A KONGRESSZUS

Ils s'acheminčrent vers un château immense,

au frontispice duquel on lisait:

"Je n'appartiens ŕ personne

et j'appartiens ŕ tout le monde.

Vous y étiez avant que d'y entrer,

et vous y serez encore quand vous en sortirez."

DIDEROT: JACQUES LE FATALISTE

ET SON MAÎTRE (1769)

 

Úgy hívnak, hogy Alejandro Ferri. Csatakürtök rivallnak ebben a névben, de sem a dicsőség harsonái, sem pedig a macedón roppant árnyéka - ez a mondat a Márványkövek szerzőjétől van, aki megtisztelt barátságával - nem illenek ahhoz a szürke, szerény kisemberhez, aki egy Santiago del Estero utcai szálloda padlásszobájában rója ezeket a sorokat, Délen, ami már nem a régi Dél. Pillanatokon belül hetven-egynéhány éves leszek, de most is angolórákat adok egy-két tanítványomnak. Tétovaságból vagy hanyagságból, vagy más okokból sose házasodtam meg, és most egyedül élek. Nem fáj a magány; önmagát meg a rigolyáit is elég nehéz elviselni az embernek. Úgy veszem észre, hogy öregszem; csalhatatlan tünete, hogy nem érdekelnek és nem lepnek meg az újdonságok, talán azért, mert rájövök, hogy lényegében semmi új sincs bennük, csupa suta változat, semmi egyéb. Fiatalkoromban az alkony, a külváros és a balsors vonzott; ma már inkább a belvárosi reggel és a nyugalom. Már nem tetszelgek a Hamlet-szerepben. Beiratkoztam a konzervatív pártba meg egy sakk-klubba, ahová el-eljárok szórakozottan nézelődni. Akit érdekel, az előbányászhatja a México utcai Országos Könyvtár valamelyik félreeső polcáról a könyvem - John Wilkins analitikus nyelvének rövid áttekintése - egyik példányát; elkélne már egy új kiadása, ha másért nem is, legalább hogy kijavítsam vagy enyhítsem töméntelen tévedését. Úgy hallom, irodalmár a könyvtár új igazgatója, és a régi nyelvek tanulmányozásával foglalkozik - mintha bizony a maiak nem volnának éppen elég kezdetlegesek -, és egy képzeletbeli, bicskás legényes Buenos Aires hízelgő-rajongó dicsőítésével. Sose voltam kíváncsi rá. 1899-ben költöztem ebbe a városba, és a véletlen csak egyetlenegyszer hozott az utamba egy bicskás legényt vagy egy olyan alakot, akiről ez a hír járta. Később, alkalomadtán majd elmesélem a történetét.

 

Mint mondtam, egyedül élek; a napokban egy szomszéd lakótól, akinek valamikor Fermín Egurenről beszéltem, úgy hallottam, hogy Fermín elhalálozott Punta del Estében.

 

Igaz, sose volt a barátom ez az ember, mégis sokáig szomorkodtam a halála miatt. Tudom, hogy egyedül vagyok; én vagyok az egyetlen a világon, aki annak az eseménynek, a Kongresszusnak az emlékét őrzi, és ezentúl senkivel se oszthatom meg ezt az emléket. Most már én vagyok a Kongresszus utolsó résztvevője. Tény, hogy minden ember az, nincs egyetlen olyan lény a földön, aki nem az, de én valahogy másképpen vagyok az. Tudom, hogy az vagyok; ez különböztet meg engem számtalan jelenlegi és jövendő kollégámról. Tény, hogy 1904. február 7-én a legszentebb esküt tettük, hogy nem áruljuk el a Kongresszus történetét - ugyan, van-e a világon valami szent vagy valami, ami nem az? -,de az is tény, hogy ha most esküszegő vagyok, az is összhangban áll a Kongresszussal. Homályos egy kijelentés, de hátha fölébreszti esetleges olvasóim kíváncsiságát.

 

Akárhogy is, nem valami könnyű feladatot róttam magamra. Sose próbálkoztam az elbeszélő műfajjal, még levélformában sem, és az a bökkenő - semmi kétség -, hogy hihetetlen a történet, amit el fogok mondani. José Fernández Iralának, a Márványkövek méltatlanul elfeledett poétájának tollára várt volna ez a vállalkozás, de már késő. Nem hamisítom meg szántszándékkal a tényeket, de érzem, hogy nem is egyszer tévútra fog vinni a hanyagság és az ügyetlenség.

 

Mikor történtek pontosan a dolgok, nem fontos. Csak annyit jegyzek meg, hogy 1899-ben jöttem el Santa Féből, a szülőföldemről. Sose tértem vissza; Buenos Aires nem valami vonzó város, de megszoktam, ahogy a testét vagy valami régi nyavalyáját szokja meg az ember. Érzem, hogy hamarosan meghalok, de nemigen érdekel; azért mégis türtőztetnem kell magamat, hogy el ne kalandozzak, és kissé rövidebbre kell fognom az elbeszélést.

