A ZAHIR

Wally Zennernek

 

Buenos Airesben egy közönséges húszcentavós pénzdarab a Zahir, tőrrel vagy bicskával N és T betűt karcoltak bele meg egy kettes számot; a hátoldalára az 1929-es évszám van vésve. (Gudzserátban a XVIII. században egy tigris volt a Zahir; Jáván a surakartai mecsetben egy vak koldus, akit megköveztek az igazhívők; Perzsiában egy asztrolábium, amelyet Nadir Sah a tengerbe vettetett; a Mahdi börtöneiben 1892 körül egy kis iránytű, amit Rudolf Carl von Slatin egy turbán redőjében viselt; a córdobai mecsetben, Zotenberg szerint, egy színes erezet az ezerkétszáz márványoszlop egyikén; a teheráni zsidónegyedben egy kút feneke.) Ma november tizenharmadika van; június hetedikén reggel került a kezembe a Zahir; nem az vagyok, aki akkor voltam, de még mindenre emlékszem, és talán el tudom mondani, mi történt. Most még, ha csak részben is, Borges vagyok.

 

Június hatodikán elhunyt Teodelina Villar. 1930 táján a képei elárasztották a társasági magazinokat; talán a túlzott hírverés miatt csodaszépnek tartották, noha nem minden arcképe igazolta ezt a véleményt. Meg aztán Teodelina Villar inkább a tökéletességgel törődött, mintsem a szépséggel. A kínaiak és a zsidók törvényekkel szabályozták az élet minden területét; a Misná-ban az olvasható, hogy szombat hajnaltól fogva a szabó nem mehet tűvel az utcára; a Rítusok Könyvé-ben pedig az, hogy a vendégnek komoly arccal kell magához vennie az első pohár italt, a másodikat pedig tiszteletteljes és boldog arckifejezéssel. Ugyanígy, csak még aprólékosabb módon volt szigorú magához Teodelina Villar. Mint Konfucius tanítványa, vagy mint a talmudista, minden tettben a feddhetetlen tökélyt kereste, de az ő igyekezete még csodálatosabb és még konokabb volt, mert az ő hitvallásának elvei nem örökkévaló elvek voltak, hanem Párizs és Hollywood mozgalmasságához idomultak. Teodelina Villar ortodox helyeken mutatkozott, ortodox időpontban, ortodox tulajdonságokkal, ortodox kelletlenséggel, de ez a kelletlenség, a tulajdonságok, az időpont és a helyek szinte nyomban érvényüket vesztették, és (Teodelina Villar szavai szerint) a sznobsággal lettek egyenlővé. Az abszolútumot kereste, mint Flaubert, de a pillanatnyiban megnyilvánuló abszolútumot. Példás életet élt, mégis szüntelen belső kétség emésztette. Mindig a változatossággal kísérletezett, mintegy maga elől menekülve; a hajszíne, a frizurája mindig híresen változatos volt. Mindig más volt az arcbőre, a mosolya, a szeme vágása is. 1932 óta kimódoltan sovány volt... A háború sok fejtörést okozott neki. Párizst elfoglalták a németek, most aztán hogy legyen divatos az ember? Egy külföldi, akire mindig is gyanakodott, vissza mert élni a jóhiszeműségével, és eladott neki egy csomó kürtőkalapot; egy év múlva derült ki, hogy Párizsban sosem hordták ezeket a nevetséges holmikat, és következésképpen nem is kalapok voltak, hanem csupa kacat, hamis portéka. A baj nem jár egyedül; Villar doktornak el kellett költöznie az Aráoz utcába, és a lánya arcképe krémeket és automobilokat reklámozott. (Sok krémet, amit jócskán használt, és automobilt, amije már nem volt neki!) Teodelina Villar tudta, hogy az ő művészetének gyakorlásához jókora vagyon kell, ezért inkább visszavonulót fújt. Meg aztán fájt neki, hogy üres fruskákkal kell versenyeznie. Nehezen viselte el a gyászos Aráoz utcai lakást; június hatodikán Teodelina Villar elkövette azt a műhibát, hogy meghalt, ott, a déli külvárosban. Bevalljam, hogy az argentinok legőszintébb szenvedélye, a sznobság arra indított, hogy szerelmes legyek belé, s hogy könnyekig meghatott a halála? Talán már sejtette is az olvasó.

 

A virrasztóban, a test elhatalmasodó oszlása miatt újra előtűnnek a halott régi arcvonásai. Valamikor azon a zűrzavaros hatodikai éjszakán Teodehina Villar csodálatosképpen olyan lett, mint húsz évvel azelőtt volt; vonásai visszanyerték azt a méltóságot, amit a gőg, a pénz, a fiatalság és a rangtudat ad, meg a képzelet hiánya, a korlátoltság és a butaság. Körülbelül azt gondoltam: ennek az arcnak, amit oly izgatónak találtam, semmilyen más változata nem lesz olyan emlékezetes, mint ez; ha ez lehetett az első, helyénvaló, hogy az utolsó is ez legyen. Amikor otthagytam, mereven feküdt a virágok közt; a halál iránt érzett megvetése is tökéletes volt. Hajnali kettő lehetett, amikor elmentem. Tudtam, hogy odakint azt az elvont külsőt öltötték a földszintes és egyemeletes házsorok, amilyet éjszaka szoktak felölteni, amikor egyszerűvé teszi őket a csend és a homály. A szinte személytelen kegyelet révületében róttam az utcákat. A Chile és a Tacuarí utca sarkán megláttam egy nyitott kocsmát. Szerencsétlenségemre abban a kocsmában három ember kártyázott.

 

Abban a szóképben, amit oximoron-nak hívnak, olyan jelzővel társítanak egy szót, amely látszólag ellentmond neki; így a gnosztikusok sötét fényről beszéltek, az alkimisták meg fekete napkorongról. Utoljára látogattam meg Teodelina Villart, és most felhajtok egy pohár pálinkát a kocsmában; ez is egyfajta oximoron; otromba és könnyű dolog: nem tudtam ellenállni neki. (Még kártyáznak is: ettől még nagyobb a kontraszt.) Kértem egy narancspálinkát; a visszajáró pénzzel együtt kaptam a Zahirt; rápillantottam; kiléptem az utcára, talán már bujkált bennem a láz. Arra gondoltam, hogy nincs olyan pénz, ami ne azoknak a pénzeknek a jelképe volna, amelyek vég nélkül csillognak a történelemben és a mesékben. Gondoltam én Khárón obulusára; arra az obulusra, amit Belizár kért; Júdás harminc ezüstpénzére; Laisz kurtizán drachmáira; arra a régi pénzre, amit az egyik efézusi szendergő ajánlott fel; az Ezeregyéjszaka varázslójának fehér pénzeire, amelyek később papírrá válnak; Isaac Laquedem kifogyhatatlan dénárjára; arra a hatvanezer ezüstre, amit Firdauszí kapott, eposzának minden soráért egyet, és amit visszaadott a királynak, mert nem aranypénz volt; az arany unciára, amelyet Ahab az árbocra szögeztetett; Leopold Bloom megfordíthatatlan forintjára; arra a Lajos-aranyra, amely a rávésett képmással elárulta a menekülő XVI. Lajost Varennes közelében. Mint valami álomban, az a gondolat, hogy minden pénzdarab ezeknek a hírneves pénzeknek távoli rokona, átfogó, noha megmagyarázhatatlan jelentőségűnek tűnt számomra. Csak róttam egyre gyorsabban a kihalt utcákat és tereket. Fáradtan megálltam egy sarkon. Láttam egy rozsdás vasrácsot; azon túl a Szeplőtelen Fogantatás templom pitvarának fekete-fehér padlóköveit. Körbe-körbe bolyongtam; most egysaroknyira voltam attól a kocsmától, ahol a Zahirt kaptam.

 

Befordultam; a sötét sarok messziről elárulta, hogy már zárva a kocsma. A Belgrano utcában taxiba ültem. Álmosan, kótyagosan, szinte boldogan, arra gondoltam, hogy a pénz a legkevésbé anyagi természetű dolog a világon, mert végeredményben mindenféle pénz (mondjuk, egy húszcentavós) a jövő lehetőségek valóságos tárháza. A pénz valami elvont dolog, hajtogattam, a pénz maga a jövő idő. Lehet egy délutáni kiruccanás, lehet Brahms zenéje, vagy éppen térkép, lehet sakk, lehet kávé, lehet Epiktétosz szava, mely azt tanítja, hogy vessük meg az aranyat; változékonyabb Próteusz ez, mint a phároszi. A kiszámíthatatlan idő, a bergsoni idő, nem az iszlám vagy a Porticus merev ideje. A deterministák tagadják, hogy csupán lehetséges tett is létezhet a világon, id est olyan tett, ami csak megtörténhetett; egy pénzdarab a szabad akaratunkat jelképezi. (Nem is sejtettem, hogy minden ilyen "gondolat" megannyi cselszövés a Zahir és ördögi hatásának első formái ellen.) Hosszas tépelődés után aludtam el, de azt álmodtam, hogy egy halom pénz vagyok, amit egy griffmadár őriz.

 

Másnap rájöttem, hogy részeg voltam. Elhatároztam, hogy megszabadulok attól a pénztől, amely annyit nyugtalanított. Jól megnéztem: semmi különös nem volt rajta, csak néhány karcolás. Az lett volna a legjobb, ha elásom a kertben, vagy elrejtem a könyvtár egy zugában, de én ki akartam kerülni a hatóköréből. Inkább el akartam veszíteni. Akkor reggel nem mentem el a Pilarba, se a temetőbe; földalattin kimentem Constituciónba, majd Constituciónból San Juanba és Boedóba. Találomra leszálltam az Urquiza utcánál; nyugatnak és délnek indultam ravaszul; bolyongtam, egyik sarkon ki, másik sarkon be, és az egyik utcában, amelyik ugyanolyannak tűnt, mint a többi, benyitottam az első italmérésbe, kértem egy pohár pálinkát, és a Zahirral fizettem. Félig lehunytam a szemem a sötét szemüveg mögött, hogy ne lássam a házszámokat, se az utca nevét. Aznap este bevettem egy veronáltablettát, és nyugodtan aludtam.

