EGY UDVAR

[UN PATIO]

 

Estére

elfáradt az udvar két-három szine.

Ma éjjel a hold fényköre

nem lesz úrrá a téren.

Udvar, szabályozott ég.

Az udvar az a lejtő,

amin az ég beszűremlik a házba.

Az öröklét

vidáman kiáll a csillagok keresztútjára.

Jó élni itt, a tornác, a lugas

és a ciszterna baráti homályán.

 

Somlyó György fordítása

 

A RÓZSA

[LA ROSA]

 

A rózsa,

a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,

e súly és ez az illat, a rózsa,

a mély éjszakák fekete kertjében,

minden kertben és minden este nyíló

rózsa, amely titkos alkímiával

felkelt a széthullt hamuból,

a perzsák rózsája és Ariostóé,

az örökké magányos,

a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,

a zsenge plátói rózsa,

a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,

elérhetetlen rózsa.

 

Somlyó György fordítása

 

MÉSZÁRSZÉK

[CARNICERÍA]

 

Bordélynál undokabbul

mocskolja be a mészárszék az utcát.

A szemöldökfán

egy vak tehénfej trónol

a bálványok távoli méltóságával

a nyers hús és a végső

márványok boszorkányszombatja fölött.

 

Somlyó György fordítása

 

EGYSZERŰSÉG

[LLANEZA]

 

Haydée Lange-nak

 

A gyakorlat és odaadással

forgatott könyv engedelmességével

nyílik ki a rácsos kertkapu

s a tekintetnek odabent

meg se kell állapodnia a dolgokon,

már rég megrögződtek az emlékezetben.

Ismerem itt a járást és a lelket

és azt a közös tolvajnyelvet,

amit minden kis csoport kitalál magának.

Nincs szükség nagy szavakra,

felvágni ezzel-azzal;

itt mindenki jól ismer körülöttem,

ismerik gyarlóságaim, gátlásaim.

Ez a legtöbb, amit elérhetünk,

ami talán lehozhatja a Mennyet:

nem a csodálat, nem a diadal,

csak az, hogy egyszerűen elfogadnak

a tagadhatatlan Valóság részéül,

mint a köveket vagy a fákat.

 

Somlyó György fordítása

 

1922 TÁJÁN ÍRT ÉS ELKALLÓDOTT SOROK

[LÍNEAS QUE PUDE HABER ESCRITO Y PERDIDO HACIA 1922]

 

Alkonyok hangtalan csatája

külvárosok határán,

csupa ős vereségek egy égi háborúban,

omló hajnalok, mik az űrnek

sivár mélyéről érkeznek, akár az

idő mélységes fenekéről,

fekete eső-kertek, és az a szfinx egy könyvben,

amelyet mindig rettegtem kinyitni,

s melynek képe visszatér álmaimban,

a romlás és a visszhang, mely jövendőnk,

márvány fölött a hold,

fák, mik felnőnek és örökkön állnak,

mint derűs istenségek,

kölcsönös éj és régvárt drága este,

Walt Whitman, kinek neve a világ,

egy nagy király vitézi kardja

a halk morajú patakágyban,

a szászok és az arabok s a gótok,

kik nemzőim voltak, nem tudva róla -

mindez vagyok s egy sereg más dolog,

vagy titkos kulcs vagyok s misztikus meredély

valamihez, mi megmarad titoknak?

 

Tótfalusi István fordítása

 

SZERELMES KÉPZELGÉS

[AMOROSA ANTICIPACIÓN]

 

Se fényes homlokod meghittsége, mint az ünnep,

se megszokott, bár rejtélyes és néma kislány-tested,

se beszédben vagy hallgatásban folytatódó életed

nem lehet olyan rejtélyes kegy,

mint álmodat elnézni, amint

karjaim vigíliájába simul.

Te, akit újra szűzzé vált az álom mindenekfeletti erénye,

nyugodtan ragyogó, mint az emlékek közt felsejlő boldogság,

életed ama partjára hívsz, amely nem is tiéd.

Nyugalomba merülve

nézem léted e végső partvidékét,

s talán először látlak úgy,

ahogy az Isten láthat,

szétszórva az Idő káprázatát,

szerelem nélkül, nélkülem.

 

Somlyó György fordítása

 

QUIROGA GENERÁLIS HINTÓN HAJT A HALÁLBA

[EL GENERAL QUIROGA VA EN COCHE AL MUERE]

 

Csupasz folyómeder, már nem is szomjaz vizet,

a hold, a hajnali hidegben elveszett,

a póknál is szegényebb, éhező sík felett.

