B

A filozófiatörténetben szereplő sok elmélet közül talán az idealizmus a legrégebbi és a legelterjedtebb. Ez Carlyle megfigyelése,{[17]} anélkül, hogy valaha is összeállíthatnánk az idealista gondolkodók végtelen jegyzékét; az általa említett filozófusokhoz még hozzátehetjük a platonikusokat, akik szerint az őstípusok az egyedüli létezők (Norris, Judah Abrabamel, Gemistus, Plótinosz), a teológusokat, akik szemében az istenségen kívül minden esetleges (Malebranche, Johannes Eckhart), a monistákat, akik az Abszolútum üres jelzőjévé tették a világegyetemet (Bradley, Hegel, Parmenidész)... Az idealizmus éppoly ősi, mint maga a metafizikai kétkedés: legbölcsebb védelmezője, George Berkeley a XVIII. században élte fénykorát; Schopenhauer{[18]} véleményével szemben úgy látjuk, hogy Berkeley érdeme semmiképp sem az volt, hogy ösztönösen fogta föl az említett elméletet, hanem az, hogy milyen érveket gondolt ki annak alátámasztására. Berkeley az anyagfogalom cáfolatára használta az érveit; Hume a tudat meghatározására; én most az időre szándékozom alkalmazni őket. Előbb azonban röviden összefoglalom Berkeley okfejtésének a lépéseit.

Berkeley tagadta az anyagot. Ne értsük félre, ez nem azt jelenti, hogy tagadta volna a színeket, szagokat, ízeket, hangokat és az érintéseket; csupán azt vetette el, hogy a külvilágot alkotó, imént említett észleléseken túl létezik még valami láthatatlan, valami megfoghatatlan, aminek anyag a neve. Tagadta, hogy létezhet olyan fájdalom, amit senki sem érez, szín, amelyet senki sem lát, forma, amelyet senki sem tapint. Azzal érvelt, hogy ha az észleléseinkhez hozzáteszünk egyfajta anyagot, azzal valamiféle megfoghatatlan, felesleges világot adunk hozzá a világhoz. Berkeley hitt az érzékek alkotta, látható világban, ám úgy gondolta, hogy az anyagi világ (mondjuk, ahogy Toland látta) csupán egy képzeletbeli kettőzés. Kifejtette: "Azt, hogy sem gondolataink, sem indulataink, sem a képzeteinkben kialakított ideák nem léteznek az elmén kívül, bárki hajlandó elismerni. Az én szememben az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy a különféle érzetek, vagyis az érzékekbe pecsételődő ideák, bárhogyan keveredjenek vagy kapcsolódjanak is egymással (azaz bármilyen objektumot alkossanak is), nem létezhetnek másként, mint az őket észlelő elmében... Azt mondom, hogy az asztal, amelyen írok, létezik; azaz látom és tapintom, és ha kimennék a dolgozószobámból, azt kellene mondanom, hogy létezett, értve ezen, hogy ha dolgozószobámban lennék, észlelhetném, vagy hogy valamely más szellem éppen észleli... Teljességgel felfoghatatlannak találom ugyanis, ha a nem gondolkodó dolgok abszolút létezéséről beszélnek, tekintet nélkül arra, hogy ezeket a dolgokat észlelte-e valaki. Lenni (esse) és észleltnek lenni (percipii) számunkra ugyanaz; és nem lehetséges, hogy az őket észlelő elmében vagy gondolkodó dolgokon kívül bármiféle létezéssel bírjanak."{[19]} A várható ellenvetésekre ezt válaszolta a 23. szakaszban: "Ámde - mondják Önök - bizonyára mi sem könnyebb, mint fákat elképzelni például a parkban, vagy könyveket egy dolgozószobában, noha senki sincs ott, aki észlelné őket. Erre azt felelem, hogy ezt valóban megtehetik minden nehézség nélkül; de hát, esedezem, mi más ez, mint hogy elméjükben bizonyos ideákat alkotnak, amelyeket könyveknek és fáknak neveznek, közben pedig mellőzik egy olyan személy ideájának megalkotását, aki észlelheti ezeket a tárgyakat? De vajon Önök nem észlelik vagy gondolják-e őket mindvégig? Ez az eset tehát nem felel meg a célnak, s csak azt tanúsítja, hogy Önök képesek elméjükben ideákat kialakítani vagy elképzelni, azt azonban nem, hogy lehetségesnek képzelhetnék gondolkodásuk tárgyainak az elmén kívüli létezését." Előzőleg, a 6. bekezdésben így vélekedett: "Egyik-másik igazság oly meghitt és nyilvánvaló az elme számára, hogy elég rányitni a szemünket, és máris meglátjuk. Szerintem ilyen fontos igazság az, hogy mindazok a dolgok, amelyek az eget és a földet benépesítik, egyszóval azok a testek, amelyek a világegyetem hatalmas rendszerét alkotják, nem állhatnak fenn egy elme nélkül, és létük abban áll. hogy észlelik vagy ismerik őket; következésképpen, ha én ténylegesen éppen nem észlelem őket, azaz nem léteznek az én elmémben vagy bármely más teremtett szellem elméjében, akkor vagy egyáltalán nem léteznek, vagy pedig valamely Örökkévaló Szellem elméjében állnak fenn." (Berkeley szerint Isten egy mindenütt jelen lévő szemlélő, akinek az a rendeltetése, hogy összefüggővé tegye a világot.)

