A KENNINGEK
Az irodalomtörténetekben számon tartott vadhajtások között talán az izlandi költészetben honos kenningek, azaz talányos körülírások a legelképesztőbbek. A 100. esztendő táján hódítottak tért: akkoriban, amikor a mások költeményeit ismétlő, névtelen rapszódoszok - a thulák - helyét átvették az önálló műveket alkotó költők, a szkaldok. Többnyire a hanyatló korral magyarázzák a forma létrejöttét; akár helytálló e lesújtó vélemény, akár nem, a kérdésnek csak a megoldásához használható, a feltevéséhez nem. Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy a kenningek egy alapjában ösztönös irodalom első tudatos, gyönyörködtető szóalakzatai.
A legravaszabb példából indulok ki: a Grettis sagá-ba ékelt nagyszámú verssor egyikéből:
A hős megölte Mak fiát;
Lőn ott kardvihar s hollólakoma.
E jeles sorban alaposan megtéveszti az olvasót az ügyesen szembeállított két metafora - az egyik lármás tolongást sejtet, a másik pedig részletező kegyetlenséget -, hiszen azt a képzetet kelti, hogy egyetlen erős megjelenítésről van szó, amely egy csatát és annak következményét ragadja meg. Az igazság ennél sokkal prózaibb. A hollólakoma - mondjuk ki kertelés nélkül - a holttest szó egyik elfogadott szinonimája, a kardvihar pedig csatát jelent. Pontosan az efféle megfeleltetéseket nevezik kenning-nek. Az ősi dalnokokat az az áhított cél vezérelte, hogy megőrizzék és mindennemű ismétlést elkerülve, használják az efféle képeket. Ha nagy számban alkalmazták őket, kikerülhették az igényes alliterációkra és belső rímekre épülő, szigorú metrika buktatóit. A következő sorokban megfigyelhetjük egyik lehetséges - ám következetlen - alkalmazását:
Az óriásivadék-győző
Legyűrte az erős sirályrétbölényt.
Ekképp, míg siránkozott a harangőr, az istenek
Ízekre tépték a tengerpartsólymot.
A görögök királyával kudarcot vallott
A zátony-nyargaló ló.
Az óriásivadék-győző nem más, mint a vörös Thor. A harangőr - a jelvénye tanúsítja - az új hit szolgája. A görögök királya Jézus Krisztus, mégpedig ama szabados megfontolásból, hogy ha ez a név megillette a konstantinápolyi császárt, Jézus Krisztus sem adhatja alább. A sirályrétbölény, a tengerpartsólyom s a zátony-nyargaló ló nem három fura állatot jelöl, hanem egyazon balsorsú hajót. E nehézkes mondattani egyenletek közül az első csak másodrendűnek tekinthető, lévén, hogy a sirályrét már a tengernek is szinonimája... A talányos részletek megoldása után, most már rábízom az olvasóra a fenti - kétségkívül csalóka - sorok végső tisztázását. Az idézet a Njáls sagá-ban Szkald Ref anyjának, Steinvörnek plútói szájából hangzik el, aki pompás prózában nyomban azt is elbeszéli, hogy a rettenetes Thor szeretett volna megvívni Jézussal, ám az nem állt kötélnek. A germanistaként ismert Niedner nagyra értékeli ezeknek a képeknek az "ellentmondásos, emberi" tartalmát, egyszersmind a "valószerű értékekre vágyó" modern költészet figyelmébe ajánlja.
Íme még egy példa, Egill Skallagrímsson néhány sora:
A farkasfogfestők
Dúskáltak a vöröshattyúhúsban.
A kardharmatsólyom
Hősöket lakmározott a síkon.
A kalózholdkígyók
Véghezvitték a Vasak akaratát.
