A KOCSI
Százkilencven napig tartott a per. Mintegy száz tanú igazolta, hogy Tichborne a vádlott - köztük négy katonabajtársa a hatodik dragonyos ezredből. Párthívei újra és újra elismételték, hogy nem csaló, mert ha az lenne, gondja lett volna rá, hogy lemásolja modelljének ifjúkori arcképeit. Egyébként is, Lady Tichborne felismerte, és egy anya nyilván nem téved. Minden jól ment, vagy többé-kevésbé jól, amíg Orton egy régi kedvese nem jelent meg a bíróság előtt, hogy tanúvallomást tegyen. Bogle nem riadt meg a "rokonoknak" ettől az álnok manőverétől; fogta a kalapját és esernyőjét, és elindult, hogy egy harmadik megvilágosodásért fohászkodjék London tisztes utcáin. Sohasem tudjuk meg, hogy része volt-e benne. Kevéssel a Primrose Hill előtt utolérte az iszonyatos jármű, amely időtlen idők óta üldözte. Bogle látta, hogy jön, felordított, de ez nem segített. Nagy erővel kiröpült a kövezetre. A gebe undorító patái széttaposták a koponyáját.
A KÍSÉRTET
Tom Castro a Tichborne kísértete volt, szegény kísértet, akit Bogle lelke éltetett. Amikor közölték vele, hogy ez meghalt, megsemmisült. Tovább hazudott, de vajmi csekély lelkesedéssel és ostoba ellentmondásokkal. Könnyű volt megjósolni, mi lesz a vége.
1874. február 27-én Arthur Ortont (alias) Tom Castrót tizennégy évi kényszermunkára ítélték. A börtönben megkedveltette magát; ez volt a mestersége. Példás magaviseletével kiérdemelt négyévi büntetéscsökkentést. Amikor ez a végső vendégszeretet - a tömlöcé - kimerült, az Egyesült Királyság falvait és községeit járta, s kis előadásokat tartott, melyekben ártatlannak vallotta magát, vagy épp beismerte vétkét. Szerénysége és tetszeni vágyása oly kitartó volt, hogy sok este kezdte védekezéssel és végezte vallomással, mindig a közönség hangulatához igazodva.
1898. április 2-án halt meg.
Jánosházy György fordítása
[Forrás: The Encyclopaedia Britannica, 11. kiadás, Cambridge, 1911.]
{[1]} Ez a metafora arra szolgál, hogy emlékeztessem az olvasót: ezek az aljas életrajzok egy esti lap szombati mellékletében jelentek meg.
A CSING ÖZVEGY
A kalóznők szó egy kissé zavaró emléket idézhet fel: egy már színét vesztett zarzuela juthat eszünkbe, mely azt a hamis illúziót keltette bennünk, hogy a kalóznők papírmasé tengereken hajózó szobalányok, akik a díszlethez tartoznak. Kalóznők azonban léteztek a valóságban: ismerték a tengerhajózás minden csínját-bínját, tudtak parancsolni a brutális legénységnek, tudták, hogyan kell üldözőbe venni és kifosztani egy tengerjáró hajót. Ilyen volt Mary Read, aki egy alkalommal kijelentette, hogy a kalózmesterség nem való akárkinek, s aki ezt űzi, ember legyen a talpán, akárcsak ő maga. Pályafutása ízléstelen kezdetén, midőn még nem volt kalózkapitány, egyik szeretőjébe belekötött a fedélzet bajkeverője. Mary párharcra hívta, s régi karibi szokás szerint küzdött meg vele: bal kézben a széles szájú és bizonytalan pisztoly, jobbjában a hűséges szablya. A pisztoly elvétette, ám a kard jól viselte magát... 1721 tájékán Mary Read kockázatos pályafutását derékba törte egy spanyol akasztás Santiago de la Vegában, Jamaicában.
