A RIVINGTONI CSATA

Száz-egynéhány hős a rendőrségi nyilvántartásban sárguló fényképeken - nem sokban különböznek egymástól. Száz hős, akik bűzlenek a dohánytól és az alkoholtól, fejükön színes szalagos szalmakalap, és szégyenletes betegségekben, fogszuvasodásban, légúti vagy vesebántalmakban szenvednek, ki jobban, ki kevésbé. Száz hős: jelentéktelenek és nagyszerűek, mint Trója vagy a juníni ütközet hősei - ők vívták ezt a sötét csatát a magasvasút árnyas árkádjai alatt. A kiváltó ok az volt, hogy Kelly revolveresei adót követeltek egy játékbarlang tulajdonosától, aki Monk Eastman cimborája volt. Egy revolveres meghalt, és az azt követő lövöldözés megszámlálhatatlan revolver csatájává fajult. A magas oszlopok fedezéke mögül borotvált állú férfiak lövöldöztek némán, míg kétoldalt bérelt fekete limuzinok ácsorogtak egymás mellett rémülten, bennük a Colttal várakozó, türelmetlen erősítés. Mit érezhettek ennek a csatának a szereplői? Eleinte (azt hiszem) letaglózóan erős lehetett az érzés, hogy a száz revolver esztelen robaja egykettőre végez velük; aztán pedig (úgy vélem) biztosak voltak benne - és megint csak tévedtek -, hogy ha a kezdő sortűzből megmenekültek, sebezhetetlenek. Annyi bizonyos, hogy hévvel küzdöttek a vas és az éjszaka fedezékében. Kétszer avatkozott közbe a rendőrség, és kétszer verték vissza őket. A hajnal első fénysugarára elenyészett a csata, mint valami illetlenség vagy kísértet. A nagy vasszerkezet boltívei alatt hét súlyos sebesült, négy holttest és egy döglött galamb maradt.

A FEGYVERROPOGÁS

A helyi politikusok, akiknek Monk Eastman a szolgálatában állt, mindig is cáfolták, hogy léteznének a bandák, vagy ha mégis, akkor egyszerűen szórakoztatóipari társaságok. A meggondolatlan rivingtoni csata megrémítette őket. Hívatták a két kapitányt, és felszólították őket, hogy kössenek békét. Kelly (aki tudta, hogy a politikusok a Coltnál hatékonyabban avatkoznak a rendőrségi eljárásba) rögtön ráállt; Eastman (ormótlan testének gőgjével) még több fegyverdörgést, még több összecsapást akart. Vonakodott, úgyhogy börtönnel kellett megfenyegetniük. A két illusztris gonosztevő egy bárban ült tárgyalóasztalhoz: mindkettőjük szájában szivar, jobbjukban revolver, körülöttük pisztolyosok védelmező felhője. Jellegzetesen amerikai eredményre jutottak: a vitát bokszmeccsel döntik el. Kelly roppant ügyes bokszoló volt. A párbaj egy fészerben zajlott le, és nevetséges volt. Száznegyven nézője között akadtak vagányok horpadt cilinderben és nők, ingatag, monumentális hajkölteménnyel. Két óra hosszat tartott, és végkimerülésbe torkollott. A rá következő héten ismét ropogtak a fegyverek. Monkot letartóztatták, ki tudja, hányadszor. Protektorai megkönnyebbüléssel feledkeztek meg róla; a bíró tíz év börtönt jósolt neki - és igaza lett.

EASTMAN KONTRA NÉMETORSZÁG

Mire a még nyugtalan Monk kiszabadult a Sing Singből, a vezérlete alá tartozó ezerkétszáz bűnöző szétszóródott. Nem tudta összeterelni őket, így hát beletörődött, hogy ezentúl egymaga dolgozik. 1917. szeptember nyolcadikán ribilliót okozott egy közúton. Kilencedikén elhatározta, hogy kiveszi a részét egy másik csetepatéból is, és beállt egy gyalogezredbe.