 

Június végéig egy fantasztikus elbeszélés írásával voltam elfoglalva. Két-három rejtélyes körülírás van benne - vér helyett kardvíz; arany helyett pedig sárkányfészek -, és első személyben van írva. Egy olyan aszkéta meséli el, aki lemondott az emberi társaságról, és visszavonultan él valami pusztaságban. (Úgy hívják a helyet, hogy Gnitaheidr.)

 

Tiszta és egyszerű életet él, vannak, akik azt mondják róla, hogy valóságos angyal; ez csak jámbor túlzás, mert nincs bűntelen ember. Hogy mást ne mondjunk, ő maga is apagyilkos: lefejezte az apját; igaz, hogy az meg híres varázsló volt, aki bűvös úton-módon valami óriási kincsre tett szert. Annak szentelte az életét, hogy megvédelmezze azt a kincset az emberek kapzsiságától; éjjel-nappal virraszt fölötte. Hamar, talán túlságosan is hamar véget ér majd ez a szolgálat: a csillagok megmondták neki, hogy kikerült már a kovács kezéből az a kard, amely mindörökre véget vet neki. (Ezt a kardot Gramnak hívják.) Egyre cikornyásabb stílusban dicsekszik testének fényével és hajlékonyságával; egy helyen szórakozottan pikkelyeket említ; máshol azt mondja, hogy az a kincs, amit őriz, vörös gyűrűkből és csillogó aranyból áll. Végül rájövünk, hogy az aszkéta nem más, mint Fafner sárkány, és a kincs, amelyen nyugszik, a Nibelungok kincse. Sigurd feltűnése váratlanul véget vet a történetnek.

 

Említettem, hogy amíg ezt a semmiséget írtam (amelybe, áltudós módon, a Fáfnismál néhány verssorát is beszúrtam), el is feledkeztem a pénzről. Éjszakákon át annyira biztos voltam benne, hogy el tudom felejteni, hogy szinte szándékosan emlékezetembe idéztem. Tény, hogy visszaéltem ezekkel a pillanatokkal; mindig könnyebb elkezdeni valamit, mint befejezni. Hiába mondogattam, hogy az a vacak nikkeldarab éppen olyan, mint a többi, ami kézről kézre jár, ugyanígy, szakadatlanul és ártalmatlanul. Ezen felbuzdulva megpróbáltam egy másik pénzdarabra gondolni, de nem tudtam. Emlékszem, néhány chilei öt- és tízcentavóssal meg egy uruguayi húszassal is sikertelen kísérleteket tettem. Július tizenhatodikán egy angol fontot szereztem; egész nap rá se néztem, de aznap éjjel (és más éjszakákon is) nagyító alá tettem, és egy erős villanylámpa fényénél tanulmányoztam. Azután egy papír alá tettem, és egy ceruza végével lemásoltam. Semmire se mentem a fénnyel és a sárkánnyal és Szent Györggyel; nem tudtam rögeszmét változtatni.

 

Augusztusban elhatároztam, hogy pszichiáterhez fordulok. Nem avattam be teljesen az egész nevetséges történetembe, azt mondtam neki, hogy álmatlanság gyötör, és hogy valamiféle tárgy képe üldöz; egy zseton vagy, mondjuk, egy pénzérme... Nem sokkal ezután egy Sarmiento utcai könyvesboltban rábukkantam Julius Barlach: Urkunden zur Geschichte der Zahirsage című művének egy példányára (Breslau, 1899).

 

Abban a könyvben volt megírva az én nyavalyám. Az előszó szerint az volt a szerző szándéka, hogy "egyetlen, könnyen forgatható, nyolcadrét könyvben gyűjtsön össze mindent, ami a Zahirral kapcsolatos babonákra vonatkozik, beleértve Habicht irattárának négy darabját és Philip Meadows Taylor beszámolójának eredeti kéziratát". A Zahirral kapcsolatos hiedelem iszlám eredetű, és a jelek szerint a XVIII. században keletkezett. (Barlach vitatja azokat a megállapításokat, amelyeket Zotenberg Abulfedának tulajdonít.) Zahir arabul azt jelenti, hogy ismeretes, látható dolog; bizonyos értelemben az Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik; a muzulmánok földjén a köznép azt mondja róla, hogy "az élőlényeknek és dolgoknak az a borzalmas tulajdonsága, hogy feledhetetlenek, és emlékképük végül is őrületbe kergeti az embert". A perzsa Lutf Ali Azur említi először hitelt érdemlőn. A Tűz Temploma című alapos életrajzi lexikon lapjain azt meséli ez a sokoldalú író és dervis, hogy Siráz városában egy iskolában egy réz asztrolábium volt, "ami úgy volt megcsinálva, hogy aki csak egyszer is ránézett, nem gondolt másra többé, és ezért a király megparancsolta, hogy vessék a tenger mélységes fenekére, hogy meg ne feledkezzenek az emberek a világmindenségről". Még többet mond beszámolójában Meadows Taylor, aki a haidarabadi nizám szolgálatában állt, és aki a Confessions of a Thug című híres regényt írta. 1832 körül Taylor ezt a szokatlan szólást hallotta Bhadzs külvárosaiban az őrültség vagy szentség kifejezésére, hogy "Látta a Tigrist" (Verily he has looked on the Tiger). Elmondták neki, hogy egy olyan tigrisről van szó, akiben rontás lakik, mert ahányan csak látták - akármilyen messziről is -, mind elvesztek, mert azután valamennyien csak rá gondoltak, életük végéig. Valaki azt mondta, hogy egy ilyen szerencsétlen Majszurba menekült, ahol egy palotában lefestette a tigris alakját. Évekkel ezután Taylor meglátogatta ennek a királyságnak a börtöneit, a nithuri börtönben a kormányzó megmutatott neki egy cellát, amelynek a padlóját, a falait, a boltíveit egy muzulmán fakír rajzolta tele valami végtelen tigris képével (barbár színekkel, melyeket kifakított, majd elmosott az idő). Ezt a tigrist bámulatos módon sok tigrisből állították össze; tigrisek szelték át meg át, tigrisek csíkozták, Himalájákat, tengereket és hadseregeket foglalt magába, amelyek mind tigriseknek tűntek. A festő ugyanabban a cellában halt meg, sok évvel azelőtt; Szindből vagy talán Gudzserátból származott, és eredetileg egy világtérképet akart rajzolni. Ebből a tervből alig maradt valami azon a szörnyűséges képen. Taylor elbeszélte a történetet a Fort William-i Muhammed Al-Yemeninek; az pedig azt mondta neki, hogy nincs a világon teremtett lélek, aki ellenállhatna a Zaheer-nak,{[1]} de a Legirgalmasabb nem hagyja, hogy egyszerre két dolog legyen Zahir, mert egyedül egy is rengeteg embert meg tud babonázni. Azt mondta, hogy mindig van egy Zahir, és hogy a Tudatlanság Korában egy bálvány volt az, amit úgy hívtak, hogy Jauk, aztán pedig egy khorasszáni próféta, aki egy ékkődíszes fátylat viselt vagy egy arany álarcot.{[2]} Azt is mondta, hogy Isten kifürkészhetetlen.

 

Sokszor elolvastam Barlach monográfiáját. Nem részletezem, hogy mit éreztem; emlékszem, hogy kétségbeestem, amikor rájöttem, hogy énnekem már nincs menekvés, mennyire megkönnyebbültem attól a tudattól, hogy nem magam okoztam a balsorsomat, és hogy irigyeltem azokat az embereket, akiknek nem egy pénzdarab volt a Zahirjuk, hanem egy tigris vagy egy darab márvány. Ne gondoljunk tigrisre? - hisz ez gyerekjáték -, gondoltam. Arra is emlékszem, milyen különösen izgatott voltam, amikor ezt a részt olvastam: "A Gulsan i Raz egyik magyarázója szerint, aki látta a Zahirt, az hamarosan meglátja a Rózsát; egy verssort is idéz a magyarázó Attar művéből, az Aszrar Námá-ból (Az ismeretlen dolgok könyvé-ből): a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása."

 

Akkor éjszaka, amikor Teodelinát virrasztották, meglepett, hogy nem láttam a jelenlévők közt a húgát, Abascal asszonyt. Októberben ezt hallottam egy barátnőjétől:

 

- Szegény Julita, nagyon furcsán kezdett viselkedni, bevitték a Bosch Intézetbe. Biztos az idegeikre megy az ápolónőknek, akik etetik. Most is csak azon a pénzdarabon jár az esze, mint a Morena Sackmann sofőrjének.

