DREAMTIGERS

Gyerekkoromban nagy áhítattal bálványoztam a tigrist: nem a Paraná úszó szigetein meg az Amazonas hínárosában élő, nálunk tigrisnek mondott, foltos jaguárt, hanem az igazi, ázsiai csíkos tigrist, amellyel csak harcosok tudnak szembeszállni elefánthátra épített várukból. Végtelen sokáig álldogáltam az állatkertben egy bizonyos ketrec előtt; a nagy enciklopédiákat és a természettudományos könyveket pedig a tigrisillusztrációk szépsége szerint ítéltem meg. (Még ma is emlékszem azokra a képekre: holott én már egy női homlokot vagy mosolyt sem tudok pontosan felidézni.) Elmúlt a gyerekkor, eltűntek a tigrisek meg az irántuk érzett szenvedély, de álmaimban még motoznak. E föld alatti, zavaros vizenyőben ma is felbukkannak, mégpedig így: alvás közben látok egy akármilyen álmot, s hirtelen rájövök, hogy álom. Akkor így gondolkodom: ez egy álom, akaratom puszta passziója, s minthogy korlátlan a hatalmam, most teremtek egy tigrist.

Micsoda tehetetlenség! Álmaim sosem tudják megalkotni az áhított vadat. Megjelenik ugyan a tigris, az sikerül, de vagy satnya, vagy ki van tömve, vagy furán más alakú, vagy elfogadhatatlan méretű, vagy túl tünékeny, vagy épp kutyára vagy madárra hasonlít.

Scholz László fordítása

BESZÉLGETÉS EGY BESZÉLGETÉSRŐL

[DIÁLOGO SOBRE UN DIÁLOGO]

A: - El voltunk foglalva a halhatatlanság kérdésének megvitatásával, észre se vettük hogy besötétedett, nem gyújtottunk lámpát. Nem láttuk egymás arcát. Macedonio Fernández közönyös, meleg hangon - mely meggyőzőbb, mint a hevület - azt mondogatta, hogy a lélek halhatatlan. Azt bizonygatta, hogy a test halála teljesen jelentéktelen, hogy a halál a legjelentéktelenebb dolog, ami az emberrel történhet. Én Macedonio bicskájával játszottam; kinyitottam, aztán megint becsuktam. A közelben valaki már órák óta a La Cumparsitá-t játszotta harmonikán, ezt a hallatlan ostobaságot, ami csak azért tetszik annyira az embereknek, mert elhitették velük, hogy régi... Azt ajánlottam Macedoniónak, hogy legyünk öngyilkosok, hogy zavartalanul vitatkozhassunk tovább.

Z (viccelődve): - Gondolom, végül mégis letettek a tervükről...

A (rendkívül sejtelmesen): - Őszintén szólva nem emlékszem, hogy aznap este öngyilkosok lettünk-e.

Xantus Judit fordítása

A KÖRMÖK

[LAS UŃAS]

Nappal simulékony zoknik kényeztetik, s szegezett bőrcipők védelmezik, de a lábujjaim nem akarnak tudni róluk. Nekik csak arra van gondjuk, hogy növesszék a körmüket: azokat a félig áttetsző, rugalmas szarulemezeket, amelyekkel megvédhetik magukat - kitől is? Minthogy páratlanul ostobák és bizalmatlanok, szüntelenül csak ennek a gyenge kis fegyvernek az előállításával foglalkoznak. Mellőzik a világegyetemet és az elragadtatást, ők egyre csak azokat a hiábavaló nyúlványokat növesztik, amelyeket aztán újból és újból lenyes néhány gyors vágással a solingeni acélolló. Kilencven alkonyi napja voltak már a születés előtti fogságban, amikor űzni kezdték az ujjaim ezt az egyedülálló ipart. Mikor én már egy száraz virágokkal és talizmánokkal díszített, hamuszürke épületben, a Recoleta temetőben nyugszom, ők még mindig folytatják majd makacs munkájukat, míg csak az enyészet meg nem fékezi őket. Az ujjaimat, no és a szakállamat.

Scholz László fordítása

A LETAKART TÜKRÖK

[LOS ESPEJOS VELADOS]

Az iszlám azt hirdeti, hogy mindenki, aki elkövette azt a bűnt, hogy élő dolgokról készített képmást, a végítélet megfellebbezhetetlen napján majd műveivel együtt feltámad, s akkor felszólítják, hogy keltse életre őket, de felsül, és a képekkel együtt tisztítótűzre vettetik. Gyerekként magam is megtapasztaltam a valóság kísérteties megkettőződésekor vagy megsokszorozódásakor érzett rémületet, de én a nagy tükrök előtt éltem meg. Akkor természetfelettinek találtam a tükrök alkonyattól kezdődő csalhatatlan, szüntelen működését, mozdulataimnak a követését, a kozmikus némajátékot. Az volt Istenhez és az őrangyalomhoz intézett egyik leggyakoribb kérésem, hogy ne álmodjam tükrökkel. Tudom, hogy aggódva tartottam szemmel a tükröket. Időnként attól féltem, hogy eltérnek a valóságtól; máskor meg attól, hogy valami különös szerencsétlenség folytán eltorzul bennük az arcom. Most megtudtam, hogy e félelem csodálatos módon ismét létezik a világon. Elég lapos a történet, és kínos is.

1927 táján megismertem egy komor leányt: először telefonon (mert Julia eleinte csak egy névtelen, arctalan hang volt); később alkonyatkor egy utcasarkon. Ijesztően nagy szeme volt, a haja sima és feketés, a tartása merev. Föderalisták unokája, illetve dédunokája volt, én meg unitáriusoké, de az őseink közti hajdani viszály bennünket összekötött, és közelebb vitt a szülőföldünkhöz. Egy omladozó, roppant magas mennyezetű, nagy házban lakott a lány, s családjával a tisztes szegénység neheztelő, jellegtelen életét élte. Délutánonként - olykor egy-egy este is - elmentünk sétálni a környéken, a Balvanera negyedben. A vasút magas kerítése mellett haladtunk; egyszer a Sarmientón eljutottunk egészen a Centenáriumi Park lapos vidékéig. Se szerelem, se képzelt szerelem nem volt köztünk: én valamiféle feszültséget gyanítottam a lányban, ami teljességgel idegen volt az erotikától, s féltem tőle. Az ember gyakran úgy igyekszik közel férkőzni a nőkhöz, hogy a gyermekkoráról mesél valódi avagy kitalált eseteket; én bizonyára beszámoltam neki egyszer a tüköriszonyomról, s ezzel elvetettem - 1928-ban - egy hallucináció magját, ami később, 1931-ben fejlődött ki benne. Most értesültem róla, hogy megőrült a lány, a hálószobájában le vannak takarva a tükrök, mert az én képemet látja bennük a sajátja helyett, és reszket, és hallgat, és azt állítja, hogy varázserővel üldözöm.

Baljós szolgaság az arcom, az egyik régi arcom szolgasága. Vonásaimnak ez a gyűlöletes sorsa bizonyára engem is gyűlöletessé tesz, de már nem érdekel.

Scholz László fordítása