EVERYTHING AND NOTHING

Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények tanúsága szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fantasztikus és túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt, amiről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az emberiség egyik ősi szertartásának gyakorlása lehet az, amit keres, és egy hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa. Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte azt a hivatást, amelyre szánva volt, a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza, hogy ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is elhangzott, és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett többé Ferrex vagy Tamerlán, és újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a gondolata, hogy maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus történeteket. Ily módon, miközben teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette, ami a test rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki nem törődik a jóslat intésével, Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Macbeth, aki a boszorkákkal beszélget a kietlen parton, akik egyben a Párkák is. Senki nem volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Próteuszhoz hasonlóan a Létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve valamelyik félreeső zugában elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy úgysem értik el; így mondja el Richárd, hogy egy személyben sokak szerepét játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy: "Én nem az vagyok, aki vagyok." Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely megírására ihlette.

 

Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel elfogta az undor és a borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál, elválik és dallamosan haldokol. Ugyane napon elhatározta, hogy eladja színházát. Egy hét se telt belé, hazalátogatott szülőfalujába, ahol viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama másikakkal, amelyeket múzsája magasztalt, s melyeket mitológiai utalások és latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba vonult impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött, és szenvedélyesen érdeklődik a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az állapotban diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül minden patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.

 

A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé járult, és azt mondta neki: "Én, aki annyi ember voltam hasztalan, végre egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok." Isten hangja így felelt neki egy szélvész közepéből: "Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint ahogy te megálmodtad művedet, William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike vagy te is, aki, mint én, mindenki vagy és mint én, senki sem."

 

Somlyó György fordítása

 

RAGNARÖK

 

Az álomban (írja Coleridge) épp azokat a benyomásokat jelenítik meg a képek, amelyeket mi a hatásuknak vélünk; nem azért rettegünk, mert egy szfinx kísért bennünket, hanem azért álmodunk egy szfinxről, mert magyarázatot akarunk adni a rettegésünkre. Ha ez így van, akkor hogy is tudná közvetíteni az álomképek puszta elmondása azt a döbbenetet, elragadtatást, riadalmat, fenyegetést és ujjongást, ami ma éjjel szőtte át az álmomat? Azért megkísérlem elmondani; az, hogy egyetlen jelenetből állt, talán semlegesíti vagy mérsékli az alapvető nehézséget.

 

A helyszín: a Bölcsészettudományi Kar; az időpont: alkonyat. Egy kicsit (ahogy az az álmokban lenni szokott) minden más volt; némi túlzás módosította a dolgokat. Vezetőket választottunk; jómagam Pedro Henríquez Ureńával társalogtam, aki az ébrenlét-világban már sok-sok éve halott. Egyszerre csak tüntetők vagy utcai zenészek ricsaja zavart meg bennünket. Emberi és állati kiáltozás hallatszott a Bajo felől. Felordított egy hang: "Ott jönnek!", utána pedig: "Az Istenek! Az Istenek!" Négy-öt személy vált ki a csődületből, és elfoglalták az Aula Magna pódiumát. Mindannyian sírva tapsoltunk; az Istenek tértek vissza több száz éves száműzetésből. A pódium felnagyította az alakjukat, s ők hátravetett fejjel, kihúzott mellel, büszkén fogadták a hódolatunkat. Egyikük egy ágat tartott a kezében (az nyilvánvalóan összhangban volt az álmok egyszerű botanikájával); másikuk széles mozdulattal nyújtotta ki a kezét: egy mancs volt; Janus egyik arca gyanakodva figyelte Thot görbe csőrét. Aztán valamelyikük, már nem tudom, ki, talán a taps ingerlő hatására önfeledt kotkodácsolásban tört ki, ami hihetetlenül nyersen, egy kicsit gargalizálásnak, egy kicsit fütyülésnek hangzott. Attól a pillanattól fogva megváltoztak a dolgok.

 

Az egészet az a (talán túlzott) gyanú indította el, hogy az Istenek nem tudtak beszélni. A több évszázados kegyetlen vándorélet elsorvasztott bennük minden emberi tulajdonságot; az iszlám félhold és a római kereszt könyörtelenül bánt a menekültekkel. A roppant alacsony homlok, a sárgálló fogazat, a ritkás - mulattokra vagy kínaiakra jellemző - bajusz és az állati pofa jól mutatta az olümposzi törzs elkorcsosulását. Ruházatuk nem tisztes, erkölcsös szegénységről árulkodott, hanem a Bajo menti játékbarlangok és bordélyok bűnözői luxusáról. Szegfű piroslott egy gomblyukban; tőr alakja rajzolódott ki egy testhez simuló zakó alatt. Hirtelen megéreztük, hogy ez az utolsó dobásuk, és hogy éppolyan ravaszok, tudatlanok és kegyetlenek, mint az öreg ragadozó madarak, és ha engednénk, hogy elhatalmasodjék rajtunk a félelem vagy a szánalom, végül elpusztítanának bennünket.