Félreértelmezték az imént ismertetett elméletet. Herbert Spencer úgy véli,{[20]} hogy megcáfolhatja azzal az érveléssel, amely szerint ha egyszer a tudaton kívül semmi sem létezik, a tudat térben és időben szükségszerűen végtelen. A tudat időbeli végtelensége igaz állítás, ha arra gondolunk, hogy minden idő valójában valaki által észlelt idő, ám hamis, ha arra következtetünk, hogy a szóban forgó idő szükségszerűen végtelen számú évszázadot ölel fel; a tudat térbeli végtelensége elfogadhatatlan, hiszen Berkeley ismételten tagadta az abszolút teret.{[21]} Még ennél is érthetetlenebb az a hiba, amelyet Schopenhauer követ el,{[22]} amikor azt állítja, hogy az idealisták számára a világ csupán agyi jelenség; Berkeley ezzel szemben a következőket írta: "Az agy tehát, amelyről beszélsz, érzéki dolog lévén, csakis az elmében létezik. Mármost szeretném tudni, vajon ésszerűnek tartod-e azt a feltevést, hogy az elmében létező egyik idea vagy dolog váltja ki az összes többi ideát. És ha ez a véleményed, hogyan magyarázod, kérlek, ennek az eredendő ideának, vagyis magának az agynak a keletkezését?"{[23]} Az agy tulajdonképpen éppúgy a külvilág része, mint a Kentaur csillagképe.

Berkeley azt tagadta, hogy az érzéki benyomások mögött létezik egy-egy tárgy; David Hume pedig azt, hogy a változó észlelések mögött létezik egy alany. Az egyik az anyagot tagadta, a másik a szellemet; az egyik azt vetette el, hogy az egymást követő benyomásokhoz hozzátegyük az anyag metafizikai fogalmát, a másik pedig azt, hogy az egymást követő szellemi állapotokhoz hozzátegyük az ego metafizikai fogalmát. Oly logikus a berkeleyi érvek kiterjesztése, hogy - mint Alexander Campbell Fraser mondja - maga Berkeley is előre látta a következményüket, sőt a descartes-i ergo sum érvével igyekezett is megcáfolni. "...úgy tűnik nekem, saját gondolkodásmódodból és saját elveidből annak kellene következnie, hogy te csupán lebegő ideák rendszere vagy, amelyeket semmilyen szubsztancia nem támaszt alá. Szavakat értelem nélkül nem szabad használni. S mivel a szellemi szubsztanciának éppoly kevés értelme van, mint az anyagi szubsztanciának, az egyiket ugyanúgy el kell vetni, mint a másikat" - érvel Hülasz a Hülasz és Philonusz három párbeszédé-nek III., azaz utolsó darabjában, mintha csak David Hume érveit előlegezné. Hume később megerősíti ezt: "...valójában mind olyan különféle észleleteknek a sokasága vagy együttese csupán, melyek elképzelhetetlenül gyorsan váltogatják egymást... Az emberi szellem olyan, mint valami színház, ahol sorra fellépnek a különféle észleletek, jönnek és mennek, s a helyzetek végtelen változatosságban keverednek egymással... És ne hagyjuk magunkat félrevezetni a színház hasonlatától. Kizárólag maguk az egymást követő észleletek alkotják szellemünket, és a leghozzávetőlegesebb képzetünk sincs a színpadról, amelyen ezek a jelenetek lejátszódnak, vagy arról, hogy miféle anyagokból ácsolták ezt a színpadot.{[24]}

