A HALOTT

Hogy egy Buenos Aires-i külvárosi fickó, egy ágrólszakadt vagány, akinek más erénye sincs, csak az, hogy bátornak hiszi magát, egyszer csak behatol a ló nélkül járhatatlan, brazil határ menti pusztaságba, és ott csempészfőnök lesz belőle, ez már eleve lehetetlennek tetszik. Azoknak, akik így gondolkoznak, el akarom mesélni Benjamín Otálora életének történetét, akinek talán már az emléke sem él a Balvanera kerületben, és aki annak rendje-módja szerint lelte halálát: golyó végzett vele Rio Grande do Sul határvidékén. Nem ismerem kalandos életének részleteit; ha egyszer tisztában leszek vele, ki kell majd javítanom, ki kell egészítenem, ezeket a sorokat. De addig is talán hasznos lehet ez az összefoglalás.

Benjamín Otálora 1891 táján tizenkilenc éves. Alacsony homlokú, őszinte tekintetű, világos szemű, keménykötésű baszk siheder; egy jól sikerült tőrdöfés ráébresztette, hogy vakmerő fickó; nem törődik az ellenfele halálával, sem azzal, hogy sürgősen el kell tűnnie a Köztársaságból. A helybeli kiskirály ad neki egy levelet, mely egy bizonyos uruguayi Azevedo Bandeirának szól. Otálora hajóra száll, viharos az átkelés, jócskán próbára teszi a hajót; másnap Montevideo utcáin csavarog, nem vallja be magának, talán nem is tud róla, hogy szomorú. Nem találja Azevedo Bandeirát; éjfél felé a Paso del Molino egyik kocsmájában marhahajcsárok verekedésébe keveredik. Megvillan egy kés; Otálora nem tudja, melyik oldalon az igazság, de úgy vonzza a veszély puszta íze, ahogy másokat a kártya vagy a muzsika. A dulakodásban kivéd egy késszúrást, amit az egyik napszámos külsejű ember szán orvul egy fekete kalapos, ponchós férfinak. Ez utóbbiról később kiderül, hogy nem más, mint Azevedo Bandeira. (Amikor megtudja, Otálora összetépi a levelet, mert jobb szereti, ha mindenben magára van utalva.) Azevedo Bandeira jókötésű ember, megmagyarázhatatlan módon mégis szerfelett rútnak hat; mindig előretolt képéről lerí a zsidó, a néger és az indián; megjelenésében van valami majom- és tigrisszerű; az arcán végighúzódó forradás már csak ráadás, akárcsak az a fekete sörtebajsza.

Az alkohol hatására vagy annak ellenére véget ér a verekedés, éppoly gyorsan, mint ahogy elkezdődött. Otálora együtt iszik a marhahajcsárokkal, később elkíséri őket egy mulatságba, majd, amikor már magasan jár a nap, az Óváros egyik ormótlan házába. A ház legbelső, földes udvarán a férfiak leterítik a pokrócukat, és aludni térnek. Komoran, hang nélkül. Otálora összehasonlítja ezt az éjszakát a tegnapival; most már nem ég a föld a talpa alatt, és barátok veszik körül. De valami lelkifurdalásféle nyugtalanítja: valahogy nem hiányzik neki Buenos Aires. Litániáig alszik, akkor aztán felébreszti az a férfi, aki részegen belekötött Bandeirába. (Otálora emlékszik rá, hogy az az ember ott volt a többiekkel együtt a zűrzavar és a mulatság éjszakáján, és hogy Bandeira odaültette a jobbjára, és szakadatlanul itatta.) Azt mondja neki az az ember, hogy hívatja a főnök. A tornácra nyíló irodafélében (Otálora sohase látott még olyan tornácot, amelynek oldalajtajai vannak) ott várja Azevedo Bandeira egy gőgös tekintetű, vörös hajú, mutatós asszony társaságában. Bandeira jól szemügyre veszi Otálorát, megkínálja egy pohárka nádpálinkával, megismétli, hogy bátor fickónak tartja, azt javasolja neki, hogy menjen el a többiekkel északra, és hozzon el onnan egy csordát. Otálora rá is áll; hajnaltájt már úton van Tacuarembó felé.

Ekkor új élet kezdődik Otálora számára, tágas hajnalok, lószagú nappalok élete. Új neki ez az élet, és néha szörnyűséges, de már benne van a vérében, mert ugyanúgy, ahogy más népek a tengert imádják, és oda húz a szívük, mi (az az ember is, aki ezeket a sorokat rója) a lovak patája alatt dübörgő, végeláthatatlan síkság után sóvárgunk. Otálora fuvarosok és mészárosok kerületében nevelkedett; egy éven belül gaucho lesz belőle. Megtanul lovagolni, csordába terelni a jószágot, állatot vágni, hurokkal és jószágot ledöntő golyós lasszóval bánni, tűrni az álmosságot, a vihart, a fagyot és a perzselő napot, füttyel és kiabálással hajtani az állatokat. A tanulóideje alatt mindössze egyszer látja Azevedo Bandeirát, de szüntelenül érzi a jelenlétét, mert ha valaki Bandeira embere, azt aztán becsülik, tartanak is tőle, meg hát akárhogy kivágja valaki a rezet, a gauchók azt mondják, hogy Bandeira jobban csinálja. Van, aki úgy véli, hogy Bandeira a Cuareim folyó túlsó partján született, Rio Grande do Sul tartományban; ezzel nincs mit dicsekedni, de őneki valahogy mégis dicséretére válik: sűrű erdőket, mocsarakat, áthatolhatatlan és szinte végtelen távolságokat képzelnek mögé. Otálora lassanként rájön, hogy Bandeira üzletei igen sokrétűek, és hogy a csempészés a fő foglalkozása. Ha valaki marhahajcsár, az szolga; Otálora elhatározza, hogy előlép csempésznek. Egy éjszaka a társai közül ketten átmennek a határon, hogy áthozzanak egy szállítmány nádpálinkát; Otálora beleköt az egyikükbe, megsebesíti, és elfoglalja a helyét. A becsvágy és valami homályos hűség vezérli. Értse meg végre az az ember (gondolja), hogy én többet érek, mint az ő uruguayi fickói együttvéve.

Elmúlik egy év, mire Otálora visszatér Montevideóba. Végigjárják a külvárosokat, a várost (ami Otálora szemében óriási); megérkeznek a főnök házához; a férfiak leterítik pokrócukat a legbelső udvarban. Múlnak a napok, de Otálora nem látja Bandeirát. Azt rebesgetik, hogy beteg: egy barna bőrű fiú szokott feljárni a hálószobájába a teáskannával meg a mateteával. Egyik délután Otálorára bízzák ezt a feladatot. Ő kissé megalázónak érzi, de örül is neki.