 

A lényegünkön nem fognak az érvek, ha ugyan van lényegünk; ugyanaz a lendület vetett később, egy este a Világkongresszusra, amely a kezdet kezdetén az Última Hora szerkesztőségébe sodort. Egy szegény vidéki fiú szemében ugyanolyan romantikus lehet az újságíró élete, amilyen romantikusnak láthatja egy szegény fővárosi fiú a gaucsó vagy egy tanyasi napszámos életét. Nem röstellem, hogy újságíró akartam lenni, pedig ma már taposómalomnak érzem ezt a munkát. Emlékszem, mit mondott Fernández Irala kartársam: hogy az újságíró a feledésnek ír, de ő az emlékezetnek és az időnek akart írni. Akkorra már kicizellálta (akkoriban közkeletű ige volt) egyik-másik tökéletes szonettjét, amely később a Márványkövek lapjain jelent meg némi csekély javítással.

 

Nem tudnám megmondani, mikor hallottam először a Kongresszusról. Talán akkor délután, amikor megkaptam a pénztárostól a havi fizetésemet, és én annak a jelét láttam benne, hogy Buenos Aires befogadott; meg akartam ünnepelni a dolgot, és meghívtam Iralát, hogy vacsorázzunk együtt. Szabadkozott, hogy nem hiányozhat a Kongresszusról. Mindjárt tudtam, hogy nem arra a hivalgó, kupolás épületre céloz, amely ott van egy spanyolok lakta sugárút végén, hanem valami titkosabb és fontosabb dologra. Sokat emlegették a Kongresszust, ki láthatóan kajánul, ki halkabbra fogva a hangját, ki meg riadtan vagy kíváncsian, de azt hiszem, senki se tudott semmit róla. Elmúlt néhány szombat, és egyszer csak Irala magával hívott, hogy kísérjem el. Elárulta, hogy már megtette a szükséges lépéseket.

 

Este kilenc vagy tíz óra lehetett. A villamoson azt mondta, hogy szombatonként vannak előzetes ülések, és hogy don Alejandro Glencoe - talán a nevem bírta rá - már jóváhagyta a dolgot. Beléptünk a Gas cukrászdába. A Kongresszus résztvevői - úgy tizenöten-húszan lehettek - egy hosszú asztal körül ültek; nem tudom, volt-e díszhely, vagy csak az emlékezetem képzeli oda. Rögtön felismertem az elnököt, bár sose láttam azelőtt. Don Alejandrónak - ennek a méltóságteljes külsejű, javakorabeli úriembernek - magas homloka, szürke szeme és vöröses, ősz szakálla volt. Mindig sötét szalonkabátban láttam; többnyire a botján nyugtatta keresztbe tett kezét. Magas, tagbaszakadt ember volt. Tőle balra egy szintén vörös hajú, de sokkal fiatalabb férfi ült; hajának élénk színe olyan volt, mint a tűz, a Glencoe úr szakálláé pedig, mint az őszi levelek. Jobb felől egy hosszú arcú és feltűnően alacsony homlokú fiatalember foglalt helyet, aki úgy volt öltözve, mint egy piperkőc. Mindannyian kávét rendeltek, egyikük-másikuk abszintot. Először arra figyeltem föl, hogy egy nő is ott van, az egyetlen nő a sok férfi közt. Az asztal túlsó végén egy tízéves kisfiú ült; matrózruhát viselt, és hamarosan elszenderült. Aztán egy protestáns lelkész is ott volt, két tipikus zsidó meg egy néger, selyemkendővel, testhezálló ruhában, akár egy utcasarki bicskás legény. A néger és a gyerek előtt egy-egy csésze kakaó volt. A többiekre nem emlékszem, csak egy bizonyos Marcelo del Mazo úrra, egy kellemesen társalgó és igen udvarias úriemberre, akit sose láttam többé. Van egy fakó és silány fényképem az egyik ülésről, de nem közlöm, mert meghamisítaná a jelenetet, nevetséges hatást tenne a kor divatos ruházata, a sok barkó és bajusz. Minden egylet arra törekszik, hogy kialakítsa a maga külön nyelvét és a maga szertartásait; a Kongresszus, amelyben mindig volt számomra valami álomszerű, mintha azt kívánta volna, hogy a résztvevői lassacskán fedezzék föl, hogy milyen célt tűzött maga elé, és még a tagtársaik családi és keresztnevét is apránként tudják meg. Hamarosan rájöttem, hogy mi a dolgom: az, hogy semmit se kérdezzek, és nem is faggattam Fernández Iralát; ő se mondott semmit. Egyetlen szombaton se hiányoztam, de beletelt vagy két hónap, mire megértettem. A második üléstől kezdve Donald Wren volt a szomszédom, a Déli Vasút mérnöke, akitől később angolleckéket vettem.

 

Don Alejandro nagyon keveset beszélt; a többiek nem is őhozzá intézték a szavukat, de éreztem, hogy őneki beszélnek, az ő kedvét keresik. Csak intett egyet lassan a kezével, és máris másra terelődött a szó. Lassan megtudtam, hogy milyen furcsa neve van a baloldalt ülő vörös hajú férfinak: úgy hívták, hogy Twirl. Emlékszem, milyen törékeny alkatú volt; hórihorgas emberek közt akadnak ilyenek: meggörnyednek, mintha szédülnének önnön termetüktől. Emlékszem, mindig egy réz iránytűt tartott a kezében, játszadozott vele, néha letette az asztalra. Egy ír gyalogezred közlegénye volt, és 1914 végén elesett. Az alacsony homlokú ifjú, aki mindig jobboldalt ült, Fermín Eguren volt, az elnök unokaöccse. A realizmus mesterkélt műfaj, ha ugyan van ilyen, s nem hiszek a módszereiben; jobb szeretem egyszerre kimondani, hogy mire jöttem rá fokozatosan. Csak hadd emlékeztessem előbb az olvasót az akkori körülményeimre: szegény casildai fiú voltam, parasztok ivadéka, aki Buenos Airesbe vetődött, és egyszer csak - legalábbis úgy éreztem - Buenos Aires és, ki tudja, talán a világ kellős közepében találta magát. Fél évszázad múlt el azóta, de még most is érzem azt a kezdeti káprázatot, amely bizony nem is az utolsó volt.