Katonáskodásának több részletét is ismerjük. Tudjuk, hogy hevesen ellenezte a fogolyszedést, és egy alkalommal (mindössze a puskatussal) meg is akadályozta ezt a sajnálatos gyakorlatot. Tudjuk, hogy sikerült megszöknie a kórházból, és visszatért a lövészárokba. Tudjuk, hogy a Montfaucon közeli ütközetekben jeleskedett. Tudjuk, hogy később azt terjesztette, hogy a Bowery némely tánca keményebb, mint az európai háború.

A TITOKZATOS, LOGIKUS VÉG

1920. december huszonötödikén Monk Eastman testét New York egyik belvárosi utcáján találta a reggel. Öt golyót kapott. Egy közönséges házimacska - a szerencsés nem tudta, mi a halál - kerülgette kissé tanácstalanul.

Gajdos Zsuzsanna fordítása

[Forrás: Herbert Asbury: The Gangs of New York, New York, 1927.]

------------------------------------

{Vissza a nyitólapra.} {Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.}

------------------------------------

BILL HARRIGAN, AZ ÉRDEK NÉLKÜLI GYILKOS

Mindenekelőtt egy kép: Arizona földje, Arizona és Új-Mexikó, az aranyáról és ezüstjéről híres föld, a szédítő, éteri föld, a roppant fennsík és a törékeny színek földje, ahol fehéren ragyognak a madarak lecsupaszította csontvázak. És ezen a földön egy másik kép: Billy the Kid: lovas, aki úgy ül a nyeregben, mint a cövek, a fiú, akinek éles pisztolylövései feldúlják a sivatag nyugalmát, aki láthatatlan golyókat lövöldöz, amik messziről ölnek, mint a rontás.

A telérek erezte, kopár és csillogó sivatag. A gyerekember, akinek huszonegy éves korában, amikor meghalt, huszonegy ember halála száradt a lelkén - "nem számolva a mexikóiakat".

A LÁRVAÁLLAPOT

1859 körül, New York egyik föld alatti nyomortanyáján megszületett a későbbi rettegett és dicsőséges Billy the Kid. Azt mondják, egy elgyötört ír hasból jött a világra, de négerek között nőtt fel. Abban a testszagú és gyapjas hajú zűrzavarban a szeplők és a vörös tincsek kiváltságot jelentettek a számára. Gőgös fehér ember volt; göthös, szilaj és trágár. Tizenkét évesen beállt a Swamp Angels (Mocsár Angyalai), csatornákban működő félistenek bandájába. Égett ködszagú estéken kibújtak a bűzös labirintusból, nyomába eredtek egy-egy német tengerésznek, leütötték, elszedték mindenét, még az alsóneműjét is, és lemerültek, vissza, a másik mocsokba. Egy ősz hajú néger vezette őket, a lómérgezőként is elhíresült Gas Houser Jonas.

Megesett, hogy a vízpart közelében valamelyik púpos ház manzárdjából egy asszony egy vödör hamut zúdított az arra járó fejére. A vonagló, fuldokló emberen egykettőre rajta nyüzsögtek a Mocsár Angyalai, behúzták egy pinceablakon, és kifosztották.

Ezek voltak Billy Harrigan, a későbbi Billy the Kid tanulóévei. Nem vetette meg a színházat; szerette - tán nem is sejtette, hogy saját sorsa van megírva bennük - a cowboyos melodrámákat.

GO WEST!

A Bowery Street zsúfolásig telt színházai (ahol a közönség a legkisebb késésre is elbődült: "Fel a ronggyal!") folyton lovas-lövöldözős melodrámákat játszottak, mégpedig azért, mert Amerika abban az időben a Nyugat bűvkörében élt. Amerre a nap lenyugodott, arra volt Nevada és Kalifornia aranya. Arra volt a cédrusokat kidöntő fejsze, a hatalmas babilóniai bölényfej, a cilinder, Brigham Young népes ágya, a vörös bőrű ember szertartásai és haragja, a sivatag felhőtlen ege, a szilaj préri, az ősföld, melynek közelsége, akár a tengeré, megdobogtatja a szíveket. A Nyugat hívó szavát hallatta. Szakadatlan ütemes zaj töltötte be azokat az éveket: a Nyugatot meghódító, ezer meg ezer amerikai moraja. 1872 körül ott volt közöttük, egy börtöncella falai közül szökve, a nyughatatlan Bill Harrigan is.

