IV

Azon a napon minden világossá vált számomra. A trogloditák voltak a Halhatatlanok; a homokos vizű patak a Folyó, melyet a lovas keresett. Ami a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig, a Halhatatlanok már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték helyébe azt az értelmetlen várost, melyet én bejártam: annak paródiája-vagy fonákjaképpen, és egyben azoknak az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez. Ez az alkotás volt az utolsó jelkép, ami megkísértette a Halhatatlanokat; azt a korszakot jelzi, melyben, hasztalannak ítélve minden vállalkozást, elhatározták, hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. Létrehozták a művet, elfeledték, és elvonultak, hogy az üregekben éljenek. Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték a fizikai világot.

Homérosz úgy számolt be minderről, mintha egy gyermekkel társalogna. Beszámolt nekem öregségéről is és legutolsó utazásáról, mikor Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nem tudják, mi a tenger, nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező. Egy évszázadon át lakott a Halhatatlanok Városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta, alapítsák meg azt a másikat. Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják, miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a káoszt.

Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az az isteni, a szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat. Megfigyeltem, hogy a vallások ellenére is ritka ez a meggyőződés. Izraeliták, keresztények és muzulmánok hirdetik a halhatatlanságot, de az első évszázad iránt nyilvánított hódolatuk bizonyítja, hogy csak abban hisznek, mert mind a többi végtelen sok századot annak dicsőségére vagy az érte való bűnhődésre rendelik. Értelmesebbnek vélem Hindosztán bizonyos vallásainak körforgását; abban a körforgásban, melynek se kezdete, se vége, minden élet az előzőnek eredménye, és már a következőt hordja magában, de egyik sem meghatározója az egésznek... Évszázadok sora oktatta őket, s a halhatatlan emberek köztársasága elérte a tűrés tökélyét, és csaknem a közöny tökélyét is. Tudtam, hogy a végtelen időben minden megtörténik minden emberrel. Elmúlt vagy eljövendő erényei által minden ember magában hord minden jóságot, de, elmúlt vagy eljövendő aljassága által, minden árulást is. Ahogy a szerencsejátékban a páros számok és a páratlan számok egyensúlyra törekszenek, ugyanúgy az éleselméjűség és az ostobaság is semmissé teszi vagy kiegyenlíti egymást, s talán a kezdetleges Cid-ének a szükséges ellenpont az Eklogák egyetlen jelzőjéhez vagy Hérakleitosz egy bölcs mondásához. A futó gondolat is egy láthatatlan rajzolatot ír le, és megkoronázhat vagy felavathat valamely rejtett formát. Tudok olyanokról, akik a rosszat művelték, hogy az eljövendő századokban létrejöjjön a jó, vagy talán mert az már megvalósult a rég elmúltakban... Ha így tekintjük, valamennyi cselekedetünk helyénvaló, de közömbös is. Nincsenek morális vagy intellektuális érdemek. Homérosz megalkotta az Odüsszeiá-t; végtelen határidőt szabva, végtelen sok körülmény és változás között az a lehetetlen, hogy valaha is létre ne jött volna - legalább egyszer - az Odüsszeia. Senki sem valaki, egyetlen halhatatlan ember valamennyi ember. Mint Cornelius Agrippa, isten vagyok, hős vagyok, filozófus vagyok, ördög vagyok, és minden vagyok, ami körülményes kifejtése annak, hogy nem vagyok.

A pontos kiegyenlítődés rendszereként felfogott világ gondolata sokoldalúan befolyásolta a Halhatatlanokat. Először is sebezhetetlenné váltak a könyörülettel szemben. Említettem a régi kutakat, melyek felszabdalták a túlparti mezőket; egy ember belezuhant a legmélyebbe; nem sérült meg, nem halt meg, de gyötörte a szomjúság; mielőtt kötelet dobtak volna neki, hetven esztendő múlt el. A saját sorsuk sem érdekelte őket. A test alázatos háziállat, s megelégedett havonta néhány órai alvás, egy kevés víz meg egy falásnyi hús alamizsnájával. De senki ne akarjon aszkétává alázni bennünket. Nincs teljesebb gyönyör a gondolatnál, s mi annak adtuk át magunkat. Néha valami különös inger visszavetett bennünket a fizikai világba. Például akkor reggel az eső ősi, elemi élvezete. Ezek a botlások igen ritkán fordultak elő; valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár fészkelt a mellére.

Annak a tannak a következményei közt, hogy semmi nincs, amit ki ne egyenlítene valami más, van egy, amely csekély elméleti jelentőségű, de a X. század elején vagy végén arra ösztönzött bennünket, hogy szétszóródjunk a földnek színén. E szavakban foglalható össze: Van egy folyó, melynek vize halhatatlanságot kínál; valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt. A folyók száma nem végtelen; egy halhatatlan vándor, aki bejárja a világot, egy napon végül már mindegyikből ivott. Elhatároztuk, hogy megkeressük ezt a folyót.

A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket. Elérzékenyülnek kísértet voltukon; minden cselekedetük az utolsó lehet; nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. A halandók között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos. Viszont a Halhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) a visszhangja egy másiknak, mely a múltban megelőzte, látható kezdet nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogják visszhangozni a szédületig. Nincs semmi, ami valósággal ne kallódna a fáradhatatlan tükrök között. Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi sincs, ami szellemesen időleges. Az elégikus, a súlyos, az ünnepélyes nem uralkodik a Halhatatlanokon. Homérosz meg én Tanger kapujában váltunk el; azt hiszem, nem is köszöntünk el egymástól.