Sötét a hálószoba, és alig van benne bútor. Az erkélye nyugatra néz, egy hosszú asztal van a szobában, rajta festői rendetlenségben botok, ostorok, övek, szúró- és lőfegyverek, a fal mellett egy régi, homályos tükör. Bandeira hanyatt fekszik; álmodik és jajgat; a lenyugvó nap fénye világítja meg. A széles, fehér ágyban mintha kisebb és sötétebb volna; Otálora látja, hogy megőszült, fáradt, kimerült, és ráncokat véstek az arcára az évek. Fellázítja az a tudat, hogy ez az aggastyán parancsol nekik. Azt gondolja, elég volna egyetlen ütés, hogy végezzenek vele. Ekkor a tükörben meglátja, hogy valaki belépett a szobába. A vörös hajú asszony az; hiányos öltözékben, mezítláb, hideg kíváncsisággal méregeti Otálorát. Bandeira felül az ágyban; a vállalkozás dolgairól beszél, és közben egyik mateteát issza a másik után, ujjai az asszony hajfonataival játszadoznak. Végül int Otálorának, hogy elmehet.

Néhány nap múlva jön a parancs, hogy menjenek fel északra. Megérkeznek egy isten háta mögötti tanyára; éppen olyan, mint a tanyák bárhol a végeláthatatlan síkságon. Nem deríti fel se fa, se patak, reggeltől estig süti a nap. Kövezett karámok tartoznak a szegényes, elhagyatott tanyához. Sóhaj a neve ennek a nyomorúságos telepnek.

Otálora megtudja a napszámosok beszélgetéséből, hogy Bandeira nemsokára megérkezik Montevideóból. Megkérdezi, hogy miért; valaki felvilágosítja, hogy van itt egy idegenből lett gaucho, aki nagyon szeret parancsolgatni. Otálora elérti a tréfát, de hízeleg is neki, hogy már lehetséges az efféle tréfa. Később kideríti, hagy Bandeira összetűzött valamelyik politikai hatalmassággal, és az megvonta tőle a támogatását. Tetszik neki a hír.

Nagy címeres ládák érkeznek; egy korsó és egy ezüst mosdótál érkezik az asszony lakására; szövevényes mintájú damasztfüggönyök érkeznek; egy reggel a hegygerinc felől egy ponchóba öltözött, sűrű szakállú, komor tekintetű lovas érkezik. Ulpiano Suárez a neve, és Azevedo Bandeira capangá-ja, vagyis testőre. Nagyon keveset beszél, és brazilos a kiejtése. Otálora nem tudja, hogy minek tulajdonítsa a zárkózottságát, ellenségeskedésnek, megvetésnek vagy pusztán ostobaságnak. De azt tudja, hogy ahhoz a tervhez, amit a fejében forgat, meg kell nyernie a barátságát.

Később belép Benjamín Otálora sorsának alakulásába egy pej ló, amely Azevedo Bandeirát hozza dél felől, és amelynek rézveretes a szerszáma, a nyeregtakarója pedig jaguárbőrrel van beszegve. Ez a gyönyörű ló a főnök tekintélyének a jelképe, ezért sóvárog utána a fiú, aki odáig jut, hogy dühödt vággyal a fényes hajú asszonyt is megkívánja. Az asszony, a lószerszám és a pej ló annak a férfinak a tulajdona és jelvénye, akit ő el akar pusztítani.

Ezen a ponton válik bonyolulttá és mélyül el a történet. Azevedo Bandeira igen ügyes a fokozatos megfélemlítés művészetében, az ellenfél igazság és tréfa keverésével, lépésről lépésre való megalázásának sátáni műveletében; Otálora úgy határoz, hogy ezt a kétes módszert fogja alkalmazni a maga elé tűzött nehéz feladat végrehajtásában. Elhatározza, hogy lassan-lassan kiszorítja a helyéről Azevedo Bandeirát. A közös veszélyek napjaiban megszerzi magának Suárez barátságát. Elmondja neki tervét; Suárez megígéri, hogy segít neki. Később sok minden történik, de erről igen keveset tudok. Otálora nem engedelmeskedik Bandeirának; elfelejti, megmásítja, visszájára fordítja az utasításait. Úgy tűnik, mintha az egész világegyetem összeesküdne vele, és siettetné az eseményeket. Egyik nap, déltájt, Tacuarembó mezein lövöldözésbe keverednek a Rio Grande-iekkel; Otálora elfoglalja Bandeira helyét, és ő adja a parancsokat az uruguayiaknak. Átfúrja a vállát egy golyó, de azon az estén Otálora a főnök pej lován tér vissza a Sóhaj tanyára, azon az estén az ő vérének cseppjei ejtenek foltot a jaguárbőrön, és akkor éjszaka ő hál a csillogó hajú asszonnyal. Más változatok felcserélik az események sorrendjét, és tagadják, hogy mindez egyetlen napon történt.

Névlegesen persze még mindig Bandeira a főnök. Parancsokat ad, amiket nem hajtanak végre; Benjamín Otálora nem nyúl hozzá, félig kényelemből, félig sajnálatból.

A történet utolsó jelenete az 1894 utolsó éjszakáján végbement zavargásokkal esik egybe. Akkor éjszaka a férfiak frissen vágott bárányt esznek, és vadító szeszt isznak rá a Sóhaj tanyán. Valaki milongát cifráz hosszasan a gitárján. Otálora részeg, ott hejehujázik az asztalfőn: valóságos torony ez a mámor, az ő megmásíthatatlan sorsának jelképe. Bandeira csak hallgat az ordítozók között, nem bánja, hadd teljen zajongással az éjszaka. Amikor tizenkettőt kongatnak, feláll, mint akinek eszébe jut, hogy dolga van. Felkel, és halkan kopog az asszony szobájának az ajtaján. Az asszony azonnal ajtót nyit, mint aki várta a hívást. Hiányos öltözékben, mezítláb lép ki a szobából. A főnök vontatott, nőies hangon megparancsolja neki:

- Ha úgy szeretitek egymást, te meg ez a Buenos Aires-i, akkor most rögtön csókold meg itt, mindenki szeme láttára.

Durva szitokkal toldja meg. Az asszony ellenkezni akar, de két férfi máris megragadja a két karjánál fogva, és szinte rádobja Otálorára. Záporozó könnyek közt megcsókolja a férfi arcát és mellét. Ulpiano Suárez megmarkolja a revolverét. Mielőtt meghal, Otálora rájön, hogy kezdettől fogva elárulták, halálra ítélték, azért engedték neki a szerelmet, a parancsolást, mert már halottnak tekintették, mert Bandeira szemében már halott volt.

