THERE ARE MORE THINGS

Howard P. Lovecraft emlékére

 

Amikor a Texasi Egyetemen, Austinban, épp az utolsó vizsgámra készültem, megtudtam, hogy nagybátyám, Edwin Arnett a kontinens túlsó végén aneurizmában meghalt. Azt éreztem, amit ilyenkor érezni szoktunk: az immár hiábavaló lelkifurdalást, amiért nem voltunk olyan jók a megboldogulthoz, amilyenek lehettünk volna. Az ember elfelejti, hogy maga is csak halott, aki a többi halottal társalog. Az egyetemen filozófia szakra jártam; eszembe jutott, hogy nagybátyám, neveket ugyan nem említve, ott, a Lomas melletti Vörös Házban előadta nekem szépséges kételyeit. Az ebédlőasztalnál, egy narancson magyarázta el Berkeley idealizmusát, a sakktábla pedig az eleai paradoxonok szemléltetőeszköze lett. Néhány év múlva kezembe nyomta Hinton értekezéseit, melyek azt próbálják bizonyítani, hogy a térnek van egy negyedik dimenziója, amit az olvasó színes kockákkal végzendő műveletek során maga is megsejthet. A prizmákat és piramisokat, amiket az íróasztal lapján felépítettünk, sohasem felejtem el.

 

Nagybátyám mérnök volt. Amikor az Állami Vasutaktól nyugdíjba ment, úgy döntött, hogy Turderába költözik, ahol a jóformán mezei élet magányát és Buenos Aires közelségét egyaránt élvezheti. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a házat egyik legjobb barátja, Alexander Muir építse fel. Ez a merev férfiú Knox merev tanait vallotta; nagybátyám, mint korának majdnem minden úriembere, szabadgondolkodó volt, jobban mondva agnosztikus, de érdekelte a teológia, mint ahogy Hinton csalafinta kockái vagy az ifjú H. G. Wells jól megszerkesztett lidércnyomásai is érdekelték. Szerette a kutyákat; volt egy nagy juhászkutyája, melyet távoli szülőfaluja, Lichfield emlékére Samuel Johnsonnak nevezett el.

 

A Vörös Ház egy dombtetőn állt, melynek nyugati oldalán egy sivár árterület húzódott. A rácskerítés mögött elültetett araukáriafák mit sem enyhítettek a ház komorságán. Cserép helyett palából készült nyeregteteje és a négyszögletes óratorony szinte agyonnyomta a falakat meg azt az egy-két ablakot, ami volt a házon. Gyerekkoromban még úgy fogadtam el ezt a csúnyaságot, mint ahogy azokat az összeférhetetlen dolgokat is elfogadjuk, melyek csak a létezésük folytán viselik az "univerzum" nevet.

 

1921-ben tértem haza Argentínába. Addigra a viták elkerülése végett elárverezték a házat; egy külföldi vette meg, Max Preetorius, aki a dupláját ígérte rá a legmagasabb licitre. Még aznap, hogy aláírta a papírokat, estefelé két emberével kiment a házhoz, és az összes bútort, összes könyvet, összes háztartási eszközt kihordták a Csorda úttól nem messze elterülő szeméttelepre. (Szomorúan gondoltam vissza a Hinton-kötetek grafikonjaira és a nagy földgömbre.) Másnap felkereste Muirt, és arra kérte, végezzen el bizonyos változtatásokat a házon, amit az felháborodva visszautasított. Később aztán egy fővárosi cég vállalta az átépítést. A helybeli asztalosok nem voltak hajlandók újra bebútorozni a házat; végül is egy glew-i ember, egy bizonyos Mariani állt rá, hogy teljesítse a Preetorius által megszabott feltételeket. Éjszaka kellett végeznie a munkát, zárt ajtók mögött, két héten át. Az új lakó is éjszaka költözött be a Vörös Házba. Az ablakok nem nyíltak ki többé, de a sötétben látni lehetett, hogy fény szűrődik ki rajtuk. A tejesember egy hajnalon belebotlott a járdán döglötten heverő juhászkutyába: feje és négy lába le volt vágva. A tél folyamán kidöntötték az araukáriafákat. Preetoriust többé senki se látta; úgy hírlett, hogy már nincs is az országban.

 

Ezek a hírek, érthető módon, igen felkavartak. Tudom, hogy legszembetűnőbb jellemvonásom a kíváncsiság, mely egyszer már arra is rávett, hogy egy vadidegen nővel összekössem az életemet, csak azért, hogy megtudjam, kicsoda és miféle; hogy laudanumot szedjek (látható eredmény nélkül); hogy a transzfinit számokat tanulmányozzam, és hogy belemenjek a szörnyű kalandba, melyet itt most le fogok írni. Arra a végzetes elhatározásra jutottam, hogy felderítem az ügyet.

 

Először is Alexander Muirhoz mentem el. Emlékeimben délceg, fekete hajú emberként élt, aki sovány ugyan, de csupa életerő; most görnyedt öregemberként láttam viszont, fekete szakálla is megőszült. Temperleyi házában fogadott, mely, amint várható volt, a nagybátyám házára hasonlított, mivel mindkettő William Morris, a jó költő és rossz építész szigorú normái alapján épült.

