PEDRO SALVADORES

Juan Murchisonnak

Történelmünk egyik legfurcsább és legszomorúbb eseményét akarom most - talán elsőként - leírni. Az lesz a legjobb, gondolom, ha a lehető legkevesebbet avatkozom az elbeszélésbe, és nem színezem ki és nem is toldom meg merész feltételezésekkel.

Egy férfi, egy nő meg egy diktátor hatalmas árnyéka a három szereplő. A férfit Pedro Salvadoresnek hívták; Acevedo nagyapám még találkozott vele, néhány nappal vagy héttel a caserosi csata után. Pedro Salvadores, meglehet, nem különbözött az átlagembertől, de alakját a sorsa és az idő eredetivé tette. Úriember lehetett, mint sok kortársa. Volt (feltételezhetően) egy vidéki birtoka, és az unitáriusok pártján állt. Planes volt a felesége vezetékneve; a Suipachán laktak, nem messze a Temple utcai saroktól. A ház, ahol az események lejátszódtak, bizonyára épp olyan volt, mint a többi épület: utcai bejárat, kapualj, szélfogó ajtó, szobák, mély patiók. Egyik éjszaka, úgy 1842 táján, Salvadoresék arra lettek figyelmesek, hogy a kövezetlen utcáról egyre erősebben hallatszik be a lovak tompa dobogása, és hogy éljeneznek, szitkozódnak a lovasok. A Mazorca[*] ezúttal nem kerülte ki őket. Óbégattak, majd az ajtót verték, de míg kifordították a helyéből, Salvadoresnek sikerült arrébb lökni az ebédlőasztalt, félrehúzni a szőnyeget és lemenekülni a pincébe. A felesége visszatolta az asztalt a helyére. A banda benyomult a házba; Salvadoresért jöttek. A felesége közölte velük, hogy a férje Montevideóba szökött. Nem hittek neki; ostorral jól helybenhagyták, összetörték a világoskék szervízt, átkutatták a házat, de az nem jutott eszükbe, hogy felhajtsák a szőnyeget. Éjfélkor odébbálltak, de megfogadták, hogy még visszatérnek.

Ekkor kezdődik igazából Pedro Salvadores története. Kilenc évet élt a pincében. Még ha gyakran elmondjuk is magunknak, hogy az év napokból áll, a nap pedig órákból, meg hogy a kilenc esztendő valójában elvont fogalom és képtelen szám, azért kegyetlen ez a történet. Gyanítom, hogy ott, a sötétben, melyhez hozzászokott a szeme, Salvadores nem gondolt semmire, még csak gyűlölködésre se, még csak a leselkedő veszélyre se. Egyszerűen csak ott volt, a pincében. Fentről, a számára elérhetetlen világból csak visszhangok jutottak el hozzá: felesége megszokott lépte, a kút és a vödör koppanása, a patióban súlyosan kopogó eső hangja. Amúgy is minden nap akár az utolsó napja is lehetett.

A felesége apránként szélnek eresztette a cselédséget, mert még képesek lettek volna elárulni őket. Az egész családnak azt mondta, hogy Uruguayban van a férje. A katonaságnak varrt az asszony, abból éltek ketten. Az évek során két gyereket szült; a családja megvetette, mert azt hitték, hogy szeretőt tart. Később, a zsarnok bukása után térden állva kértek tőle bocsánatot.

Mi volt, ki volt Pedro Salvadores? Mi tartotta rabságban: a rettegés, a szerelem, Buenos Aires láthatatlan jelenléte, végül talán már a megszokás? A felesége nem akarta, hogy elhagyja, ezért mindenféle összeesküvésről meg győzelmekről vitt neki homályos híreket. Salvadores talán gyáva volt, és a felesége hűségesen titkolta, hogy tudja. Elképzelem, hogy él Salvadores a pincében, talán gyertyája, talán könyve sincs. Álomba vonja a sötétség. Arról az iszonyú éjszakáról álmodik először, amelyen a torkát keresték a tőrök, meg a nyílt utcákról, a pusztaságról. Évek múltán már képtelen a menekülésre, és a pincéről álmodik. Először üldözött, fenyegetett volt; később pedig - ezt sosem fogjuk megtudni - odúba húzódott, békés állat vagy egyfajta sötét istenség.

És ez így ment 1852-ig, amikor egy nyári napon elmenekült Rosas. Akkor Salvadores feljött a napfényre; a nagyapám beszélt vele. Elhízott, petyhüdt volt a teste, viaszszínű a bőre, s nem tudott hangosan beszélni. Sosem kapta vissza a kisajátított földjeit; azt hiszem, nagy szegénységben halt meg.

Mint mindenben, Pedro Salvadores sorsában is olyasminek a jelképét látjuk, amit már-már értünk.

Scholz László fordítása

[*] J. M. Ortiz de Rosas diktátor (1793-1877) rettegett elnyomó szervezete. (A ford.)