EGY MEXIKÓI MEGSEMMISÍTÉSE

A történelem (ami hiányos képsorokból építkezik, mint némely filmrendező), most egy kocsma vészjósló képét tárja elénk, mely úgy áll a mindenható sivatag közepén, akárha a nyílt tengeren lenne. Az időpont: az 1873-as év egyik zord éjszakája; a pontos helyszín: a Llano Estacado Új-Mexikóban. A táj szinte természetfölötti módon sík, de az egyenetlenül felhős égboltot vihar és holdfény szaggatja fel, kutak hasadnak, hegyek emelkednek rajta. Lenn a földön egy tehénkoponya, prérikutyaugatás, prérikutyaszemek az árnyékban, kecses lovak és a kocsma megnyúlt fénye. Odabent, az egyetlen pultra könyökölve fáradt, tagbaszakadt férfiak bajkeverő alkoholt isznak, és kígyókkal és sasokkal díszített, nagy ezüstpénzekkel dicsekednek. Egy részeg közönyösen kántál. Néhányan valami selypegő nyelven beszélgetnek, bizonyára spanyolul, mert megvetés övezi őket. Bill Harrigan, a bérkaszárnyák vörös patkánya, ott van az ivók között. Lehajtott már egy-két pálinkát, és most azon gondolkodik, kérjen-e még, talán mert egy vasa sem maradt. Letaglózzák ezek a sivatagi emberek. Óriásoknak látja őket, leigázhatatlannak és boldognak, gyűlölnivalóan jól bánnak a szilaj csordával és a vadlovakkal. Hirtelen néma csönd támad, csak a részeg esztelen hangja nem vesz róla tudomást. Belépett egy óriás mexikói; arca, mint egy indián öregasszonyé. Hatalmas szombreró a fején, oldalán egy-egy pisztoly. Tört angolsággal jó estét kíván az összes szarházi vedelő jenkinek. Senki sem veszi fel a kesztyűt. Bill megkérdi, ki az, s reszketve súgják neki, hogy a Dago - a Diego - Belisario Villagrán Chihuahuából. Abban a pillanatban dörrenés visszhangzik. A magas férfiak sorfala mögül Bill rálőtt a betolakodóra. Villagrán markából kiesik a pohár, aztán maga is a földre zuhan. Nincs szüksége több golyóra. Bill, pillantásra sem méltatva a pompás hullát, folytatja a csevegést. "Csakugyan?" - kérdi.{[1]} "Én meg Billy Harrigan vagyok, New Yorkból." A részeg egyre kántál, közönyösen.

Tudjuk, mi következik: az apoteózis. Körbeujjongják, a kezét szorongatják, ünnepelik, éljenzik, whiskyket rendelnek neki. Valaki észreveszi, hogy nincs megjelölve a revolvere, és odaadja neki a kését, hogy véssen jelet bele Villagrán halálát megörökítendő. Billy the Kid megtartja a kést, de azt mondja, hogy "mexikóiakat nem érdemes feljegyezni". De még ez sem elég. Bill ezen az éjszakán a holttest mellé teríti le a takaróját, és hajnalig alszik - elégedetten.

ÖLNI CSAK ÚGY

Azzal a szerencsés dörrenéssel született (tizennégy évesen) Billy the Kid, a hős, és halt meg a bujkáló Bill Harrigan. A csatornalakó, orvtámadó fiú a préri emberévé lépett elő. Lovas lett, megtanult egyenesen ülni a nyeregben, wyomingi vagy texasi módra, nem pedig hátradőlve, ahogy Oregonban meg Kaliforniában lovagoltak. Soha nem volt egészen olyan, mint a róla szóló legenda, de egyre jobban közelített hozzá. A cowboy valamit azért megőrzött a New York-i vagányból: a gyűlöletet, ami azelőtt a négerek, most pedig a mexikóiak ellen fűtötte, igaz ugyan, hogy az utolsó szavai spanyol (szitok)szavak voltak. Kitanulta a hajcsárok nomád mesterségét. Megtanult egy másik, nehezebb mesterséget: a parancsolást, s ez a kettő kellett ahhoz, hogy jó marhatolvaj váljék belőle. Oly kor el-elcsábították a mexikói gitárok és a bordélyházak.