 

Az idő halványítja az emlékeket, de még élesebbé teszi a Zahir emlékét. Előbb mindig az egyik oldalára, a fejre gondoltam, később az írásra, most pedig egyszerre mindkettőt látom. Nem úgy, mintha üvegből volna a Zahir, mert az érme egyik oldala nem vetül rá a másikra, inkább olyan az egész, mintha gömb alakú volna a látomás, és a közepében ott díszelegne a Zahir. A Zahiron kívül minden csak halványan jut el hozzám: mintha messziről jönne: Teodelina megvető arca, a testi fájdalom. Tennyson azt mondta, hogy ha csak egyetlen virágot is megérthetnénk, megtudnánk, hogy kik vagyunk, és miféle világban élünk. Talán azt akarta mondani, hogy nincs olyan tett, bármilyen szerény is, amely kapcsolatban ne volna a világtörténelemmel, és az okok és okozatok végtelen láncolatával. Talán azt akarta mondani, hogy minden látványban mindenestül benne van a látható világ, ugyanúgy, ahogy Schopenhauernél minden személyben ott a teljes akarat. A kabbalisták úgy tartották, hogy az ember mikrokozmosz; a világmindenség jelképes tükre; Tennyson szerint minden az. Minden, még az a tűrhetetlen Zahir is.

 

1948-ra engem is utol fog érni Julia sorsa. Majd engem is etetni, öltöztetni kell, nem fogom tudni, hogy délután vagy reggel van-e, nem fogom tudni, hogy ki volt Borges. Rettenetes jövő; de hát ez csak üres szó, mert akkor már minden megszűnik számomra. Minta azt mondanánk, hogy az elaltatott beteg szörnyű fájdalmat érez, amikor lékelik a koponyáját. Már nem a világmindenséget érzékelem, hanem a Zahirt. Idealista felfogás szerint ez a két ige, hogy élni és álmodni, két egymásnak pontosan megfelelő szinonima; sok ezer látszat közül csak egy marad nekem; egy nagyon bonyolult álomból csak egy nagyon egyszerű álom. Mások majd azt álmodják, hogy bolond vagyok, én meg a Zahirral álmodom. Amikor majd a földön mindenki éjjel-nappal a Zahirra gondol, mi lesz az álom, és mi a valóság, a föld vagy a Zahir?

 

Az éjszaka üres óráiban még képes vagyok járkálni az utcán. A hajnal ott szokott érni egy padon a Garay téren, amint az Aszrar Námá-nak arra a részére gondolok (igyekszem gondolni), amely azt mondja, hogy a Zahir a Rózsa árnya és a Fátyol lehullása. Ez az idézet egy adattal kapcsolódik össze bennem: a szufiták úgy akarnak beleolvadni Istenbe, hogy addig mondogatják a nevüket vagy a kilencvenkilenc isteni nevet, amíg ezek a nevek értelmüket nem vesztik. Én is ezen az úton akarok végigmenni. Talán annyit gondolok újra meg újra a Zahirra, hogy végül is elkopik; a pénz mögött talán ott az Isten.

 

Benyhe István fordítása

 

{[1]} Taylor így írta.

{[2]} Barlach megjegyzi, hogy Jauk benne van a Korán-ban (71, 23), a próféta pedig Al-Moqanna (A Fátylas), és hogy Philip Meadows Taylor meglepő adatközlőjén kívül senki se hozta kapcsolatba őket a Zahirral.

ISTEN BETŰJE

 

Ema Risso Platerónak

 

A börtön mély és kőből épült; alakja csaknem tökéletes félgömb, jóllehet padozata (mely ugyancsak kőből van) valamivel kisebb a legnagyobb körnél, s ez a tény valamiképpen súlyos és nyomasztó. Egy közfal vágja ketté, bár ez igen magas, nem érinti a boltív felső hajlatát; az egyik felén én vagyok, Cinakán, a Kaholom piramis mágusa, melyet Pedro de Alvarado felgyújtott; a másikon egy jaguár, mely egyenletes, lopódzó léptekkel méri a rabság idejét és kiterjedését. A padló szintjén rácsos ablak metszi a középső falat. Az árnyéktalan órán (délben) odafent csapóajtó nyílik, és egy börtönőr, akit lassan megtörtek az évek, vasgörgőt hoz működésbe, és kötélvégen vizeskorsókat és húsdarabokat ereszt le a számunkra. A fény behatol a kupolába; ebben a pillanatban láthatom a jaguárt.

 

A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek. Mélyen szántó kőkésemmel nyitottam fel az áldozatok mellét, s most varázslat nélkül fel sem emelkedhetnék a porból.

 

A piramis felgyújtásának előestéjén a magas lovakról leszálló emberek tüzes vasakkal gyötörtek, hogy áruljam el egy rejtett kincs helyét. Szemem láttára törték össze az isten bálványát, de ő nem hagyott el engem, s néma maradtam a kínvallatás alatt. Megsebeztek, összetörtek, eltorzítottak, és aztán ebben a börtönben ébredtem, melyet már el nem hagyhatok halandó életemben.

 

A tettvágy végzetétől űzve, hogy valamiképpen benépesítsem az időt, a sötétségben emlékezni igyekeztem mindarra, amit tudtam. Éjszakákat pazaroltam arra, hogy felidézzem néhány kőkígyó rendjét és számát, vagy egy gyógynövény formáját. Így fogtam ki az éveken, így jutottam annak birtokába, ami már az enyém volt. Egy éjszaka úgy éreztem, hogy egy bizonyos emlék környékez; mielőtt az utazó meglátná a tengert, felpezsdül a vére. Órák múlva látni kezdtem az emléket; az isten egyik hagyománya volt. Ő, előre látva, hogy az idők végezetén sok szerencsétlenség és romlás támad, a Teremtés első napján megírt egy bűvös mondatot, mely alkalmas e bajok elhárítására. Oly módon írta meg, hogy a legtávolabbi nemzedékekhez is eljusson, és ne árthasson neki a véletlen. Senki sem tudja, hová írta, milyen betűkkel, de annyi bizonyos, hogy titkon fennmarad, s egy kiválasztott el fogja olvasni. Úgy véltem, hogy, mint mindig, az idők végezetén járunk, s az isten utolsó papjaként részem lesz abban a kiváltságban, hogy megfejtsem az írást. Az a tény, hogy börtön fog körül, nem vette el tőlem a reményt; talán ezerszer is láttam Kaholom feliratát, csak nem értettem.

 

Ez a töprengés lelket öntött belém, s később valamiféle szédület fogott el. Vannak a föld tájain régi formák, örök és ronthatatlan formák; bármelyikük lehet a keresett szimbólum. Egy hegység lehet az isten szava, netán egy folyó vagy a birodalom, vagy a csillagok állása. Hanem a századok múlásával a hegyek síksággá lesznek, a folyó útja elkanyarodik, és a birodalmak megismerik a változásokat és a pusztulást, és a csillagok állása módosul. Az égboltozat változó. A hegység és a csillag egy-egy egyed, az egyedek pedig elpusztulnak. Valami ellenállóbbat, változatlanabbat kerestem. A gabonafélék, a legelők, a madarak, az emberek nemzedékeire gondoltam. Talán az én arcomra van írva a varázslat, talán én magam vagyok kutatásaim célja. Elmerültem a töprengésben, eszembe jutott, hogy a jaguár isten egyik jelképe.

 

Lelkem könyörületességgel telt el. Elképzeltem az idő első hajnalát, elképzeltem istenemet, ahogy a jaguárok eleven bőrére bízza üzenetét, akik majd végeláthatatlanul párzanak és szaporodnak, üregekben, nádasokban, szigeteken, hogy eljussanak az utolsó emberekhez. Elképzeltem ezt a jaguárszövevényt, ezt a forró jaguárlabirintust, ahogy rémülettel töltenek el legelőket és nyájakat, hogy megőrizzenek egy rajzolatot. A másik cellában ott volt egy jaguár; szomszédsága igazolta feltevésemet, és titkos kegy jele volt.

 

Hosszú esztendőket szenteltem a foltok rendszerének és alakzatainak tanulmányozására. Minden vaksötét nappal egy pillanatnyi fényhez juttatott, s így eszembe véshettem a sárga szőrzet fekete formáit. Némelyek pontot formáltak; mások keresztcsíkokat formáztak a lábak belső oldalán; és mások, gyűrűformák, ismétlődtek. Talán ugyanazt a hangot vagy szót jelentették. Soknak vörös szegélye volt.

 

Nem mondom el munkám fáradalmait. Nem is egyszer kiáltottam bele a kupolába, hogy képtelenség kibetűzni ezt a szöveget. A kézzelfogható rejtély kevésbé nyugtalanított, mint egy isteni szentencia önmagában való rejtélye. Miféle szentenciát alkothat (kérdeztem magamban) az abszolút bölcsesség? Tekintetbe vettem, hogy még az emberi nyelvekben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; tigrist mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és a teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek. Tekintetbe vettem, hogy egy isten nyelvén minden szó a dolgok végtelen láncolatát jelzi, s nem csupán rejtve, de nyíltan kimondva is, s nem lassan-lassan, hanem közvetlenül tárva fel az összefüggéseket. Idővel gyerekesnek vagy istenkáromlónak tűnt előttem egy isteni szentencia fogalma. Egy istennek, töprengtem, csupán egy szót kell szólnia, s ebben a szóban benne van a teljesség. Egyetlen általa kiejtett hang nem lehet alábbvaló a világegyetemnél vagy kevesebb az idő summájánál. E hangnak - mely felér egy nyelvvel s mindazzal, amit egy nyelv magába foglalhat - a nagyra törő és regényes emberi szavak: mindenség, világ, világegyetem csupán árnyai vagy utánzatai.

 

Egy napon vagy egy éjszakán - ugyan mi volna a különbség napjaim és éjszakáim közt? - azt álmodtam, hogy a börtönöm padlatán egy homokszem van. Újra elaludtam, közönyösen; azt álmodtam, hogy felébredek, és most már két szem homok van ott. Újra elaludtam; azt álmodtam, hogy immár három a homokszemek száma. Így sokasodtak, míg be nem töltötték a börtönt, s én a homok félgömb alatt haldoklom. Rádöbbentem, hogy álmodom; hatalmas erőfeszítéssel felébredtem. Hasztalan volt az ébredés; fojtogatott a rengeteg homok. Valaki azt mondta: "Nem életre ébredtél, hanem egy korábbi álomra. Ez az álom egy másik álomban van, s így megy ez vég nélkül, ahogy végtelen a homokszemek száma. Az út, melyet újra be kell járnod, végtelen, és meghalsz, mielőtt valóságosan felébrednél."