Az olyan sorok, mint a fentiek közül a harmadik és az ötödik, szinte testi élvezetet nyújtanak. Közömbös, mit igyekeznek közvetíteni, semmit sem számít, mit sejtetnek. Nem buzdítanak bennünket álmodozásra, nem hívnak elő képeket vagy szenvedélyeket; egyik sem kiindulópont, hanem végeredmény. Tetszetősségük - mely csekély, mégis elégséges - a változatosságukban rejlik, az egymástól elütő szavak összekapcsolásában.{[1]} Lehetséges, hogy e képek megalkotói ilyennek is szánták őket, s jelképjellegük csak amolyan ráadás az értelmünknek. A Vasak az istenek; a kalózhold a pajzs; a kígyó a lándzsa; a kardharmat a vér; a vérsólyom a holló; a vöröshattyú bármely ragadozó madár; a vöröshattyúhús a holttest; a farkasfogfestők pedig a boldog harcosok. Nem kedveli az értelmünk az efféle átalakításokat. A "kalózhold" szókapcsolat nem lehet a pajzs legtalálóbb meghatározása. Mindez vitathatatlan, ám az sem kétséges, hogy a kalózhold képlet nem tűri el, hogy behelyettesítsük a pajzs szóval, hacsak nem akarjuk minden értékétől megfosztani. Ha egy-egy szóra redukálunk minden kenning-et, azzal nem a rejtett motívumokat tárjuk föl, hanem tönkretesszük a költeményt.
A jezsuita Baltasar Gracián y Morales megalkotott - vesztére - néhány olyan bonyolult körülírást, amely hasonló vagy épp azonos elven alapszik, mint a kenningek. Egyik művében a nyár, illetve a pirkadat a téma. Ahelyett hogy közvetlenül megjelenítené őket, vétkes óvatossággal, hosszasan bizonygatja a jogosságukat s keresi köztük a kapcsolatot. Íme erőfeszítésének lehangoló eredménye:
Mihelyt a mennyei nagy Arénában
a Nappal torerója
Flegeton felett vitézül ledöfte
a fényesség Bikáját,
rázva lándzsa gyanánt arany sugárát,
és megtapsolta harcát
csillagok dicső nézőserege
- szép dámák tömege,
kik, hogy csodálhassák sudár alakját,
a Hajnal ékes erkélyeit lakják -,
mihelyt páratlan átalakulásban
toll-sarkantyúival
és lángoló taréjjal
a fénylő égitestek tömegébe
(az égi rétek tyúkjai közébe)
száll mint Kakas, de Főbusz neve máskor,
körötte csirkék Tündareusz-tojásból,
mert Léda - így elárulta az Ég -
kotlósként költé ki két gyermekét...
A tisztelendő atyának eme féktelen bika- és tyúkkultusza még csak nem is a legsúlyosabb hiba a fenti rapszódiában. Sokkal elhibázottabb a vers logikai szerkezete: az, ahogy értelmezőként használ egy-egy főnevet és annak otromba metaforáját, ahogy igazolni igyekszik megannyi képtelen ostobaságot. Egill Skallagrímsson szakasza valóban feladvány vagy legalábbis rejtvény; eme elképesztő spanyolnak a verse ellenben merő zűrzavar. Ami azért meglepő, mert Gracián jó prózaíró volt; olyan szerző, aki a végletekig kiaknázta az ügyes fogásokat. Jól mutatja ezt a következő szentencia kibontása, mely szintén az ő tollából ered: "Chrysologus apró teste óriás lelket zár magába; Plinius rövid panegirisze csak az örökkévalósághoz mérhető."
A kenningek-ben a funkcionális jelleg van túlsúlyban. Használatuk, nem pedig az alakzatuk révén határozzák meg a tárgyukat. Jobbára életre keltik a dolgokat, ha pedig élő a téma, nem fordítják meg az iménti eljárást. Hajdan tengernyi létezett belőlük, mára meglehetősen feledésbe merültek: ez a tény ösztönzött arra, hogy összegyűjtsem a retorikának eme elhervadt virágait. Felhasználtam hozzá az első gyűjteményt, Snorri Sturluson művét; a szerző jeles történetíró volt, egyben régész, fürdőépítő, genealógus, népvezér, költő, kettős áruló;{[2]} híressé tette lefejezése és szelleme is. Az 1230-as években látott munkához, s normatív célok vezérelték. Két eltérő jellegű szenvedélyét igyekezett kielégíteni a művével: a mértéktartást és az elődök tiszteletét. Csak azokat a kenningek-et kedvelte, amelyek nem voltak túlságosan szövevényesek, s amelyek létjogosultságát igazolni tudta egy-egy klasszikus példával. Idemásolom a bevezetőjét: "Ez a kézikönyv a kezdőknek szól, azoknak, akik jártasságra akarnak szert tenni a poétikában, s hagyományos metaforákkal szeretnék kiegészíteni költőikép-készletüket, vagy akik arra vágynak, hogy értsék a rejtélyes írásokat. Ildomos tiszteletben tartanunk azokat a történeteket, amelyekkel megelégedtek az őseink, ám az is ildomos, hogy a keresztény ember már ne higgyen bennük." Hétszáz év távlatából sem tűnik haszontalannak a fenti megkülönböztetés: ennek a higgadt hangú északi Gradus ad Parnassum-nak, verstani kézikönyvnek egyes német fordítói ugyanis a Biblia pótlékának tekintik a művet, s esküsznek rá, hogy a norvég történetek szüntelen ismétlésével lehet a leghatékonyabban németesíteni Németországot. Talán Karl Konrad doktor szolgáltatta a leggyászosabb példát, aki ugyancsak megcsonkított formában adta közre Snorri értekezését, továbbá kiadott egy kis füzetet - a második kiadásban jelentősen javított változatban - ötvenkét "vasárnapi kivonattal", amely megannyi "germán fohász".