Ugyanezeken a vizeken kalózkodott Anne Bonney is: pompás ír asszony, dús keblekkel, lángvörös hajjal, aki nemegyszer tette kockára testi épségét csáklyázás közben. Sorstársa volt Mary Readnek a fegyverforgatásban, végül az akasztásban. Hasonlóképpen végezte szeretője, John Rackam kapitány is. Anne megvetően vetette oda neki - rideg változata ez annak a szemrehányásnak, amit Aixa tett Boabdilnak: "Ha embermód verekedtél volna, nem végeznéd úgy, mint egy kutya."
Szerencsésebb és hosszabb életű kalóznő volt az, aki Ázsia vizem garázdálkodott, a Sárga-tengertől az annami határfolyókig. Ő volt a harcias Csing özvegy.
A TANULÓÉVEK
1797 körül az említett tenger nagyszámú kalózflottáinak részvényesei konzorciumot alapítottak, és admirálissá neveztek ki egy bizonyos Csinget, aki igazságszerető és sokat próbált ember volt. Olyan szigorú és példás volt a partvidék fosztogatásában, hogy a rémült lakosság ajándékokkal és könnyekkel császári segítségért esedezett. Szívhez szóló kérésük nem talált süket fülekre: parancsot kaptak, hogy égessék fel falvaikat, felejtsék el a halászatot, költözzenek a szárazföldre, és tanulják ki a földművelésnek nevezett, ismeretlen tudományt. Így is tettek, s a kudarcra ítélt támadók nem találtak egyebet néptelen partoknál. Hajók fosztogatására adták hát a fejüket, ami még nagyobb károkat okozott, hiszen komolyan zavarta a kereskedelmet. A császári hatalom nem tétovázott: parancsba adta a volt halászoknak, hogy tegyék le az ekét, hagyják oda az igásállatokat, javítsák meg evezőiket és hálóikat. Azok azonban fellázadtak, mert még nem feledték rettegésben töltött régi életüket. A hatóságok taktikát változtattak, és úgy döntöttek, hogy Csinget megteszik Császári Főistállómesternek. Az admirális hagyta volna magát megvesztegetni, a részvényesek azonban értesültek a dologról, és jogos felháborodásuknak egy tál mérgezett rizses hernyóban adtak kifejezést. Végzetes csemege volt: a volt admirális és újdonsült Császári Főistállómester átadta lelkét a tenger isteneinek. A kettős árulás hatására átváltozott özvegy összehívta a kalózokat, feltárta előttük a szövevényes esetet, és felszólította őket, hogy utasítsák vissza a császár hamis kegyeit és a méregkeverő részvényesek áldatlan szolgálatait. Azt javasolta nekik, raboljanak önállóan, és nevezzenek ki új admirálist. Őt választották. Inas asszony volt, álmatag tekintetű, szuvas mosolyú. Olajos, fekete haja jobban csillogott, mint a szeme.
Higgadt parancsszavaira a hajók nekiindultak a veszélynek és a nyílt tengernek.
A PARANCSNOKSÁG
Tizenhárom évnyi tervszerű kalandozás következett ezután. A flottát hat flottilla alkotta, melyek különböző színű zászlók alatt hajóztak: piros, sárga, zöld, fekete és lila; a vezérhajó zászlaját sárkány díszítette. A kapitányokat így hívták: Madár és Kő, A Reggeli Víz Büntetése, A Legénység Gyöngye, Sokhalas Hullám és Delelő Nap. A szabályzat, melyet maga a Csing özvegy állított össze, kérlelhetetlenül szigorú volt; pontos és szűkszavú fogalmazásmódja mellőzi azokat a lankatag szóvirágokat, melyek nevetségessé teszik a méltóságosnak szánt kínai hivatalos stílust (alább majd bemutatunk belőle néhány riasztó példát). Idemásolom a szabályzat néhány szakaszát:
"Az ellenséges hajókról átrakott összes javak raktárba kerülnek, és ott nyilvántartásba vétetnek. Az egyes kalózok által szerzett javak egyötöde ezután kerül a tulajdonukba; a fennmaradó rész a raktárban marad. E rendelkezés megsértéséért halálbüntetés jár."
