IV

Most már csak a saját örökkévalóság-elméletemmel tartozom az olvasónak. Szerény felfogás ez, nincs benne már Isten, sőt a világnak más ura sem, és őstípusoktól is mentes. 1928-ban az El idioma de los argentinos (Az argentin nyelv) című könyvemben fogalmaztam meg. Idemásolom a szóban forgó részt, amely Érezni a halált címmel jelent meg.

"Szeretnék itt beszámolni egy élményről, amelyben egyik este volt részem: kalandnak nem nevezhetem, mert ahhoz túl tünékeny s elragadtatással teli az a semmiség; ahhoz pedig, hogy gondolkodjam rajta, túlságosan ésszerűtlen és érzelmes az eset. Egy jelenet és az azt jelölő szó: korábban már használtam azt a szót, de lényem teljes odaadásával addig még sohasem éltem át. Hát akkor most elmesélem - az esetet kiváltó tér- és időelemekkel - a történetet.

Így emlékszem rá. Az előtt a bizonyos éjszaka előtt, délután Barracasban voltam: nemigen szoktam ezt a helyet felkeresni, s maga a távolság is - meg amit később bejártam - különössé tette azt a napot. Estére nem volt semmilyen tervem; minthogy tiszta éjszaka volt, vacsora után kimentem sétálni és emlékezni. Nem akartam semmilyen irányt szabni a sétának; a lehető legszélesebb teret hagytam a valószínűségnek, nehogy - az egyetlen lehetőség választásával járó - előrelátással korlátozzam a várakozást. Annyira, amennyire csak lehetséges, sikerült elérnem azt, amit céltalan sétálásnak szoktak nevezni; csak egyetlen tudatos elvet követtem, azt, hogy elkerülöm a széles sugárutakat vagy utcákat, vagyis az esetlegesség legsötétebb csapdáit. Mégis egyfajta ismerős vonzás révén azokba a negyedekbe jutottam, amelyek nevét mindig szívesen felidézem, s amelyek tiszteletet ébresztenek a szívemben. No nem a városnegyedemet - gyermekkorom pontos terét - akarom így feltüntetni, hanem a még ma is titokzatos környékét: azt a mezsgyét, amelyet teljesen csak szavakban ismertem - a valóságban alig -, s amely egy kor határa és mitológiája. Ezek a közelmúltat idéző utcák az én szememben az ismert világ fordítottját, hátoldalát jelentették, s róluk szinte éppolyan mértékben nem volt tudomásom, mint ahogy semmit sem tudunk házunk föld alatti alapjáról vagy saját láthatatlan csontvázunkról. A séta egyszerre csak egy utcasarokra sodort. Beleszippantottam az éjszakába, miközben teljesen elcsendesedve abbahagytam a gondolkodást. Az amúgy sem túl bonyolult látványt a fáradtságtól még egyszerűbbnek találtam. Önnön tipikussága tette oly valószerűtlenné. Alacsony házak sorakoztak az utcán, amely először szegénység benyomását keltette, de aztán nyilvánvaló boldogságról árulkodott. Egyszerre volt nagyon szegény és nagyon szép. Egyetlen ház sem tolakodott az utcára; a fügefa homályba borította az utcasarkot; Olyan volt, mintha a falak megnyúlt vonala fölé ívelő, apró kapuk mind az éjszaka végtelen anyagából készültek volna. A járda lejtett az úttest felé; az út maga ősagyagból volt, a még fel nem fedezett Amerika földjéből. Odébb már vidékies lett a kis utca és eltűnt a Maldonado negyed irányába. A homályos, egyetlen föld fölé emelkedő, rózsaszínű fal láthatóan nem fogadta be a holdfényt: saját, belső fényét szórta. Semmi sem jellemezhetné jobban azt a gyöngédséget, mint az a rózsaszín.