 

Most lássuk a tényeket; hadd mondom el egész röviden őket. Don Alejandro Glencoe, az elnök uruguayi földbirtokos volt, egy Brazíliával határos parasztgazdaság ura. Az apja Aberdeenből származott, a múlt század közepén telepedett le a kontinensen. Vagy száz könyvet hozott magával, és merem mondani, hogy don Alejandro nem is olvasott ennél többet soha életében. (Azért beszélek ezekről a szedett-vedett könyvekről, amelyeket magam is forgattam, mert az az egy is köztük van, amely a történetem alapja.) Az első Glencoe egy lány- és egy fiúgyereket hagyott hátra, amikor meghalt; később a fiúból lett az elnökünk. A lány egy Eguren fiúhoz ment feleségül, és ő lett Fermín édesanyja. Don Alejandro valamikor képviselő akart lenni, de a politikai vezetők bezárták előtte az Uruguayi Kongresszus kapuit. Emberünk megmakacsolta magát, és eltökélte, hogy alapít ő más Kongresszust, még nagyobb arányút is! Eszébe jutott, hogy mit olvasott Carlyle egyik sistergő lapján annak az Anacharsis Clootsnak, az Ész istennője hívének életéről, aki harminchat külföldi élén "az emberi nem szószólója"-ként szónokolt egy párizsi gyűlésen. Az ő példája nyomán fogamzott meg don Alejandróban az a terv, hogy Világkongresszust szervez, amely minden nemzet minden fiát képviselni fogja. A Gas cukrászda volt az előkészítő megbeszélések színhelye; a nyitóülést négy év múlva akarták megtartani, mégpedig don Alejandro tanyáján. Ő Buenos Airest szerette volna, mert, mint oly sok uruguayi, nem volt Artigas párthíve, de végül is úgy határozott, hogy hazájában ül össze a Kongresszus. Furcsa módon szinte varázslatos pontossággal betartották a kitűzött határidőt.

 

Eleinte felvettük nem is megvetendő képviselői napidíjunkat, de mindannyiunkban úgy lobogott a buzgalom, hogy Fernández Irala, aki éppolyan szegény volt, mint jómagam, lemondott az illetményéről, és valamennyien követtük a példáját. Üdvös lépésnek bizonyult, mert ennek köszönhettük, hogy a búza elvált a konkolytól: kevesebb lett a képviselő, csak mi maradtunk, a leghívebbek. Csak a titkárnői tisztséggel járt fizetés: Ugyanis Nora Erfjordnak nem volt más megélhetése, és rendkívül fárasztó munkát végzett. Nem csekélység egy egész földet behálózó egyesület megszervezése. Jöttek-mentek ám a levelek meg a táviratok. Csatlakoztak Peruból, Dániából, még Hindosztánból is. Egy bolíviai azzal jelentkezett, hogy hazájának nincs semmilyen kijárása a tengerhez, és az első napirendi pontok közt kell megvitatni ezt a sajnálatos körülményt.

 

Twirl, ez az eszes ember megjegyezte, hogy valami bölcseleti jellegű problémát is fölvet a Kongresszus. Ha azt akarjuk, hogy minden ember képviselve legyen a gyűlésünkön, ez annyit jelent, hogy meghatározzuk a platóni őstípusok pontos számát, márpedig ez a talány évszázadokon át foglalkoztatta a tanácstalan gondolkodókat. Hogy mást ne mondjon - javasolta -, don Alejandro Glencoe a földbirtokosokat képviselhetné, de ugyanúgy az uruguayiakat is, meg a nagy előfutárokat is, meg a vörös szakállú embereket is, meg mindazokat, akik karosszékben ülnek. Nora Erfjord norvég. Akkor a titkárnőket fogja képviselni, vagy a norvég lányokat, vagy egyszerűen minden csinos nőt? Vajon elég lesz egyetlen mérnök, hogy minden mérnököt képviseljen, még az új-zélandiakat is?

 

Azt hiszem, ekkor szólt közbe Fermín:

 

- Ferri a digókat képviseli - mondta, és fölnevetett.

 

Don Alejandro szigorúan ránézett, és kimérten ezt mondta:

 

- Ferri úr a bevándorlókat képviseli, akiknek munkája föllendíti az országot.

 

Fermín Eguren ki nem állhatott engem. Sok mindenre büszke volt: arra, hogy uruguayi, hogy kreol, hogy minden nő vonzónak találja, hogy drága szabónál dolgoztat, és - ezt aztán sose fogom megérteni - arra, hogy baszk származású; pedig ez a népség kiszorult a történelemből, és mást se csinált, csak tehenet fejt.