"Annak a kalóznak, aki külön engedély nélkül elhagyja helyét, nyilvánosan levágatik a füle. A visszaeső bűnös halállal lakol."
"A falvakban rabolt nőkkel való testi érintkezés a fedélzeten tilos; a kajütre korlátozódik, és csakis a fedélzetmester engedélye mellett történhet. E rendelet megsértése halálbüntetést von maga után."
Foglyoktól származó beszámolók megerősítik, hogy e kalózok menázsija főleg kétszersültből, hizlalt patkányból és főtt rizsből állt, és hogy csatanapokon lőport kevertek az italukba. Cinkelt kártya, csalárd kocka, a borospohár és a "fantan" táblája, a kápráztató ópiumpipa és a lampion - ezekkel múlatták az időt. Legszívesebben egyszerre két karddal küzdöttek. Csáklyázás előtt fokhagymalével dörzsölték be arcukat és testüket, hogy ne fogja őket a golyó.
A legénység asszonyostul utazott, a kapitány pedig öt-vagy hatfős háremével, amit egy-egy győzelem alkalmával általában lecserélt.
CSIA CSING SZÓL, AZ IFJÚ CSÁSZÁR
1809 közepén császári rendeletet tettek közzé, melynek első és utolsó szakaszát másolom ide. Stílusát többen kifogásolták:
"Nyomorult és kártékony emberek, kik sárba tiporják a kenyeret, emberek, kik nem törődnek az adószedők és az árvák jajkiáltásaival, emberek, kiknek alsóruhájába főnixmadár és sárkány van hímezve, emberek, kik tagadják a nyomtatott könyvek igazságát, emberek, kik hagyják, hogy könnyük csorduljon, amikor tekintetüket Észak felé fordítják - megzavarják folyóink sorsát, aláássák tengereink ősi bizalmát. Hitvány roncshajóikon éjjel-nappal szembeszállnak a viharral. Nem nemes cél vezéreli őket: a hajósnak nem igaz barátai, sosem is voltak azok. Ahelyett, hogy a segítségére sietnének, ádázul megtámadják, és a romlásba, a testi csonkaságba vagy a halálba taszítják. Megsértik ekképpen a Világmindenség természeti törvényeit, úgyhogy a folyók kilépnek medrükből, a partok víz alá kerülnek, a fiúk apjuk ellen fordulnak, s a vizes és a száraz princípiumai megváltoznak..."
"...Következésképpen kezedbe adom a büntetést, Kuo Lang admirális. Ne feledd, hogy a kegyelem császári előjog, és önhittség volna bármely alattvaló részéről, ha megpróbálna élni vele. Légy könyörtelen, légy igazságos, légy engedelmes, légy győzedelmes."
A közbevetett utalás a roncshajókra természetesen hamis volt. Célja az volt, hogy növelje Kuo Lang harci kedvét. Kilencven nappal később a Csing özvegy erői megütköztek a császárság erőivel. Csaknem ezer hajó küzdött reggeltől estig. Harangok, dobok, ágyúlövések, átkok, gongütések és jóslatok zenebonája kísérte az ütközetet. A császári erőket leverték. Sem a tiltott bocsánat, sem a javasolt könyörtelenség gyakorlására nem nyílott alkalom. Kuo Lang megtartott egy rítust, amit a mi vereséget szenvedett tábornokaink igyekeznek elkerülni: öngyilkos lett.