Elméláztam azon az egyszerűségen. Azt gondoltam - nyilvánvalóan hangosan -: ez harminc éve pontosan ilyen volt... Csak gyanítottam az évet: más országokban ez még a közelmúltba tartozik, de a világnak ezen a változékony pontján távolinak tűnik. Megeshet, hogy madárdal hallatszott, s én parányi - madár nagyságú - szeretetet éreztem iránta; az azonban sokkal valószínűbb, hogy abban a már szinte szédítő csöndben semmilyen zaj nem hallatszott, csak a tücskök - ugyancsak időtlen - zenéje. Az ezernyolcszáz-valahányban vagyok közönséges gondolata egyszerre csak átcsapott néhány tapogatózó szóba, majd horgonyt vetett a valóságba. Halottnak éreztem magam, olyan volt, mintha elvontan érzékelném a világot: az a tudással átjárt, megfoghatatlan félelem töltött el, amely a metafizika legnagyobb igazsága. Nem hittem, nem én, hogy eljutottam az Idő még elképzelhető vizeire; inkább azt gyanítottam, hogy megtaláltam felfoghatatlan örökkévalóság szavunk néma vagy nyomaveszett jelentését. Csak jóval később tudtam körülírni azt a képzetet.

Most így írom le: azoknak az egynemű dolgoknak a tiszta megjelenése - csendes éj, világos fal, vidéki, jerikóilonc-illat, ősagyag - nemcsak hogy azonos azzal a képpel, amely ugyanazon a sarkon harminc évvel azelőtt tűnt elő, hanem - minden hasonlóság és ismétlődés nélkül - az a kép. Az idő, ha egyáltalán felfoghatjuk az azonosságát, csalódás: elég egy látszólagosan múltbeli pillanat meg egy látszólagosan jelenbeli mása, hogy közömbösségükkel és elkülöníthetetlenségükkel felbomlasszák az egységet.

Nyilvánvaló, hogy az ember pillanatai nem végtelenek. Az alapvető percek - a testi fájdalom és a testi gyönyör percei, meg a közelgő álomé, a zenehallgatásé és a hevesen vagy épp kedvetlenül átélt percek - még sokkal személytelenebbek. Előrebocsátom a következtetésemet: túl szegény ahhoz az élet, hogy ne legyen halhatatlan is. De mi még önnön szegénységünk felől sem lehetünk biztosak, hiszen az idő érzékeinkkel ugyan könnyen megcáfolható, de ésszel már nem, mert - úgy tűnik - annak lényegétől már elválaszthatatlan az egymásutániság fogalma. Maradjon hát megindító anekdota a megcsillant gondolat, s rejtse ez a lap bevallott tisztázatlanságban az igazi elragadtatásnak és az örökkévalóság megsejtésének azt a pillanatát, mely nem bánt velem mostohán azon az éjszakán."{[15]}

Scholz László fordítása

{[1]} A skolasztika felfogása - amely úgy értelmezi az időt, mint a lehetőségek áramlását a valóságban - közel áll ehhez a gondolathoz. Lásd Whitehead örök tárgyait, amelyek "a lehetőségek birodalmát" alkotják és beletartoznak az időbe.

{[2]} Lásd A teknősbéka átváltozásai {13. jegyzet}ét.

{[3]} A Plótinosz-idézetek részben Techert Margit fordításai.

{[4]} Hajj ibn Jakzán (Eleven, Éber fia), Abú Bakr ibn Tufajl regényének ez a valószerűtlen metafizikus Robinsonja megelégszik azzal, hogy csak azokból a gyümölcsökből és halakból eszik, amelyekből bőven van a szigetén, miközben mindig ügyel rá, nehogy egyetlen faj is kivesszen, és őmiatta legyen szegényebb a világ.

{[5]} Részben Bánóczi József fordításai.

{[6]} Nem szeretnék úgy megválni a platonizmustól - amelyet egyébként ridegnek tartok -, hogy ne adjam tovább ezt az észrevételt - remélem, majd továbbfejlesztik és igazolják: Az általános olykor intenzívebb, mint az egyedi. Van rá bőven példa. Amikor gyerekfejjel tartományunk északi részén nyaraltam, érdekelt ugyan a kerek rónaság, meg a konyhában mate-teát iddogáló férfinép, de iszonyatos boldogság töltött el, amikor megtudtam, hogy az a táj "a pampa", s hogy azok a férfiak "a gaucsók". Ez ugyanolyan, mint amikor egy élénk fantáziájú ember szerelemre lobban. Az általános (az ismételt név, a típus, az ország, a neki tulajdonított, imádatra méltó sors) fölébe kerekedik az egyéni jellegnek, amelyet csakis az általános miatt tűrnek meg.