Ha egyszer elfogadjuk az idealista érvelést, azt hiszem, hogy lehetséges - talán kikerülhetetlen is -, hogy még messzebbre menjünk. Berkeley számára az idő "az elméjében lévő ideák egymásra következésétől elvonatkoztatva egyenletesen folyik... és minden létezőt felölel";{[25]} Hume számára pedig az "oszthatatlan pillanatokból tevődik össze"{[26]} Ám ha tagadjuk két kontinuum, az anyag és a szellem létét, valamint a teret is tagadjuk, vajon mi jogon tartjuk meg az időnek nevezett kontinuumot? A mindenkori (tényleges vagy feltételezett) észlelésen kívül nem létezik az anyag; a mindenkori szellemi állapoton kívül nem létezik a szellem; akkor a mindenkori jelen pillanatán kívül sem létezik az idő. Lássunk egy felettébb egyszerű pillanatot: nevezetesen Csuang-ce álombeli pillanatát.{[27]} Mintegy huszonnégy évszázaddal ezelőtt Csuang-ce egyik álmában lepkének látta magát, s mikor felébredt, nem tudta, hogy ember-e, aki álmában lepkének vélte magát, vagy pedig lepke, amely embernek álmodja magát. De ne az ébredés, hanem az álom pillanatával foglalkozzunk; vagyis annak egyik pillanatával. "Azt álmodtam, hogy lepke vagyok, amely a levegőben repked és semmit sem tud Csuang-ceről" - olvassuk az ősi szövegben. Sosem fogjuk megtudni, hogy Csuang-ce egy kertet látott-e, s úgy tűnt, hogy afölött repdes, vagy hogy egy mozgó, sárga háromszöget látott, amely nyilvánvalóan önmaga volt, az ellenben nyilvánvaló előttünk, hogy - jóllehet az emlékezetéből származott - szubjektív volt az a kép. A pszichofizikai párhuzamosság elve alapján egyszer majd kiderül, hogy milyen idegrendszeri változás felelt meg a szóban forgó képnek; Berkeley álláspontja szerint abban a pillanatban se Csuang-ce teste nem létezett, se a sötét hálószoba, amelyben álmodott, az csak az isteni értelemben lejátszódó észlelésként létezhetett. Hume még jobban leegyszerűsíti a történteket. Szerinte abban a pillanatban nem létezett Csuang-ce szelleme; csupán az álom színei léteztek, meg a bizonyosság, hogy ő lepke. Csuang-ce "észleletek sokaságának vagy együttesének" pillanatnyi meghatározódásaként létezett, amelyek akkor, négyszáz évvel Krisztus előtt Csuang-ce elméjét alkották; egy végtelen idősor n elemeként létezett n-1 és n+1 között. Az idealizmus számára csupán a szellemi folyamatok valósága létezik; értelmetlen kettőzésnek véli, ha az érzékszervek által felfogott lepkéhez hozzáteszünk egy objektív lepkét; éppilyen túlzásnak tartja azt is, ha egy egót adunk hozzá az említett folyamatokhoz. Azt állítja, hogy létezett álmodás, észlelés, de nem létezett álmodó, sőt még álom sem; azt állítja, hogy ha tárgyakat, illetve alanyokat emlegetünk, ködös mitológiába veszünk. Nos, ha egyszer minden lelkiállapot autonóm, ha egyszer megengedhetetlen és felesleges hozzákapcsolnunk bárminemű körülményt vagy egót, mi jogon jelölünk ki számára valamilyen helyet az időben? Csuang-ce azt álmodta, hogy lepke, s az álom közben nem Csuang-ce, hanem egy lepke volt. Ha egyszer eltöröltetett a tér és az én, hogyan kapcsoljuk össze az álom pillanatait az ébredés perceivel meg a kínai történelem feudális korszakával? Ez nem azt jelenti, hogy sosem tudjuk meg még megközelítőleg sem a szóban forgó álom dátumát; azt jelenti, hogy egy eseménynek, a földkerekség bármely eseményének időrendi meghatározása független az eseménytől, kívül áll rajta. Kínában közismert Csuang-ce álma; képzeljük el, hogy a szinte végtelenül sok olvasója közül valaki azt álmodja, hogy lepke, majd pedig hogy Csuang-ce. Képzeljük el - a véletlen nem zárja ki -, hogy ez az álom pontosan megismétli a mester álmát. Ha elfogadjuk az azonosságukat, felvetődik a kérdés: ez a két egybeeső pillanat vajon nem egy és ugyanaz a pillanat? Vajon nem elegendő-e egyetlen megismételt elem, hogy felboruljon és összekuszálódjék a világtörténel