Az álmatlanság kíméletlen józanságában négy nap, négy éjszaka tartó orgiákat csapott. Amikor megcsömörlött, golyózáporral egyenlítette ki a számlát. Míg ujja a ravaszon nem hibázott, ő volt a legrettegettebb (s talán a legjelentéktelenebb és legmagányosabb) ember a vidéken. Garrett seriff, a barátja, egyszer azt mondta "Sokat gyakoroltam a célzást bölényeken." "Én többet gyakoroltam, embereken", felelt ő szelíden. A részletek mar homályba vesznek, de tudjuk, hogy huszonegy ember halála száradt a lelkén - "mexikóiakat leszámítva". Hét veszedelmes esztendőn át engedte meg magának a vakmerőség fényűzését.

1880. július 25-én éjjel Billy the Kid keresztülvágtatott fakó lován Fort Sumner fő-, azaz egyetlen utcáján. Tikkasztó hőség volt, és nem gyújtották meg a lámpásokat; Garrett felügyelő, aki egy tornácon várakozott egy hintaszékben ülve, előrántotta revolverét, és hasba lőtte a Kölyköt. A fakó nem állt meg; lovasa a földre zuhant. Garrett még egy golyót eresztett belé. Az emberek (tudták, hogy a Kölyök a sebesült) jól bezárták ablakaikat. A haláltusa hosszan tartott, és csupa káromlás volt. Magasan járt a nap, mire odamerészkedtek hozzá, hogy lefegyverezzék; már rég halott volt. Jelentéktelen lett, mint bármelyik holttest.

Megborotválták, csináltatott ruhába öltöztették, és gúnyból és elrettentésül kiállították a legjobb bolt kirakatába.

Mérföldekről jöttek, mindenfelől, ki lovon, ki tilburykocsin. Harmadnapra ki kellett festeni az arcát. A negyedik napon örömujjongás közepette eltemették.

Gajdos Zsuzsanna fordítása

[Források: Frederick Watson: A Century of Gunmen, London, 1931.; Walter Noble Burns: The Saga of Billy the Kid, New York, 1925.]

------------------------------------

A jegyzet számára kattintva térhet vissza a szöveg megfelelő helyére.

{[1]} Is that so?, he drawled.

------------------------------------

{Vissza a nyitólapra.} {Vissza a kötet tartalomjegyzékéhez.}

------------------------------------

KOCUKÉ-NO-SZUKÉ, AZ OTROMBA CEREMÓNIAMESTER

E fejezet alávaló hőse az otromba ceremóniamester, Kocuké-no-szuké, e veszedelmes tisztviselő, aki az Akó Torony urának romlását és pusztulását okozta, s nem akart nemesemberhez illőn véget vetni az életének, midőn a jogos bosszú utolérte. Olyan férfi ő, ki méltán megérdemli minden férfi háláját, mert sok emberben felébresztette a hűség nemes érzését: sötét, de szükséges ürügyet szolgáltatott egy halhatatlan vállalkozáshoz. Számtalan regény, monográfia, doktori értekezés és opera örökíti meg az esetet - s akkor még nem is beszéltünk a porcelán-, lápiszlazuli- és lakkfa-ömlengésekről. Még az állhatatlan celluloidszalag is meghódolt, hiszen a Negyvenkét Kapitány Tanulságos Története a japán filmművészet leggyakoribb ihletforrása. A szenvedélyes és részletező méltatás - bárki beláthatja - több mint jogos, egyenesen törvényszerű.

A. B. Mitford elbeszélését követem, mely mellőzi a couleur locale folytonos kitérőit, s inkább a dicső eseményekre igyekszik összpontosítani. Az "orientalizmus"-nak eme örvendetes hiánya arra enged következtetni, hogy eredeti japán változatról van szó.