Snorri értekezése a Próza Edda címet viseli. Két része prózában íródott, a harmadik pedig versben - nyilvánvalóan innen a címbeli jelző. A második rész Aegir avagy Hlér kalandját meséli el, aki a varázslás mesterségében felettébb jártas volt, s aki Ászgárd erődjében - melyet a halandók Trójának hívnak - egyszer felkereste az isteneket. Esteledett, midőn Ódin előhozatott néhány kardot: úgy ragyogtak a pengék, hogy ott nem kellett más fény. Hlér ekkor összebarátkozott a szomszédjával, ki is Bragi isten volt, az ékesszólás és a metrika mestere. S miközben mézsörrel telt, hatalmas szaru járt körbe, kézről kézre, a költészetről folyt a szó isten és ember között. S Bragi akkor elsorolta, mely metaforákat szabad használni. Erre az isten készítette katalógusra hagyatkozom most én is.
A jegyzékből nem hagyom ki a korábban említett kenningek-et sem. Összeállításukkor afféle örömöt éreztem, mint amilyen a bélyeggyűjtéssel jár:
a levegő: madárház;{[3]} szélház
a heringek: a tenger nyilai
a bálna: hullámverésdisznó
a pad: ülésfa
a szakáll: állkapocserdő
a csata: kardgyűlés; kardvihar; a források találkozója; lándzsarepülés; lándzsadal; sasünnep; vöröspajzseső; vikingünnep
a kar: íjerő; lapockaláb
a keselyű: vérhattyú; hullakakas
a ló: zablarángató
a fej: sisakrúd; vállszikla; testvár
a szkald feje: dalkohó
a sör: szaruhab; kupatajték
az ég: légsisak; égi csillagföld; holdút; szélcsésze
a szív: mellalma; a gondolat kemény makkja
a holló: gyűlöletsirály; sebsirály; boszorkányparipa; hullóunokaöcs{[4]}
a fogak: szószirtek
a pajzs: kardföld; hajóhold; kalózhold; csatahajlék; csatafelleg
a kard: harcjég; haragpálca; sisaktűz; kardsárkány; sisaklyukasztó; csatatüske; csatahal; vérevező; sebfarkas; sebág
a nyilak: íjhúrjégeső; csataludak
a tűz a házak napja; a fák veszte; a templomok farkasa
a harcos: hollógyönyör; hollócsőrpirosító; sasvidító; sisakfa; kardfa; kardfestő
a csatabárd: sisakóriás; kedves farkasetető
a korom: fekete tűzhelyharmat
az akasztófa:{[5]} farkasfa; faparipa
a könnyek: bánatharmat
a lándzsa: holttestsárkány; pajzskígyó
a nyelv: szájkard; szájevező
a kéz: nemessólyom-ülés; aranygyűrűk hona
a tenger: bálnahajlék; hattyúföld; vitorlaút; vikingmező; sirályrét; szigetlánc
a halott: hollófa; saszab; farkasbúza
a hajó: hullámfarkas; kalózló; a tengeri királyok rénszarvasa; vikingkorcsolya; hullámcsődör; tengerszántó-szekér; tengerpartsólyom
a szemek: arckövek; homlokholdak
az arany: a tenger tüze; kígyóágy; kézcsillám; viszályok bronza
a béke: lándzsapihenő
a mellkas: lélegzetház; szívhajó; lélekhajlék; kacajotthon
az ezüst: erszényhó; tégelyjég; mérlegharmat
a király: a gyűrűk ura; kincsosztó; kardosztó
a folyó: szirtvér; a hálók országa
a vér: farkaspatak; öldökléstajték; hullaharmat; harcverejték; hollósör; kardvíz; kardhullám
a szkald: dalkovács
a nap: a hold nővére;{[6]} a levegő tüze
a föld: az állatok tengere; viharpadló; ködparipa
a bika: a karámok ura
a nyár: embergyarapodás; viperanyüzsgés