Az a szélsőséges eset, hogy egy férfi beleszeret egy hallomásból ismert nőbe, nagyon is gyakran előfordul a perzsa és az arab irodalomban. Az Ezeregyéjszaka meséi-ben hagyományos téma, hogy valaki hall egy szultána szépségéről - a haja az elválás és az elvándorlás éjszakáihoz hasonlatos, az orcája ellenben a gyönyörűség napjához, a melle, mint két elefántcsont gömb, melyektől fényüket kapják a holdak, járásával megszégyeníti az antilopot és kétségbe ejti a fűzfát, oly súlyosak a csípői, hogy nem tud felállni, s oly vékonyak a lábai, akár a lándzsahegy - és holtáig, megnyugvásáig beleszeret. Olvassák csak el Badrbászimnak - Sahrimán fiának - a történetét, vagy Ibrahim és Dzsamila esetét.

{[7]} L. Vera christiana religio, 1771.

{[8]} Az a felfogás, hogy az emberi idő nem mérhető Isten idejéhez, megtalálható a mirádzs-ciklusban, az egyik iszlám hagyományban. Úgy tudják, hogy al-Burák, a tündöklő kanca egészen a hetedik mennyországig ragadta magával a Prófétát, aki minden állomásnál elbeszélgetett az ott élő patriarchákkal és angyalokkal, átvágott az Egységen is, és olyan hideg érte, hogy megfagyott a szíve, s akkor az Úr megérintette kezével a vállát. Al-Burák, amikor elrugaszkodott a földtől, patájával feldöntött egy köcsög vizet; a Próféta - visszatértekor - felemelte azt a köcsögöt: egyetlen csepp víz sem ömlött ki belőle.

{[9]} A filozófia vigasztalása, V, 6. Bp., 1970, 146. old. "Az örökkévalóság a határok közé nem szorítható létezés teljességének egyszerre való és tökéletes birtoka." (Hegyi György fordítása)

{[10]} Jelenések könyve, 10,6.

{[11]} Jézus Krisztus azt mondta: "Engedjétek hozzám a kisdedeket!"; Pelagiust természetesen azzal vádolták, hogy Jézus és a gyerekek közé áll, s megmenti őket a pokoltól. Akár Athanasius (Sathanasius) neve, az övé is szójáték tárgya lett, mindenki azt mondta, hogy Pelagius nem egyéb, mint tengernyi (pelagus) gonoszság.

{[12]} De divisione naturae, V.

{[13]} A természetről, IV, 1073-1087. Debrecen, 1957.

{[14]} Szent Ágoston vallomásai, XI, 28, 38. Bp., 1982. 377. old. (Városi István fordítása)

{[15]} Minthogy drámai hatást szántam az örökkévalóság emez életrajzának, kénytelen voltam némileg torzítani: azaz mindössze öt-hat névvel mutattam be egy századokat átfogó fejlődést.

Könyvtáram esetleges gyűjteménye alapján dolgoztam. A következő műveket találtam a leghasznosabbnak:

Dr. Paul Deussen: Die Philosophie der Griechen, Lipcse, 1919.

Works of Plotinus, Thomas Taylor fordítása, London, 1817.

Passages Illustrating Neoplatonism, E. R. Dodds fordításában és bevezetőjével, London, 1932.

Alfred Fouillée: La philosophie de Platon, Párizs, 1869.

Arthur Schopenhauer: Die Welt als Wille und Vorstellung, E. Grisebach kiadása, Lipcse, 1892.

Dr. Paul Deussen: Die Philosophie des Mittelalters, Lipcse, 1920.

Las confesiones de San Agustín, P. Ángel C. Vega szó szerinti fordítása, Madrid, 1932.

A Monument to Saint Augustine, London, 1930.

Dr. R. Rothe: Dogmatik, Heidelberg, 1870.

M. Menéndez y Pelayo: Ensayos de crítica filosófica (Filozófiakritikai esszék), 1892.