 

Éreztem, hogy elvesztem. A homok betört a számba, de felkiáltottam: "Sem az álmodott homok meg nem ölhet, sem álombeli álmok nincsenek!" Valami fényesség ébresztett fel. A homály magasán fényköröcske derengett. Megláttam a börtönőr arcát és kezét, a görgőt, a kötelet, a húst és a korsókat.

 

Az ember fokozatosan összemosódik a sorsával; végeredményben az ember azonos a körülményeivel. Nem betűfejtő vagy bosszúálló, nem isten szolgája, inkább rab voltam. Az álmok kimeríthetetlen labirintusából úgy tértem vissza a keserves börtönbe, mint otthonomba. Áldottam nedvességét, áldottam jaguárját, áldottam a fényes nyílást, áldottam öreg, fájó testemet, áldottam a homályt és a követ.

 

Akkor megtörtént az, amit el nem feledhetek, amit el nem mondhatok. Megtörtént az egyesülés az istenséggel s a mindenséggel (nem tudom, különböznek-e ezek a szavak). A révület nem ismétli szimbólumait; van, aki egy fényvillanásban látta istent, van, aki egy szabályában ismert rá vagy egy rózsa szirmában. Én egy igen magas Kereket láttam, mely nem előttem volt, de nem is mögöttem, nem is mellettem, hanem mindenütt és egyszerre. Ez a kerék vízből állt, de tűzből is, és (habár látszott a pereme) végtelen volt. Összefonódva, mindaz a dolog alkotta, mely valaha lesz, van vagy volt, és én e tökéletes szövedék egyik fonala voltam, és Pedro de Alvarado, aki a kínokat mérte rám, egy másik fonál. Itt voltak az okok és az okozatok, s elég volt látnom azt a Kereket, hogy egészen megértsem a maga végtelenségében. Ó, a megértés boldogsága, mely nagyobb a képzeleténél, a megérzésénél! Láttam a mindenséget, és láttam a mindenség rejtett szándékait. Láttam az eredetet, melyről a Közösség Könyve szól. Láttam a hegyeket, melyek kiemelkedtek a vízből, láttam az első fatörzs-embereket, láttam a kőkorsókat, melyek az emberek ellen fordultak, láttam a kutyákat, melyek szétmarcangolták az emberek arcát. Láttam az arc nélkül való istent, aki az istenek mögött létezik. Láttam végtelen sok folyamatot, melyek egyetlen boldogságot alkotnak, s mindent megértve, a jaguár írását is sikerült megértenem.

 

Ez tizennégy esetleges (esetlegesnek tűnő) szóból álló varázsige, s csak ki kellene mondanom fennhangon, hogy mindenhatóvá legyek. Elegendő volna kimondani, hogy eltöröljem ezt a kőbörtönt, hogy a nappal betörjön az éjszakámba, hogy fiatal legyek, hogy halhatatlan legyek, hogy a jaguár széttépje Alvaradót, hogy spanyol mellekbe mártsam a szent kést, hogy újjáteremtsem a piramist, hogy újjáteremtsem a birodalmat. Negyven szótag, tizennégy szó, és én, Cinakán uralkodnám a földeken, melyeken Moktezuma uralkodott. De tudom, hogy sohasem fogom kimondani ezeket a szavakat, mert már nem emlékszem Cinakánra.

 

Haljon velem a jaguárokra írt titok. Aki szembenézett a mindenséggel, aki belelátott a mindenség lángoló szándékaiba, az nem gondolhat egyetlen emberre, annak köznapi boldogságára vagy balsorsára, még ha ő maga volna is az az ember. Ő volt ez az ember, de most már nem törődik vele. Mit törődne annak a másiknak a sorsával, mit törődne annak a másiknak a nemzetével, ha ő most már senki? Ezért nem mondom ki a varázsigét, ezért hagyom, hogy feledjenek a napok, s heverjek itt a sötétben.

 

Hargitai György fordítása

A BOKHARAI ABENHAKÁN, AKI A MAGA LABIRINTUSÁBAN HALT MEG

 

"...hasonlóak a pókhoz,

mely házat épít."

KORÁN, 29, 40.

 

- Ez itten - mondta Dunraven, s a karjával széles kört rajzolt, melyből nem zárta ki a felhőkbe borult csillagokat, de befogta vele a sötét ugart, a tengert és egy méltóságteljes s omladozó épületet, ami holmi kiszolgált istállónak látszott -, ez őseim földje.

 

Unwin, a társa, kivette pipáját a szájából, szerény, helyeslő hangokat hallatott. 1914 nyarának első estéje volt; megcsömörlötten a veszély méltóságát nélkülöző világtól, a két barát a cornwalli táj magányosságát élvezte. Dunraven sötét szakállt viselt, és egy jelentős eposz szerzőjének vallotta magát, melyet kortársai szinte nem is tudnak majd skandálni, s melynek témája még csak fel se derengett előtte; Unwin egy tanulmányt adott közre Fermat tételéről, melyet az le sem írt Diophantosz egyik lapjának szélére. Mindketten - kell-e mondanom? - fiatalok voltak, léhák és szenvedélyesek.

 

- Lehet vagy negyedszázada - mondta Dunraven -, hogy a bokharai Abenhakán, ki tudja, miféle nílusi törzs királya vagy vezére, e ház központi szobájában Zaid nevű unokafivére kezétől halt meg. Évek múltán is homály fedi halálának körülményeit.

 

Unwin engedelmesen megkérdezte, miért.

 

- Különféle okok miatt - hangzott a válasz. - Először is ez a ház labirintus. Másodszor: egy rabszolga meg egy oroszlán őrizte a házat. Harmadszor: eltűnt egy titkos kincs. Negyedszer: a gyilkos halott volt, amikor a gyilkosság megtörtént. Ötödször...

 

Unwin fáradtan leintette.

 

- Ne növeld a titokzatosságot - mondta. - Bizonyára egyszerű a megoldás. Gondolj csak Poe ellopott levelére, gondolj Zangwill bezárt szobájára.

 

- Vagy bonyolult - ellenkezett Dunraven. - Gondolj a világmindenségre.

 

Közben homokos buckákon a labirintushoz értek. Közelről vakolatlan téglából épült, egyenes és véget nem érő falnak látták, alig volt magasabb egy embernél. Dunraven azt mondta, kör alakú, de oly nagy a kiterjedése, hogy észre sem venni a hajlatát. Unwinnak eszébe jutott Nicolaus Cusanus, aki szerint minden egyenes vonal egy végtelen kör íve... Éjféltájban felfedeztek egy rozzant kaput, mely sötét és félelmetes folyosóba nyílt. Dunraven azt mondta, hogy sok az elágazás a ház belsejében, de ha mindig balra fordulnak, alig egy óra múlva a szövevény közepébe érnek. Unwin ráállt. Óvatos lépteik visszhangoztak a kőpadlón; a folyosó kétfelé ágazott, még keskenyebb folyosókra. A ház mintha meg akarná fojtani őket, olyan alacsony volt a mennyezet. Egymás mögött kellett lépkedniük a homályban. Unwin haladt elöl. Keze alatt lekopott kiszögellésekkel és szegletekkel véget nem érőn siklott a láthatatlan fal. Unwin, a sötétben lassan haladva, barátja szájából hallhatta Abenhakán halálának történetét.

 

- Talán legrégibb emlékem - mesélte Dunraven - a bokharai Abenhakán, ott a pentreathi kikötőben. Egy fekete ember követte egy oroszlánnal; kétségtelen, ez volt az első néger és az első oroszlán, akit a szemem látott, a Szentírás metszetein kívül. Akkor még kisgyerek voltam, de az éjszínű ember és a napszínű vadállat kevésbé hatott rám, mint Abenhakán. Igen magasnak tetszett; citromsárga bőrű férfi volt, fekete szeme félig lehunyva, orra kihívó, ajka húsos, szakálla sáfrányszínű, mellkasa széles, lépte biztos és csendes volt. Odahaza azt mondtam: "Egy király érkezett a hajón." Később, mikor munkához láttak a kőművesek, kibővítettem a titulusát: Bábel Királyának neveztem.

 

Örömmel fogadták a hírt, hogy az idegen Pentreathben marad; házának méreteit és formáját azonban megdöbbenéssel és felháborodással nézték. Tűrhetetlennek érezték, hogy egy ház egyetlen szobából álljon és sokmérföldnyi folyosóból. "Móroknál szokásos lehet az ilyen ház, de keresztények között nem" - mondogatták az emberek. Tiszteletesünk, Allaby úr, különös olvasmányok tudója, kiásta egy király históriáját, akit az isten azért büntetett, mert egy labirintust épített; ezt a dolgot a szószékről is kiprédikálta. Hétfőn Abenhakán felkereste a paplakot; a kurta látogatás körülményeit akkor nem hozták nyilvánosságra, de azontúl egyetlen prédikáció sem utalt a gőgre, s a mór dolgoztathatta a kőműveseket. Évek múlva, amikor Abenhakán meghalt, Allaby közölte az elöljárókkal a párbeszéd lényegét.