a szél: a tűz testvére; az erdők veszedelme; a kötélzet farkasa
Nem vettem be a jegyzékbe a másodlagos alakokat, amelyek egy-egy egyszerű forma és egy kenning összekapcsolásából jöttek létre - olyanokat, mint a sebvesszővíz, azaz a vér; gyűlöletsirályok jóllakatója, azaz a harcos; vörös testű hattyúk búzája, vagyis a holttest -, s kihagytam a mitológiai eredetű képeket is - törpék pusztulása: a nap; kilenc anya sarja: Heimdall isten. Az alkalmi darabokat is elhagytam: tengertűztartó, azaz bármilyen arany ékszert viselő nő.{[7]} A legerőteljesebbekből - tehát azokból, amelyek több talány önkényes összekapcsolásából állnak - mindössze egyet mutatok be: sólyomházhó-tékozlók. A sólyomház a kéz; a kéz hava az ezüst; az ezüsttékozlók azok a férfiak, akik szétosztják, tehát a bőkezű királyok. Bizonyára már észrevette az olvasó is, hogy a koldusok hagyományos módszerét követi ez a képlet: felmagasztalja a könnyelmű jótékonykodást, mert épp arra igyekszik buzdítani. Ezért van annyi pótneve az ezüstnek meg az aranynak, ezért emlegetik oly sóvárgón a királyt: ő a gyűrűk ura, a kincsosztó, a kincsőrző. Ez az oka továbbá az olyan őszinte beszédnek, mint amilyen a norvég Eyvind Skaldaspillir kővetkező soraiban található:
Magasztaló éneket szerzek,
Kőhídként szilárdat s maradandót.
Harcosihoz nem fukar, hitemre,
Izzóparázs-könyökű királyunk.
Az aranynak és a lángnak - tehát a ragyogásnak és a veszélynek - efféle azonosítása mindig hatásos kép. A rendszerető Snorri ezt így magyarázza: "Helyesen mondjuk, hogy az arany a karok vagy a lábak tüze, hiszen piros színű, az ezüst neve ellenben jég vagy hó, vagy jégeső- vagy dérkő, lévén, hogy fehér színű." Majd így folytatja: "Midőn az istenek viszonozták Aegir látogatását, az a (tengerben lévő) házában adott nékik szállást, ahol is aranylemezekkel világított, melyek éppolyan fényt adtak, mint korábban a kardpengék a Valhallán. Azóta nevezik az aranyat a tenger, minden víz s a folyók tüzének." Aranypénzt, gyűrűt, kivert pajzsot, kardot és bárdot kaphatott jutalmul a szkald; egy-egy rendkívüli alkalommal pedig földet és hajót.
Korántsem teljes a kenning-gyűjteményem. A dalnokok hajdan óvakodtak a szó szerinti ismétléstől, s igyekeztek kimeríteni a változatok minden lehetőségét. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha számba vesszük, hány változata van a hajó-nak, és hogy - a felejtés vagy a művészet könnyed fortélyaival, tehát a nyilvánvaló permutációkkal élve - azok hány további variánsra szaporíthatók. A harcos-ra is hasonló bőséggel találunk változatokat. Kardfá-nak nevezte egy szkald, talán azért, mert a fa és a győztes homonimák voltak. Volt, aki lándzsatölgy-nek nevezte; volt, aki aranypálcá-nak; más pedig a vasviharok rémisztő fenyője nevet adta neki; vagy csatahalliget-nek szólította. A variációkból pedig egyszer törvény lett: bizonyíték rá Markus egyik szakasza, melyben egy közeledő hajó óriás méretűvé válik:
A szilaj vízárvadkan
A bálnatetőre szökkent.
