II

Amikor megszabadultam ettől a lidércnyomástól, megkötözve hevertem egy hosszúkás kőfülkében, mely nem volt nagyobb egy közönséges sírboltnál, s melyet csak felületesen vájtak a hegyoldalba. Az oldalfalak nedvesek voltak, inkább az idő, mintsem emberi kéz csiszolta ki őket. Gyötrelmes lüktetést éreztem a mellemben, égetett a szomjúság. Feltápászkodtam, és gyengén fölkiáltottam. A hegy lábánál hangtalanul folydogált egy szennyes vizű patak, törmelék és homok lassította futását; a túlsó partján (a nap első vagy utolsó sugaraiban) ott csillogott a Halhatatlanok Városa. Falakat, boltíveket, homlokzatokat és fórumokat láttam: fundamentuma egy kőfennsík volt. A hegyet és völgyet az enyémhez hasonló, szabálytalan fülkék szabdalták. A homokban sekély gödrök voltak; ezekből a nyomorúságos üregekből (meg a fülkékből) szürkés bőrű, bozontos szakállú, mezítelen emberek meredtek elő. Úgy hittem, felismerem őket: a trogloditák állatias fajtájához tartoznak, akik elárasztják az Arab-öböl partját és az etiópiai barlangokat; egy cseppet sem csodálkoztam, hogy nem beszélnek, s azon sem, hogy megeszik a kígyókat.

A sürgető szomjúság vakmerővé tett. Úgy véltem, harminclábnyira lehetek a homoktól; lehunyt szemmel, hátrakötözött kézzel vetettem le magam a hegyoldalból. Összevérzett arcomat a sötétlő vízbe merítettem. Ittam, mint az állatok. Mielőtt újra álomba és káprázataimba merültem, ki tudja, miért, néhány görög szót ismételgettem: "A gazdag trósz törzsek, kik Zeleát lakták, s éjszínű Aiszéposz folyamából ittak..."

Nem tudom, hány nap, hány éjszaka múlt el felettem. Gyötrődtem, képtelen voltam visszamenekülni az üregbe, ott hevertem, mezítelenül az ismeretlen homokban, tűrtem, hogy a hold meg a nap játszadozzék baljós sorsommal. A barbárságukban oly gyerekes barlanglakók mit sem tettek azért, hogy életben maradjak vagy elpusztuljak. Hasztalan kértem őket, hogy végezzenek velem. Egy napon aztán egy kovakő élén elvágtam kötelékeimet. Egy másik napon felálltam, s első ízben koldulhattam vagy lophattam magamnak - én, Marcus Flaminius Rufus, egy római légió katonai tribunusa - az első adag undorító kígyóhúst.

A sóvárgás, hogy megpillanthassam a Halhatatlanokat, hogy megérinthessem az emberfeletti Várost, szinte aludni se hagyott. Mintha kívánságomban osztoznának, a trogloditák sem aludtak: kezdetben úgy véltem, engem figyelnek, később meg, hogy rájuk ragadt nyugtalanságom, mintha kutyák volnának. Hogy elhagyjam a barbár vidéket, a legnépesebb napszakot választottam, az alkony óráját, mikor majd' minden ember kiemelkedik a gödrökből és üregekből, s nézi - de nem látja - a naplementét. Fennhangon imádkoztam, nem is annyira az istenek kegyéért könyörögtem, inkább a néptörzset akartam megfélemlíteni a tagolt beszéddel. Átkeltem a patakon, melyet homokzátonyok szelídítettek, s elindultam a Város felé. Két vagy három alak követett botladozva. Csenevész termetűek voltak (akár a többi fajtabeli); nem keltettek félelmet, inkább undort. Megkerültem néhány szabálytalan mélyedést, melyeket kőbányának néztem; a város nagysága elkápráztatott, azt hittem, már közel járok hozzá. Éjféltájban léptem falainak fekete árnyékába, mely bálványformákat rajzolt a sárga homokra. Valami szent borzadály feltartóztatott. Az újdonság és a sivatag olyan gyűlöletes az ember számára, hogy örültem, amiért egy troglodita végig elkísért. Lehunytam a szemem, és (álomtalanul) vártam, hogy felvirradjon a nap.