Suárez, szinte megvetően, meghúzza a ravaszt.

Huszágh Nándor fordítása

A TEOLÓGUSOK

Letarolták a kertet, megszentségtelenítették a kelyheket és az oltárokat; a hunok lóháton rontottak be a kolostor könyvtárába, széthányták, megcsúfolták s elégették az érthetetlen könyveket, talán mert attól féltek, hogy káromlás rejlik azokban a betűkben, káromolják istenüket, egy vaskardot. Elégtek kódexek és palimpszesztek, de a máglya közepén, a hamuban, szinte érintetlenül megmaradt a Civitas Dei tizenkettedik könyve, amely elmondja, hogy Platón azt tanította Athénban, hogy századok múltán minden visszajut eredeti állapotába, és hogy ő megint tanítani fogja ezeket a tanokat Athénban, ugyanannak a hallgatóságnak.

Ezt a szöveget, amit megkíméltek a lángok, különös tiszteletben tartották, és azok, akik újra elolvasták abban az isten háta mögötti tartományban, végül is elfeledkeztek róla, hogy a szerző csak azért fejtette ki ezt a tant, hogy jobban megcáfolhassa. Egy évszázad múlva Aquileia koadjutora, Aurelianus megtudta, hogy a Duna mentén a monotónusok új keletű szektája (amelyet gyűrűsöknek is hívtak) azt hirdeti, hogy szakadatlan körforgás a történelem, és semmi sincs, ami már nem volt, és ami nem lesz. A hegyekben a Gyűrű és a Kígyó már kiszorította a Keresztet. Mindenki rettegett, de mindenki erőt merített abból a hírből, hogy Pannóniai János, aki már azelőtt is kitűnt az istenek hetedik tulajdonságáról írott értekezésével, harcra kel ezzel az utálatos eretnekséggel.

Aurelianus sajnálattal hallotta ezeket a híreket, kivált az utóbbit. Tudta, hogy a teológiában nincs újdonság kockázat nélkül; azután elgondolkodott rajta, hogy a minduntalan visszatérő időről szóló tanítás túlontúl újszerű és túlontúl elképesztő, semhogy súlyos kockázattal járna. Azoktól az eretnekségektől kell leginkább félnünk, amelyek összetéveszthetők az ortodoxiával. Még jobban fájt neki Pannóniai János közbelépése, kéretlen beleszólása. Pannóniai János ugyanis két évvel azelőtt De septima affectione Dei sive de aeternitate című terjengős írásával Aurelianus szakterületére merészkedett; most pedig mintha még az idő dolgában is illetékes lenne, még magánál a Kígyónál is félelmetesebb gyógyírral, talán prokrusztészi érvekkel készül orvosolni a gyűrűsök eltévelyedését. Akkor éjszaka Plutarkhosznak azt a régi párbeszédét lapozgatta, amely az orákulumok megszűnéséről szól; elolvasta a huszonkilencedik bekezdést, ahol a szerző a sztoikusokon gúnyolódik, akik azt bizonygatják, hogy végtelen sok világ van, végtelen sok nappal, holddal, Apollóval, Dianával és Poszeidónnal. Úgy érezte, hogy ez a lelet kedvező előjel: elhatározta, hogy elébe vág Pannóniai Jánosnak, és ő maga cáfolja meg a Gyűrű eretnekeit.

Van, aki azért keresi egy nő szerelmét, hogy aztán elfelejtse, hogy aztán ne gondoljon rá többé; hasonlóképpen Aurelianus sem azért akart fölébe kerekedni Pannóniai Jánosnak, hogy ártson neki, hanem azért, hogy kigyógyuljon a gyűlöletből, amit az az ember ébresztett benne. Belefeledkezett a munkába, szillogizmusokkal szöszmötölt, szitkokon törte a fejét, volt ott annyi nego meg autem meg nequaquam, hogy egészen kiment a fejéből a gyűlölködés. Hosszú és szinte kibogozhatatlan körmondatokat vetett papírra, mellékmondatokkal törte meg őket, s a megvetés mintha a pongyolaság és a nyelvhiba formáit öltötte volna bennük. Fegyvert kovácsolt a kakofóniából. Előre látta, hogy János komor prófétai hévvel fogja lehengerelni a gyűrűsöket; ő valami mást akart, ezért elhatározta, hogy gúnyolódni fog. Ágoston azt írta, hogy Jézus az az egyenes út, amely kivezet bennünket abból a körkörös útvesztőből, amelyben a istentelenek tévelyegnek; Aurelianus pallérozottan útszéli módon Ixiónhoz, Prométheusz májához, Sziszüphoszhoz, ahhoz a thébai királyhoz, aki két napkorongot látott, a dadogáshoz, papagájokhoz, tükrökhöz, visszhanghoz, járgányhajtó öszvérekhez és kétszarvú szillogizmusokhoz hasonlította a gyűrű eretnekeit. (A pogány mesék tovább éltek, csak stílvirággá alacsonyodtak.) Mint minden könyvtártulajdonos, Aurelianus is hibáztatta magát, hogy nem ismeri egész könyvtárát; ez a vita lehetővé tette neki, hogy sok olyan könyvét is átnézze, amelyek már szinte a szemére vetették hanyagságát. Így beillesztette írásába Origenész munkájának, a De principiis-nek egy részletét, amely kétségbe vonja, hogy Iskarióti Júdás majd újra eladja az Urat, és hogy Pál majd újra végignézi István vértanúságát Jeruzsálemben, és felhasznált egy másik részletet Cicero Academica priorá-jából, amelyben Cicero azokon gúnyolódik, akik azt képzelik, hogy amíg ő Lucullusszal beszélget, addig végtelen sok más Lucullus és más Cicero ugyanazokat a dolgokat mondja egymásnak végtelen sok és ugyanolyan más világban. Meg aztán Plutarkhosz szövegével érvelt a monotónusok ellen, és nyíltan kimondta, hogy botrány, ha egy bálványimádónak többet jelent a lumen naturae, mint őnekik az Isten igéje. Kilenc napig foglalatoskodott ezzel a munkával; a tizediken megkapta Pannóniai János cáfolatának egy példányát.