 

Egy egészen köznapi eset végleg megrontotta a viszonyunkat. Az egyik ülés után Eguren azt javasolta, hogy menjünk el a Junín utcába. Nem csábított a dolog, de belementem, nem akartam, hogy rajtam köszörülje a nyelvét. Fernández Irala is velünk jött. Éppen kifelé tartottunk a bordélyból, amikor egy tagbaszakadt emberrel találtuk szembe magunkat. Eguren egy kicsit részeg lehetett, mert taszított rajta egyet. Akkor az ember elállta az utunkat, és így szólt:

 

- Innen ugyan ki nem megy senki, hacsak ezzel a késsel szembe nem néz.

 

Emlékszem, hogy csillant meg az acél a kapualj homályában Eguren rémülten visszahőkölt. Én is megszeppenem, de dühömben meg is feledkeztem a riadalmamról. Odakaptam a korcomhoz, mintha fegyver után nyúlnék, és ráripakodtam:

 

- Majd odakint az utcán számolunk.

 

Az ismereten megjuhászodott, és mindjárt alább adta:

 

- Ez igen, ilyen az igazi férfiember. Csak próbára akartam tenni magukat, barátom.

 

És már szívélyesen nevetett.

 

- Barát, nem barát, maga tudja - válaszoltam, és kiléptünk.

 

A bicskás legény bement az örömtanyára. Később hallottam, hogy úgy hívják, Tapia vagy Paredes, vagy valami hasonló, és hírhedt kötekedő. Irala mindvégig megőrizte a nyugalmát; már kinn az utcán megveregette a vállamat, s lelkesen azt mondta:

 

- A három testőrből csak egy volt köztünk. Üdv neked, D'Artagnan!

 

Fermín Egaren sose bocsátotta meg, hogy tanúja voltam a gyávaságának.

 

Úgy érzem, hogy most, csakis most kezdődik a történet. Az a néhány oldal, amit eddig írtam, csak azokat a véletlen vagy sors kívánta körülményeket vázolta fel, amelyek közt ennek a hihetetlen eseménynek, talán életem egyetlen eseményének végbe kellett mennie. Mindig don Alejandro Glencoe állt a dolgok középpontjában, de lassanként úgy éreztük, némi meglepetéssel és riadalommal, hogy Twirl az igazi elnök. Ez a csillogó bajszú alak nagyban hízelgett Glencoe-nak, sőt Fermín Egurennek is, de úgy eltúlozta a dolgot, hogy akár viccnek is megjárta, és nem tette kockára a méltóságát vele. Glencoe nagyon büszke volt óriási vagyonára; Twirl rájött, hogy akármilyen tervet elfogadtathat vele, elég, ha megpendíti, hogy rengeteg pénzbe kerül. Gondolom, kezdetben nem volt más ez a Kongresszus, csak egy üres név; Twirl szüntelenül bővítéseket javasolt, és don Alejandro mindig hozzájárult. Mintha egy táguló kör közepében lettünk volna, mely, ahogy távolodott tőlünk, mind nagyobb és nagyobb lett. Például Twirl kijelentette, hogy a Kongresszus nem lehet meg kézikönyvtár nélkül; Nierenstein, aki könyvkereskedésben dolgozott, megszerezte nekünk Justus Perthes atlaszait, különféle terjedelmes lexikonokkal egyetemben, olyasmikkel, mint Plinius Historia naturalis-a és Beauvais Speculum-a, a jeles francia enciklopédisták, a Britannica, Pierre Larousse, Brockhaus, Larsen és Montaner y Simón kedves labirintusai (Fernández Irala hangján olvasom át újra ezeket a szavakat). Emlékszem, milyen tisztelettel simogattam egy bizonyos kínai lexikon selymes köteteit, amelyeknek szépen festett betűit titokzatosabbnak találtam, mint egy leopárd gereznafoltjait. Még nem árulom el, hogy milyen véget értek, amit, szavamra, nem sajnálok.

 

Don Alejandro megkedvelt bennünket, Fernández Iralát és engem, talán azért, mert csak mi nem próbáltunk hízelegni neki. Meghívott bennünket, hogy töltsünk néhány napot a La Caledonia birtokon, ahol már javában dolgoztak a napszámos kőművesek.

 

Jó sokáig hajóztunk fölfelé a folyón, azután, egy reggel, átkeltünk a kompon a túlsó partra. Később nyomorúságos fogadókban kellett meghálnunk, és sok karámkaput kellett kinyitnunk, bezárnunk a Cuchilla Negrában. Kordén utaztunk; tágasabbnak és kihaltabbnak tetszett a mező, mint a körül a tanya körül, ahol a világra jöttem.

 

Most is őrzöm két emlékképemet a birtokról: azt, amit vártam, és azt, amit végül a két szememmel láttam. Mint egy képtelen álomban, a Santa Fé-i síkság és a Vízügyi Palota valami lehetetlen ötvözetére számítottam; szalmafedeles, nyeregtetős, kövezett tornácos, hosszú vályogház volt La Caledonia. Mintha hosszú, nehéz időkre épült volna. Ormótlan falainak vastagsága majd' egy rőföt kitett, és szűk ajtói voltak. Senkinek se jutott volna eszébe, hogy egy fát elültessen. Irgalmatlanul perzselte az első és az utolsó napsugár. A gazdasági udvarok kövesek voltak, a lábasjószág sok, girhes és gyatra; a lovak csapkodó farka a földig ért. Akkor ismerkedtem meg a frissen levágott állat szagával. Néhány zsák kétszersültet hoztak elő; napok múlva a munkavezető megjegyezte, hogy soha életében nem evett kenyeret. Irala megkérdezte, hol az illemhely; don Alejandro széles karmozdulattal körülmutatott a kontinensen. Holdas éjszaka volt; kimentem sétálni egyet, és éppen megleptem Iralát; egy nandu is figyelte.