 

Elővettük a súlyos pisztolyokat (egyszerre csak pisztolyok tűntek fel az álomban), és felszabadultan megöltük az Isteneket.

 

Scholz László fordítása

 

INFERNO, I, 32

 

A XII. század utolsó éveiben, a nappali szürkület és az esti szürkület közt egy párduc szeme előtt feltűnik néhány fatábla, függőleges vasrúd, többféle férfi és nő, egy nagy fal és talán egy avarral telt kőeresz. Nem tudta, nem tudhatta, hogy szeretetre vágyik és kegyetlenségre meg a húsmarcangolás forró élvezetére és a szarvasszagot hozó szélre, de valami szorongatta, valami tiltakozott benne, s akkor Isten így szólt hozzá egy álomban: "Ebben a börtönben kell élned és halnod, hogy egy ember - én tudom, hogy ki - meghatározott számú alkalommal szemügyre vehessen, emlékezetében tartson, és hogy alakodat és jelképedet belevegye egy költeménybe, aminek megvan a kijelölt helye a világegyetem történetében. Rabság a sorsod, de egy szóval majd hozzájárulsz a költeményhez." Isten világosságot küldött - az álomban - a tudatlan állat elméjére, így az megértette az érveit, elfogadta a sorsát, de amikor felébredt, csupán valamiféle homályos belenyugvás, hősi tudatlanság volt benne, mert a világ gépezete túlságosan bonyolult egy együgyű vadállat számára.

 

Évek múltán Dante Ravennában haldoklott, éppakkora igazságtalanságban és éppakkora magányban, mint bárki más. Isten feltárta előtte - egy álomban - életének és munkájának titkos célját; Dante meglepődve tudta meg végre, hogy ki ő és mi ő, és áldotta a sok keserűséget. A hagyomány szerint, amikor felébredt, úgy érezte, hogy valami végtelen dolgot kapott és vesztett el, amit nem tud majd visszaszerezni, még csak megpillantani sem, mert a világ gépezete túlságosan bonyolult az együgyű ember számára.

 

Scholz László fordítása

 

BORGES MEG ÉN

[BORGES Y YO]

 

Mindig minden a másikkal, Borgesszel történik. Én járok-kelek Buenos Airesben, gépiesen meg-megállok egy kapuboltozat vagy egy patio rácsa előtt. Borgesről postán szerzek híreket, nevével egy tanári pályázaton vagy valami életrajzi lexikonban találkozom. Szeretem a homokórákat, a térképeket, a XVIII. századi tipográfiát, a kávé ízét és Stevenson prózáját; a másik is osztja e kedvteléseimet, bár nem minden leereszkedés nélkül, aminek folytán azok kissé megjátszottnak látszanak. Túlzás volna azt állítani, hogy kapcsolataink rosszak. Én csak azért élek, azért vagyok még mindig életben, hogy Borges nyugodtan sodorhassa tovább irodalmának fonalát, engem viszont ez az irodalom igazol. Készséggel elismerem, hogy sikerült neki néhány valamirevaló lapot írnia, de énrajtam ezek a lapok mit sem változtatnak, bizonyára azért, mert ami jó, senkinek se a tulajdona, még az övé se, csakis a nyelvé és a hagyományé. Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de biztosan mindenemet átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Spinoza megértette, hogy minden a világon önnön létében akar tovább élni, a kő örökkétig kő akar maradni, és a tigris tigris. De énnekem Borgesben kell tovább élnem, nem önmagamban (amennyiben egyáltalán vagyok valaki). Pedig az ő könyveiben kevésbé ismerek magamra, mint nem egy más könyvben vagy némely gitár buzgó pengetésében. Évekkel ezelőtt megpróbáltam elszakadni tőle, lemondtam a külvárosi mitológiákról, a térrel és idővel játszottam, de most már ezek a játékok is Borgeshez tartoznak, és nekem valami mást kellene kitalálnom. Életem ilyesformán folytonos menekülés, amelynek során mindent elveszítek, és mindenem vagy feledésbe megy, vagy átmegy az ő tulajdonába.