 

A beszélgetés gyéren csordogált; nem véletlen, hogy Skócia jelképe a bogáncs. Mégis sejtettem, hogy az erős ceyloni tea és a scone-okkal tisztesen megrakott tál (a házigazda úgy vágta ketté és vajazta meg őket, mintha még mindig gyerek volnék) a jó barát unokaöccsének tiszteletére rendezett dús kálvinista lakoma két fogása. Nagybátyámmal folytatott teológiai eszmecseréje egy hosszú sakkparti volt, mely mindkét játékostól megkívánta az ellenféllel való együttgondolkodást.

 

Múlt az idő, és én még mindig nem tértem rá a témára. Egy kis kínos csend után Muir szólalt meg:

 

- Fiatalember (Young man) - mondta -, maga nem azért jött el egészen idáig, hogy Edwinről beszéljünk vagy az Egyesült Államokról; ez utóbbira nem is vagyok olyan kíváncsi. Magát a Vörös Ház eladása izgatja, meg a különös vevő. Bevallom, engem is. A történet őszintén szólva nem tetszik nekem, de elmondom, amit tudok. Nem sok.

 

Némi szünet következett, aztán ráérősen folytatta:

 

- Mielőtt Edwin meghalt, az intéző elhivatott az irodájába. A plébános is ott volt. Azzal akartak megbízni, hogy készítsem el egy katolikus kápolna tervrajzát. Jól megfizetik a munkámat. Ott helyben visszautasítottam az ajánlatot. Az Úr szolgája vagyok, és nem követhetek el olyan gyalázatot, hogy bálványoknak oltárt emeljek.

 

Itt megállt.

 

- Ez az egész? - kérdeztem, összeszedve a bátorságomat.

 

- Nem. Preetorius, az az elfajzott alak azt akarta, hogy bontsam le az épületet, és tervezzek a helyébe egy szörnyűséget. A gyalázatnak sokféle formája van.

 

Mélyen elkomorulva ejtette ki ezeket a szavakat, és felállt.

 

Ahogy befordultam a sarkon, Daniel Iberra jött szembe velem. Ismertük egymást, ahogy faluhelyen ismerik egymást az emberek. Azt mondta, elkísér egy darabon. A vagányok soha nem vonzottak, és arra számítottam, hogy egy sor ocsmány és jobbára kitalált, véres kocsmai históriát fogok hallani, de megadtam magam, és beleegyeztem. Már majdnem besötétedett. Amikor néhány utcasarokkal előttünk felbukkant a dombtetőn álló Vörös Ház, Iberra megtorpant, és más irányba indult tovább. Megkérdeztem, hogy miért változtatott irányt. Nem azt felelte, amit vártam.

 

- Don Felipe jobbkeze vagyok. Még senki se mondta rám, hogy gyáva volnék. Emlékszel arra az Urgoiti fiúra, aki Merlóból jött ide énmiattam, és hogy mi lett vele. Ide hallgass. Az egyik éjjel megyek haza valami muriból. A villától úgy száz méterre meglátok valamit. A pejkó megbokrosodik, és ha nem szorongatom meg a véknyát, és nem rúgtatok be a sikátorba, most nem vagyok itt, és nem mesélek. Amit láttam, hát az nem akármi volt.

 

És elsötétült arccal megeresztett egy cifra káromkodást.

 

Aznap éjjel nem aludtam. Hajnal felé egy rézkarcról álmodtam, mely Piranesi stílusát idézte, és melyet még sohasem láttam, vagy láttam és elfelejtettem; a labirintust ábrázolta. Egy ciprusokkal körülvett és kőből épült amfiteátrum volt, magasabb, mint a ciprusok koronája. Ajtó-ablak nem volt rajta, de hosszú, keskeny rések végtelen során át be lehetett látni a belsejébe. Egy nagyítóval megpróbáltam megkeresni a minotauruszt. A végén megtaláltam. A szörnyek szörnye volt: nem annyira bika-, inkább bölényfeje volt, és embertestével úgy hevert a földön, mint aki alszik, és álmodik éppen. Álmodik? Kiről vagy miről?

 

Délután elsétáltam a ház előtt. A rácsos kapu be volt zárva, és néhány csavart vaspánt is rá volt erősítve keresztbe. A hajdani kertet elborította a gaz. Jobb felől egy kisebb árok húzódott, melynek szélei erősen le voltak taposva.

 

Még volt egy lépésem, amit napról napra halogattam, és nemcsak azért, mert egészen hiábavalónak éreztem, hanem azért is, mert azután már csak egy lépés marad hátra: az utolsó, az elkerülhetetlen.