 

Abenhakán elébe állt, s ilyen vagy ehhez hasonló szókat mondott: "Már senki sem bírálhatja tetteimet. A bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha századokon át ismételgetném az Isten Végső Nevét, az sem lenne elegendő egyetlenegy gyötrelmem csillapítására sem; a bűnök, melyek bemocskolnak, olyanok, hogy ha a két kezemmel ölném meg Őt, az sem súlyosbítaná a gyötrelmeket, melyekre a végtelen Igazságosság ítél. Nevem sehol a földön nem ismeretlen; a bokharai Abenhakán vagyok, és a sivatag népeit kormányoztam vaskézzel. Esztendőkig fosztogattam őket, Zaid unokaöcsém segédletével, de isten meghallotta jajkiáltásukat, és eltűrte, hogy fellázadjanak. Embereimet leverték és agyonszúrták; nekem sikerült elmenekülnöm az esztendők alatt összerabolt kincseimmel. Zaid elvezetett egy szent ember sírjához, egy sziklahegy lábához. Rabszolgámnak megparancsoltam, hogy figyelje a sivatagot; Zaid meg én fáradtan elaludtunk. Azon az éjszakán azt hittem, kígyók hálóznak be. Irtózattal ébredtem; mellettem a szürkületben Zaid aludt; egy pókháló ért a testemhez, attól álmodtam ilyet. Bántott, hogy Zaid, aki gyáva volt, olyan nyugodtan alszik. Arra gondoltam, hogy a kincs nem kimeríthetetlen, s ő magának követelheti egy részét. Övemben lapult ezüstmarkolatú tőröm; előhúztam, és elmetszettem vele a torkát. Haldokolva nyöszörgött néhány érthetetlen szót. Ránéztem; halott volt, de én attól féltem, felkel, s ezért megparancsoltam a rabszolgámnak, hogy egy szikladarabbal zúzza szét az arcát. Azután a szabad ég alatt bolyongva egy napon felfedeztük a tengert. Igen magas hajók hasították; úgy gondoltam, egy halott képtelen vízen járni, s elhatároztam, hogy más vidékre megyek. Az első éjszaka azt álmodtam a hajón, hogy megölöm Zaidot. Minden megismétlődött, de most megértettem a szavait. Azt mondta: Ahogy most engem elpusztítasz, úgy én is elpusztítalak téged, bárhol légy is. Megesküdtem, hogy ezt a fenyegetést meghiúsítom: elrejtőzöm egy labirintusban, hogy eltévedjen a szelleme."

 

Miután elmondta, távozott. Allaby igyekezett meggyőzni magát, hogy bolond a mór, s hogy ez a furcsa labirintus az őrültségének jelképe és bizonyítéka. Később rájött, hogy ez a magyarázat nem mond ellent a különös építménynek és a különös elbeszélésnek, de ellentmond annak a mély benyomásnak, melyet Abenhakán, az ember keltett. Talán az ilyen históriák köznapiak az egyiptomi homoksivatagban, talán az ilyen furcsaságok (mint Plinius sárkányai) nem is annyira személyhez kötődnek, mint inkább valamely kultúrához... Allaby Londonban a Times sok régi számát átlapozta; bizonyságot lelt a felkelésre s a bokharai meg gyáva hírében álló vezírje bukására.

 

Az az ember, alig végeztek a kőművesek a munkával, berendezkedett a labirintus közepében. Soha többé nem látták a helységben; Allaby néha már azt hitte, Zaid utolérte és megölte. Éjszakánként a szél elhozta hozzánk az oroszlán bőgését, s a karámban félelmükben összébb bújtak a juhok.

 

A kicsiny kikötőben néha horgonyt vetettek Cardiff vagy Bristol irányába tartó keleti hajók is. A rabszolga lejött a labirintusból (mely akkor, jól emlékszem, nem rózsaszín volt, hanem karmazsinpiros), és afrikai szóval elbeszélgetett a legénységgel, s mintha a vezír kísértetét kereste volna az emberek között. Híre járt, hogy azok a hajók csempészárut szállítanak, s ha tiltott alkoholt meg elefántcsontot szállítanak, miért ne szállíthatnának holt lelkeket is?

 

Három esztendővel a ház felépülte után a dombok lábánál horgonyt vetett a Rose of Sharon. Én magam nem láttam a vitorlást, s Abukirt vagy Trafalgart ábrázoló litográfiák is befolyásolhatnak róla alkotott elképzelésemben, de azt tudom, hogy igen díszes hajó volt, nem amilyet a hajóépítők készítenek, hanem inkább bútorasztalosoknál is inkább műbútorasztalosok. Ez a hajó (ha nem a valóságban, akkor álmaimban) politúrozott volt, sötét színű, csöndes és gyors járású, legénysége arab és maláj.

 

Október valamely napjának hajnalán vetett horgonyt. Alkonyatkor Abenhakán berontott Allaby házába. A rémület uralkodott el rajta; alig tudta kinyögni, hogy Zaid már bejutott a labirintusba, a rabszolgája meg az oroszlán elpusztult. Komolyan kérdezte, vajon nem tudná-e megvédelmezni a hatóság. Mielőtt Allaby válaszolhatott volna, távozott, mintha ugyanaz a rettegés sodorná magával, mely idehozta a házba másodszor és egyben utoljára. Könyvtárának magányában Allaby döbbenten gondolt rá, hogy ez az ijedt ember Szudánban fegyverrel nyomta el a törzseket; jól tudta, mi a harc, mit jelent ölni. Másnap észrevette, hogy a vitorlás elhajózott (a vörös-tengeri Szuakin felé, mint később kiderült). Úgy gondolta, kötelessége meggyőződni a rabszolga haláláról, s elindult a labirintusba. Képtelenségnek tartotta a bokharai lihegő tudósítását, de a folyosó egyik hajlatában ráakadt az oroszlánra, s az oroszlán halott volt, egy másik hajlatban pedig a rabszolgára, aki halott volt, s a központi szobában a bokharaira, akinek szétzúzták az arcát. A férfi lábánál gyöngyház berakásos láda hevert; valaki feltörte a zárat, s egyetlen pénzdarab se maradt benne.

 

A szónoki szünetekkel súlyosbított utolsó mondatok ékesszólóan kívántak hatni; Unwin megsejtette, hogy Dunraven már sokszor elmondta őket, hasonló súllyal és hasonlóan hatástalanul. Hogy érdeklődést mutasson, megkérdezte:

 

- Hogy halt meg az oroszlán és a rabszolga?

 

Komor elégtétellel válaszolt a megátalkodott hang:

 

- Azoknak is szétzúzták az arcát.

 

Lépteik zajában elkeveredett az eső dobolása. Unwin úgy gondolta, kénytelenek a labirintusban aludni, a történetben említett központi szobában, s hogy ez a tartós kényelmetlenség kalanddá nő majd emlékezetükben. Hallgatott egy darabig: Dunraven nem türtőztette magát, s megkérdezte, mint aki tartozását követeli:

 

- Hát nem megmagyarázhatatlan história ez?

 

Unwin úgy válaszolt, mintha hangosan gondolkodnék:

 

- Nem tudom, megmagyarázható-e vagy megmagyarázhatatlan. Csak azt tudom, hogy hazugság.

 

Dunraven káromkodott, s a tiszteletes legidősebb fiára hivatkozott (Allaby, úgy látszik, meghalt) és Pentreath valamennyi lakosára. Unwin ugyanúgy elképedt, mint Dunraven, és csak mentegetőzött. A sötétségben még hosszabbnak tűnt az idő; attól tartottak, hogy elvétették az utat, s már nagyon fáradtak voltak, amikor egy fentről jövő halvány derengés megmutatta nekik egy szűk lépcső legalsó fokait. Felmentek, és egy kör alakú, romos helyiségbe értek. Két jele maradt a boldogtalan király félelmének: egy szűk ablak, mely a pusztára és a tengerre nézett, a padlón meg egy csapóajtó, mely a lépcsőkanyarra nyílt. A helyiség, jóllehet tágas volt, börtöncellára emlékeztetett.

 

Nem annyira az eső miatt, inkább a későbbi emlékezés és anekdotázás kedvéért, a két barát a labirintusban töltötte az éjszakát. A matematikus nyugodtan aludt, de nem így a költő: verssorok gyötörték, melyeket értelme alávalónak ítélt:

 

Faceless the sultry and overpowering lion,

Faceless the stricken slave, faceless the king.

 

Unwin azt hitte, nem érdekli a bokharai halálának története, mégis arra ébredt, hogy megtalálta a megoldást. Egész nap gondterhelt volt és lehangolt, újra meg újra összerakta, illesztette a darabokat, s három-négy nap múlva elhívta Dunravent egy londoni sörözőbe, s ilyen vagy ehhez hasonló szavakkal fordult hozzá:

 

- Cornwallban azt mondtam neked, hazugság a tőled hallott história. Az események bizonyosak voltak vagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy te mesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyi közt a legnagyobb hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőzik labirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű labirintust, melyet már messziről megpillantanak a hajósok. Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az. Aki valóban el akar rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhez elvezet egy épület valamennyi folyosója. A bölcs meggondolás, melynek most részesévé teszlek, akkor éjszaka világosodott meg bennem, amikor az eső zaját hallgattuk a labirintusban, s vártuk, hogy meglepjen az álom: az térített észre, és vezetett a helyes útra; elfeledtem képtelenségeidet, és értelmesebb dolgokon gondolkodtam.

 

- A halmazelméleten, mondjuk, vagy a tér negyedik dimenzióján - jegyezte meg Dunraven.

 

- Dehogy - szólt Unwin komolyan. - A krétai labirintuson töprengtem. A labirintuson, melynek egy bikafejű ember volt a középpontja.