A vízözönmedve megfárasztotta
A hajdani hajóösvényt.
A hullámverésbika eltépte
Kastélyunk kikötőláncát.
A gongorizmus az elragadtatott akadémikus elme szüleménye; a Snorri által törvényesített stílus pedig egyetlen elv végsőkig fokozott - szinte reductio ad absurdum - alkalmazása, mely minden germán irodalomban kimutatható, s nem egyéb, mint az összetett szavak használata. Az angolszász irodalomban találhatók a legrégebbi emlékek. A 700 táján keletkezett Beowulf-ban a tenger neve vitorlaút, hattyúút, hullámtál, szulafürdő, bálnaút; a nap világgyertya, égöröm, égdrágakő; a hárfa örömfa; a kard kalapácsnyom, csatatárs, harcfény; a csata kardjáték, vaszivatar; a hajó tengerszelő; a sárkány az alkonyat fenyegetése, a kincsőrző; a test csontház; a királynő a békeszövő; a király a gyűrűk ura, az emberek aranyosztó barátja, a férfiak vezére, a kincsosztó. Az Íliász-ban szereplő hajók is tengerszelők - csaknem óceánjárók -, s a király a férfiak vezére. A 800-as évek hagiográfiai műveiben a tenger halfürdő, fókaút, bálnató, bálnabirodalom; a nap az emberek gyertyája, a nappal gyertyája; a szem az arc ékszere; a hajó a hullámparipa, tengeri ló, a farkas az erdőlakó; a csata pajzsjáték, lándzsarepülés; a lándzsa harckígyó; Isten a harcosok öröme. A Bestiáriumban a bálna az óceánőr. A 900-as évekből származó Brunanburh című balladában a csata lándzsatalálkozó, zászlórecsegés, kardösszefonódás, férfiak találkozója. A szkaldok pontosan ugyanezekkel a figurákkal dolgoznak; mindössze annyit újítanak, hogy a képeket áradatszerűen zúdítják a műben, s még bonyolultabb jelképekké kapcsolják össze őket. Gyaníthatóan az idő is a kezükre játszott. A költő csak azután alkotta meg a vikingholdkígyó egyenletet, hogy a vikinghold már közvetlenül megfelelt a pajzs-nak. Ez a forma nem Angliában, hanem Izlandon alakult ki először. Ám a szóösszetétel élvezete sokáig fennmaradt a britek birodalmában is, épp csak más formában. A Chapman-féle Odüsszeia (1614) bővelkedik a különös példákban. Némelyikük szép - "delicious-fingered Morning", "through-swum the waves"; van köztük, amelyik csupán vizuális és tipográfiai hatást kelt - "Soon as the white-and-red-mixed-fingered Dame"; amint van köztük furán esetlen megoldás is - "the circularly-witted queen". Hát ilyen kalandokhoz vezethet a germán vér, ha görög olvasmányokkal párosul. Az angol nyelv egyik túlzó germánosítója azzal a nyelvújító javaslattal állt elő a Word-book of the English Tongue c. munkájában, hogy - idézem - "lichrest" legyen a temető neve, "redecraft" a logikáé, "fourwinkled" álljon négyszögletű helyett, "outganger" a kivándorló helyett, "fearnought" legyen a vakmerő, "bit-wise" a fokozatosan, "kinlore" a genealógia, "bask-jaw" az ellenvetés, "wanhope" a kétségbeesés. Hát ilyen kalandokhoz vezet az angol nyelv, ha a német iránti nosztalgiával párosul...