 

Nem valami sok reménnyel ugyan, de elmentem Glew-be. Mariani, az asztalos egy éltesebb korú, kövér, vörös képű olasz volt, az az egyszerű és szívélyes fajta. Amint megláttam, azonnal elvetettem az előző este kidolgozott haditervet. Átadtam a névjegyemet, amit hangosan betűzött ki, ünnepélyesen, és a doktor előtt megilletődött szünetet tartva. Megmondtam neki, hogy azok a bútorok érdekelnek, amiket Turderában készített, nagybátyám egykori házában. Az olaszból ömlött a szó. Meg sem kísérlem felidézni a hadonászással kísért szóáradatot, melyet azzal fejezett be, hogy az ő szeme előtt mindig az a cél lebeg, hogy az ügyfél minden óhaját teljesítse, legyen az bármilyen hóbort, és hogy ő szóról szóra azt csinálta, amit kívántak tőle. Aztán némi keresgélés után előhúzott egy fiókból valami papírokat, és megmutatta: a szövegen nem ismertem ki magam, de ott volt alatta a megközelíthetetlen Preetorius aláírása. (Az olasz nyilván ügyvédnek nézett.) Búcsúzóul még annyit mondott, hogy a világ minden kincséért sem tenné be még egyszer a lábát a Turderába, és még kevésbé a házba. Hozzátette, hogy az ügyfél, az szent, de az ő szerény véleménye szerint Preetorius úr bolond. Gyorsan elhallgatott, mint aki bánja, hogy ennyit is mondott. Többé egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle.

 

Én előre láttam ezt a kudarcot, de más dolog az előrelátás, és más dolog az esemény bekövetkezése.

 

Azt hajtogattam magamban, hogy egyetlen titok van csupán, az idő: a tegnap, a ma, a jövő, a mindig és a soha végtelen szövevénye. Ez a mélyen szántó gondolat azonban nem juttatott semmi eredményre: a délutánokat Schopenhauer meg Royce tanulmányozásával töltöttem, esténként pedig a Vörös Ház körül bolyongtam, a telek mentén futó földutakon. Néha valami igen fehér fény szűrődött ki az emeleti ablakon, máskor meg mintha nyögést hallottam volna. Így ment ez egészen január tizenkilencedikéig.

 

Ez a nap is azok közé a Buenos Aires-i napok közé tartozott, amikor az ember úgy érzi, hogy a nyár nemcsak gyötri, csúfot űz belőle, hanem meg is alázza. Éjjel tizenegy óra felé kitört a vihar. Előbb a déli szél rohama, aztán a felhőszakadás. Vaktában mentem előre, hogy egy fa alá húzódjam. Egy hatalmas villám fehér fényében hirtelen ott volt előttem a villa rácsos kapuja, alig néhány lépésre. Nem is tudom, félve-e vagy reménykedve, lenyomtam a kilincset. És a kapu váratlanul kinyílt. A szél csak úgy röpített előre. Az ég és a föld egyaránt fenyegetett. A ház ajtaja is félig nyitva volt. A zápornak egy újabb rohama az arcomba vágott. Beléptem a házba.

 

Odabent fel volt szedve a kőpadló; a sűrű gyom felverte puszta földön lépkedtem. Édeskés, émelyítő szag áradt mindenünnen. Jobbra vagy balra, nem is tudom pontosan, egy kőrámpába botlottam. Gyorsan felmentem rajta. Jóformán ösztönösen csavartam egyet a villanykapcsolón.

 

Az ebédlő és a könyvtár közt, amely emlékeimben élt, most nem volt ott a válaszfal: egyetlen nagy, kopár terem lett belőlük, alig egy-két bútorral. A bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy láttam őket, bár vakító fehér fény öntötte el a termet. Mindjárt megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A karosszék utal az emberi testre: formájára, végtagjaira; az olló a vágás műveletére. Mit mondhatunk egy lámpáról vagy egy járműről? A vadember nem igazán látja a misszionárius bibliáját; az utas nem úgy látja a hajó kötélzetét, mint a matrózok. Ha valóban látnánk a világmindenséget, talán megértenénk.

 

A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem őket. A terem egyik sarkában meredek, szinte függőleges lépcsőt pillantottam meg, mely az emeletre vezetett. A széles vas lépcsőfokok közt - tíz lehetett, nem több - szabálytalan közök voltak. Ez a lépcső, mely kezekre és lábakra engedett következtetni, érthető volt, és valamiképpen megnyugtatott. Eloltottam a lámpát, és egy darabig várakoztam. Semmi zaj nem hallatszott, de az érthetetlen tárgyak jelenléte kínosan hatott rám. Végül rászántam magam, és elindultam a lépcső felé.

 

Amikor följutottam, reszkető kézzel megint meggyújtottam a villanyt. A földszinten még csak bontakozóban lévő lidércnyomás idefönt kipattant, és szétterült az egész szobában. Igen sok tárgy volt itt, vagy csak néhány, de sokféle részből összeszerkesztve. Most éppen egy hosszú és nagyon magas, U alakú műtőasztalféleség jut eszembe, két végén kerek lyukakkal. Arra gondoltam, hogy talán a ház lakójának ágya lehet, mely ferde vetületben rajzolja ki a szörnyalakot, mint egy állatot vagy istent az árnyéka. Lucanus valamelyik lapjáról - évekkel ezelőtt olvastam, és már el is felejtettem - a számra jött az amphisbaina szó, mely sejteti, ha éppen nem is meríti ki azt, amit később megpillantottam. Egy V alakú tükörrendszerre is emlékszem, a fejem fölötti homályból derengett elő.