A KIBOMLOTT CIPŐPERTLI

Az 1702-es év komor tavaszán az Akó Torony nagybecsű ura császári követet várt, akit vendégül kellett látnia. Az udvari etikett kétezer-háromszáz éve (köztük számos mitologikus esztendő) aggasztóan megbonyolították a fogadás ceremóniáját. A követ a császárt képviselte, de amolyan utalás formájában vagy jelképesen: e körülményt éppoly megengedhetetlen volt eltúlozni, mint figyelmen kívül hagyni. A könnyen végzetessé váló hibák elkerülése végett a Jedo-udvar egyik tisztviselője, ceremóniamesteri minőségben, megelőzte a követet. Kira Kocuké-no-szuké, az udvari élet kényelmétől megfosztva és kényszerű villégiature-re ítélve amely az ő szemében felérhetett a száműzetéssel - kelletlenül osztogatta az utasításokat. Olykor az arcátlanságig túlzásba vitte a kioktató hangnemet. Tanítványa, a Torony ura, igyekezett nem tudomást venni a tréfákról. Nem vághatott vissza, és az illemszabályok lehetetlenné tettek minden érzelemnyilvánítást. Történt egy reggelen, hogy kibomlott a mester cipőpertlije, s ő tanítványát utasította, kösse meg. A lovag alázatosan engedelmeskedett, de forrt benne a düh. Az otromba ceremóniamester a fejéhez vágta, hogy csak egy fajankó képes ilyen siralmas csomót sikeríteni. A Torony ura kardot rántott, és lesújtott. A másik félreugrott, homlokán csak keskeny vércsík támadt... Néhány nappal később összeült a katonai törvényszék, s a támadót öngyilkosságra ítélte. Az Akó Torony középső udvarában vörös nemezzel borított emelvényt állítottak, melyre fellépett az elítélt. Kezébe drágakövekkel kirakott aranytőrt adtak, nyilvánosan megvallotta bűnét, derékig levetkezett, és felvágta a hasát a két rituális mozdulattal, és szamurájhoz méltón meghalt, és a legtávolabbi nézők nem láttak vért, mert a nemez vörös volt. Egy ősz hajú, óvatos ember fejezte le a karddal: a keresztapja, Kuranoszuké tanácsos.

A SZÍNLELT GONOSZTEVŐ

Takumi-no-kami tornyát elkobozták; kapitányait szélnek eresztették, a család tönkrement, a nevet megvetés övezte. Az a hír járta, hogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megölte magát, negyvenkét kapitánya tanácsot ült egy hegy tetején, és a legrészletesebben kitervelték, ami egy évvel később történt. Annyi bizonyos, hogy okkal késlekedtek, és hogy egyik-másik gyűlésüket nem a vad hegycsúcson, hanem erdei szentélyben, egy fehér fából ácsolt jelentéktelen pavilonban tartották, melynek egyetlen dísze egy szögletes ládika volt, mélyén egy tükörrel. Szomjazták a bosszút, de a bosszú elérhetetlennek látszott.

Kira Kocuké-no-szuké, a gyűlöletes ceremóniamester pedig megerősítette a házát, hordszékét íjászok és kardvívók felhője kísérte. Megvesztegethetetlen és csalhatatlan kémek vitték neki a híreket. Kuranoszuké tanácsosnak, a bosszúállók feltételezett vezérének minden lépését, minden mozdulatát figyelték. Az véletlenül észrevette, és bosszútervét épp erre építette.

Kiotóba költözött, mely városnak birodalom-szerte nem akadt párja pompás őszi színei miatt. Vonzották a nyilvánosházak, a játékbarlangok és a kocsmák, és ő hagyta magát elcsábítani. Meglett ember létére örömlányokkal, költőkkel s még ennél is rosszabb népséggel cimborált. Egy alkalommal kidobták az egyik kocsmából, s a hajnal egy ház küszöbén találta: hányásban fetrengve aludt.