 

Tűrhetetlen volt a hőség, még éjszaka sem enyhült, és mindenki egy kis hűvösre áhítozott. Sok és alacsony szoba volt, s úgy láttam, berendezve is elég szegényesen vannak; mi egy déli fekvésű szobát kaptunk, éppen csak két ágy volt benne meg egy almárium, ezüstkancsóval és mosdótállal. Földes szoba volt.

 

Másnap megtaláltam a könyvtárt a Carlyle-kötetekkel; fellapoztam az Anacharsis Clootsszal, az emberi nem szószólójával foglalkozó részt, amelynek azt a reggelt és azt a magányt köszönhettem. A reggeli után, amely ugyanabból állt, amiből a vacsora, don Alejandro megmutatta a munkálatokat. Lovagoltunk vagy egy mérföldet a sík mezőn. Irala félszegen lovagolt, és egy kicsit meggyúlt a baja a lóval; a munkavezető el se mosolyodott, csak ennyit jegyzett meg:

 

- Ennek a Buenos Aires-inek már ugyan jól megy a leszállás!

 

Messziről szemügyre vehettük az építkezést. Vagy húsz ember valami egyenetlen körszínházfélét emelt. Állványokra emlékszem, meg lépcsőzetekre, melyek közt az ég egy-egy darabja látszott.

 

Nem is egyszer megpróbáltam szóba elegyedni a gaucsókkal, de hiába, mindig kudarcot vallottam. Valahogy tudták, hogy ők másfélék. Egymás közt úgy beszéltek, hogy nagy ritkán egy-egy orrhangú, brazilos spanyol szót ejtettek. Nyilvánvalóan indián vér meg néger vér folyt az ereikben. Erősek, de alacsonyak voltak; La Caledoniában magas embernek számítottam, az se esett meg velem azelőtt. Majdnem mind gaucsónadrágot hordott, némelyik meg buggyos nadrágot. Semmi közük se volt - vagy csak kevés - Hernández vagy Rafael Obligado sanyargó alakjaihoz. A szombati szesz hatására könnyen felfortyantak. Sehol egy nő, és sose hallottam gitárszót.

 

Hanem ezeknél a határvidéki embereknél sokkal inkább az a teljes változás érdekelt, amit don Alejandro viselkedésében tapasztaltam. Buenos Airesben nyájas és udvarias úriember volt; La Caledoniában pedig szigorú nemzetségfő, akárcsak az ősei. Vasárnap reggel Szentírást olvasott a zselléreknek, akik egy árva szót se értettek belőle. Egy este azt jelentette a munkavezető, egy fiatalember, aki az apjától örökölte a tisztét, hogy egy béres meg egy napszámos hajba kapott, és késelik egymást. Don Alejandro szép komótosan fölkerekedett. Kiment a munkások közé, elővette a fegyverét, amit mindig viselni szokott, odaadta a munkavezetőnek, akinek láthatóan mába szállt a bátorsága, majd don Alejandro odaállt a késelők közé. Már hallottam is parancsszavát:

- Dobjátok el azt a kést, emberek.

 

Azután, ugyanolyan nyugodtan, hozzátette:

 

- Most szépen fogjatok kezet, aztán veszteg maradjatok. Ne csináljatok itt ramazurit nekem.

 

Mind a kettő engedelmeskedett. Másnap megtudtam, hogy don Alejandro elbocsátotta a munkavezetőt.

 

Úgy éreztem, hogy fojtogat a magány. Féltem, hogy sose látom viszont Buenos Airest. Nem tudom, hogy Fernández Irala is osztozott-e a félelmemben, de sokat beszélgettünk Argentínáról, meg hogy mit csinálunk majd, ha visszatérünk. Nem is a megszokott helyek hiányoztak, hanem egy Jujuy utcai nagykapu oroszlánjai, valahol az Once tér felé, vagy egy ki tudja, hol található üzlet fényei. Mindig jó lovas voltam; most rászoktam, hogy kilovagolok, és jókora távolságokat bekalandozok. Még most is emlékszem arra a fekete lóra, amelyet föl szoktam nyergelni; már biztos elpusztult azóta. Egy-egy délután vagy valamelyik este talán még Brazíliába is elvetődtem, hiszen csak egy itt-ott karókkal kijelölt vonal volt a határ.

 

Már rég letettem róla, hogy számláljam a napokat, de egy este - éppen olyan nap volt, mint a többi - don Alejandro ezekkel a szavakkal fordult hozzánk:

 

- Na, most nyugovóra térünk. Jókor reggel útra kelünk.

 

A folyón lefelé hajózva már olyan boldog voltam, hogy szeretettel tudtam visszagondolni La Caledoniára.

 

Újrakezdtük a szombati ülésezgetést. Twirl mindjárt az első ülésen szót kért. Azt fejtegette, a szokásos szóvirágaival, hogy a Világkongresszus könyvtára nem szorítkozhat kézikönyvekre, és minden nép és minden nyelv klasszikus művei olyan hiteles tanúságot képviselnek, hogy azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül büntetlenül. Nyomban meg is szavazták a javaslatot. Fernández Irala és egy latintanár, doktor Cruz vállalta a feladatot, hogy összeválogatja a szükséges szövegeket. Twirl már meg is beszélte a dolgot Nierensteinnal.