Elmondtam már, hogy a Város egy kőfundamentumon emelkedett. A fennsík, mely sziklafalnak látszott, éppoly nehezen volt járható, mint a falak. Hasztalan fárasztottam lábaimat: a fekete fundamentum a legcsekélyebb törést sem mutatta, a változatlanul egyforma falakon mintha egyetlen kapu sem nyílna. A nap heve elől egy üregbe menekültem; az alján kútra leltem, a kútban lépcsőre, mely a mélység ködébe veszett. Elindultam lefelé; mocskos galériák zűrzavarán át tágas, kör alakú, alig látható kamrába jutottam. A pincének kilenc ajtaja volt; nyolc egy labirintusba nyílott, mely csalárd módon ugyanabba a kamrába torkollott; a kilencedik (egy újabb labirintuson át) egy másik kerek kamrába vezetett, mely hasonlatos volt az elsőhöz. Nem tudom, összesen hány kamra következett; balszerencsém és nyugtalanságom megsokszorozta számukat. Ellenséges volt a csend, és csaknem tökéletes; más zaj nem is volt ebben a mélységes kőhálózatban, csak az a föld alatti légáramlás, melynek okát fel nem fedezhettem; a rozsdás vízsugarak hangtalanul vesztek a sziklák közé. Szörnyű módon megszoktam ezt a kétes világot; el nem képzelhettem, hogy valami más is létezhet a kilenc ajtóval ellátott pincéken és a hosszú, föld alatti helyiségeken kívül, amelyek mindig elágaznak. Nem tudom, mennyi ideig bolyonghattam a föld alatt; tudom, hogy visszavágyódásomban összetévesztettem a barbárok vad faluját zöld lugasos szülővárosommal.

Egy folyosó mélyén egy nem várt fal zárta el utamat, távoli fény hullott rám. Felemeltem elvakult szememet: a szédítő magasban egy darabka kör alakú eget pillantottam meg, mely olyan kék volt, hogy szinte bíborszínűnek látszott. A falon vaslépcsők meredeztek. Fáradtságtól erőtlenül kapaszkodtam felfelé, s csak azért álltam meg néha, hogy botorul zokogjak örömömben. Lassanként megláttam a toronycsúcsokat és domborléceket, a háromszögletű tetőgerinceket és boltozatokat, a gránit és a márvány kusza pompáját. Így kapaszkodtam fel az egymásba fonódó sötét labirintusok vak régiójából a ragyogó Városba.

Egy terecske-, jobban mondva udvarfélén bukkantam fel. Egyetlenegy változó magasságú és szabálytalan épület fogta körül; ehhez a kusza épülethez tartoztak a különféle kupolák és oszlopok. E bámulatos monumentum régies építkezése fogott meg legjobban. Megéreztem, hogy régebbi, mint az emberek, régebbi, mint a föld. Ezt az örök ősiséget (jóllehet szörnyűségesnek hat az ember szemében) illőnek találtam a halhatatlan építők munkájához. Kezdetben óvatosan, később közönyösen, végül kétségbeesetten bolyongtam az áttekinthetetlen palota lépcsőin és padlatán. (Később megbizonyosodtam, hogy a lépcsők magassága és kiterjedése nem egyforma, s így megértettem különös fáradtságom okát.) Ez a palota az istenek alkotása, gondoltam kezdetben. Bejártam a lakatlan helyiségeket, s helyesbítettem: Az istenek, akik építették, meghaltak. Felfigyeltem a különcségekre, s azt mondtam: Az istenek, akik építették, őrültek voltak. Jól tudom, érthetetlen rosszallással mondtam, csaknem lelkifurdalással, mely inkább szellemi irtózatból, nem pedig érzékelhető félelemből eredt. A mérhetetlen ősiségnek ehhez a képéhez újabbak járultak: a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség képe. Átvergődtem egy labirintuson, de a Halhatatlanok ragyogó Városa félelemmel és irtózattal töltött el. A labirintus az emberek megtévesztésére alkotott építmény; szimmetrikus formákban bővelkedő architektúrája e célnak van alárendelve. A tökéletlenül felderített palotában azonban nem volt célja az architektúrának. Bőven akadt benne kijárat nélküli folyosó, elérhetetlenül magas ablak, díszes ajtó, mely valami cellába vagy kútba nyílt, képtelen fordított lépcső, melynek fokai és korlátjai lefelé fordultak. Más lépcsők a puszta térben simultak egy monumentális falhoz, és véget értek, mielőtt bárhová elvezettek volna; két-három fordulat után belevesztek a kupolák homályos magasába. Nem tudom, vajon a felsorolt példák mindegyike helytálló-e; azt tudom, hogy sok éven át kísértették lidérces álmaimat, már nem tudhatom, hogy ez vagy az a jellegzetesség a valóság leírása-e vagy azoknak a formáknak a megfogalmazása, melyek éjszakáim nyugalmát zavarták. Ez a Város (gondoltam) olyan szörnyű, hogy puszta létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatag közepében rejtőzködik, megfertőzi a múltat és a jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor vagy boldog. Nem kívánom leírni a várost; az összefüggéstelen szavak káosza, egy tigris vagy bika teste, melyben összehangoltan és gyűlölködve fogak, belső szervek s fejek nyüzsögnek szörnyűségesen, talán megközelítő képet adhat róla.

Nem emlékszem visszatérésem szakaszaira a porladozó és nyirkos kripták között. Csak azt tudom, hogy mindig attól féltem, hogy az utolsó labirintust elhagyva, megint csak körülfog a gyalázatos Halhatatlanok Városa. Semmi másra nem emlékszem. Ezt a leküzdhetetlen feledést talán önként vállaltam; talán szökésem körülményei voltak annyira háládatlanok, hogy egy ugyancsak feledésbe merült napon megesküdtem: elfeledem őket.