 

Dunraven jártas volt a bűnügyi regényekben, és úgy gondolta, hogy a rejtély megoldása mindig alábbvaló a rejtélynél. A rejtély a természetfölöttinek, sőt az isteninek a része; a megoldás egyszerű bűvésztrükk. Hogy elodázza az elkerülhetetlent, azt mondta:

 

- A Minótaurosznak érmeken és faragványokon volt bikafeje. Dante bikatestűnek és emberfejűnek képzelte.

 

- Nekem ez a változat is megfelel - hagyta rá Unwin. - Az összefüggés a lényeg a szörnyű ház és szörnyű lakója között. A Minótaurosz bőven indokolja a labirintus létezését. Senki sem mondaná ugyanezt az álombeli fenyegetésről. Felidézve a Minótaurosz képét (szükségszerű megidézés, ha labirintusról van szó), lényegében megoldódik a probléma. Mégis megvallom, nem értettem meg, hogy az az ősi kép a kulcs, s így vált szükségessé, hogy elbeszélésed más szimbólumot sugalljon nekem, valami valóságosabbat: a pókhálót.

 

- A pókhálót? - ismételte elképedve Dunraven.

 

- Úgy van. Semmiképp sem csodálkoznék, ha a pókháló (a pókháló univerzális formája, értsük meg egymást, Platón pókhálója) sugallta volna a gyilkosnak (mert van gyilkos) a bűntényt. Emlékszel, a bokharai egy sírboltban kígyók hálójáról álmodott, s mikor felébredt, észrevette, hogy egy pókháló miatt álmodta ezt. Térjünk vissza ahhoz az éjszakához, amikor hálóval álmodott a bokharai. A legyőzött király, a vezír meg a rabszolga a sivatagba menekül a kinccsel. Meghúzódnak egy sírboltban. A vezír, akiről tudjuk, hogy gyáva, alszik; nem alszik viszont a király, akiről tudjuk, hogy bátor. A király, hogy ne ossza meg a kincset a vezírrel, megöli késével; a kísértete, napok múlva, megfenyegeti álmában. Mindez hihetetlen; rájöttem, hogy másként történtek a dolgok. Azon az éjszakán a király aludt, a bátor, és Zaid virrasztott, a gyáva. Aludni annyit tesz, mint kipihenni a világegyetemet, és nehéz a pihenés annak, aki tudja, hogy kivont szablyával üldözik. Zaid sóváran hajol királya álma fölé. Arra gondol, megöli (talán játszadozott is tőrével), de nem meri. Szólította a rabszolgát, elrejtették a kincs egy részét a sírboltban, és Szuakinba, majd Angliába menekültek. Nem azért, hogy elrejtőzzék a bokharai elől, hanem hogy odacsalogassa és megölje, azért emelte a vörös falú labirintust a tenger kimagasló partjára.

 

Tudta, hogy a hajók elviszik Núbia kikötőibe a vörös férfi, a rabszolga és az oroszlán hírét, s előbb vagy utóbb eljön a bokharai, hogy megkeresse őt labirintusában. A háló utolsó folyosóján várta a csapda. A bokharai végtelenül megvetette őt; nem alacsonyodott le odáig, hogy a legcsekélyebb óvintézkedést is megtegye. Elérkezett a kívánt nap; Abenhakán partra szállt Angliában, elment a labirintus kapujáig, átvergődött a vak folyosókon, s talán már az első lépcsőfokokra hágott, mikor vezírje megölte, talán egy lövéssel, a csapda nyílásából. Talán a rabszolga ölte meg az oroszlánt, s egy másik golyó a rabszolgát. Aztán Zaid szétzúzta a három arcot egy kővel. Így kellett tennie: hiszen egyetlen zúzott arcú halottat is azonosítani kellett volna, de a vadállat, a néger és a király logikai sort alkottak, s ha kettejük kiléte ismeretes, bárki kikövetkeztethette a harmadik személyét. Semmi különös nincs abban, hogy félt, amikor Allabyval beszélt; éppen végzett szörnyű tettével, s menekülni készült Angliából, hogy visszaszerezze a kincset.

 

Töprengő, hitetlen csend követte Unwin szavait. Dunraven még egy korsó sört rendelt, mielőtt megszólalt:

 

- Rendben van - mondta -, hogy az én Abenhakánom Zaid volt. Az ilyen metamorfózis, mondhatod, a műfaj klasszikus fortélya, valóságos konvenció, melyhez ragaszkodik az olvasó. Csak az nem fér a fejembe, hogy a kincs egy része Szudánban maradhatott. Ne felejtsd el, hogy Zaid a király és a király üldözői elől menekült; könnyebb elképzelni, hogy az egész kincset elrabolta, mintsem hogy azzal vesztegette volna az időt, hogy elássa egy részét. Talán azért nem találtak pénzt, mert nem is volt pénz; a kőművesek egy egész vagyont felemésztettek, ami a Nibelungok kincsével ellentétben nem volt kimeríthetetlen. Ilyenformán Abenhakán azért kelt volna át a tengeren, hogy egy elpazarolt kincset követeljen vissza.

 

- Nem pazarolta azt el senki - mondta Unwin. - Befektette, hogy a hitetlenek földjén egy hatalmas körkörös téglacsapdát állítson foglyul ejtésére és megsemmisítésére. Zaidot, ha feltevésed helyes, a gyűlölet és a rettegés, nem pedig a pénzsóvárság hajtotta. Elrabolta a kincset, de aztán rájött, hogy számára nem a kincs a fontos. Neki az a fontos, hogy Abenhakán elpusztuljon. Abenhakánnak tette magát, megölte Abenhakánt, és végül ő lett Abenhakán.

 

- Igen - mondta Dunraven. - Csavargó volt, aki mielőtt senkivé vált volna a halálban, bizonyára arra gondolt, hogy valamikor király volt, vagy királynak tette magát.

 

Hargitai György fordítása

KÉT KIRÁLY ÉS KÉT ÚTVESZTŐ

 

[Ezt a történetet mondta el a tiszteletes a szószékről. Lásd A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg című elbeszélést.]

 

Szavahihető emberek mesélik (de Allah többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Babilónia szigetein, aki egybehívatta építészeit és mágusait, s megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek, odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága, nem az embereké. Idő múltán udvarába érkezett az arabok királya, és Babilónia királya (hogy csúfot űzzön vendége együgyűségéből) bevezettette a labirintusba, ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput. Ajkát panaszos szó el nem hagyta, csak annyit mondott Babilónia királyának, hogy Arábiában neki is van labirintusa, és hogy, isten akaratával, jönne el egyszer, hogy megismerje. Azután visszatért Arábiába, összehívta kapitányait és elöljáróit, s oly csodás szerencsével szorongatta meg Babilónia tartományait, hogy lerombolta annak kastélyait, megtörte embereit, és foglyul ejtette magát a királyt is. Egy gyors teve hátára köttette, és elvitte a sivatagba. Három napon át ügettek, s akkor azt mondta neki: "Ó, idők királya, századok értelme és rejtjegye, Babilóniában el akartál veszejteni sokfalú és soklépcsőjű bronzlabirintusodban; a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, melyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincsenek falak, melyek elzárják utadat."

 

Azzal kioldozta kötelékeit, és otthagyta őt a sivatag közepén, ahol éhen és szomjan veszett. Dicsőség annak, ki meg nem hal.

 

Hargitai György fordítása

A VÁRAKOZÁS

 

Az északnyugati városrészben, abban a bizonyos utcában a 4004-es szám előtt szállt ki a kocsiból. Még reggel kilenc óra se volt; a férfi helyeslőn vette szemügyre a foltos platánokat, tövükben a darabka földet, a takaros, balkonos házakat, a szomszédos patikát, a festöde és a vaskereskedés kopott, rombusz alakú cégtábláit. A szemközti járdát hosszú és tömör kórházfal szegélyezte; távolabb néhány üvegházon csillant meg a napfény. A férfi úgy gondolta, hogy mindezek a dolgok (pillanatnyilag önkényes és alkalomszerű rendezetlenségben, akárcsak álmainkban) idővel, ha Isten úgy akarja, állandók, nélkülözhetetlenek és családiasak lesznek. A patika kirakatában fajanszbetűk hirdették: Breslauer; a zsidók kiszorították az olaszokat, akik kiszorították a kreolokat. Jobb is így; a férfi jobb szeretett nem a maga vérével érintkezni.

 

A kocsis lesegítette a bőröndjét; egy fáradt vagy talán szórakozott arcú asszony végre kinyitotta a kaput. A kocsis a bakról visszaadott neki egy pénzdarabot, egy uruguayi húszast, mely a zsebében maradt a melói hotelban töltött éjszaka óta. A férfi negyven centavót adott neki, s közben azt gondolta: "Úgy kell viselkednem, hogy mindenki megfeledkezzék rólam. Két hibát követtem el: idegen ország pénzét adtam oda, és kimutattam, hogy ez a tévedés zavarba hoz."

 

Az asszony nyomában áthaladt a kapubejárón és az első udvaron. A szoba, melyet fenntartottak neki, szerencsére a második udvarba nyílt. A vaságyat készítője fantasztikus ívekbe hajlította, faágak és venyigék formájára; volt még egy magas fenyőfa szekrény, egy éjjeliszekrény, egy padlón álló könyvespolc, két különböző szék meg egy mosdó mosdótállal, kancsóval, szappantartóval meg egy tejüveg palackkal. Buenos Aires tartomány térképe és egy feszület díszítette a falat; a tapéta vörös volt, rajta széttárt farkú pávák sorakoztak. Az egyetlen ajtó az udvarra nyílt. Változtatni kellett a székek elhelyezésén, hogy elférjen a bőröndje. A bérlő mindent helyeselt; amikor az asszony a nevét kérdezte, azt felelte, Villari; nem szánta titkos kihívásnak, nem azért mondta, hogy enyhítse a nem is érzett megalázottságot, hanem mert ez a név motoszkált benne, mert képtelen volt másra gondolni. Bizonyosan nem kísértette az irodalmi tévedés, hogy ravaszul cselekszik, ha ellensége nevén mutatkozik be.