 

Óriási társzekér hintázott giccsesen

meredek szakadékban, nyikorgott jajszava.

Négy gyászos ló mögött hat páni félelem

s egy álmatlan merészség rázkódott éjszaka.

 

A postakocsi mellett egy fekete poroszkált.

Hintón hajt a halálba. Nahát, micsoda hólyag!

Quiroga generális hat-hét lenyakazottat

kért kíséretül az árnyékbirodalomba.

 

- Egy hetyke, kalapos néger mit is csinálhat

a lelkemmel? - Quiroga ekképp elmélkedett.

- Mert én ezen a földön olyan szilárdan állok,

mint indián a pampán: mint a levert cövek.

 

Én, aki milliárd estén élve maradtam,

akinek a nevétől minden lándzsa remeg,

nem végezhetem itt, e sivár kősivatagban.

Talán meghalhat egy kard? Meghalhat egy sereg?

 

De Barranca Yacóban, ahogy kelt fel a nap,

vele emelkedett sok kegyetlen, puszta penge;

a la riojaira a halál ráakadt,

s közben az egyikük még le is juanmanuelezte.

 

A halott, halhatatlan, gyalogos ködalak

megjelent a pokolban, ahogy rendelte Isten;

mögötte árva lelkek: emberek és lovak

a parancsára várva, vérben és összetörten.

 

Imreh András fordítása

 

JOSEPH CONRAD EGYIK KÖNYVÉBEN LELT KÉZIRAT

[MANUSCRITO HALLADO EN UN LIBRO DE JOSEPH CONRAD]

 

Remegő földeken, melyek nyarat lehelnek,

A nap tiszta fehérben vész szem elől. A nap

Egy roppant zsalugáter kegyetlen rése csak,

Villám a tenger partján, láz, mely a síkon erjed.

 

Ám az a régi éjjel mélységes, mint a konkáv

Víz korsaja. A víz nyomoknak nyílva csobban,

A csillagokra nézve, a lusta csónakokban

Szivarral mérjük a tétova óra hosszát.

 

A füst szürkén kirajzol sok messzi csillagábrát.

A perc itt névtelen, s előzményekre sem lel.

A mindenség csupa megfoghatatlan lágyság.

A folyó, a legelső. Ember, az első ember.

 

Tótfalusi István fordítása

 

EGÉSZ ÉLETEM

[MA VIDA ENTERA]

 

Hát itt van újra, ti emlékezetes ajkak, az egyetlen és mindnyájatokhoz hasonló.

Kitartottam a boldogság keresése és a szenvedés meghittsége mellett.

Átkeltem a tengeren.

Sok földet megismertem; láttam egy asszonyt és két vagy három férfit is.

Megszerettem egy lányt, egy gőgös, hófehér, hispán nyugalmu lányt.

Láttam egy végtelen külvárost, ahol nyugati szelek mohó halhatatlansága telik be.

Megízleltem jónéhány szót.

Mélységesen hiszem, hogy ez minden, és hogy se látni se tenni nem fogok már semmi újat.

Hiszem, hogy napjaim és éjszakáim se szegénységben se gazdagságban nem különböznek istenétől és minden emberétől.

 

Somlyó György fordítása

 

A NAP VÉGE VILLA LURÓBAN

[ULTIMO SOL EN VILLA LURO]

 

Utolsó Ítélet estéje.

Az utca égre fakadó seb.

Nem tudom, egy Angyal volt-e vagy az alkony, az az izzó fény a mélyben.

Folytonosan rám zuhan a messziség, mint egy lidércnyomás.

A láthatárt szögesdrót kínozza.

A világ értelmetlen és unalmas.

Az égen még nappal van, de az árkok mélyén már az éj ólálkodik.

Minden fény ott ragyog a kék közfalakon és a lányzsivajban.

Nem tudom, hogy egy fa vagy egy isten tűnik-e föl a rozsdás rácsoskapuban.

Hány különböző tárgy egyidőben: a mező, az ég, s ami körülveszi.

Ma több utcával, egy vakító alkonyattal és egy kábító naplementével lettem gazdagabb.

Aztán majd újra visszatérek a szegénységhez.

 

Somlyó György fordítása

 

BUENOS AIRES MITIKUS ALAPÍTÁSA

[FUNDACIÓN MÍTICA DE BUENOS AIRES]

 

Ezen a sáros, álmos folyón jöttek-e hajdan

azok a kis hajók, hogy megépítsék hazámat?

A festett könnyű bárkák bukdostak hosszú rajban

sodrán a vízi jácint tarkázta sárga árnak.