 

Akkoriban kivétel nélkül minden argentinnak Párizs volt az álmai városa. Talán Fermín Eguren volt az köztünk, aki legtürelmetlenebbül kívánkozott oda; Fernández Irala következett utána, de egész más okokból. A Márványkövek költőjének szemében Párizs Verlaine és Leconte de Lisle városa volt; Eguren meg csak egy nagystílűbb Junín utcát látott benne. Gyanítom, hogy összejátszott Twirllel. Twirl egy másik ülésen fölvetette, hogy milyen nyelven beszéljenek a Kongresszus tagjai, és javasolta, hogy két küldöttünk utazzék Londonba és Párizsba, kutatások céljából. Pártatlanságot akart színlelni, ezért az én nevemet indítványozta először, majd, némi habozás után, a barátja, Eguren nevét. Don Alejandro, mint mindig, beleegyezett.

 

Azt hiszem, már írtam, hogy Wren, olasz nyelvleckék fejében, bevezetett a végeérhetetlen angol nyelv tanulmányozásába. Lehetőleg eltekintett a nyelvtantól és a tancélokra gyártott mondatoktól, inkább egyenesen belevágtunk a költészetbe, amelyeknek formái tömörséget követelnek. Stevenson remek Requiem-je volt az első kapcsolatom azzal a nyelvvel, amely később az egész életemet betöltötte; azután azok a balladák következtek, amelyeket Percy ismertetett meg az illedelmes tizennyolcadik századdal. Kevéssel azelőtt, hogy elutaztam Londonba, Swinburne káprázatában volt részem; akkor kezdtem el kételkedni, de fölöttébb bűntudatosan, Irala alexandrinjainak tökéletességében.

 

Kilencszázkettő januárjának elején érkeztem Londonba; emlékszem, hogy simogatott a hó, amit sose láttam azelőtt; hálás is voltam érte. Szerencsére nem kellett együtt utaznom Egurennel. Szerény penzióban szálltam meg a British Museum háta mögött; délelőtt, délután bejártam a múzeum könyvtárába, keresgéltem, hogy melyik nyelv lenne méltó a Világkongresszushoz. A mesterséges nyelveket se hagytam ki a számításból: tanulmányoztam az eszperantót - amelyről azt mondja az Érzelmes lunárium, hogy "méltányos, egyszerű és gazdaságos" - meg a volapüköt, amely minden nyelvi lehetőséget ki akar aknázni, deklinálja az igét és konjugálja a főnevet. Évszázadok óta makacsul él a vágy az emberekben, hogy feltámasszák a latint; fontolóra vettem, hogy mi szól mellette, mi szól ellene. John Wilkins analitikus nyelvének tanulmányozásában is elmerültem: ebben minden szó értelme a szót alkotó betűkből fejthető meg. Ott, az olvasóterem magas kupolája alatt ismertem meg Beatrixot.

 

Ez az írás nem Alejandro Ferri története, hanem a Világkongresszus egyetemes története, de ez az utóbbi, mint minden más történetet, az előbbit, az enyémet is magába foglalja. Beatrix magas és karcsú volt, tiszta arcú és olyan vörös hajú, hogy az álnok Twirl vörös hajzatát juttathatta volna eszembe, de sose juttatta. Még húszéves se volt. Egyik északi grófságból származott, irodalmat tanult az egyetemen. Egyszerű családból született, akárcsak én. Buenos Airesben aligha büszkélkedhetett olasz származásával az ember; Londonban úgy tapasztaltam, hogy ez sokak szemében valami regényes vonás. Nem sokat teketóriáztunk, pár nap múlva egymás szeretői lettünk; kértem, hogy legyen a feleségem, de Beatrix Frost, akárcsak Nora Erfjord, Ibsen hitét vallotta, senkivel se akarta összekötni a sorsát. Az ő ajkáról fakadt az a szó, amit én nem mertem kimondani. Ó, éjszakák, ó, megosztott és langymeleg sötétség, ó, titkos folyóként homályban hömpölygő szerelem, ó, boldogság, ama pillanat, amelyben mindketten mind a ketten vagyunk, ó, boldogság hófehér ártatlansága, ó, egyesülés, amelybe elmerültünk, és utána az álom mélye várt, a nappal első sugarai, amikor csak néztem, néztem a kedvesemet!

 

Brazília kopár határvidékén rám tört az elvágyódás; bezzeg nem tört rám London vörös labirintusában, amelytől annyi mindent kaptam. Ürügyeket kerestem, hogy halogassam az elutazást, de hiába, az év végére haza kellett térnem; együtt ünnepeltük a karácsonyt. Azt bizonygattam neki, hogy don Alejandro majd őt is meghívja, hogy legyen a Kongresszus tagja; kitérően válaszolt, hogy szeretne ellátogatni a déli féltekére, és hogy egy unokabátyja, egy fogorvos Tasmaniában telepedett le. Beatrix nem akart kikísérni a hajóhoz; úgy gondolta, hogy a búcsú csak érzelgősség, a balsors balga szertartása, és Beatrix utálta az érzelgősséget. A könyvtárban búcsúztunk el egymástól, ahol megismerkedtünk tavaly télen. Gyáva ember vagyok; nem hagytam meg a címemet, nem akartam szorongva leveleket várni.