 

Milyen lehet a ház lakója? Mit kereshet ezen a bolygón, mely nem kevésbé irtózatos számára, mint ő a mi számunkra? Az asztronómiának vagy az időnek mely titkos tartományaiból, mely ősrégi és ma már kiszámíthatatlan alkonyatból jött ide ebbe a dél-amerikai külvárosba, és éppen ezen az estén?

 

Éreztem, hogy betolakodó vagyok e káoszban. Odakint elállt az eső. Ránéztem az órámra, és rémülten láttam, hogy már majdnem két óra van. Egye hagytam a villanyt, és óvatosan kezdtem leereszkedni a lépcsőn. Ha fölkapaszkodtam, talán lejutni sem lehetetlen. Lejutni, mielőtt visszatér a ház lakója. Arra gondoltam, hogy talán azért nem zárta be a két ajtót, mert nem tudja bezárni.

 

Lábam már az utolsó előtti lépcsőfokon volt, amikor hallottam, hogy valami jön fölfelé a rámpán: lassan, súlyosan, többszörösen. Kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, és nem csuktam be a szemem.

 

Székács Vera fordítása

A HARMINCAK SZEKTÁJA

 

Az eredeti kézirat a Leideni Egyetem könyvtárában található; a szöveg latin nyelvű, de a benne előforduló hellenizmusok arra vallanak, hogy görögből fordították. Leisegang szerint a Krisztus utáni negyedik században keletkezett. Gibbon a Decline and Fall tizenötödik fejezetéhez írt egyik jegyzetében röviden utal rá. Az ismeretlen szerző ezt írja:

*

"...A Szekta sohasem volt népes, és most alig egynéhány tagja van. Miután a vas és a tűz megtizedelte őket, az utak mentén alszanak, vagy a romok között, melyeknek a háború megkegyelmezett; vallásuk ugyanis tiltja, hogy házat építsenek. Meztelenül járnak. A tények, melyeket tollam feljegyzett, köztudomásúak; most azt szándékozom papírra verni, amit tanításaikról és szokásaikról sikerült kiderítenem. Hosszan elbeszélgettem tanítóikkal, de nem tudtam megtéríteni őket az Úr Hitére.

 

Először is az tűnt föl nekem, hogy mennyire másképpen vélekednek a halottakról. A tudatlanabbak úgy tartják, hogy a halottak eltemetéséről a már megboldogultak lelkei gondoskodnak; mások a Szentírástól elrugaszkodva kijelentik, hogy Jézus intelme: Hagyd a halottakra, hadd temessék halottaikat, a mi temetkezési szertartásaink üres pompája ellen szól.

 

Azt az evangéliumi tanácsot, hogy adjuk el, amink van, és adjuk oda a szegényeknek, mindenki híven követi: aki ajándékot kap, odaadja valaki másnak, az pedig újra továbbadja. És ez már elégséges magyarázat is a nincstelenségükre és a meztelenségükre, melynek révén viszont szinte paradicsomi állapotok között élnek. Buzgón szokták idézni a következő szavakat: Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, s csűrökbe sem gyűjtenek: mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti többet azoknál? Az evangéliumi szöveg elítéli a takarékoskodást: Ha Isten így öltözteti a mezei virágot, amely ma virít, de holnap kemencébe kerül, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűeket? Ne nyugtalankodjatok tehát, és ne kérdezzétek: mit együnk? vagy mit igyunk?; ne aggódjatok tehát a holnap miatt.

 

Az a tanítás, hogy Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követ el vele, félreérthetetlen felszólítás az önmegtartóztatásra. A Szektának sok tagja fennen hangoztatja, hogy nincs férfi az ég alatt, aki ne nézett volna asszonyra bűnös vággyal, valamennyien bűnösök vagyunk a házasságtörésben. Ha pedig a vágy nem kevésbé bűnös a cselekedetnél, az igazak a legféktelenebb bujaságnak is kockázat nélkül átadhatják magukat.

 

A Szekta kerüli a templomokat; vezetői a szabad ég alatt prédikálnak, egy domb vagy egy falmaradvány tetejéről, vagy olykor egy vízparton álló csónakról.

 

A Szekta nevének eredete körül lázas találgatások folynak. Az egyik feltevés szerint a megmaradt hívők számára utal, ami nevetséges ugyan, de prófétai tehetségre vall, mert a Szekta, romlott tanai miatt, halálra van ítélve. Egy másik szerint a bárka magasságára vonatkozik, ami harminc könyök volt; megint másik, mely meghamisítja az asztronómiát, a holdhónapok éjszakáinak összegét látja benne; egy újabb feltevés a Megváltó megkeresztelésének évére vezeti vissza; egy másik szerint pedig ennyi éves volt Ádám, amikor életre kelt a vörös porból. Mindegyik feltevés hamis. Nem kevésbé hazug az a felsorolás, amelyben harminc isten vagy trón szerepel, köztük Abraxas, akinek kakasfeje, emberi karja és törzse van, alul pedig összetekeredett kígyófarokban végződik.

 

Tudom az Igazságot, de nem hirdethetem. Nem rendelkezem azzal a felbecsülhetetlen értékű képességgel, hogy kimondjam. Bárcsak mások, akik több szerencsével járnak, meg tudnák menteni a Szekta tagjait a szó erejével. A szó vagy a tűz erejével. Inkább végezzék ki az embert, semmint hogy maga végezzen magával. Így hát beszéljen helyettem az írott szó, és fedje fel a szörnyű eretnekséget.