 

Ha meggondoljuk, fel kell tennünk, hogy a víz akkor

oly kék volt, amilyen csak az egekből eredhet,

s piros csillag mutatta, hol az a partdarab, hol

Juan Díaz éhezett, és az indiánok ettek.

 

Az bizonyos, hogy ezren érkeztek s újra ezren

az öthónapnyi széles óceánon keresztül,

még szörnyek és szirének laktak a tengerekben,

s a kompasz megbolondult vízmélyi mágnesektől.

 

Megháltak, számkivetve, raktak rozoga házat.

A Riachuelónál, azt mondják. Lehetetlen,

hogy így lett volna, álnok bocai lódítás csak,

hisz itt volt mifelénk az, a Palermo-negyedben.

 

Egész háztömb, de kint a mezőben, mindenünnen

nyitott, esőnek, szélnek, hajnalnak odatárva.

Megvan, négy utca fogja közre a negyedünkben:

Paraguay, Gurruchaga, Serrano, Guatemala.

 

Egy csapszék, rózsaszín, mint a kártya háta, fénylett,

jól keverték a kártyát a hátsó helyiségben.

Egy fickó lett a góré, goromba lett, kemény lett,

s felvirágzott a rózsaszínű kiskocsma szépen.

 

Most hallhatták először: egy sánta verkli szól lenn,

naphosszat habanerát nyekergetett a gringó.

Az akol tudta már, hogy ki kell itt: Yrigoyen,

és tangót zongoráztak, s a nagy szám: Saborido.

 

Mint rózsa, illatozta be a kopár vidéket

a dohánybolt. Az este tegnap lett nemsokára.

Az emberek sosemvolt csalóka múltban éltek,

és már csak egy hiányzott: a túloldali járda.

 

Akár a levegő, a víz, Buenos Aires

nem lett, megvolt öröktől, s míg a világ világ, lesz.

 

Lator László fordítása

 

EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA DÉLEN

[LA NOCHE QUE EN EL SUR LO VELARON]

 

Leticia Álvarez de Toledónak

 

Valakinek a halálakor

- rejtély melynek nevét tudom de létezését meg nem foghatom -

egy hajnalig tárva-nyitva álló ház a Délen,

egy ismeretlen ház melyet már sosem láthatok viszont,

de mely virrasztó fényeivel az álom e kései óráin

rám vár ezen az estén,

rossz éjszakáktól nyűtt falainak

aprólékosan valóságos részleteivel.

 

Ezen a halálterhes órán bandukolok

az elemien emlékszerű kis utcákon,

ezen az áradó éji időn,

ahol életnek semmi hallható jele,

csak egy-két környékbeli alak a kihúnyt kocsma előtt,

s egy kósza fütty, mintha egyedül volna a világon.

 

Várakozásteli lassú léptekkel

érek a sarokra s a házhoz és a tiszta ajtóhoz amit keresek,

komorságot erőltető arccal fogadnak

a szüleimmel egyívású népek,

de most ugyanaz a tisztünk az udvarra néző tisztaszobában,

míg az éj hatalma az udvart összemossa az éjjel,

és közömbös dolgokról beszélgetünk, mivel a tény megfellebbezhetetlen,

s a tükörből levert argentin arcunk néz vissza,

míg a közösen fogyasztott maté-teával töltjük az üres időt.

 

Meghatnak ezek az apró bölcsességek

amiket bármi veszteség kivált

- néhány megszokott könyvé, egy kulcsé vagy egy testé, a többi közt -.

Tudom, minden, bármily komor kiváltság csodaszámba megy,

s kiváltképp ez, hogy részt vehetek e virrasztáson,

körülülve őt, aki mit se tud erről: a Halottat,

hogy elkísérjük és vigyázzuk halála ez első éjszakáján.

 

(A virrasztástól elnyűttek az arcok;

szemünk, mint egy Jézus, haldoklik a magasban.)

 

És a halott, a hihetetlen?

Lénye a tőle oly különböző virágok alatt,

s halotti vendégszeretete

hosszantartó emlékkel ajándékoz meg az időben,

és tanulságos, déli kis utcákkal, hogy lassan kiérdemeljük őket,

sötét szellőkkel a változó homlokzatokon

s az éjszakával, mely felold a legfőbb szorongás,

a valóság burjánzása alól.