Egy szacumai ember ráismert. Szomorúsággal vegyes haraggal szólt: "Ez volna Aszanó Takumi-no-kami tanácsosa, aki a halálba segítette urát, és ahelyett hogy bosszút állna érte, átadja magát az örömöknek és a szégyennek? Ó, nem vagy te méltó a szamuráj névre."

Az alvó arcába taposott, és megköpdöste. Amikor a kémek hírét vitték e tétlenségnek, Kocuké-no-szuké fellélegzett.

Ám a történet nem ér véget ezzel. A tanácsos elűzte feleségét és legkisebb gyermekét, és az egyik bordélyban szeretőt vásárolt magának; e nevezetes gaztett megörvendeztette az ellenséget, és végképp elaltatta gyanúját: elbocsátotta testőrei felét.

Az 1703-as év szörnyű telének egyik éjszakáján a negyvenkét kapitány összegyűlt egy Jedo környéki elhagyatott kertben, egy híd és a kártyagyár szomszédságában. Uruk zászlaja alatt vonultak. A támadás megindítása előtt tudatták a környék lakóival, hogy szándékuk nem aljas: igaz ügyért indítanak hadműveletet.

A FORRADÁS

Két csapat fogta ostrom alá Kira Kocuké-no-szuké palotáját. Az elsőt, amelyik a homlokzat felől a főkaput támadta, a tanácsos vezette; a másikat idősebbik fia, aki akkor töltötte volna be a tizenhatot, és aki meghalt azon az éjjelen. A történelem feljegyezte e ragyogó rémálom részleteit: a kötélhágcsókon való veszélyes és himbálózó leereszkedést, a harci dob pergését, a védők fejvesztett kapkodását, az íjászokat a tetőn, állásaikban, a nyilak egyenes röptét a létfontosságú szervek felé, a porcelánra freccsenő vért, az égő, azután jeges halált; a halál illetlenségét és zűrzavarát. Kilenc kapitány meghalt; a védők sem voltak kevésbé bátrak, nem akarták megadni magukat. Nemsokkal éjfél után minden ellenállás megtört.

Kira Kocuké-no-szuké, e nemes cselekedetek galád kiváltója, nem mutatkozott. Átkutatták érte a feldúlt palota minden zegét-zugát, s már le is tettek róla, hogy megtalálják, amikor a tanácsos felfedezte, hogy a fekhelyén az ágynemű még meleg. Újra nekifogtak a keresésnek, s akkor észrevettek egy bronztükörnek álcázott keskeny ablakot. Egy sötét kis udvar mélyéről fehér ruhás férfi meredt rájuk. Jobbjában reszkető kard. Amikor leereszkedtek, a férfi harc nélkül megadta magát. Homlokán forradás húzódott: Takumi-no-kami vasának nyoma.

Akkor a vértől csatakos kapitányok a hitvány lábai elé vetették magukat, mondták, hogy a Torony urának tisztjei, azé, akinek a romlását és pusztulását ő idézte elő, és kérték, hogy önkezével vessen véget életének, ahogy szamurájhoz illik.

Hasztalan kínálták fel e tisztességet hitvány szolgalelkének. Nem férkőzhetett a becsület közelébe; hajnalban le kellett fejezniük.

A BIZONYSÁG

Betöltvén immár bosszújukat (de már harag nélkül, indulat és sajnálat nélkül), a kapitányok a templom felé vették útjukat, mely uruk földi maradványait rejti.

Egy üstben viszik Kira Kocuké-no-szuké hihetetlen fejét, s egymást váltva őrzik. Átkelnek mezőkön s falvakon, a nappal igaz fényénél. Az emberek áldják őket és sírnak. Szendai hercege hívja őket, szálljanak meg nála, de ők azt felelik, hogy uruk immár második éve várja őket. Megérkeznek a sötét sírhelyhez, és felajánlják az ellenség fejét.

A Legfelső Bíróság kihirdeti az ítéletet. Azt kapják, amit vártak: élhetnek az öngyilkosság kiváltságával. Mind megteszik, némelyikük izzó lélekjelenléttel, s uruk mellett lelnek végső nyugalomra. Férfiak és gyermekek jönnek imádkozni e hűséges emberek sírjához.