Az idő tagadása kettős tagadás: tagadja egy sor elemeinek az egymásutániságát, s tagadja két sor elemeinek az egyidejűségét. Való igaz, hogy ha minden elem abszolút értékű, az elemek közti kapcsolat kimerül abban, hogy tudjuk: létezik efféle kapcsolat. Egy állapot akkor előz meg egy másikat, ha korábbinak tudjuk; G állapot akkor egyidejű H állapottal, ha egyidejűnek tudjuk őket. Szemben azzal az állítással, amelyet Schopenhauer az alapigazságok táblázatában fogalmazott meg,{[28]} egy-egy időtöredék nem tölti be egyidejűleg az egész teret, az idő nem mindenütt jelenlévő. (Persze az érvelésnek ebben a szakaszában már nem is létezik tér.)

Meinongnak a "felvevés"-ről (Annahme) alkotott elmélete elfogadja a képzeletbeli tárgyakat: így például a negyedik dimenziót, vagy Condillac érző szobrát, vagy Lotze feltételezett állatát, vagy épp - 1 négyzetgyökét. Ha a fent jelzett érvek helytállóak, eme ködös világba tartozik az anyag is, akárcsak az ego, a külvilág, a világtörténelem és mindannyiunk élete.

Továbbá az idő tagadása kifejezés kétértelmű is. Jelölheti Platón vagy Boëthius örökkévalóságfogalmát, egyszersmind Sextus Empiricus dilemmáit is. Ez utóbbi tagadja a múltat,{[29]} merthogy az már volt, akárcsak a jövőt, merthogy az még nincs, s úgy érvel, hogy a jelen osztható is, meg oszthatatlan is. Azért nem oszthatatlan, mert akkor nem volna kezdete, amely a múlthoz kapcsolhatná, se vége, amely a jövőhöz köthetné, sőt még közepe sem volna, mert aminek nincs eleje, se vége, annak közepe sincs; azért nem osztható, mert akkor volna benne egy olyan rész, amely már volt, s egy olyan, amely még nincs. Ergo a jelen nem létezik, s minthogy nem létezik se a múlt, se a jövő, az idő sem létezik. F. H. Bradley újra felfedezi és továbbfejleszti e nyugtalanító gondolatot. Kifejti,{[30]} hogy ha a most felosztható további "mostakra", semmivel sem kevésbé bonyolult, mint maga az idő, ha pedig nem osztható fel, az idő csupán időtlen dolgok közti puszta kapcsolat. Láthatjuk, hogy ezek az okfejtések először a részeket tagadják, azután az egészet; én ellenben az egészet vetem el, utána pedig felmagasztalok minden egyes részt. Berkeley és Hume eszmefuttatása révén íme elérkeztem Schopenhauer véleményéhez: "...az akarat megismerésének formája, formája tehát az életnek vagy a realitásnak, tulajdonképpen csak a jelen, nem a jövő és nem a múlt; ezek csak a fogalomban, csak a megismerés összefüggésében léteznek, amennyiben a megismerés az ok elvét követi. A múltban senki ember még nem élt, és a jövőben sem fog élni, hanem a jelen minden élet egyedüli formája, egyszersmind azonban biztos birtoka is, melyet senki el nem ragadhat tőle... Az időt végtelenül forgó körhöz hasonlíthatjuk: a mindenkor aláereszkedő fél lenne a múlt, a mindenkor emelkedő a jövő; fent pedig az oszthatatlan pont, amelyet a tangens érint, az lenne a kiterjedés nélküli jelen: ahogy az érintő nem forog el s tovább a körrel, így a jelen sem, az objektum érintési pontja, melynek formája az idő, a szubjektummal, melynek nincs formája, mert nem tartozik a megismerhetőhöz, hanem minden megismerhetőnek a feltétele..."{[31]}

