történt semmi, és kinyitotta az Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot. Pár perc múlva egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok. Dahlmann arra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak lábadozik, valami zűrzavaros civakodásba keveredne ismeretlenekkel. Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazda odalépett hozzá, és riadtan vigasztalgatta:

- Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak.

 

Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem úgy érezte, hogy ezek a csillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet. Az imént a napszámosok csak úgy valakivel szemtelenkedtek, mondhatni: akárki fiával; de most őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt majd megtudják a szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz, és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak.

 

A mongol képű cimbora feltápászkodott. Egylépésnyire állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette, mintha jó messze lenne. El is túlozta részegségét, és ez a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt. Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú kést, követte a tekintetével, és elkapta; aztán felszólította Dahlmannt, hogy verekedjenek meg. A gazda reszkető hangon jegyezte meg, hogy Dahlmann fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt.

 

A sarokból az a réveteg, öreg gaucho, akin Dahlmann ott látta Délnek (tulajdon szülőföldjének) jegyét, odahajított neki egy meztelen dákost, amely odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgy határozott volna, hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy felvegye a dákost, és két dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat elkötelezte, most már verekednie kell. Másodszor, hogy az ő ügyetlen kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogy igazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden férfiember, de a vívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell és befelé fordított éllel. A szanatóriumban nem hagyták volna, hogy ilyesmi történjen velem, gondolta.

 

- Gyerünk ki - mondta a másik.

 

Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint átlépte a küszöböt, úgy érezte, hogy ott, a szanatóriumban, az első éjszaka, amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság és gyönyörűség lett volna neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Úgy érezte, hogy ha akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát, ezt a halált választotta vagy álmodta volna magának.

 

Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni, és kilép a síkra.

 

Benyhe János fordítása