Nevetségesen rövid volt; Aurelianus először megvetéssel tekintett rá, azután pedig félelemmel. Az első rész a zsidókhoz írt levél kilencedik fejezetének utolsó verseihez fűzött megjegyzést, azokhoz, amelyek szerint a világ kezdete óta nem sokszor, hanem az idők folyamán csak akkor egyszer áldozták fel Jézust. A második a pogányok közt szokásos hiábavaló ismételgetéssel kapcsolatos bibliai parancsra hivatkozik (Máté 6,7) és Plinius hetedik könyvének arra a részére, amely úgy tartja, hogy széles e világon nem akad két hasonló arc. Pannóniai János kijelentette, hogy két egyforma lélek sincs, és a legalávalóbb bűnös is olyan becses, mint az a vér, amit Krisztus ontott érte. Akár csak egyetlen ember tette is (állította) többet nyom a latban, mint a kilenc koncentrikus ég, és ha arról ábrándozunk, hogy elmúlhatunk és újjászülethetünk, az csak cirkalmas léhaság. Az idő nem hozza vissza, amit elveszítünk; azt már az örökkévalóság őrzi a dicsőségre, tűzre egyaránt. Világos és egyetemes okfejtés volt; mintha nem is egy bizonyos ember fogalmazta volna, hanem akárki vagy talán mindenki.

Aurelianus szinte a velejéig megalázva érezte magát. Arra gondolt, hogy széttépi vagy átírja a saját munkáját; aztán mégis elküldte Rómába, indulatos becsületességgel, egy betűt se változtatva rajta. Hónapok múlva, amikor összeült a pergamoni zsinat (mint előre látható volt), Pannóniai János lett a monotónusok tévtanainak kivizsgálásával megbízott teológus; tudós és alapos cáfolata elegendő volt hozzá, hogy máglyahalálra ítéljék az eretnek Euphorbust. "Ez már sokszor megtörtént, és újra meg fog történni - mondta Euphorbus. - Nem egy máglyát gyújtotok meg, hanem egy tűzlabirintust lobbantotok lángra. Ha minden máglya, amin már égtem, itt összegyűlne, nem férne el a földön, és megvakulnának az angyalok." Már sokszor elmondtam ezt. Ezután felkiáltott, mert belékaptak a lángok.

Porba hullt a Gyűrű a Kereszt{[1]} előtt, de Aurelianus és János azután is folytatta titkos harcát. Mindketten ugyanabban a hadseregben küzdöttek, ugyanazokra a babérokra törtek, egyazon ellenség ellen harcoltak, de Aurelianus egyetlen olyan szót sem vetett papírra, amelyben burkoltan ne Jánost akarta volna felülmúlni. Párviadaluk észrevétlen maradt; ha a terjedelmes névmutatók nem tévednek, Aurelianus egyszer sem említi a másiknak a nevét számos munkájában, amelyeket Migne gyűjtött egybe Patrológiá-jában. (János műveiből csak húsz szó maradt fenn.) Mindketten ellenezték a második konstantinápolyi zsinat kiátkozó határozatait, mindketten üldözték az ariánusokat, akik tagadták, hogy a Fiú öröktől fogva van, mindketten azt vallották, hogy Cosmas Topographia christianá-ja, amely azt tanítja, hogy a föld négyszögletes, mint a héber tabernákulum, ortodox mű. Sajnálatos módon, a földkerekség mind a négy táján viharosan terjedt egy újabb eretnekség. Egyiptomból vagy Ázsiából eredt (mert ellentmondó vélemények vannak, és Bousset sehogy se ad hitelt Harnack érveinek), megfertőzte a keleti tartományokat, szentélyeket emelt Macedóniában, Karthágóban és Treverisben. Úgy tetszett, mindenütt jelen van; azt beszélték, hogy a britanniai egyházmegyében lefelé fordítottak feszületeket, és hogy Caesareában egy tükröt tettek az Úr képének a helyébe. A tükör és az obulus volt az új szakadárok jelképe.

A történelem sok néven ismeri őket (tükrösök, a mélység fiai, káiniták), de mind közül a képmutatók név a leggyakoribb, amelyet Aurelianus adott nekik, és amit ők kihívón el is fogadtak. Frígiában és Dardaniában is a megtévesztők nevet kapták. Damaszkuszi János alakosok-nak nevezte őket; érdemes megjegyezni, hogy Erfjord elvetette ezt a változatot. Az eretnekségek kutatói közt nem akad olyan, aki ne megdöbbenéssel szólna vad szokásaikról. Sok képmutató az aszkézist vallotta; volt, aki megcsonkította magát, mint Origenész; mások a föld alatt laktak a csatornákban; ismét mások kivájták a szemüket, és voltak, akik (a Nitriából való nebukadnezáriusok) "legeltek, mint az ökrök, hajukat olló sosem érte". A szigorú életmód és az önsanyargatás útja nemegyszer a bűnbe vezetett; bizonyos gyülekezetek eltűrték a lopást; mások az emberölést; megint mások a szodómiát, a vérfertőzést és a bestialitást. Mind istenkáromlók voltak, nemcsak a keresztény Istent átkozták, hanem saját panteonjuk titkos istenségeit is. Szent könyveket fabrikáltak, amelyeknek nyomuk veszett, a tudósok nagy sajnálatára. Sir Thomas Browne 1658 körül azt írta: "Az idő végzett a képmutatók becsvágyó Evangéliumai-val, nem pedig azok a szitkok, amelyekkel istentelenségüket ostorozták." Erfjord úgy sejti, hogy azok a "szitkok" (amelyeket egy görög kódex őrzött meg) az elveszett evangéliumok. Mindez érthetetlen, ha nem ismerjük a képmutatók kozmológiáját.