Egy V. századi buddhista értekezés, a Visuddhimagga (A Tisztaság Útja) ugyanezzel a képpel mutatja be ugyanezt a tant: "Szigorúan véve, egy-egy lény élete ugyanaddig tart, ameddig egy gondolat. Amint a kocsikerék forgás közben egyszerre csak egyetlen ponton éri a földet, úgy az emberi élet is addig tart, ameddig egyetlen gondolat."{[32]} Más buddhista szövegek szerint a világ naponta hat és fél milliárdszor megsemmisül és feltámad, s minden ember merő illúzió, melyet szédítő sebességgel sorjázó, pillanat-éltű, magányos emberek hoznak létre. "Egy múltbéli pillanat embere - figyelmeztet a Visuddhimagga - már élt, de nem él s nem is fog élni; egy jövőbeni pillanat embere élni fog, de nem élt, s nem is él; a jelen pillanat embere él, de nem élt, s nem is fog élni."{[33]} Ez összevethető Plutarkhosz álláspontjával: "A tegnap embere meghalt a ma emberében, a ma embere meghal a holnapéban."{[34]}

And yet, and yet... Az időrend tagadása, az én tagadása, a csillagvilág tagadása: megannyi nyilvánvaló kétségbeesés, egyszersmind titkos vigasz. Sorsunk (ellentétben Swedenborg poklával s a tibeti mitológia poklával) nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó; tigris, amely széttép, ám én vagyok az a tigris; tűz, amely elemészt, ám én vagyok az a tűz. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.

Freund, es ist auch genug. Im Fall du mehr willst lesen,

So geh und werde selbst die Schrift und selbst das Wesen.{[35]}

Scholz László fordítása

{[1]} "Nem volt idő előttem, s utánam sem leszen, / Énvelem született és sírba tér velem."

{[2]} A buddhizmus egyetlen ismertetője sem mellőzi a Milinda Panhá-t, ezt a II. századi apologetikai művet, amely beszámol egy vitáról, amely Baktriané királya, Menandrosz és Nagaszena barát közt folyt le. Ez utóbbi azzal érvel, hogy amint a király szekere nem azonos a kerekekkel, se a kocsiládával, se a tengellyel, se a rúddal, se a járommal, úgy az ember sem azonos a matériával, a formával, a benyomásokkal, az eszmékkel, az ösztönökkel vagy a tudattal. Nem is az iménti elemek kombinációja, ám rajtuk kívül sem létezik... A sok napon át tartó vita végén Menandrosz (Milinda) áttér Buddha hitére.

A Milinda Panhá-t Rhys Davids fordította angolra (Oxford, 1890-1894).

{[3]} Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről, 3. (Fehér Márta fordításai)

{[4]} A világ mint akarat és képzet, I, 1, 1. (Tandori Ágnes fordítása)

{[5]} Hülasz és Philonusz három párbeszéde, II. (Vámosi Pál fordításai)

{[6]} The Mind of Man, VIII, 1902.

{[7]} Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről, 10. és 116.

{[8]} Értekezés az emberi természetről, I, IV, 2.

{[9]} Hülasz és Philonusz három párbeszéde, III.

{[10]} Im. I, IV, 6. A Hume-idézetek Bence György fordításai.

{[11]} Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről, 98.

{[12]} Im. I, II, 2.

{[13]} Az olvasó kedvéért két álom közti pillanatot választottam példaként, azaz egy irodalmi s nem pedig történelmi pillanatot. Ha ezt bárki megtévesztésnek véli, tegyen a helyére egy másik példát; ha tetszik, a saját életéből is veheti.

{[14]} Szocializmusról, kapitalizmusról nőknek, 84. Bp., 1945, 452. old. (Goda Géza fordítása)

{[15]} A természetről, I, 830.

{[16]} The World and the Individual, II, 139.

{[17]} Novalis, 1829.

{[18]} A világ mint akarat és képzet, II, 1.

{[19]} Lásd a {3. jegyzet}et.

{[20]} The Principles of Psychology, VIII, 6.

{[21]} Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről, 116; Siris, 266.

{[22]} Im. II, 1.

{[23]} Lásd az {5. jegyzet}et.

{[24]} Im. I, IV, 6.

{[25]} Lásd a {11. jegyzet}et.

{[26]} Im. I, II, 3.

{[27]} Lásd Herbert Allen Giles: Chuang Tzu, 1889.