 

Megfigyeltem, hogy az utazások közül mindig haza érkezik meg leghamarabb az ember, de az Atlanti-óceánon én nagyon hosszúnak találtam ezt az emlékkel és aggodalommal teli átkelést. Semmi se fájt úgy, mint az a gondolat, hogy nemcsak én élem majd a magam életét, hanem Beatrix is a magáét, percről percre és éjszakáról éjszakára. Írtam egy hosszú, többoldalas levelet, de összetéptem, amikor kikötöttünk Montevideóban. Csütörtök volt, amikor hazaértem; Irala már ott várt a kikötőben. Visszaköltöztem a régi lakásomba, a Chile utcába; aznap és még másnap is csak beszélgettünk, sétálgattunk. Újra föl akartam fedezni magamnak Buenos Airest. Örömmel értesültem róla, hogy Fermín Eguren még mindig Párizsban van; hamarabb jöttem vissza, mint ő, ez majd enyhíti némileg a hosszas távollétemet.

 

Irala csüggedt volt. Fermín roppant összegeket tékozolt el Európában, többször is utasítást kapott, hogy azonnal térjen haza, de ő ügyet se vetett rá. Előre látható volt. Más hírek jobban nyugtalanítottak; Irala és Cruz hiába tiltakozott, Twirl az ifjabb Pliniusra hivatkozott, aki szerint nincs olyan rossz könyv, amiben ne volna valami jó, és azt javasolta, hogy válogatás nélkül vásároljanak össze egész évfolyamokat a La Prensá-ból, háromezer-négyszáz példányt a Don Quijote különböző formátumú kiadásaiból, vegyék meg Balmes levelezését, vegyenek egyetemi szakdolgozatokat, számlákat, tájékoztatókat és színházi műsorfüzeteket. Minden, ami van, dokumentum, jelentette ki. Nierenstein is támogatta; don Alejandro "három zajos szombat múltán" elfogadta a javaslatot. Nora Erfjord lemondott a titkári tisztéről; egy új tag, Karlinski lett az utóda, aki Twirl bábja volt. Most ott halmozódnak egymásra a hatalmas csomagok, cédularendszer és katalógus nélkül, don Alejandro óriási házának hátsó traktusában és pincéjében. Július elején Irala egy hetet töltött a La Caledonia birtokon; a kőművesek már abbahagyták a munkát. Kérdésére azt válaszolta a munkavezető, hogy így rendelkezett a gazda, és most csak a napot lopják.

 

Annak idején egy jelentést írtam Londonban, ez most nem tartozik ide; pénteken fölkerestem don Alejandrót, hogy köszöntsem, és átadjam neki az irományomat. Fernández Irala is velem jött. Délután volt, és pampai szél járta át a házat. Az Alsina utcai nagykapu előtt egy háromlovas kocsi állt. Emlékszem, hogy görnyedezve cipelték az emberek a hátsó udvarba terhüket. Twirl erélyesen dirigált nekik. Mintha sejtett volna valamit, ott volt még Nora Erfjord és Nierenstein és Cruz és Donald Wren és még néhány kongresszusi tag. Nora megölelt és megcsókolt, s az a csók és az az ölelés más csókokat és más öleléseket juttatott eszembe. A néger boldogan és jóságosan megcsókolta a kezemet.

 

Az egyik szobában nyitva volt a pince négyszögletes csapóajtaja; a rakományadagok egymás után tűntek el a sötétben.

 

Hirtelen lépteket hallottunk. Még nem is láttam, de már tudtam, hogy don Alejandro lépett be. Szinte futva rontott a szobába.

 

Más volt a hangja; nem úgy beszélt, mint az a megfontolt úriember. aki szombati üléseinken elnökölt, se nem úgy, mint az a feudális földbirtokos, aki megtiltott egy késpárbajt, és aki Isten szavát prédikálta a gaucsóinak, de inkább ehhez az utóbbihoz hasonlított.

 

Nem nézett az senkire, csak kiadta a parancsot:

 

- Szedjenek össze mindent, amit oda lehánytak. Egyetlen könyv se maradjon a pincében.

 

Majd' egy óráig tartott a művelet. Akkora halmot raktunk a földes udvarban, hogy a legmagasabb embereknél is magasabb volt. Jöttünk-mentünk mindahányan; csak don Alejandro nem moccant.

 

- Most pedig gyújtsák fel az egészet - hangzott az újabb rendelkezés.

 

Twirl halálsápadt volt. Nierenstein csak ennyit tudott motyogni:

 

- A Világkongresszus nem lehet meg ezek nélkül a becses segédeszközök nélkül, amelyeket olyan nagy szeretettel válogattam össze.

 

- A Világkongresszus? - mondta don Alejandro. Gúnyosan nevetett, pedig sose láttam, hogy nevetett volna.

 

Van valami titokzatos gyönyörűség a pusztításban; fényesen ropogtak a lángok, s a falak mellett és a szobákban összecsődültek az emberek. Éjszaka, pernye és valami égett illat maradt az udvarban. Emlékszem, néhány kósza, fehér lap megmenekült, és ott hevert a földön. A fiatal nők szeretni szokták az idős férfiakat; Nora Erfjord is így szerette don Alejandrót, és most csak ezt mondta értetlenül:

 

- Don Alejandro tudja, mit csinál.