 

Az Ige azért öltött testet, hogy ember legyen az emberek között, akik aztán keresztre feszítik, és Őáltala elnyerik a megváltást. A kiválasztott nép egyik lányának méhéből született, és nemcsak azért, hogy a Szeretetet hirdesse, hanem azért is, hogy mártírhalált haljon.

 

A dolgoknak pedig úgy kellett történniük, hogy ne lehessen elfelejteni őket. Soha egyetlen embernek akár vas, akár bürök általi halála nem volt elegendő ahhoz, hogy az emberiség képzeletét az idők végezetéig felzaklassa. Az Úr patetikus rendezésben pergette le az eseményeket. Ezért volt az utolsó vacsora, Jézus szavai, melyekkel megjövendöli az elárultatását, a tanítványok egyikének kétszer felhangzó jel, a kenyér és a bor megáldása, Péter esküdözése, a magányos virrasztás az Olajfák Hegyén, a tizenkét tanítvány álma, a Fiú emberi könyörgése, a véres veríték, a kardok, az áruló csók, Pilátus, aki mossa a kezét, a megkorbácsoltatás, a kigúnyoltatás, a töviskoszorú, a vörös köpönyeg, a nádszál jogar, az epével kevert bor, a dombtetőn felállított kereszt, a jobb latornak tett ígéret, a földindulás és az elsötétült égbolt.

 

Isten irgalma, mely már annyi kegyben részesített, megengedte, hogy rájöjjek a Szekta nevének igazi és titkos jelentésére. Keriothban, ahol valószínűleg megalakult, ma is létezik a Harminc Ezüstpénz titkos társasága. Ez volt a Szekta eredeti neve, és ez megadja a titok kulcsát. A kereszt tragédiájában - tisztelettel legyen mondva - voltak önkéntes és voltak akaratlan színészek, de mind nélkülözhetetlen, mind végzetes szerepet játszott. Akaratlan színészek voltak a papok, akik átadták a harminc ezüstpénzt, a nép, mely Barabást választotta, Júdea helytartója, a rómaiak, akik felállították a keresztfát, beverték a szögeket, és sorsot vetettek. Önkéntes színész csak kettő volt: a Megváltó és Júdás. Ez utóbbi elhajította a harminc ezüstpénzt, mely a lelkek megváltásának ára, és fölakasztotta magát. Éppen harminchárom éves volt, mint az Ember Fia. A Szekta mindkettőnek egyformán hódol, a többieket felmenti.

 

Egyetlen bűnös sincs; nincs senki, aki tudtával vagy tudtán kívül ne a legfőbb Bölcsesség által kigondolt terv végrehajtója lenne. Most mind osztoznak a mennyei Dicsőségben.

 

Azt a gyalázatot, amire most rátérek, alig akarja leírni a kezem. Amikor a beavatottak betöltenek egy bizonyos kort, mestereik példáját követve kigúnyoltatják és egy hegytetőn keresztre feszíttetik magukat. Az ötödik parancsolatnak e bűnös megszegése ellen az emberi és az isteni törvények teljes szigorával kell fellépni. Hogy az Ég minden átka, hogy az angyalok bősz haragja..."

*

A kézirat vége nem került elő.

 

Székács Vera fordítása

AZ AJÁNDÉKOK ÉJSZAKÁJA

 

A Florida utcában, a Piedad magasságában található a régi Aguila kávéház; ott hallottuk ezt a történetet.

 

A megismerés kérdéséről folyt a vita. Valaki felidézte Platónnak azt a tételét, amely szerint már mindent láttunk egy megelőző világban, így hát a megismerés voltaképp ráismerés; mire apám, ha jól emlékszem, azt mondta, Bacon írja valahol, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor valaminek a nem tudása voltaképpen felejtés. Ekkor egy másik közbeszóló - aki kissé belegabalyodhatott ennyi metafizikába -, egy idősebb úr ragadta magához a szót. Ezt mondta lassan, mint aki biztos a szavaiban:

*

"Ezek a platóni archetípusok egyszerűen nem férnek a fejembe. Senki sem emlékszik rá, mikor látott először sárga vagy fekete színt, vagy hogy mikor ízlelte meg először valamely gyümölcs ízét, s talán azért nem, mert még kisgyerek volt, s így nem tudhatta, hogy hosszú-hosszú sorozat kezdődik meg ezekkel az élményekkel. Természetesen sok olyan első élmény van, amelyet senki sem felejt el. Magam azt az élményt mondhatnám el most önöknek, amelyet egy bizonyos éjszaka hagyott bennem, emlékezetem szerint hetvennégy április harmincadikán.