 

Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk írja e sorokat.

 

Somlyó György fordítása

 

AZ AJÁNDÉKOK VERSE

[POEMA DE LOS DONES]

 

María Esther Vázqueznek

 

Senki ne süllyedjen könnyig, se gáncsig,

Isten mesteri rendelését látva,

Kinek fejedelmi iróniája

Könyvet adott nekem s hozzá homályt is.

 

Gazdájává e könyvek városának

Kihúnyt szemet tett, amely csak az álmok

Könyvtárában böngészhet a megszállott

Sorok között, miket a hajnal átad

 

Sóvárgásának. Már eleve vesztett

Ügy e könyv-zuhogást kínálnia,

Mely végtelen, mint Alexandria

Könyvtárában az elhamvadt tekercsek.

 

Étlen-szomjan (szól a hellén rege)

Halt a király források s kertek alján;

S nekem céltalan út, bolyongva balgán,

E vak könyvtár minden völgye-hegye.

 

Lexikon, atlasz, századok, kitárva

Napnyugat s Napkelet, dinasztiák,

Jelek, kozmoszok, kozmogóniák

Várnak a falakon, de mindhiába.

 

Lassú homályommal a mély homályban

Csak bizonytalanul botozgatok,

Én, aki még a Paradicsomot

Is Könyvtárnak képzeltem hajdanában.

 

Valami, véletlennek semmiképpen

Nem mondható rendezte így a dolgot:

Valaki más is ugyanitt bolyongott,

Más estéken, könyvekkel a sötétben.

 

A lassú folyosókon tévedezve,

Szent borzadállyal érzem, az a másik

Vagyok, a halott, hisz ő sántikált itt

Ugyane napokban és ugyanerre.

 

Kettőnk közül melyikünk szól e dalban,

A többes én, vagy a magányos szerzet?

Mit számít, hogy milyen néven neveznek,

Mikor az átok egy és oszthatatlan?

 

Groussac vagy Borges, nézem e mesés

Világot, ahogy széthull és kilobban

E gomolygó halvány hamuhalomban,

Mely mint az álom és a feledés.

 

Somlyó György fordítása

 

A HOMOKÓRA

[EL RELOJ DE ARENA]

 

Nyáron a kontúros oszlop vetette

árnyékkal mérhetjük leghelyesebben,

vagy ama folyó vizével, amelyben

Hérakleitosz tébolyunk észrevette.

 

Az időt, mert a sorsra s az időre

hasonlít mindkettő: a mérhetetlen

nappali árny és a víz a mederben,

mely megállás nélkül folyik előre.

 

De az idő a sivatagban épp

olyan anyagot talált, nehezet

s lágyat, mely úgy tűnik, csak arra lett,

hogy mérje a halottak idejét.

 

Így születik a szótármetszetek

allegorikus tárgya, mely a szürke

ószeres lomjai közé kerül be,

hol elkallódott futókkal lehet

 

együtt a tétlen kardok, száműzött,

poros, homályos távcső-optikák,

ópiumtól kimart szantálpipák -

a véletlen és a semmi között.

 

Ki nem állt még a szigorú, komor

eszköz előtt, mely Isten jobb kezében

van a kaszával, s mit annyira hűen

utánzott le Dürer valamikor?

 

Az inverz kúp csúcsán átjutva szép

óvatosan pereg le a homok

- fokozatos arany - telítve ott

univerzuma konkáv üvegét.

 

Van némi öröm a homokszemek

látványában: ahogy előbb habozva,

majd végül teljesen emberi módra,

kavarogva, mind zuhanni siet.

 

A korszakok homokjával is így van,

s a homok-történet meg nem szakad;

ott tátong jó- és balsorsod alatt

az öröklét, a tántoríthatatlan.

 

A homokpergés sosem szünetel.

Én vérzek, nem az üveg. A homok

dicsőítésére mindig van ok,

és vele az élet hagy minket el.

 

Az űr-időt sejtem meg a homok

láttán: a történelmet, amelyet

tükrök közé zárt az emlékezet,

vagy azt, amit a Léthe elmosott.

 

A füst- és tűzoszlop, a külviszály,

melyben Karthágó s Róma öldökölt,

Simon Mágus és a hét lábnyi föld,

mit a norvégnak ad a szász király:

 

e hosszú, finom homok-fonalat

szűri át az óra szűk közepén.

Fölösleges, hogy meneküljek, én,

idő véletlene, múló anyag.

 

Imreh András fordítása