 

Villari úr kezdetben nem hagyta el a házat; néhány hét múltán végre lement egy kis időre sötétedéskor. Egy-egy este elment a háromsaroknyira levő moziba. Mindig az utolsó sorban ült; mindig felállt valamivel az előadás vége előtt. Látott alvilági tragédiákat; ezek kétségtelenül tévedéseket tartalmaztak, ezek kétségtelenül - szintén téves - elképzeléseket tartalmaztak, melyek korábbi életéhez tartoztak; Villari nem ügyelt rájuk, mert távol állt tőle a művészet és a valóság egybeesésének gondolata. Jámborul azon igyekezett, hogy tessenek neki a dolgok; előre örült a szándéknak, amivel bemutatták őket.

 

Azokkal ellentétben, akik regényeket olvasnak, sohasem látta műalkotás hősének magát.

 

Levele sohasem érkezett, még körlevél se, de homályos reménységgel olvasgatta az újság egyik rovatát. Este az ajtóba tette az egyik széket, s elmélyülten élvezte a matét, a szomszéd házfal folyondárjára szegezve a tekintetét. Esztendők magányossága tanította meg rá, hogy a napok összemosódnak az ember emlékezetében, holott még a börtönben vagy a kórházban sincs egyetlen nap se, mely, ha szemügyre vesszük, ne apró meglepetések szövevénye volna. Korábbi kényszerű magányosságában engedett a kísértésnek, hogy számlálja a napokat, az órákat, de mostani magánya egészen más volt, nem látszott a vége - hacsak egy reggel nem Alejandro Villari halálának hírét hozza meg az újság. Az is lehetséges, hogy Villari már meghalt, s akkor csak álom ez az élet. Ez a lehetőség nyugtalanította, mert képtelen volt rájönni, hogy vajon ez megkönnyebbülés vagy balszerencse lenne-e; képtelenségnek vélte, és ezzel elutasította. Távoli napokban, melyek nem annyira az idő múlásában tűntek távolinak, mint inkább két-három megmásíthatatlan tény következtében, sok mindent kívánt gátlástalan vágyakozással; ez a hatalmas akarat, mely gyűlöletet váltott ki a férfiakból s szerelmet néhány asszonyból, már nem vágyott különös dolgokra; csak megmaradni akart, nem pedig jutni valamire. A fű íze, a fekete dohány íze, a kertre boruló, növekvő árnyék elegendő izgalmat nyújtott.

 

Élt a házban egy öreg farkaskutya. Villari összebarátkozott vele. Beszélt hozzá spanyolul, olaszul s azzal a néhány szóval, mely gyermekkorának egyszerű dialektusából megmaradt. Villan megpróbált a puszta jelenben élni, emlékek nélkül, sejtések nélkül; az előbbiek még kevésbé érdekelték, mint az utóbbiak. Homályosan sejteni vélte, hogy a múlt az idő alapanyaga; ezért is válik nyomban elmúlttá. Fáradtsága néha boldogságnak tűnt; ilyen pillanatokban nem sokkal volt bonyolultabb a kutyánál.

 

Egyik éjszaka elcsodálkozott és megremegett a szája mélyén megsajduló fájdalomtól. Ez a szörnyű csoda pillanatok múlva megismétlődött, majd még egyszer hajnaltájt. Villari másnap kocsit hivatott, s elvitette magát az Once környékére, egy fogorvoshoz. Kihúzták a zápfogát. Ebben a válságos pillanatban nem volt sem gyávább, sem nyugodtabb másoknál.

 

Másik este, mikor hazatért a moziból, érezte, hogy meglökik. Haragosan, méltatlankodva, titkos megkönnyebbüléssel fordult szembe az arcátlannal. Kemény szitkot vágott a képébe; a másik döbbenten dadogott valami mentséget. Magas férfi volt, fiatal, sötét hajú, egy németes külsejű nő volt vele; Villari aznap este azt ismételgette, hogy nem ismeri őket. Mégis eltelt négy vagy öt nap, mire újra az utcára lépett.

 

A könyvespolcon talált egy Divina Commediá-t, Andreoli régi magyarázataival. Nem is annyira a kíváncsiságtól, mint inkább kötelességérzettől hajtva nekifogott a remekmű olvasásának; étkezés előtt elolvasott egy éneket, s aztán szigorú sorrendben a jegyzeteket. Nem találta sem valószerűtlennek, sem túlzónak a pokoli gyötrelmeket, s nem gondolt rá, hogy Dante az utolsó bugyorba valónak ítélte volna, ahol Ugolino fogai vég nélkül marcangolják Ruggieri nyakszirtjét.

 

A vörös tapéta pávái mintha arra rendeltettek volna, hogy vad látomásokat ébresszenek, hanem Villari úr mégsem álmodott soha eleven madarak kuszaságából emelt szörnyűséges filagóriáról. Hajnalonta mindig ugyanazt az álmot látta, csak a körülmények változtak. Két férfi és Villari lépett a szobába revolverrel, vagy megtámadták a moziból jövet, vagy mindhárom együtt az az ismeretlen volt, aki meglökte, vagy ott vártak rá szomorúan az udvarban, és mintha nem ismerték volna fel. Az álma végén előkapta revolverét az éjjeliszekrény fiókjából (a fiókjában valóban revolvert őrzött), és tüzelt a férfiakra. A fegyver dörrenése ébresztette fel, de ez mindig csak álom maradt, és egy másik álomban megismétlődött a támadás, és egy újabb álomban ismét meg kellett hogy ölje őket.

 

Egy borongós júliusi reggelen ismeretlen emberek jelenlétére ébredt (nem a nyíló ajtó zajára). A szoba félhomályában magasnak látszottak, a félhomály furcsamód egyszerűvé tette vonásaikat (a szörnyű álmokban mindig határozottabbak voltak), mozdulatlanul és türelmesen virrasztottak, szemüket lesütötték, mintha a fegyverek súlya alatt görnyednének: Alejandro Villari és egy ismeretlen végül is utolérte. Egy intéssel arra kérte őket, várjanak, s befordult a fal felé, mintha tovább aludna. Vajon azért tette, hogy könyörületet ébresszen gyilkosaiban, vagy mert könnyebb elviselni egy döbbenetes eseményt, mint elképzelni és várni rá vég nélkül, vagy - és ez talán a legvalószínűbb - hogy a gyilkosok álommá váljanak, mint ahogy már oly sokszor odaálmodta őket ugyanabban az időben?

 

És ebben a bűvöletben oltotta ki életét a golyó.

 

Hargitai György fordítása

EMBER A KÜSZÖBÖN

 

Bioy Casares hozott Londonból egy különös háromélű tőrt, melynek markolata H betűt formált; barátunk, a British Council-beli Christopher Dewey azt mondta, hogy gyakori az ilyen tőr Hindosztánban. Ez a kijelentés arra ösztönözte, hogy megemlítse, két esztendőt töltött abban az országban a két háború között. (Ultra Auroram et Gangen; emlékezetem szerint így mondta latinul, egy Juvenalis-sort eltévesztve.) A történetek közül, melyeket aznap éjjel elmondott, az itt következőt bátorkodom leírni. A szöveg hűséges lesz: Allah szabadítson meg a kísértéstől, hogy hozzátegyek apró külsőséges részleteket, vagy kiplingi közbevetésekkel kiélezzem az elbeszélés egzotikus színezetét. Egyébként ennek ősi és egyszerű íze van, mint talán az Ezeregyéjszaká-nak, s ezt kár volna elrontani.

*

"Édeskeveset számít, hogy pontosan hol történt, aminek elmondására készülök. Meg aztán miféle fontossága lehet Buenos Airesben az Amritszar vagy Udh névnek? Elegendő tehát azt mondanom, hogy azokban az esztendőkben zavargások voltak egy muzulmán városban, s hogy a központi kormány egy erőskezű embert küldött a rend helyreállítására. Ez egy skót férfi volt, aki hadfiak neves családjából származott, s vérében volt az erőszak hagyománya. Egyetlenegyszer láttam a saját szememmel, de sohasem felejtem el koromfekete haját, kiugró arccsontját, merész orrát és a száját, széles vállát, erős viking testalkatát. David Alexander Glencairn lesz a neve ma esti történetemben: a két keresztnév igen megfelelő, mert olyan királyok viselték, akik vaskézzel kormányoztak. David Alexander Glencairn (meg kell szoknom, hogy így nevezzem), úgy gyanítom, félelmetes ember volt; jövetelének puszta híre is elegendő volt, hogy megnyugodjék a város. Ez nem akadályozta meg abban, hogy számos határozott intézkedést tegyen. Eltelt néhány év. A város és a kerület békességben élt: szikhek és muzulmánok félretették az ősi ellentéteket, s Glencairn .hirtelen eltűnt. Természetesen azt is beszélték, hogy elrabolták vagy megölték.

 

Mindezeket a dolgokat a főnökömtől tudtam meg, mert szigorú volt a cenzúra, s az újságok nem kommentálták (emlékezetem szerint meg sem említették) Glencairn eltűnését. Egy mondás szerint India nagyobb a világnál; Glencairn talán mindenható volt a városban, melyet egy dekrétum, egy aláírás a gondjaira bízott, de a birodalom adminisztrációjának gépezetében csak egy számjegy volt. A helyi rendőrség kutatásai haszontalannak bizonyultak; a főnököm úgy vélte, hogy egy magánszemély kevesebb gyanút kelthet, s több sikert érhetne el. Három vagy négy nap múlva (Indiában bőkezűen mérik az időt) már minden különösebb reménység nélkül róttam a szürke város utcáit, mely magába nyelt egy embert.