{[28]} Im. II, 4. Előtte már Newton a következőket írta: "Minden térrészecske örök, minden oszthatatlan időtartam egyszerre van mindenütt." (Principia, 111, 42.)

{[29]} Adversus mathematicos, XI, 197.

{[30]} Appearance and Reality, IV.

{[31]} Im. I, 4, 54. (Tandori Ágnes fordítása)

{[32]} Radhakrishnan: Indian Philosophy, I, 373.

{[33]} Im. I, 407.

{[34]} De E apud Delphos, 18.

{[35]} "Barátom, most elég. S ha többet kér a lélek, / menj és légy magad az Írás, magad a Lényeg." Angelus Silesius: Arkangyali Vándor, VI, 263 (1675) (Szabó Lőrinc fordítása)

A KLASSZIKUSOKRÓL

Kevés tudomány lehet olyan érdekes, mint az etimológia; ez azzal magyarázható, hogy beláthatatlan átalakulásokon megy át a szavak eredeti jelentése az idők folyamán. Ám a jelentésváltozások feltárása után - amelyek olykor szinte paradoxonként hatnak - semmit sem vagy nem sokat segít egy-egy fogalom tisztázásában, ha ismerjük az adott szó eredetét. Ha tudjuk, hogy a kalkulus latinul "kövecskét" jelent, s hogy a számok feltalálása előtt a püthagoreusok ilyen köveket használtak, ezzel még nem fejtettük meg az algebra titkait; ha tudjuk, hogy a hipokrita jelentése "színész", "személy", "álarc" volt, ez még nem ad semmiféle használható eszközt az etika tanulmányozásához. A "klasszikus" szó mai értelmének a meghatározásához ugyancsak meddő az az ismeret, hogy ez a melléknév a latin classis, "flotta" főnévből ered, s hogy az csak később vette át a "rend" jelentést. (Említsük meg futólag, hogy a "shipshape" is hasonlóan fejlődött.)

Mit értünk ma klasszikus művön? Itt van karnyújtásnyira tőlem Eliot, Arnold és Sainte-Beuve meghatározása - bizonyára mindegyik ésszerű és pompás -, s előnyömre válna, ha ilyen jeles szerzők véleményével fejezném ki egyetértésemet, mégsem veszem elő a definícióikat. Elmúltam hatvanéves; ebben a korban az azonosságok vagy az újdonságok keresése helyett inkább már az a fontos, hogy mit tart igaznak az ember. Ezért most csak a magam gondolataira szorítkozom.

Herbert Allen Giles kínai irodalomtörténete{[1]} adta az első ösztönzést. A mű második fejezetéből megtudtam, hogy Konfucius öt kanonikus szövege közül a Ji Csing, azaz a Változások könyve az egyik, s hogy az hatvannégy hexagramból áll, kimerítvén a hat teljes vagy osztott sor valamennyi lehetséges kombinációját. Az egyik változatban például függőleges elrendezéssel két teljes, egy osztott és három teljes sor van. Állítólag egy mitikus őscsászár fedezte fel egy szent teknőc páncélján ezeket a sémákat. Leibniz bináris számrendszert vélt kiolvasni a hexagramokból; volt, aki titokzatos filozófiát látott bennük; volt, aki - mint Wilhelm - jóslásra alkalmas eszközt, mondván, hogy a hatvannégy alakzat megfeleltethető a cselekvésekben vagy folyamatokban meglévő hatvannégy szakasznak; volt, aki törzsi szótárnak tartotta; mások pedig naptárnak. Emlékszem, hogy Xul Solar annak idején pálcikákat vagy gyufaszálakat használt a szöveg értelmezéséhez. A Változások könyve ki van téve annak a veszélynek, hogy a külföldiek szemében puszta "chinoiserie"-nak tűnhet; pedig évezredeken át roppant műveltségű emberek nemzedékei áhítattal forgatták, újra meg újra elolvasták, s olvasni is fogják. Konfucius azt mondta a tanítványainak, hogyha megtoldaná a sors még száz esztendővel az életét, az idő felét e mű és a kommentárjai - avagy a szöveg "szárnyai" - tanulmányozására fordítaná.