Ha áttekintené az ember a kenningek teljes jegyzékét, annak a kellemetlenségnek tenné ki magát, hogy csak ritkán találná szellemesnek a talányokat: többnyire pontatlannak és bőbeszédűnek vélné. Mielőtt pálcát törnénk fölöttük, emlékeztessünk arra a tényre, hogy fogyatékosságuk szükségszerűen hangsúlyozottabbá válik, ha olyan nyelvre kell áttenni őket, amelyben nincsenek összetett szavak. A csatának a tüskéje vagy a csata tüskéje vagy a hadi tüske megoldás megannyi suta körülírás; a Kampfdorn vagy a battle-thorn már kevésbé az.{[8]} Ezért mindaddig, amíg az argentin Xul Solar nyelvújítási javaslatai nem találnak visszhangra, spanyolul utánozhatatlan s elképzelhetetlen egy-egy olyan verssor, mint amilyen a következő Rudyard Kipling-idézet:
In the desert where the dung-fed-smoke curled{[9]}
vagy épp Yeatsnek ez a sora:
The dolphin-torn, that gong-tormented sea{[10]}
Sok más érv is felhozható a kenningek védelmére. Nyilvánvaló például, hogy a szkald-növendékeknek így, jegyzékbe sorolva kellett tanulmányozniuk a körülírásokat, a hallgatóságnak ellenben már nem e sematikus formában adták elő, hanem pergő verssorokban. (Az a lecsupasztott képlet, hogy
kardvíz = vér,
szinte már árulás.) Nem ismerjük a kenningek szabályait; nem tudjuk, hogy egy kenning-ítész pontosan milyen kifogásokat emelne egy-egy találó Lugones-metafora ellen. Mindössze néhány szó őrzi emléküket. Képtelenség kideríteni, hogy milyen hangsúllyal ejtették ki őket, milyen arckifejezéssel, hogy vajon egyenként, zeneként hangzottak-e el, és hogy lenyűgöző határozottsággal vagy épp szerénységgel adták-e őket elő. Csak annyi bizonyos, hogy egykor betöltötték a küldetésüket: ámulatot keltettek, és roppant esetlenségükkel éppúgy lenyűgözték a vulkanikus sivatagok és fjordok vörös férfiúit, mint a sűrű serital és a lóviadal.{[11]} Nincs kizárva, hogy valamilyen titokzatos gyönyörűség szülte őket. Eredendő bárdolatlanságuk - csatahalak = kardok - talán egyfajta ősi humour-t takar, avagy amaz északi daliák tréfáit. Az imént újfent említett, nyers metaforában egybeolvad egy láthatatlan síkon a sok harcos meg a csata, s élő kardok tusáznak, támadnak és gyűlölködnek. A Njáls sagá-ban is felbukkan ez a kép, hisz egyik lapján ez olvasható: "Előugrottak a hüvelyekből a kardok, s bárdok és lándzsák repültek a levegőbe, harcoltak. Akkora hévvel vette üldözőbe őket a sok fegyver, hogy pajzzsal kellett feltartóztatniuk őket, ám így is ismét sokan sebet kaptak, s minden hajón elesett egy-egy ember." A jelenet a hitehagyott Bródir hajóin játszódik le, az előtt a csata előtt, amelyben elesik.
Az Ezeregyéjszaka meséi-nek 743. darabjában a következő intelmet olvasom: "Ne mondjuk, hogy meghalt a boldog király, ha íme, olyan örököst hagy hátra, aki maga a mértéktartás, a kedvesség, a páratlanság, a vad oroszlán és a világos hold." Ez a hasonlat sem sokkal jobb, mint germán párjai - melyekkel történetesen egyidős -, csupán az alapja más. A holddal, a vadállattal rokonított ember képe nem egy észbeli folyamat vitatható eredménye: hanem két intuíció pillanatnyi és pontos valósága. A kenningek ellenben mindvégig merő szofizmák, csupa csalóka, halovány játszadozás. Íme egy emlékezetes kivétel, egy égő várost megjelenítő verssor, melyben egyszerre szép és iszonyatos is a tűz:
Égnek az emberek: ím, haragra lobban az Ékkő.
Végül még egy mentő érv. A lapockaláb valóban különös kép, ám "az ember karja" alakzat éppolyan fura. Beláthatjuk alapvető különösségét, ha úgy képzeljük el, mint a mellénykivágásból kinyúló pótlábat, mely öt, kínosan hosszú ujjban végződik. Hát ilyen meglepetéseket hordoznak számunkra a kenningek, ilyen különösnek láttatják velünk a világot. Egyszersmind kiválthatják bennünk a kétkedésnek ama tiszta állapotát, amely a metafizikának nemcsak egyetlen érdeme, hanem forrása és jutalma is.
Buenos Aires, 1933
*
Utóirat.