 

Irala most is irodalmias volt, és valami emlékezeteset akart mondani:

 

- Koronként el kell égetni az alexandriai könyvtárt.

 

Azután minden megvilágosodott:

 

- Négy teljes évbe telt, mire megértettem, amit most mondok. Most már tudom, hogy olyan óriási vállalkozásba kezdtünk, hogy ahhoz az egész világ kell. Nem csak néhány ripők, aki ott handabandázik egy isten háta mögötti tanya fészereiben. A Világkongresszus a világ első pillanatával kezdődött, és akkor is tovább folyik, amikor mi már csak por és hamu leszünk. Nincs olyan hely, ahol nem folyik. Azokban a könyvekben is ott van a Kongresszus, amelyeket elégettünk. Azok a kaledóniaiak is a Kongresszus részesei, akik tönkreverték a cézárok légióit. A kongresszus részese Jób a szemétdombon és Krisztus a keresztfán. Az a semmirekellő fiatalember is a Kongresszus részese, aki kurvákra fecsérli a pénzemet.

 

Nem tudtam türtőztetni magamat, és közbeszóltam:

 

- Don Alejandro, én is bűnös vagyok. Már megírtam a jelentésemet, amit most itt hozok, mégis tovább maradtam Angliában, és tékozoltam a pénzét egy nő kedvéért.

 

- Gondoltam, Ferri - folytatta don Alejandro. - A bikáim is a Kongresszus részesei. A Kongresszus részesei azok a bikák, amelyeket eladtam, és azok a sok mérföldre kiterjedő földek, amelyekből már semmi se az enyém.

 

Egy rémült hang szólalt meg, a Twirl hangja:

 

- Csak nem azt akarja mondani, hogy eladta a La Caledoniát?

 

Don Alejandro nyugodtan válaszolt:

 

- De bizony eladtam. Egy talpalatnyi földem se maradt, de nem bánom, hogy tönkrementem, mert most már tisztán látok. Talán most találkozunk utoljára, mert a Kongresszusnak nincs szüksége ránk, de most, ezen az utolsó éjszakán mindannyian fölkerekedünk, és megnézzük a Kongresszust.

 

Diadalmámor töltötte el. Miránk is átragadt a határozottsága és a bizakodása. Senki egy pillanatig se gondolta, hogy don Alejandro megbolondult. A téren egy nyitott kocsit béreltünk. Én felültem a bakra, a kocsis mellé, don Alejandro pedig kiadta az utasítást:

 

- Mester úr, bejárjuk a várost. Vigyen bennünket, ahova akar.

 

A néger fölkapaszkodott egy hágcsóra, és szüntelenül mosolygott. Sose tudom meg, hogy értett-e valamit is a dologból.

 

A szavak olyan jelképek, amelyek valami közös emléket fogalmaznak meg. Az az emlék, amit most akarok elmondani, csakis az enyém; akik velem együtt élték át, már meghaltak. A misztikusok olyasmiket idéznek föl, mint egy rózsa, egy csók, egy madár, mely minden madár, egy napkorongot, amely minden csillag és a napkorong, egy kancsó bor, egy kert vagy a szeretkezés. Én egyetlen ilyen metaforával se megyek semmire, ha érzékeltetni akarom azt a hosszú, mámorító éjszakát, amelyben boldogan és elcsigázva jártunk-keltünk, egész hajnalhasadásig. Alig szólaltunk meg, csak a kerekek és a paták robaja hallatszott a kövezeten. Virradat előtt, valami hitvány kis patak partján - talán a Maldonado volt, vagy talán a Riachuelo - Nora Erfjord csengő hangon rázendített Patrick Spens balladájára, don Alejandro pedig vele dörmögött néhány sort hamisan. Az angol szavak nem idézték föl bennem Beatrix képét.

 

- Rosszat akartam, de jót teszek - mormolta Twirl a hátam mögött.

 

Egy s más az emlékezetemben maradt abból, ami a szemünk elé került - a Recoleta nagy vöröses fala, a börtön nagy sárga fala, kér férfi, aki a szabályos utcasarkon táncolt, egy rácskerítés mögött egy sakktáblamintás kövezetű előcsarnok, a vasúti sorompó, az a ház, ahol lakom, egy piac, az áthatolhatatlan és nyirkos éjszaka - de semmi se fontos ezek közül a futólag észlelt dolgok közül, amik talán nem is ezek voltak, hanem mások. Csak az a fontos, hogy éreztük, hogy, ha titokban is, csakugyan létezett a tervünk, pedig nem is egyszer élcelődve beszéltünk róla, hogy ez a terv a mindenség volt és mi magunk. Esztendők folyamán reménytelenül kerestem annak az éjszakának a hangulatát; néha már azt hittem, hogy újra megtaláltam a zenében, a szerelemben, a homályos emlékezetben, de sose tért vissza, csak egyetlenegyszer, egy reggel, álmomban. Mire esküt tettünk, hogy senkinek se mondunk semmit erről a dologról, már szombat reggel lett.

 

Irala kivételével soha többé nem láttam őket. Iralával se hoztuk szóba soha ezt a történetet; minden szavunk szentségtörés lett volna. Don Alejandro Glencoe 1914-ben halt meg; Montevideóban temették el. Irala már egy évvel azelőtt elhalálozott.

 

Nierensteinnal találkoztam egyszer a Lima utcában, de úgy tettünk, mintha nem láttuk volna meg egymást.

 

Benyhe János fordítása