A titkos könyvekben meg van írva, hogy ami lent van, azonos azzal, ami fönt van, és ami fönt van, azonos azzal, ami lent van; a Zóhár pedig azt mondja, hogy az alsó világ a fentinek a tükörképe. A képmutatók ennek az elvnek a kiforgatására alapították tanaikat. Máté evangéliumát idézték (6,12: "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek"), (2,12: "a mennyek országa erőszakot szenved") bizonyságul, hogy a földi dolgok hatnak az égiekre; továbbá az I. Korintusi levelet (13,12: "most tükör által homályosan látunk"), azért, hogy bizonyítsák: minden csalóka, amit csak látunk. Talán azért, mert megfertőzték őket a monotónusok, azt képzelték, hogy minden emberi lény két emberből áll, és hogy a másik a valóságos, az, amelyik az égben van. Azt is képzelték, hogy tetteink kivetített képe fordított tükörkép; úgy, hogy ha mi virrasztunk, a másik alszik, ha mi paráználkodunk, a másik tiszta szűz; ha mi rablók vagyunk, a másik nagylelkű. Ha meghalunk, egyesülünk vele s beléolvadunk. (Ezeknek a tanoknak némely maradványa tovább élt Bloy-ban.) Más képmutatók úgy vélték, hogy majd akkor jön el a világ vége, amikor már nem lesz több változatlehetőség; minthogy nem lehet ismétlődés, az igaz embernek ki kell küszöbölnie (tehát el kell követnie) a leggyalázatosabb tetteket, hogy ezek ne szennyezzék a jövőt, és hogy siettesse Jézus királyságának eljövetelét. Más szekták tagadták ezt a tételt, olyanok, amelyek amellett kardoskodtak, hogy a világ történetének minden emberben be kell teljesednie. A legtöbbnek, Püthagoraszhoz hasonlóan, különböző testi alakokat kell öltenie, mielőtt elnyeri szabadságát; néhány állhatatlan "csupán egy emberöltő alatt is lehet oroszlán, lehet sárkány, lehet vadkan, lehet víz és lehet fa". Démoszthenész arról beszél, hogy az orpheuszi misztériumokban sár által tisztultak meg a beavatottak; az állhatatlanok éppen így a rossz által keresték a megtisztulást. Karpokratésszal együtt úgy tartották, hogy senki sem jöhet ki a tömlöcből, amíg meg nem fizet az utolsó fillérig (Lukács 12,59), és ezzel a bibliai idézettel szokták zavarba hozni a bűnbánókat: "Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen" (János 10,10). Azt is mondták, hogy sátáni gőg, ha nem gonosz az ember... Sok és különféle mesét agyaltak ki a képmutatók; némelyek aszkézist prédikáltak, mások szabadosságot, de mindegyikük zűrzavart. Berenice képmutatója, Theopompus kétségbe vont minden tanmesét, azt mondta, hogy minden ember olyan érzékszerv, amellyel az istenség érzékeli a világot.

Aurelianus egyházmegyéjében olyan eretnekek voltak, akik azt állították, hogy az idő nem tűri az ismétlődést, nem olyanok, akik szerint minden cselekedet az égben is tükröződik. Ez különös körülmény volt; Aurelianus meg is említette egy jelentésében, amit a római hatóságokhoz küldött. A prelátus, aki kézhez kapta a jelentést, a császárné gyóntatója volt; mindenki tudta, hogy kényes tiszte miatt nemigen nyílik módja, hogy élvezze az elméleti teológia meghitt örömeit. A titkára - aki Pannóniai János egykori munkatársa volt, de később szembefordult vele - nagy hírnévnek örvendett, mert fölöttébb aprólékosan nyomozott a tévtanok után; Aurelianus tömören ismertette a képmutató eretnekséget a genuai és aquileiai titkos tanácskozások alapján. Már megírt néhány szakaszt, de amikor ahhoz a szörnyű tételhez ért, hogy nincs két egyforma pillanat, megakadt a tolla. Nem találta a kellő kifejezést; az új tan buzdító szavai ("Látni akarod, amit emberi szem nem látott? Nézd a holdat. Hallani akarod, amit fül nem hallott? Hallgasd a madárdalt. Tapintani akarod, amit kéz nem tapintott? Tapintsd a földet. Bizony mondom, hogy Isten most is teremti a világot.") túlontúl dagályosak és költőiek voltak, semhogy csak úgy lemásolja őket. Hirtelen egy húszszavas mondat jutott az eszébe. Elégedetten leírta, de rögtön gyanút is fogott, hogy ez nem az ő mondata. Másnap rájött, hogy sok évvel azelőtt olvasta az Adversus annulares-ben, amit Pannóniai János írt. Kikereste az idézetet; ott volt. Gyötörte a kétség. Ha megváltoztatja vagy kihagyja azokat a szavakat, gyengítené az érvelést; ha meghagyja őket, plagizálna valakit, akit gyűlöl, de ha megjelöli a forrást, akkor feljelenti a szerzőt. Isteni segítségért fohászkodott. Már másodszor alkonyodott rá, amikor az őrangyala egy közbenső megoldást sugallt neki. Aurelianus meghagyta azt a húsz szót, de ezt a bevezetőt írta elébük: Amit most ugatnak az eretnekek, hogy megzavarják a hitet, az nem más, mint amit egy igen tudós férfiú mondott ebben az évszázadban, inkább könnyelműen, mint vétkesen. Ezután bekövetkezett az, amitől félt, amit várt, az elkerülhetetlen. Aurelianusnak meg kellett neveznie azt a férfiút; Pannóniai Jánost eretnek nézetek hirdetésével vádolták.

Négy hónap múlva egy aventinusi kovács, akit megtévesztettek a képmutatók, egy nagy vasgömböt szerelt a kisfia vállára nehezéknek, hogy a gyerek égi mása olyan könnyű legyen, mint a pille. A gyerek meghalt; a bűntett keltette borzadály jogos szigorra indította János bíráit. János nem akarta visszavonni, amit írt; megismételte, hogy ha megtagadja a tételét, akkor ő is osztozik a monotónusok dögletes eretnekségében. Nem értette meg (nem akarta megérteni), hogy ha a monotónusokról beszél, akkor olyasmiről beszél, ami már rég feledésbe merült. Kissé öreges csökönyösséggel ontotta régi vitáinak legcsillogóbb körmondatait; a bírák hajdan gyönyörűséggel hallgatták, de most ügyet se vetettek rá. Nem azon fáradozott, hogy a képmutatók eretnekségének legparányibb foltját is lemossa magáról, hanem mindenáron azt akarta kimutatni, hogy az a tétel, ami miatt vádolják, szigorúan ortodox. Vitatkozott azokkal, akiknek az ítéletétől függött a sorsa, és azt a hihetetlen hibát is elkövette, hogy elmésen és gúnyosan érvelt. Három nap, három éjjel vitáztak, és október huszonhatodikán máglyahalálra ítélték.

Aurelianus ott volt a kivégzésen, mert ha nincs ott, akkor beismeri, hogy bűnös. Egy kis domb volt a vesztőhely, füves tetején egy cölöp állt, mélyen a földbe ütve, körülötte több köteg tűzifa. Egy pap olvasta fel a bíróság ítéletét. Ott feküdt Pannóniai János arccal a porban, és időnként vadállati módon felüvöltött. Tíz körömmel kapaszkodott a földbe, de a pribékek felrángatták, letépték a ruháit, és végül a cölöphöz kötözték. A fejére egy kénbe mártott szalmakoszorút tettek; melléje pedig a dögletes Adversus annulares egy példányát. Esett az eső az éjszaka, és a fa rosszul égett. Pannóniai János előbb görögül imádkozott, azután pedig egy ismeretlen nyelven. Már majdnem elborították a lángok, amikor Aurelianus föl merte emelni a tekintetét. A lobogó lángok szétváltak egy pillanatra; Aurelianus először és utoljára pillantotta meg gyűlölt ellenfele arcát. Valaki másnak az arcára emlékeztette, de nem tudta, hogy kiére. Azután János beleveszett a lángokba; azután még felkiáltott, és ez olyan volt, mintha egy tűzvész kiáltana.