Az erőteljes, részletező angol költő, Morris sok kenning-et vett bele a Sigurd the Volsung című művébe, mely az utolsó eposza volt. Idemásolok közülük néhányat, nem tudom, hogy saját leleményei-e avagy átvételek, vagy ezek is, azok is. Harcláng = a zászló; öldökléshullám, harcszél = a támadás; szirtvilág = a hegy; harcerdő, lándzsaerdő, csataerdő = a sereg; kardösszefonódás = a halál; Fafnir veszte, a harc üszke, Siegfried haragja = a kard.
"Illatok atyja óh, jázmin!" - kiáltják a kairói virágárusok. Mauthner megjegyzi, hogy az arabok jobbára az apa-fiú viszonyból származtatják a képeiket. Például a reggel atyja: a kakas; a rablás atyja: a farkas; az íj fia: a nyíl; az ösvények atyja: a hegy. Ugyanezt az elvet példázza az is, hogy a Korán szerint a legegyszerűbb Isten-bizonyíték nem egyéb, mint hogy "néhány csepp gonosz vízből" származik az ember.
Köztudott, hogy eleinte landship és landcruiser volt a tank neve, tehát szárazföldi hajó, szárazföldi csatahajó. Később a megtévesztés végett nevezték el tank-nak. Az eredeti kenning ugyanis túlságosan nyilvánvaló volt. A hosszú malac is kenning, az ínyencek eme szépítő kifejezésével illették a kannibálok étrendjük fő fogását.
Hajdani szürrealista énem - melynek szelleme még mindig él bennem - nagy gyönyörűséget lel ezekben a játékokban. Egy világos bőrű költőtársamnak, a norvég Norah Langénak ajánlom őket; az ő vére talán rájuk ismer.
*
Utóirat 1962-ből. Mások véleményét ismételve azt írtam le egyszer, hogy az alliteráció és a metafora az ősi germán verselés két alapeleme. Most, hogy két évet töltöttem angolszász szövegek tanulmányozásával, módosítanom kell ezt a megállapítást.
Úgy látom, hogy az alliteráció inkább eszköz volt, mintsem cél. Az volt a feladata, hogy kiemelje a hangsúlyozandó szavakat. Ezt egyrészt a magánhangzók bizonyítják: nyílt, tehát egymástól élesen elütő hangok voltak, s egymással alliteráltak. Másrészt a régi szövegekben nyoma sincs a szélsőséges betűrímnek, olyannak, mint például a XIV. századból származó "a fair field full of folk".
A metafora kulcsszerepét illetően ma úgy látom, hogy annak idején az összetett szavakban rejtőző ünnepélyességet és komolyságot találták vonzónak, tehát a kenningek eleinte nem voltak metaforikusak. Így például a Beowulf két nyitó sorában három kenning-et találunk (lándzsadánok, hajdan volt napok vagy évekkel ezelőtti napok, népkirályok), s nem kétséges, hogy egyik sem metafora; majd csak a tizedik sorban akadunk rá az első olyan kifejezésre, mint a hronrad (bálnaút = a tenger). A metafora következésképpen nem lehetett ama költészet alapja, hanem - akárcsak utólagos összevetésük - az irodalmak késői felfedezése.{[12]}
Scholz László fordítása
{[1]} Igyekszem megtalálni, mi lehet ennek a klasszikus megfelelője, mégpedig olyan formát keresek, amelyet még a legmegtéveszthetetlenebb olvasóm sem vet majd el. S ráakadok Quevedo egyik nevezetes szonettjére, amelyet Osuna grófjához írt, ki is "rémisztő volt a gályáival, hajóival és fegyveres gyalogságával". Könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a következő disztichon pompás hatása megelőz mindennemű értelmezést a szonettben, és független is tőle: "Sírhelye Flandriának rónasága, / sírirata a vérző hold korongja."
Ugyanez mondható el egy másik fordulatról is: a hadi zokogás kifejezésről, melynek "értelme" nyilvánvaló, ám egyszersmind jelentéktelen is: a hadfik zokogása. Ami a vérző hold-at illeti, legjobb, ha nem is vesszük figyelembe, hogy a törökök jelképéről van szó, amelyen don Pedro Téllez Girón valamely kalóztette ejtett szégyenfoltot.
