II

Minden nyelv az egymásutániság elvére épül; nem jó eszköz az örökkévaló, az időtlen kifejezésére. Akik elégedetlenek az iménti okfejtéssel, talán szívesebben fogadják az itt következő, 1928-ból származó írásomat. Fentebb már utaltam rá; egy elbeszélés, Érezni a halált a címe:

"Szeretnék itt beszámolni egy élményről, amelyben az egyik este volt részem: kalandnak nem nevezhetem, mert ahhoz túl tünékeny s elragadtatással teli az a semmiség; ahhoz pedig, hogy gondolkodjam rajta, túlságosan ésszerűtlen és érzelmes az eset. Egy jelenet és az azt jelölő szó: korábban már használtam azt a szót, de lényem teljes odaadásával addig még sohasem éltem át. Hát akkor most elmesélem - az esetet kiváltó tér- és időelemekkel - a történetet.

Így emlékszem rá. Az előtt a bizonyos éjszaka előtt, délután Barracasban voltam: nemigen szoktam ezt a helyet felkeresni, s maga a távolság is - meg amit később bejártam - különössé tette azt a napot. Estére nem volt semmilyen tervem; minthogy tiszta éjszaka volt, vacsora után kimentem sétálni és emlékezni. Nem akartam semmilyen irányt szabni a sétának; a lehető legszélesebb teret hagytam a valószínűségnek, nehogy - az egyetlen lehetőség választásával járó - előrelátással korlátozzam a várakozást. Annyira, amennyire lehetséges, sikerült elérnem azt, amit céltalan sétálásnak szoktak nevezni; csak egyetlen tudatos elvet követtem, azt, hogy elkerülöm a széles sugárutakat vagy utcákat, vagyis az esetlegesség legsötétebb csapdáit. Mégis egyfajta ismerős vonzás révén azokba a negyedekbe jutottam, amelyek nevét mindig szívesen felidézem, s amelyek tiszteletet ébresztenek a szívemben. No nem a városnegyedemet - gyermekkorom pontos terét - akarom így feltüntetni, hanem a még ma is titokzatos környékét: azt a mezsgyét, amelyet teljesen csak szavakban ismertem - a valóságban alig -, s amely egy kor határa és mitológiája. Ezek az utolsó előtti utcák az én szememben az ismert világ fordítottját, hátoldalát jelentették, s róluk szinte éppolyan mértékben nem volt tudomásom, mint ahogy semmit sem tudunk házunk föld alatti alapjáról vagy saját, láthatatlan csontvázunkról. A séta egyszerre csak egy utcasarokra sodort. Beleszippantottam az éjszakába, miközben teljesen elcsendesedve abbahagytam a gondolkodást. Az amúgy sem túl bonyolult látványt a fáradtságtól még egyszerűbbnek találtam. Önnön tipikussága tette oly valószerűtlenné. Alacsony házak sorakoztak az utcán, amely először szegénység benyomását keltette, de aztán nyilvánvaló boldogságról árulkodott. Egyszerre volt nagyon szegény és nagyon szép. Egyetlen ház sem tolakodott az utcára; a fügefa homályba borította az utcasarkot; olyan volt, minta a falak megnyúlt vonala fölé ívelő apró kapuk mind az éjszaka végtelen anyagából készültek volna. A járda lejtett az úttest felé; az út ősagyagból volt, a még fel nem fedezett Amerika földjéből. Odébb már vidékies lett a kis utca, és eltűnt a Maldonado negyed irányába. A homályos, egyenetlen föld fölé emelkedő, rózsaszínű fal láthatóan nem fogadta be a holdfényt: saját, belső fényét szórta. Semmi sem jellemezhetné jobban azt a gyöngédséget, mint az a rózsaszín.

Elméláztam azon az egyszerűségen. Azt gondoltam - nyilvánvalóan hangosan -: ez harminc éve pontosan ilyen volt... Csak gyanítottam az évet: más országokban ez még a közelmúltba tartozik, de a világnak ezen a változékony pontján távolinak tűnik. Megeshet, hogy madárdal hallatszott, s én parányi - madár nagyságú - szeretetet éreztem iránta; az azonban sokkal valószínűbb, hogy abban a már szinte szédítő csöndben semmilyen zaj nem hallatszott, csak a tücskök - ugyancsak időtlen - zenéje. Az ezernyolcszáz-valahányban vagyok közönséges gondolata egyszerre csak átcsapott néhány tapogatózó szóba, majd horgonyt vetett a valóságba. Halottnak éreztem magam, olyan volt, mintha elvontan érzékelném a világot: az a tudással átjárt, megfoghatatlan félelem töltött el, amely a metafizika legnagyobb igazsága. Nem hittem, nem én, hogy eljutottam az idő még elképzelhető vizeire; inkább azt gyanítottam, hogy megtaláltam a felfoghatatlan örökkévalóság szavunk néma vagy nyomaveszett jelentését. Csak jóval később tudtam körülírni azt a képzetet.

Most így írom le: azoknak az egynemű dolgoknak a tiszta megjelenése - csendes éj, világos fal, vidéki, jerikóilonc-illat, ősagyag - nemcsak hogy azonos azzal a képpel, amely ugyanazon a sarkon harminc évvel azelőtt tűnt elő, hanem - minden hasonlóság és ismétlődés nélkül - az a kép. Az idő, ha egyáltalán felfoghatjuk az azonosságát, csalódás: elég egy látszólagosan múltbeli pillanat meg egy látszólagosan jelenbeli mása, hogy közömbösségükkel és elkülöníthetetlenségükkel felbomlasszák az egységét.

Nyilvánvaló, hogy az ember pillanatai nem végtelenek. Az alapvető percek - a testi fájdalom és a testi gyönyör percei, meg a közelgő álomé, a zenehallgatásé és a hevesen vagy épp kedvetlenül átélt percek - még sokkal személytelenebbek. Előrebocsátom a következtetésemet: túl szegény ahhoz az élet, hogy ne legyen halhatatlan is. De mi még önnön szegénységünk felől sem lehetünk biztosak, hiszen az idő érzékeinkkel ugyan könnyen megcáfolható, de ésszel már nem, mert - úgy tűnik - annak lényegétől már elválaszthatatlan az egymásutániság fogalma. Maradjon hát megindító anekdota a megcsillant gondolat, s rejtse ez a lap az igazi elragadtatásnak és az örökkévalóság megsejtésének azt a pillanatát, amely nem bánt velem mostohán azon az éjszakán."