 

A nyaralások régebben hosszabbak voltak, mégsem emlékszem, miért is maradtunk akkor a mondott időpontig az unokatestvéremék, valami Dornáék birtokán, Lobostól alig pár mérföldre. Akkoriban az egyik cseléd, bizonyos Rufino vezetgetett be a vidéki élet rejtelmeibe. A tizenharmadik évemet készültem betölteni éppen; ő jóval idősebb volt, s úgy hírlett, bátor legény. Rendkívül ügyesen mozgott: ha játékból pofozkodni kezdett a többiekkel, mindig az ellenfele arca lett szutykos. Egyik pénteken azt javasolta, hogy másnap este menjünk be a faluba mulatni. Természetesen beleegyeztem, pedig nem is tudtam pontosan, miről van szó. Előre megmondtam neki, hogy nem tudok táncolni; azt felelte, egykettőre megtanulja azt az ember. Vacsora után, úgy fél nyolc tájban indultunk útnak. Rufino úgy kicsípte magát, mint aki nagy mulatságba készül, még egy ezüsttőr is fénylett az övében; én bezzeg otthon hagytam a zsebkésemet, mert féltem, kigúnyolnak vele. Kisvártatva megpillantottuk a falu első házait. Még sosem jártak Lobosban? Mindegy; egyik porfészek olyan, mint a másik; még abban is, hogy mindegyik különbnek képzeli magát. Ugyanazok a földes sikátorok, ugyanolyan gödrök; ugyanolyan alacsony házak mindenhol, amiktől még nagyobbra van a lovas ember. Rózsaszínűre vagy égszínkékre festett ház előtt szálltunk le lovunkról az egyik sarkon; az volt rá kiírva: La Estrella. A palánkhoz már több, jól fölszerszámozott ló volt kikötve. Az utcára nyíló, félig tárt ajtón fényt láttam kiszűrődni. A kapualjból tágas helyiség nyílott, benne hosszú deszkapadok voltak, ezek között pedig sötétlő ajtók; ki tudja, hová vezethettek. Sárgás szőrű kölyökkutya futott elém, csaholva üdvözölt. Elég sokan voltak már ott; vagy fél tucat fehérnép sürgölődött virágos vászonblúzban. Egy méltóságteljes, tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyban a ház úrnőjét gyanítottam. Rufino köszöntötte az asszonyt, és azt mondta:

- Hoztam magának egy új barátot, nem éppen lóra termett.

 

- Vagy megszokik, vagy megszökik - válaszolta az asszony.

 

Szégyen öntött el. S hogy eltereljem magamról a figyelmet, vagy csak hogy lássák, még gyerek vagyok, játszani kezdtem a kutyával az egyik pad végében. A konyhai asztalon néhány faggyúgyertya égett üvegekben, s egy parázstartóra is emlékszem valamelyik hátsó sarokban. A szemben levő fehér falon az Irgalmas Szűz képe lógott.

 

Valaki hangos tréfálkozás közepette gitárt hangolt, hosszan bíbelődött vele. Pusztán félénkségből elfogadtam egy pohár gint; mintha parázsba haraptam volna. A nők között volt egy, aki észrevehetően különbözött a többitől. Rabmadárnak szólították. Némi indián vért véltem fölfedezni benne, de arcánál rajzolni sem lehetett volna szebbet, és a szeme nagyon szomorú volt. Hajfonata a derekáig ért. Rufino, látva, hogy megakadt a tekintetem a lányon, megszólította.

 

- Mondd el újra, hogy ütöttek rajtatok az indiánok, már alig emlékszem rá.

 

A lány úgy beszélt, mintha csak magának mondaná a történetet, s az volt az érzésem, másra sem tud gondolni, s hogy ez a dolog az egyedüli, ami történt vele az életében. Így beszélt a lány:

 

- Amikor Catamarcából elhoztak, még egészen kislány voltam. Ugyan mit is tudhattam volna az indiánok támadásairól. A tanyán félelemből nem emlegették őket. Mint valami titkot, úgy tudtam meg apránként, hogy az indiánok egyszer csak rajtunk üthetnek, a nyakunkba zúdulhatnak, mint valami felhő, és megölhetik az embereket, elrabolhatják az állatokat. A nőket elhurcolják a belvidékre, és ott mindenfélét csinálnak velük. Megtettem mindent, amit csak tudtam, hogy ne higgyem el. Lucas bátyám, akit később dárdával döftek le, kereken kijelentette, hazugság az egész; ám ha valami igaz, akkor elég, ha egyszer kimondja valaki, és már tudja az ember, hogy igaz. A kormány mindenféle italokat és füveket oszt szét közöttük, hogy féken tartsa őket, de a varázslóik nagyon óvatosak, és megvannak a maguk jó tanácsai. A törzsfőnök parancsára rögvest rajtaütnek az amúgy is szétszórt erődítményeken. S én, csupáncsak kíváncsiságból, már-már ott tartottam, bárcsak jönnének, és sűrűn tekingettem arrafelé, amerre lemegy a nap. Nem értek jól az idő számításához, de azt tudom, hogy zúzmarák és nyarak és billogozások jöttek, és a számtartó fia is még a támadás előtt halt meg. Olyan volt, mintha a pampák szele hozta volna őket. Bogáncsvirágot láttam az árokban, és az indiánokkal álmodtam. Hajnalban jöttek. Az állatok, akár a földrengést, előbb megérezték őket, mint az emberek. A birtok felbolydult méhkasra emlékeztetett, és a levegőben szárnyasok röpködtek. Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig.

 

- Ki hozta a hírt? - kérdezte valaki.