{[2]} Erős szó itt az áruló. Lehet, hogy Sturluson csupán egy befolyásolható fanatikus volt, aki botrányos szégyentelenséggel vállalta az egymást követő s egymással ellentétes hűségesküket. Értelmiségi körökből két hasonló példát ismerek: Francisco Luis Bernárdez és a magam esetét.
{[3]} A spanyol szóalkotás korlátai miatt Borges birtokos szerkezettel fordította spanyolra a kenningek-et (lásd a {8. jegyzet}et). Magyarul ez nem indokolt, így ahol csak lehet, az eredeti szóösszetételt követjük.
{[4]} "Definitium in definitione ingredi non debet" - hangzik a definiálás második szabálya. Az efféle mulattató szabálysértések (később jön még az, hogy kardsárkány: a kard) Poe egyik fogására emlékeztetnek: a hős el akar tüntetni egy levelet a kíváncsi rendőrszemek elől, egy óvatlan pillanatban mégis rámutat a levéltárcára.
{[5]} "Falovon jut a pokolba" - olvasom az Inglinga saga huszonkettedik fejezetében. Tolvajnyelven az özvegy, a mérleg, a szorító, a vég az akasztófa megfelelője; New York hajdani bűnözői keret-nek - "picture frame" - hívták.
{[6]} A nemeket megkülönböztető germán nyelvek nőneműnek tekintik a napot és hímneműnek a holdat. Lugones szerint - El imperio jesuítico (A jezsuita birodalom), 1904 - a guarani törzsek is férfinak tekintik a holdat, s nőnek a napot. Japán ősi kozmogóniája is megkülönböztet egy napistennőt és egy holdistent.
{[7]} Hacsak De Quincey megjegyzései nem vezetnek félre - Writings, XI, 269. old. -, ez a kép véletlenül azonos lehet az álnok Kasszandra egyik leírásával, amely Lükaphrónnak ama sötét költeményében fordul elő.
{[8]} Talán úgy lett volna a leghűségesebb a fordításunk, ha minden kenning-et egy-egy megkülönböztető jelzővel ellátott főnévvel adtunk volna vissza spanyolul (tehát házi nap állt volna a házak napja helyett és kézi csillám a kezek csilláma helyett), persze akkor nem lett volna oly meglepő a jegyzék, s - melléknevek híján - nehezebb is lett volna az átültetés. (Lásd a {3. jegyzet}et.)
{[9]} "Tábortűz trágya-füstje a síkon..."
{[10]} "s a tenger delfintépte, tajtékzó vizét." (Jékely Zoltán fordítása)
{[11]} Arról a sajátos sportféleségről beszélek, amelyet a szóban forgó láva- és jégborította szigeten űztek: a lóviadalról. Ez úgy játszódott le, hogy a kiáltozó tömeg előtt egymásnak rontottak a feltüzelt kancákra vágyó csődörök, és véresre - olykor halálra - harapták egymást. Sok utalást találunk erre a játékra. Egy kapitányról például - ki vitézül küzdött a szeretett hölgy előtt - azt mondja a történetíró, hogy persze hogy helytállt a csikó a harcban, hisz a kancája leste.
{[12]} Írásomhoz a következő könyveket találtam a leghasznosabbnak:
Snorri Sturluson: The Prose Edda, Arthur Gilchriest Brodeur fordítása, New York, 1929.
Die Jüngere Edda és az ún. első nyelvtani értekezés. Gustav Neckel és Felix Niedner fordítása, Jena, 1925.
Die Edda, Hugo Gering fordítása, Lipcse, 1892.
Eddalieder, nyelvtannal, fordítással és magyarázattal. Dr. Wilhelm Ranisch munkája, Lipcse, 1920.
Völsunga Saga és a Régibb Eddából vett néhány dal. Eiríkr Magnússon és William Morris fordítása. London, 1870.
The Story of Burnt Njal. Az izlandi Njáls sagá-ból fordította George Webbe Dasent, Edinburgh, 1861.
The Grettir Saga, G. Ainslie Hight fordítása, London, 1913.
Die Geschichte vom Goden Snorri, Felix Niedner fordítása, Jena, 1920.
Anglo-Saxon Poetry, válogatta és fordította R. K. Gordon, London, 1931.
The Deeds of Beowulf, John Earle modern angol prózafordítása, Oxford, 1892.