Julius Caesar - Plutarkhosztól tudjuk - megsiratta Pompeius halálát; Aurelianus nem sírt János halála miatt, de olyasmit érzett, amit egy gyógyíthatatlan betegségből felgyógyult ember érezhet, akinek már az életéhez tartozott a betegsége. Aquileiában, Efezusban, Macedóniában várta, hogy múljanak az évek. Azért kereste a Birodalom kietlen határvidékeit, az utálatos mocsarakat, az elmélkedésre indító sivatagokat, hogy a magány segítségével megérthesse a sorsát. Egy mauritániai cellában, amikor oroszlánok verték fel az éjszakát, újra átgondolt mindent, amivel Pannóniai Jánost vádolták, és ezredszer is helyesnek találta az ítéletet. Nagyobb fáradságába került, hogy a maga fondorlatos feljelentését is helyesnek találja. Rusaddirban elmondott egy időszerűtlen szentbeszédet. Világnak világa, mely egy elvetemült testében gyúlt ki. Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyik viskójában hajnaltájt az eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikor ugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra lobbantotta a fákat, és Aurelianus úgy halhatott meg, ahogy János.

A történet vége csak hasonlatokban beszélhető el, mert az égi királyságban játszódik, ahol nincs hatalma az időnek. Talán annyit lehetne elmondani, hogy Aurelianus elbeszélgetett Istennel, de Őt oly kevéssé érdeklik a vallási különbségek, hogy összetévesztette Aurelianust Pannóniai Jánossal. Ebből azonban arra lehetne következtetni, hogy zavar támadt az isteni értelemben. Helyesebb hát azt mondanunk, hogy a paradicsomban Aurelianus megtudta, hogy a kifürkészhetetlen istenség szemében ő és Pannóniai János (az ortodox és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a vádló és az áldozat) egy és ugyanaz a személy.

Benyhe István fordítása

{[1]} A rúnakereszteken egybefonódva jelenik meg a két ellenséges jelkép.

A HARCOS ÉS A RABNŐ TÖRTÉNETE

Ulrike von Kühlmann-nak

Croce, a La poesia (Bari, 1942) című könyvének 278. oldalán, Diakónus Pál történetíró egy latin szövegét lerövidítve, elmeséli Droctulft sorsát, és idézi sírfeliratát; ezek különösképpen megindítottak, később rájöttem, miért. Droctulft lombard harcos volt, aki Ravenna ostrománál elhagyta övéit, és meghalt a város védelmében, melyet korábban támadott. A ravennaiak egy templomban állítottak síremléket neki, és megírták a sírversét, amelyben a hálájukról írtak (contempsit caros, dum nos amat ille, parentes), meg arról a különös ellentétről, mely e barbár szörnyű külseje és egyszerűsége, jósága között volt:

Terribilis visu facies, sed mente benignus,

Longaque robusto pectore barba fuit.{[1]}

Ez Droctulft sorsának története, a barbáré, aki Róma védelmében halt meg, vagy a történetének töredéke, melyet Diakónus Pál írt le. Azt sem tudom, mely időben történt: a VI. század közepén, mikor a longobárdok végigpusztították Itália síkságait; netán a VIII.-ban, Ravenna feladása előtt? Képzeljük el (hisz ez nem történeti szakmunka) az első változatot.

Képzeljük el, sub specie aeternitatis Droctulftot, nem Droctulft személyét, aki kétségtelenül egyedülvaló és kiismerhetetlen volt (mint valamennyi személyiség), hanem azt az általános típust, melyet belőle és sok hozzá hasonlóból faragott a hagyomány, a feledésnek és az emlékezésnek e műve. Erdők, mocsarak homályos geográfiáján keresztül a háborúk hozták Itáliába a Duna és az Elba partjairól, és talán nem is tudta, hogy dél felé tart, s talán azt sem tudta, hogy a római uralom ellen harcol. Talán az arianizmust vallotta, mely azt tartja, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségének visszfénye, de sokkalta ésszerűbb azt képzelni, hogy a Földnek, Herthának hódolt, akinek takaróval fedett bálványa kunyhóról kunyhóra járt tehén vontatta kocsiján, vagy a háború és a mennydörgés isteneinek, akik suta fafaragványok voltak, szőttes ruhába bujtatva és pénzérmékkel, karkötőkkel agyonhalmozva. A vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt volt, lelkes, ártatlan, kegyetlen, hű a vezéréhez és a törzséhez, de nem a világegyetemhez. A háborúk hozzák Ravennába, s itt olyasvalamit lát, amit még soha, legalábbis a maga teljességében. Látja a napot, a ciprusokat, a márványt. Sokrétegű, de rendezett halmazt lát; egy várost, szobrokból, templomokból, kertekből, lakásokból, lépcsőkből, vázákból, oszlopfőkből, szabályos és nyílt terekből álló organizmust lát. E létesítmények egyike sem hatott rá (tudom) szépségével; úgy érintették, ahogy most minket érinthet egy bonyolult gép, melynek rendeltetését nem ismerjük, de amelynek formájából kitűnik a halhatatlan értelem. Talán elegendő egyetlen boltívet látnia, valami örök életű, érthetetlen, latin betűs felirattal. Hirtelen elvakítja és újjáformálja ez a felfedezés: a Város. Tudja, hogy olyan lesz benne, mint az eb vagy a gyermek, s még csak el sem kezdheti megismerni, de azt is tudja, hogy az többet ér az ő isteneinél, esküdött hiténél és Germánia valamennyi mocsaránál. Droctulft elhagyja övéit, és Ravennáért harcol. Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett volna:

Contempsit caros, dum nos amat ille, parentes,

Hanc patriam reputans esse, Ravenna, suam.

Nem volt áruló (az árulók nem ihletnek áhítatos sírfeliratokra); felvilágosult volt, áttért ember. Néhány nemzedék múlva a longobárdok, akik kárhoztatták a hitehagyottat, úgy jártak el, mint ő; itáliaiakká váltak, lombardokká, és talán valamelyik leszármazottjuk - Aldiger - nemzette azokat, akik Alighierit nemzették... Számos feltételezésnek lehet helye a Droctulft-ügyben; az enyém a legegyszerűbb; ha mint tény nem is valóságos, az lehet szimbólumként.