 

Szinte nyomban megéreztem annak az összeesküvésnek állandó jelenlétét, mely Glencairn sorsát akarta eltitkolni. Egy lélek sincs ebben a városban (sejthettem joggal), aki ne ismerné a titkot, s aki meg ne esküdött volna, hogy hallgatni fog. A legtöbb kikérdezett csak mélységes tudatlanságát hangoztatta; nem tudták, ki az a Glencairn, sohasem is látták, sohasem is hallottak róla. Mások, ezzel szemben, negyedórája látták, ezzel meg azzal beszélgetett, s még el is kísértek a házhoz, ahová azok ketten bementek, s ahol persze semmit se tudtak róluk, vagy azt mondták, épp most mentek el. Az egyik ilyen hazugnak ököllel vágtam a képébe. A tanúk helyeselték kitörésemet, és újabb hazugságokat gyártottak. Nem hittem nekik, de nem mertem elhallgattatni őket. Egyik este vékony borítékot kaptam, benne egy papírdarabkán néhány jel...

 

A nap már alászállott, mikor megérkeztem. A kerület egyszerű volt és szegényes; a ház igen alacsony; a járdáról beláttam a földes udvarok sorát, a háttérben némi világosság derengett. Az utolsó udvarban nem tudom, miféle muzulmán ünnepséget tartottak; egy vak ember érkezett vörös fából készült lanttal.

 

Lábam előtt, mozdulatlanul, mint egy halott tárgy, egy vénséges vén ember kuporgott a küszöbön. Elmondom, milyen volt, mert ez lényeges része a történetnek. A sok esztendő elkoptatta és lecsiszolta, mint a víz a követ vagy az emberek nemzedékei a bölcs mondásokat. Hosszú rongyok borították, vagy legalábbis nekem úgy tetszett, s a turbán, mely fejét övezte, az is csak egy darab rongy volt. A homályban felém fordította sötét arcát és hófehér szakállát. Nyíltan szólottam hozzá, mert már minden reményemet elvesztettem, David Alexander Glencairnről kérdeztem. Nem értett meg (talán nem is hallott), és így el kellett magyaráznom, hogy az egy bíró, és hogy őt keresem. Mikor kimondtam e szavakat, éreztem, hogy mennyire nevetséges ezt a vénséges vén embert faggatni, akinek alig több a jelen, mint valami jellegtelen neszezés. Hírt csak a Felkelésről vagy Akbárról adhat ez az ember (gondoltam), de Glencairnről nem. Amit mondott, megerősítette sejtésemet.

 

- Egy bíró! - mondta némi csodálkozással. - Egy bíró, aki elveszett, s akit keresnek. Ez még gyermekkoromban történt. Nem tudom az idejét, de még azelőtt történt, hogy Nikal Szeyn (Nicholson) meghalt Delhi falainál. Az elmúlt idő megmarad az emlékezetben; így hát felidézhetem, ami akkor történt. Isten megengedte haragjában, hogy romlásnak induljanak az emberek; szájuk átkokkal telt meg, csalárdsággal és ámítással. Mégis, nem mindenki fajtalanodott el, és amikor kihirdették, hogy a királynő elküld egy embert, aki rendet teremt az országban Anglia törvényei szerint, a kevésbé gonoszok örvendeztek, mert tudták, hogy a törvény jobb a felfordulásnál. Megérkezett a keresztény ember, elmulasztotta kötelességét, sanyargatta a népet, s nem palástolta a megvetendő bűnöket, s áruba bocsátotta ítéleteit. Kezdetben nem hibáztattuk; a kormányzó angol igazsága mindenki előtt ismeretlen volt, s az új bíró látszólagos tévedései talán megfeleltek a jogerős és titkos elveknek. Minden igazságot nyer az ő könyvében, szerettük volna gondolni, de túlságosan is szembetűnően hasonlított a világ minden rossz bírájához, s végül rá kellett jönnünk, hogy egyszerűen csak gonosz ember. Végül is zsarnok lett, és a szegény nép (hogy megbosszulja téves reménységét, mit valaha belé vetett) elhatározta, hogy elfogja, és ítéletet tesz rajta. Beszélni nem elég; a szándékból tettet kell kovácsolni. Az együgyűeken és az igen fiatalokon kívül senki sem hitte, hogy meg lehetne valósítani ezt a merész tervet, de szikhek és muzulmánok ezrei tartották szavukat, s egy napon, hitetlenkedve, végrehajtották azt, amit egyenként lehetetlennek tartottak. Elfogták a bírót, és börtönbe vetették egy városszéli tanyán. Azután megszólaltatták a sértett feleket vagy (némely esetben) az árvákat és az özvegyeket, hiszen azokban az években aztán nem pihent a hóhér bárdja. Végül - talán ez volt a legnehezebb - kerestek és kineveztek egy bírót, hogy ítélje el a bírót.

 

Ekkor néhány asszony lépett a házba, és félbeszakították az elbeszélést.

 

Később vontatottan folytatta:

 

- Az a hír járja, hogy nincs nemzedék, melyben ne volna négy igaz ember, aki titokban a vállán tartja s igazolja az Úr előtt a világegyetemet: e férfiak egyike lett volna a feddhetetlen bíró. De hol lehet rájuk lelni, ha rejtve járnak a világban és névtelenül, s ha látjuk sem ismerjük fel őket, s még maguk sem tudják, hogy micsoda küldetésük van? Valaki akkor azt mondta, hogy ha a sors elzárja tőlünk a bölcseket, keressük a balgákat. Ez a vélemény diadalmaskodott. A Korán tudósai, a törvény doktorai, szikhek, akik oroszlánok nevét viselik, és egy istent imádnak, hinduk, akik istenségek sokaságát imádják, Mahavira szerzetesei, akik azt tanítják, hogy a világegyetemnek olyan az alakja, mint egy szétterpesztett lábú emberé, a tűzimádók és fekete zsidók alkották a törvényszéket, de egy bolond ítéletére bízták a végső döntést.

 

Itt megzavarta néhány személy, aki eltávozott az ünnepségről.

 

- Egy bolond ítéletére bízták - ismételte -, hogy isten bölcsessége az ő szájából szóljon, s megszégyenítse az emberek gőgjét. Neve elveszett, vagy soha nem is ismerték, hanem meztelen járt ezeken az utcákon, vagy rongyokba burkolózva, számolgatta az ujjait a hüvelykjével, és a fákkal csúfolkodott.

 

Józan elmém fellázadt. Azt mondtam, hogy bolondra bízni a döntést a törvény megszegése.

 

- A vádlott elfogadta bíráját - hangzott a felelet. - Talán megértette: mivel az összeesküvők nagy veszedelembe kerülnének, ha szabadon bocsátanák, csak egy bolondtól remélheti, hogy nem ítélik halálra. Hallottam, hogy nevetett, mikor megmondták neki, ki a bíró. Sok napon és sok éjszakán át tartott a per a tanúk nagy száma miatt.

 

Elhallgatott. Valami nagy gond emésztette. Hogy mondjak valamit, megkérdeztem, hány napig tartott.

 

- Legkevesebb tizenkilenc napig - felelte.

 

Az ünnepségről távozók újra meg újra megzavarták; a bor tiltva van a muzulmánoknak, de az arcuk és hangjuk olyan volt, mint a részegeké. Valaki odakiáltott neki, ahogy elhaladt mellette.

 

- Pontosan tizenkilenc napig - igazított a szón. - A hitetlen kutya meghallgatta az ítéletet, és a kés a torkába mélyedt.

 

Vidám kegyetlenséggel beszélt. Megváltozott hangon fejezte be a históriát:

 

- Félelem nélkül halt meg; a legaljasabbakban is van valami virtus.

 

- Hol történt az, amit elmeséltél? - kérdeztem. - Egy tanyán?

 

Most először nézett a szemembe. Azután, lassan méricskélve a szavakat, megmagyarázta:

 

- Azt mondtam, hogy tanyán vetették börtönbe, nem azt, hogy ott ítélkeztek fölötte. Ebben a városban ítélték el: egy ilyen házban, mint ez itten. Az egyik ház mit sem különbözik a másiktól; csak az számit, hogy a pokolban vagy mennyben emelték-e.

 

Kérdeztem az összeesküvőkről.

 

- Nem tudok róluk - mondta nyugodtan. - Sok éve történtek ezek a dolgok, sok éve el is feledték. Talán az emberek elítélték őket, de Isten, az nem.

 

Ezt elmondta, aztán felállt. Éreztem, hogy szavaival elbocsátott, s attól a pillanattól fogva megszűntem létezni a számára. Férfiak és nők tömege, Pandzsáb valamennyi nemzetségéből valók, imádkozva és énekelve áradtak felénk, s csaknem eltapostak: megrémültem, hogy a szűk, kapualjnyi udvarokból annyi ember kerülhet elő. Mások a szomszédos házakból jöttek; bizonyára átmásztak a falakon... Lökdösődve és szitkozódva vágtam utat magamnak. Az utolsó udvarban ruhátlan emberrel találkoztam, sárga virágkoszorú volt a fején; mindannyian csókolgatták s ünnepelték; kard volt a kezében. A kard véres volt, mert kioltotta Glencairn életét, akinek megcsonkított tetemét megtaláltam a ház mögött, az istállóban."

 

Hargitai György fordítása