A RETTEGŐ PARTVIDÉK
Akkor a gőgös özvegy hatszáz harci dzsunkája és negyvenezer diadalittas kalóza felhajózott a Csu Csiang torkolatába, és megsokszorozta a tűzvészeket, a szörnyű ünnepnapokat és az árvákat a hajók jobb és bal oldalán. Voltak falvak, melyeket földig romboltak. Csupán az egyikben a foglyok száma meghaladta az ezret. Százhúsz asszonyt, akik a közeli nádasokban és rizsföldeken kerestek kétes menedéket, leleplezett egy gyermek csillapíthatatlan sírása; később Makaón adták el őket. E fosztogatás nyomorú könnyei és gyásza távolról bár, de tudomására jutott Csia Csingnek, az Ég Gyermekének. Némely történészek állítása szerint kevésbé fájt neki, mint büntető hadjáratának kudarca. Annyi bizonyos, hogy indított még egyet, rettentő számú lobogóval, tengerésszel, katonával, ellátmánnyal, hadifelszereléssel, jóssal és asztrológussal. A parancsnoki tisztség ezúttal Ting Kujnak jutott. A súlyos hajótömeg felhajózott a Csu Csiang deltájába, és elzárta a kalózflotta útját. Az özvegy felkészült a csatára. Tudta, hogy nehéz lesz, nagyon nehéz, szinte reménytelen; a fosztogatás és mulatozás éjszakái-hónapjai ellankasztották embereit. A csata csak nem kezdődött. A nap sietség nélkül kelt és nyugodott a reszkető ágyúk fölött. Emberek és fegyverek virrasztottak. A delek hatalmasabbak voltak, a szieszták végtelenek.
A SÁRKÁNY ÉS A NŐSTÉNY RÓKA
A császári flotta hajóiból azonban minden alkonyatkor könnyű sárkányrajok emelkedtek fel lustán, majd finoman a vízre és az ellenséges fedélzetekre ereszkedtek. Pehelykönnyű, papírból és nádból készült szerkezetek, papírsárkányok voltak, és ezüstös vagy vörös felszínükön ugyanazok az írásjelek ismétlődtek. Az özvegy aggódva figyelte a rendszeres légköri tüneményeket, és egy sárkány lassú és homályos tanmeséjét olvasta ki belőlük, aki újra meg újra pártfogásába vett egy nőstény rókát, annak hálátlansága és megannyi gaztette ellenére. A hold elfogyott az égen, s a papír- és nádfigurák minden este ugyanazt a történetet ismételték, alig észrevehető változtatásokkal. Az özvegy tépelődött. Mire a hold megtelt az égbolton és a vöröses víztükrön, a történet, úgy tűnt, lassan véget ér. Senki sem tudta megjósolni, a legteljesebb bocsánat vagy a legsúlyosabb büntetés jut-e a nőstény rókának, de az elkerülhetetlen vég egyre közeledett. Az özvegy azonban megfejtette. Két kardját a vízbe vetette, csónakba térdelt, és megparancsolta, hogy evezzenek vele a császári főhajóhoz.
Alkonyodott; az égboltot sárkányok lepték el, ez alkalommal sárgák. Az özvegy egy mondatot mormolt: "A nőstény róka a sárkány szárnyát keresi - szólt, ahogy a fedélzetre lépett.
AZ APOTEÓZIS
A krónikások beszámolnak róla, hogy a nőstény róka bocsánatot nyert, és lassú öregségét az ópiumcsempészetnek szentelte. Már nem volt többé az özvegy; felvett egy nevet, mely lefordítva így hangzik: Az Igaz Tanítás Fénye.
"Attól a naptól fogva (írja egy történész) a hajók újra békében úsztak. A négy tenger és a megszámlálhatatlanul sok folyó áldott és biztonságos útjain.
A földművesek eladhatták a kardokat, és ökröket vásárolhattak földjeik megműveléséhez. Áldozatokat ajánlottak fel, és imádkoztak a hegycsúcsokon, és naphosszat a paravánok mögött énekelve ünnepeltek."
Gajdos Zsuzsanna fordítása
[Forrás: Philip Gosse: The History of Piracy, London, 1932.]