Amikor Croce könyvében elolvastam a harcos történetét, szokatlan módon megrendített, s úgy éreztem, ha más formában is, visszaszerzek valamit, ami az enyém volt. Futólag a mongol lovasokra gondoltam, akik végtelen legelővé akarták tenni Kínát, s aztán azokban a városokban öregedtek meg, melyeket el akartak pusztítani; de nem ezt az emléket kerestem. Végül rátaláltam; egy elbeszélés volt, angol nagyanyámtól hallottam valamikor, aki meghalt.

1872-ben Borges nagyapám volt Buenos Aires északi, nyugati és Santa Fe déli frontparancsnoka. A parancsnokság Junínban volt; távolabb, egymástól négy-öt mérföldnyire az erődök lánca; távolabb, amit akkor Pampának és Belvidéknek is neveztek. Nagyanyám néha félig csodálkozón, félig tréfásan emlegette, hogy milyen sorsa van neki, a száműzött angol nőnek; ott, a világ végén; azt mondták, nem ő az egyetlen, és hónapokkal később mutattak neki egy indián lányt, aki lassú léptekkel haladt át a téren. Tarka kendőt viselt, és mezítláb járt; szőke volt a haja. Egy katona szólt neki, hogy egy másik angol nő kíván beszélni vele. Az asszony hajlott a szóra; félelem nélkül lépett be a parancsnokságra, de azért egy kicsit gyanakodott. Bronzszínű arcában, melyet vad színekre festett, a szeme olyan fáradtkék volt, amit az angolok szürkének mondanak. Teste kecses volt, mint egy őzsutáé; a keze erős és csontos. A pusztaságból érkezett, a Belvidékről, s mintha mindent szűknek érzett volna: az ajtókat, a falakat, a bútorokat.

A két nő egy pillanatra a testvérének érezte egymást; messzire szakadtak kedves szigetüktől, s egy fantasztikus országba kerültek. A nagyanyám kérdezett valamit; a másik nehézkesen válaszolt, keresgélte, ismételgette a szavakat, mintha régi ízeken csodálkozna. Tizenöt esztendeje nem beszélt anyanyelvén, s most nem volt könnyű felidéznie. Azt mondta, Yorkshire-ből való, és hogy a szülei Buenos Airesbe emigráltak, s egy indián támadás során pusztultak el, őt elvitték az indiánok, s most egy bandavezér felesége, akinek már két gyermeket szült, s aki nagyon bátor ember. Mindezt kezdetleges angolsággal mondta el, araukán és pampai kifejezéseket használva, s egy nehéz élet körvonalai bontakoztak ki az elbeszélésből: lóbőr sátrak, trágyamáglyák, lakomák égett húsból vagy nyers zsigerekből, titkos hajnali menetelések; támadások jószágudvarok ellen, csatazaj és szabad rablás, háború, meztelen lovasok dúlta gazdag birtokok, többnejűség, bűz és mágia. Ilyen mélyre süllyedt egy angol nő. Nagyanyám megrendülten és felháborodottan intette, hogy vissza ne térjen oda. Esküdött, hogy felkarolja, esküdött, hogy megszerzi neki a gyermekeit. A másik azt mondta, hogy ő boldog, s még az éjjel visszatért a pusztaságba. Francisco Borges nem sokkal később meghalt a hetvennégyes forradalomban; a nagyanyám talán akkor abban a másik nőben, akit szintén legyőzött és átformált ez a könyörtelen világrész, sorsának szörnyű tükörképét látta meg...

A szőke indián asszony addig minden évben ellátogatott Junín vagy a Lavalle-erőd szatócsboltjaiba, hogy bazárholmit, apróságokat vásároljon, de mióta nagyanyámmal beszélt, nem jött. Mégis újra találkoztak. Nagyanyám vadászni indult; egy tanyán, közel a mocsarakhoz, egy férfi bárányt ölt. Mintha álmodna, ott termett az indián asszony lóháton. A földre vetette magát, és felitta a meleg vért. Nem tudom, miért tette, talán mert másként nem cselekedhetett, vagy talán kihívásnak, jelnek szánta.

Ezerháromszáz esztendő és a tenger választotta el a rabnő és Droctulft sorsát. Most mindketten egyformán feltámaszthatatlanok. A barbár alakja, aki felkarolta Ravenna ügyét, és az európai nő alakja, aki a pusztaságot választotta, látszólag ellentétes. Mégis mindkettejüket egy titokzatos szenvedély ragadta el, az értelemnél is mélyebb szenvedély, és mindketten ezt az érzést követték, amit megmagyarázni nem tudtak volna. A két történet talán csak egyetlen történet. Isten előtt egyforma ennek az éremnek mindkét oldala.

Hargitai György fordítása

{[1]} Gibbon is idézi e sorokat (Decline and Fall, XLV.).

TADEO ISIDORO CRUZ ÉLETRAJZA

(1829-1874)

I am looking for the face I had

Before the world was made.

YEATS: The Winding Stair

1829. február 6-án a Pergaminótól három-négy mérföldnyire megálltak a lázadók egy birtoknál - Lavalle zaklatása közben Dél felől meneteltek, hogy csatlakozzanak López csapataihoz -, aminek a nevét sem tudták; hajnaltájt az egyik férfira makacs rémálom tört: zavaros kiáltozására felriadt a derengő fényű fészerben a mellette alvó asszony. Senki sem tudja, mit álmodott, hiszen másnap négy órakor Suárez lovassága szétszórta a lázadókat, kilenc mérföldön át üldözte őket egészen a sötétlő nádasokig, s a férfi elpusztult egy árokban, miután széthasította koponyáját egy szablya, melyet már forgattak a perui meg a brazíliai háborúkban is. Az asszonyt Isidora Cruznak hívták; születendő fia pedig a Tadeo Isidoro nevet kapta.

