AD MAIOREM DEI GLORIAM

E szerencsés felismerés - amely mintha klasszikus tragédiák hagyományát teljesítené be - megkoronázhatná ezt a történetet három biztos vagy legalábbis valószínű boldogsággal: az igazi anyáéval, az apokrif és tutyimutyi fiúéval meg a cselszövőével, aki mesterkedésének gondviselésszerű apoteózisában nyerte el jutalmát. A Végzet (ezzel a névvel illetjük ezer és ezer mindenfajta ok beláthatatlan, szüntelen működését) nem így határozott. Lady Tichborne meghalt 1870-ben, s a rokonok panaszt emeltek Arthur Orton ellen személybitorlás miatt. A sok könny és a magány nemigen gyötörte őket, de annál inkább a kapzsiság, és sohasem hittek a dagadt ős jóformán írástudatlan tékozló fiúban, aki oly viharosan bukkant elő Ausztráliából. Orton pedig számított temérdek hitelezője segítségére, akik elismerik őt Tichborne-nak, hogy kifizethesse őket.

Hasonlóképpen számított Edward Hopkinsnak, a családi ügyvédnek a barátságára, és a Francis J. Baigent régiségkereskedőére is. Ám ez mégsem volt elég. Bogle úgy okoskodott, hogy a játszma megnyeréséhez nélkülözhetetlen valamilyen erős népi hangulat pártfogása. Fogta cilinderét és illedelmes esernyőjét, s elindult, hogy London tisztes utcáin keressen ihletet. Alkonyodott; Bogle addig csatangolt, amíg mézszínű hold nem kettőzte meg képét a közkutak négyszögű vizében. Az isten megjelent neki. Bogle pisszent egy konflisnak, és Baigent régiségkereskedő lakásához hajtatott. Ez hosszú levelet adott fel a Times címére, amely azt bizonygatta, hogy az állítólagos Tichborne arcátlan csaló. A Jézus-társasági Goudron atya írta alá. Újabb, ugyancsak pápista feljelentések következtek. Hatásuk azonnal megmutatkozott: a jóravaló emberek nyomban kitalálták, hogy Sir Roger Charles egy ocsmány jezsuita összeesküvés céltáblája.