Szándékosan választottam szélsőséges példát, olyan olvasmányt, amihez hit kell. Most rátérek a tételemre. Klasszikus az a könyv, amelyet egy nemzet vagy egy nemzetcsalád, vagy a múló idő akaratából úgy olvasunk, mintha annak a lapjain minden oly tudatos, végzetes és mélységes volna, mint a kozmosz, s mintha abban minden végtelenül értelmezhető volna. Természetesen sokféle lehet ez az akarat. A németek és az osztrákok szemében zseniális mű a Faust; mások szerint az unalmasság egyik legékesebb példája, akárcsak Milton Visszanyert Paradicsoma vagy Rabelais műve. Úgy tűnik, hogy még sokáig halhatatlan marad Jób könyve, az Isteni Színjáték, a Macbeth (számomra még néhány északi saga is), csakhogy semmit sem tudunk a jövőről, mindössze azt, hogy más lesz, mint a jelen. Könnyen lehet, hogy egy-egy vonzalom csupán babona.

Nem kenyerem a bálványrombolás. 1930 táján Macedonio Fernández hatására úgy véltem, hogy csak néhány szerző kiváltsága a szépség; most már tudom, hogy közkincs, és hogy egy-egy középszerű író esetleges lapjairól vagy akár egy utcai beszélgetésből is felragyoghat. A maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, hogyha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot. A nyelvi korlátokon túl politikai és földrajzi gátak is hatnak. Skóciában klasszikusnak számít Burns; a Tweedtől délre ellenben eltűnik Dunbar vagy Stevenson mellett. Egy-egy költő dicsősége végül is azoknak a névtelen nemzedékeknek a lelkesedésén vagy közömbösségén múlik, amelyek - könyvtáruk magányában - újabb és újabb próbának vetik alá a művek maradandóságát.

Lehet, hogy az irodalom örökké azonos érzelmeket vált ki, ám érvényességét megőrizendő, állandóan változó - legalábbis enyhén változó - eszközökkel kell élnie. Mihelyt felismeri őket az olvasó, már használhatatlanok. Ezért veszélyes azt állítani, hogy léteznek klasszikus művek, s hogy örökké azok is maradnak.

Senki sem hisz saját művészetében és fortélyaiban. Most - 1965 egyik utolsó délutánján -, minekutána elfogadtam, hogy Voltaire és Shakespeare végtelen dicsősége megkérdőjelezhető, Schopenhauer és Berkeley maradandóságában hiszek.

Nem az a klasszikus mű, ismétlem, amely ilyen vagy olyan elengedhetetlen érdemekkel rendelkezik; hanem az a könyv, amelyet az emberek - a legkülönbözőbb okoktól vezéreltetve - nemzedékeken át előlegezett áhítattal és titokzatos hűséggel olvasnak.

Scholz László fordítása

{[1]} A History of Chinese Literature, 1901.

III. kötet: A tükör és a maszk - elbeszélések

LAZARUS MORELL, A SZÖRNYŰSÉGES MEGVÁLTÓ

A TÁVOLI OK

1517-ben Bartolomé de las Casas atya szíve megesett az indiánokon, akiket felőrölt az Antillák aranybányáinak munkapokla, s azt javasolta V. Károly császárnak, hozzanak négereket, hogy azokat őrölje fel az Antillák aranybányáinak munkapokla. Az emberbarátság e különös változatának végtelenül sokat köszönhetünk: Handy bluesait, az uruguayi ügyvéd festő, Don Pedro Figari párizsi sikerét, az ugyancsak uruguayi Don Vicente Rossi fanyar prózáját, Abraham Lincoln mitológiai nagyságát, a függetlenségi háború ötszázezer halottját, a katonai nyugdíjakra költött háromezer-háromszázmilliót, a képzeletbeli Falucho szobrát, a lincselés szó felvételét az Akadémiai Szótár tizenharmadik kiadásába, az Alleluja című lehengerlő filmet, a heves szuronyrohamot, amelyet Soler intézett a Mulattok és négerek élén a Cerritón, Izé kisasszony báját, a négert, akit Martín Fierro gyilkolt meg, az El Manisero című siralmas rumbát, Toussaint Louverture vakmerő és bebörtönzött napóleonságát, a keresztet és kígyót Haitiban, a papaloi késének áldozatul esett kecskék vérét, az habanerát, a tangó szülőanyját s a kandomblét.

Ezenkívül: Lazarus Morellnek, a szörnyűséges megváltónak bűnös és káprázatos életét.