Nem kívánom elismételni a történetét. Életének sok napja és éjjele közül most csupán egyetlen éjszaka foglalkoztat; a többiről csak annyit fogok elmondani, amennyi feltétlenül szükséges annak a bizonyos éjszakának a megértéséhez. A kaland megtalálható egy jeles könyvben; tehát egy olyan könyvben, amelynek a tartalma mindenkinek mindene lehet (I Kor 9, 22), hiszen végeérhetetlenül sorjázhatnak belőle újabb ismétlések, változatok és torzítások. Tadeo Isidoro történetének eddigi kommentátorai, akik nincsenek kevesen, kiemelik, hogy egyéniségét nagymértékben a síkság formálta, de hát volt sok hozzá hasonló gaucho, aki a Paraná őserdővel borított partjain meg a keleti hegyek közt született és halt meg. Egyhangúan barbár világban élt, ez igaz. Úgy halt meg 1874-ben, fekete himlőben, hogy sosem látott még hegyet, se lámpát, se malmot. Várost sem. 1849-ben felhajtott társaival Buenos Airesbe egy csorda jószágot Franciso Xavier Acevedo birtokáról; a hajcsárok bementek a városba, hogy kiürítsék az erszényeket; Cruz ellenben bizalmatlan volt, ki sem mozdult a karámok szomszédságában lévő fogadóból. Ott maradt hosszú napokon át, nem beszélt, a földön aludt, itta a mateteát, hajnalban kelt, a litániakor pedig aludni ment. Megértette (szavakon túli, sőt értelmen túli megértés volt az), hogy a városnak hozzá semmi köze. Az egyik napszámos részegen kigúnyolta. Cruz nem replikázott, de az esténként a visszaúton folytatta a tűz mellett a gúnyolódást, és Cruz (ki korábban nem adta jelét haragnak, még csak bosszúságnak sem) ekkor egyetlen szúrással ledöfte. Szöknie kellett, egy mocsárban húzta meg magát; néhány éjszakára rá egy csája rikoltásából megértette, hogy bekerítette a rendőrség. Kipróbálta egy bokron a kését; levette a sarkantyúját, hogy ne zavarja, ha a földön kell küzdenie. Megadás helyett a harcot választotta. Sebet kapott az alkarján, a vállán, a bal kezén; ő meg súlyosan megsebezte a csapat legvadabb embereit; amikor már csorgott a vér az ujjai között, még szilajabban küzdött; hajnaltájt, amikor már szédelgett a vérveszteségtől, lefegyverezték. A hadsereg akkoriban bűntető szerepet is játszott: Cruzt az északi határra küldték egy kis erődbe. Közkatonaként vett részt a polgárháborúkban; hol a szülőföldje mellett, hol ellene harcolt. 1856. január 23-án a Lagunas de Cardosónál harmincadmagával, Eusebio Laprida törzsőrmester vezetésével megvívott kétszáz indiánnal. A csatában egy lándzsa ütött rajta sebet.

Homályos, bátor életében sok a fehér folt. 1868 táján ismét a Pergamino mellett találjuk: megnősült vagy összeállt valakivel, apa lett, és egy kis földet is szerzett. 1869-ben kinevezték a tartományi csendőrség őrmesterének. Már jóvátette a múltat; akkoriban bizonyára boldognak hitte magát, még ha a lelke mélyén nem is volt az. (A jövőben ott várt rá titokban egy sorsdöntő, józan éjszaka: az az éjszaka, amelyen végre meglátta az igazi arcát, az az éjszaka, amelyen végre meghallotta a saját nevét. Ha jól meggondoljuk, az az éjszaka egyenlő egész életével; pontosabban, annak az éjszakának egyetlen pillanata, egyetlen tette egyenlő vele, mert az embernek a tettei adják a jelképét.) Minden sors, bármilyen hosszú és tekervényes utat fut is be, valójában egyetlen pillanatból áll: abból a pillanatból, amelyben az ember örökre megtudja, hogy kicsoda. Azt mesélik Nagy Sándorról, hogy Akhilleusz mesés történetében látta meg majdani hadisorsát; a svéd XII. Károly pedig Nagy Sándoréban. Tadeo Isidoro Cruz - aki nem tudott olvasni - nem könyvből kapta meg ezt a tudást; egy zavaros helyzetben és egy emberben ismert önmagára. Így történtek az események:

1870 júniusának utolsó napjaiban azt a parancsot kapta, hogy fogjon le egy bűnözőt, aki már két gyilkosság bűnével tartozott az igazságszolgáltatásnak. Egy katonaszökevényről volt szó, aki a déli határon harcoló Benito Machado ezredes csapatától vált ki; egy bordélyházi tivornyázáskor megölt egy négert; egy másik dorbézoláskor pedig Rojasnak egyik helyi hívével végzett; a jelentésben az is benne volt, hogy Laguna Coloradából származik. Negyven évvel korábban épp ott gyűltek egybe a lázadók, aztán a balsors a madaraknak meg ebeknek vetette oda a testüket; onnan származott Manuel Mesa, akit később a Győzelem terén végeztek ki, miközben peregtek a dobok, hogy elnyomják dühödt kiáltozását; onnan jött az az ismeretlen férfi is, aki Cruzt nemzette, és aki elpusztult egy árokban, miután széthasította a koponyáját egy szablya, amely már megjárta a perui és brazíliai csatákat is. Cruz akkorra már elfelejtette a hely nevét; de enyhe, érthetetlen nyugtalansággal ott felismerte... A bűnöző az üldözők szorításában, lovával ide-oda kanyarogva végtelen labirintust írt le; a katonák július 12-én, éjszaka mégis bekerítették. Bevette magát egy nádasba. Szinte áthatolhatatlan volt a sötétség; Cruz óvatosan, gyalog közelített az embereivel a rezgő bozót felé, amelynek mélyén figyelt vagy aludt a bujdosó. Rikoltott egy csája: Tadeo Isidoro Cruz úgy érezte, hogy egyszer már átélte azt a pillanatot. A bűnöző előbújt a rejtekéből, hogy megvív velük. Cruz elkapta az ábrázatát: félelmetes volt; bozontos üstöke és szürke szakálla szinte elborította az arcát. Nyilvánvaló, miért, most nem írhatom le az összecsapást. Csak felidézem, hogy a katonaszökevény Cruznak több emberét is súlyosan megsebesítette, illetve megölte. Miközben Cruz ott csatázott a sötétben (miközben a teste ott csatázott a sötétben), lassacskán megértette. Megértette, hogy egyik sors sem jobb, mint a másik, mert minden embernek azt kell tiszteletben tartania, amit a lelkében hordoz. Megértette, hogy már zavarja a paroli meg az egyenruha. Megértette, hogy a lelke mélyén ő farkas, s nem falkába verődő kutya; megértette, hogy ő az a másik. Hajnalodott a végtelen síkságon; Cruz a földhöz vágta a katonasapkáját, elharsogta, hogy nem hajlandó elkövetni egy hős legyilkolásának a bűnét, és a katonaszökevény Martín Fierro oldalára állva harcba szállt a katonák ellen.

Scholz László fordítása