 

A lány, mintha még mindig valahol messze járna, megismételte az utolsó mondatot.

 

- Arrafelé rohantunk megnézni, mi történt, amerre én tekingettem mindig. Olyan volt, minthogyha az egész pusztaság egyszeriben lábra kelt volna. Az acélkerítés rácsain előbb pillantottuk meg a porfelhőt, mint az indiánokat. Igazi rajtaütés volt. Tenyerükkel csapkodták a szájukat, közben üvöltöttek. Santa Irenében volt néhány szúrófegyver, de ezek csak arra voltak jók, hogy az indiánok hátrahőköljenek tőlük, s azután még veszettebbül tomboljanak.

 

Rabmadár úgy beszélt, mint aki imát mond föl emlékezetből, de én már hallottam is a puszták indiánjait az utcán. Egy lökés az ajtón, s már be is rontottak, s olyan volt, mintha lovastul jönnének, akár egy álom szereplői. Részeg külvárosiak voltak. Most, visszaidézve a jelenetet, nagyon magasnak látom őket. Amelyikük az élen jött, könyökével jól megtaszította Rufinót, aki épp az ajtóban állt. Rufinónak torkán akadt a szó, és gyorsan kitért az útból. A ház úrnője, aki addig el sem mozdult a helyéről, most felállt, és azt mondta nekünk:

- Ez Juan Moreira.

 

Annyi idő multával már nem tudom, hogy arra a férfira emlékszem-e, akit azon az éjszakán ismertem meg, vagy arra, akit később annyiszor láttam a lovardában. Emlékezetemben hosszú haja és Podestára emlékeztető fekete szakálla jelenik meg, de sápadt, himlőhelyes arca is eszembe jut. A kiskutya örvendezve rohant oda hozzá. A következő pillanatban már a hátán fekve, rugdalózva döglődött a földön: bikacsökkel csapta agyon Moreira. S itt kezdődik igazából a történet.

 

Nesztelenül az egyik ajtóhoz lopóztam: szűk folyosóra, lépcsőre nyílt. Odafönn elbújtam egy sötét szobában. A rendkívül alacsony ágyon kívül már nem is emlékszem, hogy volt-e ott más bútor. Remegtem. Alattam egyre tartott a kiabálás, és üvegcsörömpölés is hallatszott. Felfelé kapaszkodó női léptekre lettem figyelmes, s egyetlen pillanatra minta valami fény is megvillant volna. Majd a Rabmadár hangját hallottam; mintegy suttogva engem hívott.

 

- Én szolgálni vagyok itt, de csak a békés embereket. Jer közelebb, nem bántalak.

 

Már levetette a blúzát. Melléfeküdtem, s kezemmel az arcát kerestem. Nem tudom, mennyi idő telt el. Szó, csók egyetlenegy sem esett. Kibontottam a copfját, és előbb lágy hajával, majd ővele játszadoztam. Nem láttuk többé egymást, a nevét sem tudtam meg soha.

 

Lövés rebbentett szét bennünket. Rabmadár azt mondta:

 

- Kijutsz a másik lépcsőn.

 

Így is történt, s egy pillanat múlva már a földes utcán találtam magam. Holdfényes éjszaka volt. Csendőrtiszt posztolt a vályogfalnál puskával, föltűzött szuronnyal. Elnevette magát, és azt mondta:

 

- Na, úgy látom, te is a kakasokkal kelsz.

 

Válaszolhattam valamit, de már ügyet sem vetett rám. A falról egy ember csüggeszkedett alá hirtelen. Az őrmester nyomban beledöfte a szuronyát. Az ember a földre esett, s ott maradt a hátán fekve; nyögött, bugyogott a vére. Eszembe jutott a kutya. Az őrmester, hogy végezzen vele, még egyszer a férfiba döfte a bajonettet. S valami öröm érződött a hangjában, mikor azt mondta:

 

- Látod, mire mentél a pufogtatással, Moreira?

 

Mindenfelől összefutottak az egyenruhások, akik már előbb körülvették a házat, s nyomukban a szomszédok is előmerészkedtek. Andrés Chirinónak erőlködnie kellett, hogy kirántsa a fegyvert. Mindenki kezet akart szorítani vele. Rufino nevetve mondta a halottra:

 

- Na, ez a koma se szurkál többé!

 

Én csoportról csoportra járva meséltem az embereknek, amit láttam. Egyszerre nagy fáradtságot éreztem; mintha lázam is lett volna. Kibújtam a kíváncsiak gyűrűjéből, megkerestem Rufinót, és hazamentünk. Lóháton ért bennünket a hajnal fehér fénye. Nem egyszerűen fáradt voltam; teljesen elkábítottak e hirtelen rám szakadt dolgok."

*

- Annak az éjszakának nagy zuhataga - mondta apám.

 

A másik bólintott:

 

- Úgy van. Néhány röpke óra leforgása alatt megismertem a szerelmet, és szembenéztem a halállal. Minden ember megismerkedik előbb-utóbb mindennel, vagy legalábbis azzal, amit megismernie adatott, én azonban egyetlen éjszaka és hajnal között ismerkedtem meg e két alapvető dologgal. Repülnek az évek, s annyiszor meséltem el ezt a történetet, hogy már magam sem tudom, igazából emlékszem-e rá, vagy csak a szavak jutnak eszembe, amelyekkel elmesélem. Talán ugyanígy volt Rabmadár is az indiánok támadásával. Most mar egyre megy, hogy én láttam-e vagy más, amikor megölték Moreirát.