 

Somlyó György fordítása

 

AZ ALKOTÓ

[EL HACEDOR]

 

Sosem élvezte hosszabban az emlékezet örömeit. Zúdultak rá a benyomások, tünékenyen, élénken; a fazekas cinóbervöröse, a csillagokkal vagyis istenekkel teli égbolt, a hold, amelyből lepottyant egy oroszlán, a tétova, érzékeny ujjbeggyel megérintett, sima márvány, a fehérlő fogakkal marcangolt vaddisznóhús íze, egy föníciai szó, a sárga homokra fekete árnyékot vető lándzsa, a tenger vagy egy nő közelsége, a mézzel szelídített nyers, nehéz bor - ez mind be tudta tölteni lelkének egész birodalmát. Ismerte a rettegést, de a haragot és a bátorságot is, egyszer elsőként kapaszkodott fel egy ellenséges falra. Mohón, kíváncsian, céltalanul járt-kelt a változatos földön, csak a közvetlen öröm, illetve közömbösség kormányozta, s egyik-másik tengerparton elnézte az ember alkotta városokat és palotákat. A nyüzsgő piacokon vagy egy hegy lábánál - ködös csúcsán talán szatírok tanyáztak - szövevényes történeteket hallgatott, s úgy fogadta őket, mint a valóságot: nem firtatta, hogy igazak-e avagy hamisak.

 

A szépséges világegyetem egyre jobban magára hagyta; egy makacs felhő eltüntette kezéről a vonalakat, az éjszaka elveszítette a csillagjait, bizonytalan lett a lába alatt a föld. Minden eltávolodott és egybefolyt. Mikor rájött, hogy vakság vár rá, felordított; a sztoikus önmérsékletet még nem találták fel, Hektor büntetlenül elmenekülhetett. Többé nem látom már (érezte) se a mitologikus iszonnyal teli eget, se ezt az arcot, amit majd átformálnak az évek. Éjjelek és nappalok váltakoztak kétségbeesett teste fölött, ám egy reggel felébredt, elnézte (már nem csodálkozott) a körülötte lévő elmosódott tárgyakat, s megmagyarázhatatlan módon, mint aki felismer egy zenét vagy hangot, úgy érezte, hogy mindezt egyszer már átélte, s félelemmel telve, de örvendezve, reménykedve és kíváncsian már szembenézett vele. Ekkor az emlékezete mélyére hatolt, végtelennek találta, de sikerült fellelnie ama szédületben az eltűnt emléket, mely úgy fénylett, mint esőben az érme, talán azért, mert sosem vette még szemügyre, legfeljebb csak álmában látta.

 

Így szólt az emlék. Egy fiú megsértette, mire ő az apjához fordult, és elmondta neki a történteket. Az hagyta, hogy beszéljen, mintha nem is hallaná vagy nem értené, majd levett a falról egy szép, erőt sugárzó bronztőrt, mely után a gyermek már titokban sóvárgott. Ott volt hát a kezében, s az ámulat, hogy ő birtokolja, semmissé tette az elszenvedett sérelmet, de megszólalt az apja hangja: Hadd tudja meg valaki, hagy férfi vagy, s parancsolóan szólt a hang. A vaksötét éjszaka beborította az utakat; ő pedig a tőrét szorongatva - varázserőt sejtett benne - leereszkedett a ház melletti meredek domboldalon és kiszaladt a tengerpartra: azt álmodta, hogy Aiasz és Perszeusz, és sebekkel és csatákkal népesítette be a sós ízű sötétséget. Pontosan az akkor érzett ízt kereste most; semmi más nem érdekelte: se a kihívás sértései, se a suta viadal, se a véres pengével megtett visszaút.

 

Újabb emlék fakadt az előzőből, abban is volt éjszaka meg leselkedő kaland. Egy föld alatti kripta homályában várt rá egy nő, az istenektől kapott első nő, s ő a nyomába eredt a kőlabirintusnak tűnő folyosókon és a sötétbe vesző lejtőkön. Miért törtek fel benne ezek az emlékek, és miért nem társult hozzájuk keserűség, mintha csak a jelen puszta előképei volnának?

 

Komor csodálkozással megértette. Halandó szemének éjszakájában, amelyben mind mélyebbre jutott, szerelem és veszély is várt rá. Arész és Aphrodité, mert már sejtette (mert már közelített hozzá) a dicsőség és a hexameterek hírét, egy templom védelmezőinek (az istenek nem kegyelmeznek neki) s a szeretett tengeri sziget után kutató, fekete hajók hírét, az Odüsszeiá-k és az Íliász-ok hírét, melyeket neki kell majd megénekelni és ráhagyni az emberi emlékezetre, hogy aztán ott öblösen visszhangozzanak. Mindezt tudjuk, csak azt nem, hogy mit érzett, amint leereszkedett a végső sötétségbe.

 

Scholz László fordítása