IMA

[UNA ORACIÓN]

Ajkammal már ezerszer elmondtam és még el is fogom mondani a miatyánkot a hozzám legközelebb álló két nyelven, pedig csak részben értem. Ma reggel, 1969. július első napján egy személyes, nem örökbe kapott imát kísérelek meg elmondani. Tudom, hogy emberfeletti őszinteség kell ehhez a vállalkozáshoz. Először is nyilvánvaló, hogy tilos kérnem. Őrültség volna azt kérnem, hogy ne fedje sötétség a szememet; ezernyi emberről tudok, aki lát, mégsem mondható különösebben boldognak, becsületesnek vagy bölcsnek. Az idő folyamata okok és okozatok láncolata, ezért ha bármilyen kegyet kér az ember, akár a legapróbbat is, azt kéri, hogy szakadjon el a vastörvényű lánc egyik szeme, azt kéri, hogy máris legyen szakadt az a szem. Ekkora csodára senki sem méltó. Nem könyöröghetek bűneim bocsánatáért sem; a megbocsátás más műve, magamat csak én üdvözíthetem. A megbocsátás a sértettet tisztítja meg, nem a sértőt, azt szinte nem is érinti. Lehet, hogy ábránd, hogy szabad az akaratom, de én tudok - vagy azt álmodom, hogy tudok - adni. Tudok bátorságot adni, bár én híján vagyok; tudok reményt adni, bár nincs bennem belőle; tudok tudásvágyat kelteni, bár magam alig értem vagy sejtem, hogy mi az. Inkább barátként, mint költőként akarok fennmaradni; úgy, hogyha valaki elmond Dunbartól vagy Frosttól egy kádenciát, vagy attól, aki éjfélkor látta a vérző fát, a Keresztet, akkor az arra gondoljon, hogy azt először az én számból hallotta. Semmi más nem fontos nekem; remélem, nem késik soká a felejtés. Nem ismerjük a világegyetem célját, de azt tudjuk, hogy a tiszta gondolkodás és az igazságos cselekedet segíti a céljait, még ha azok sosem tárulnak is fel előttünk.

Mindenestül meg akarok halni; ezzel a társsal, a testemmel együtt meg akarok halni.

Scholz László fordítása