 

Csuday Csaba fordítása

A TÜKÖR ÉS A MASZK

 

A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a nagy király beszélt a költővel, és ezt mondta neki:

 

- A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak pénzére nem váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Én leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel. Képesnek tartod magad rá, hogy véghezvidd e vállalkozást, mely mindkettőnket halhatatlanná tesz?

 

- Igen, király - mondta a költő. - Az Ollan vagyok. Tizenkét télen át tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és Munster dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények felhatalmaznak rá, hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s a legösszetettebb képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely megvédi művészetünket a tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe foglalok szerelmet, marhalopást, hajóutat, háborút. Ismerem Írország valamennyi királyi családjának mitológiai eredetét. Értek a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához és a kánonjoghoz. Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat. Betörtem magam a szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt leprát is kap az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában bebizonyítottam. Csak egyvalamit nem tudok: hogyan köszönjem meg mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.

 

A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd, megenyhülve mondta a költőnek:

 

- Tudom, tudom. Most mondják, hogy Angliában dalolt már a csalogány. Amikorra elmúlnak az esők, elolvad a hó, mikorra újra megjön a déli tájakról a pacsirta, elénekled dicshimnuszodat az udvar és a költők gyülekezete előtt. Kerek esztendőt adok rá. Kifényesítesz minden betűt, minden szót. A fizetség, amint tudod, méltó lesz királyi szokásainkhoz s a te ihletett virrasztásaidhoz.

 

- Királyom, az én legnagyobb fizetségem, ha láthatom arcodat - mondta a költő, hű alattvalóhoz híven.

 

Meghajolt és távozott, szemében már holmi verssorok ködével.

 

Letelt a határidő - járványok, zendülések éve volt -, s a költő bemutatta a dicsőítő éneket. Lassan, biztonsággal szavalta el, egyetlen pillantást sem vetett a kéziratra. A király főhajtással nyugtázta az elhangzottakat. Mindenki némán ismételte meg a mozdulatát, még az ajtókban összezsúfolódottak is, pedig nem értettek egy szót sem. A király végül így szólt:

 

- Elfogadom a munkádat. Győzelem ez is. Minden szót eredeti értelmével ruháztál föl, s minden főnevet avval a jelzővel díszítettél, amellyel az első költők. Nincsen egyetlen kép sem az egész himnuszban, melyet a klasszikusok ne használtak volna. A háború a férfiember szép szövétneke, a kard vize pedig a vér. A tengernek megvan a maga istene, és a felhőkből kiolvasható a jövendő. Ügyesen éltél a rímekkel, az alliterációval, az asszonánccal, a hosszú és a rövid hangokkal, Jól használtad a magas retorika eszközeit, tudóshoz méltón kezelted a metrumot. Ha netán - omen absit - Írország egész irodalma elveszne, hiánytalanul újra lehetne alkotni a te klasszikus ódádból. Harminc írástudó írja le rögvest, tizenkétszer.

 

Rövid csend következett, majd a király így folytatta:

 

- Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem fut gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem sápadt. Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem tárta oda a keblét senki. Egy esztendő leforgásával újabb hőskölteménynek tapsolunk, költő. Jóváhagyásunk jeléül fogd e tükröt; ezüst.

 

- Köszönöm és értem - mondta a költő.

 

Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány újra dalolt a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével, amely most rövidebb volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta föl; szembeszökő bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes részeket, minthogyha maga sem értené, vagy félne közönséges fülek elé bocsátani őket. Különös mű volt. Nem a csatát írta le, maga volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az Isten, aki Három és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is, akik csak századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A forma sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott minden bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy dallamokkal. A képek önkényesek voltak vagy önkényesnek hatottak.

 

A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd így szólt:

 

- Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés summázata volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe szedtek Emez minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt, csodát teremt, tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az értők, a kevesek. Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az egyedülit. A tolltól, amely ily kiváló művet alkotott, még ennél is remekebb remeket várhatunk.

 

Mosolyogva fűzte hozzá:

 

- Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a három.

 

A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta:

 

- A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan Szentháromság.

 

A király folytatta:

 

- Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.

 

- Köszönöm és megértettem - mondta a költő.

 

Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy költő nem hozott magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp megdöbbenve felejtette a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Valami - s bizonyos, hogy nem az idő - felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme mintha nagyon távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A költő könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A rabszolgák kiürítették a termet.

 

- Nem írtad meg az ódát? - kérdezte a király.

 

- De igen - válaszolta szomorúan a költő. - Bárcsak a mi Urunk, Jézus Krisztus, megtiltotta volna.

 

- Elmondanád?

 

- Nem merem.

 

- Felruházlak a kellő bátorsággal - jelentette ki a király.

 

A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.

 

S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.

 

- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?

 

- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.

 

- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.

 

S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.

 

A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.

 

Csuday Csaba fordítása