A KORONG

Favágó vagyok. A nevem nem fontos. A viskó, amelyben születtem, és amelyben nemsokára meghalok, az erdő szélén áll. Azt mondják, az erdő elnyúlik egészen a tengerig, amely körülveszi a földet, és vizén ugyanolyan faházak úsznak, mint amilyen az enyém. Én nem tudom; sohasem láttam. Még az erdő másik szélét se láttam soha. Amikor még gyerekek voltunk, a bátyám megesketett, hogy mi ketten kivágunk minden fát, egyet sem hagyunk. A bátyám meghalt, én pedig már másra törekszem. Nyugatra innen van egy patakocska, abban fogom a halat, kézzel. Az erdőben farkasok is vannak, de én nem félek tőlük. A fejszém még sosem hagyott cserben. Nem számoltam, hány éves vagyok. Csak azt tudom, hogy már nagyon öreg. Alig látok. A faluban - már nem járok oda, el is tévednék - fösvény hírében állok, de hát miféle vagyona lehetne egy favágónak?

 

Az ajtót kővel szoktam bereteszelni, hogy ne essen be a hó. Egyik este nehézkes lépteket hallottam, aztán meg kopogtatást. Ajtót nyitottam, egy idegen lépett be. Magas öregember volt, kopott kabátot viselt. Sebhely keresztezte az arcát. Sovány volt, de az évek súlya alatt inkább tiszteletet parancsolóvá lett az alakja; mégis észrevettem, hogy nehezére esik, ha bot nélkül jár. Váltottunk pár szót; már nem emlékszem, hogy miről. Végül azt mondta:

 

- Nincsen hol laknom, ott alszom, ahol befogadnak. Bejártam egész Szászországot.

 

A szavaiból is érződött, milyen öreg. Az apám is mindig Szászországról beszélt; ma már Angliát mondanak az emberek.

 

Volt kenyerem és halam. Ettünk, nem beszéltünk. Eleredt az eső. Néhány bőrdarabból ágyat vetettem neki a földön, ott, ahol a bátyám meghalt. Beesteledett, lefeküdtünk.

 

Ahogy világosodni kezdett, kimentünk a ház elé. Már nem esett, a földet hó borította. Az öregember leejtette a botját; rám parancsolt, hogy vegyem fel.

 

- Milyen jogon parancsolgatsz? - kérdeztem.

 

- Király vagyok - válaszolta.

 

Bolond, gondoltam. Felvettem a botját, és odaadtam neki.

 

Megváltozott a hangja.

 

- A secgensek királya vagyok. Sokszor vezettem népemet győzelemre Véres csatákban, de a sors úgy hozta, hogy elvették a királyságomat. Isernnek hívnak, és Odin nemzetségéből való vagyok.

 

- Én nem Odint imádom - válaszoltam. - Én Krisztusban hiszek.

 

Mintha meg se hallotta volna, csak mondta a magáét:

 

- Száműzetésben bolyongok, de még mindig én vagyok a király, mert nálam van a korong. Akarod látni?

 

Elém tartotta csontos tenyerét. Nem volt benne semmi. Üres volt a tenyere. Csak akkor jöttem rá, hogy addig ökölbe szorította a kezét.

 

Rám szegezte a tekintetét, és azt mondta:

 

- Megérintheted.

 

Nem hittem neki, de megérintettem az ujjammal a tenyerét. Valami hűvöset éreztem, valami megcsillant a kezében. Hirtelen ökölbe szorította. Nem szóltam. Az öreg, mintha gyereknek beszélne, türelmesen folytatta:

 

- Ez az Odin korongja. Csak egy oldala van. A földön nincsen semmi más, aminek csak egy oldala volna. Amíg a kezemben van, én vagyok a király.

 

- Aranyból van? - kérdeztem.

 

- Nem tudom. Odin korongja, és csak egy oldala van.

 

Meg akartam szerezni azt a korongot. Ha az enyém volna, eladhatnám egy aranyrúdért, és akkor én lehetnék királlyá.

 

Azt mondtam a csavargónak, akit még most is gyűlölök:

 

- Van a kunyhómban egy láda pénz. Aranypénz: csillog, mint a fejsze. Add nekem Odin korongját, cserében neked adom a pénzt.

 

Konokul azt válaszolta:

 

- Nem kell.

 

- Akkor - mondtam - menj utadra.

 

Sarkon fordult. Egy fejszecsapás a tarkójára tökéletesen elég volt, hogy meginogjon és elterüljön, de ahogy elesett, kinyitotta a kezét, s valami megcsillant a levegőben. Megjelöltem a helyet a fejszémmel, a holttestet pedig elcipeltem a megáradt patakhoz. Beledobtam.

 

Visszamentem a házamhoz, és sokáig kerestem a korongot. Nem találtam. Azóta is keresem.

 

Xantus Judit fordítása

HOMOKKÖNYV

 

...thy rope of sands...

GEORGE HERBERT (1553-1623)

 

A vonal végtelen számú pontból áll, a sík végtelen vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja... Nem, határozottan nem ez a more geometrico a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet. Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan igaz.

 

Egyedül élek egy Belgrano utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám. Magas férfi volt, jellegtelen arcú. Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek. Külseje tisztes szegénységről árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem, hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv módra fésült gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg. Beszélgetésünk folyamán, mely nem tartott tovább egy óránál, megtudtam, hogy az Orkney-szigetekről származik.

 

Egy székre mutattam. Jó ideig tartott, mire megszólalt. Búskomorság áradt belőle, mint most énbelőlem.

 

- Bibliákat árulok szólalt meg.

 

Kissé fontoskodva válaszoltam:

 

- Ebben a házban van néhány angol biblia, sőt az elsőt, John Wiclifét is magaménak tudhatom. Ugyancsak birtokomban van a Cipriano de Valera-féle biblia, Luther bibliája, mely irodalmi szempontból a leggyengébb, és a Vulgata egy latin példánya. Amint látja, bibliával jól el vagyok látva.

 

Hallgatott, majd így válaszolt:

 

- Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szent könyvet, ami talán érdekelni fogja. Bikaner közelében szereztem.

 

Kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat.

 

- Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik - jegyeztem meg.

 

- Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni - válaszolta.

 

Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. A szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Feltűnt, hogy a páros oldal (például) a 40 514 számmal volt jelölve, és a következő páratlan oldal pedig a 999-es volt. Megfordítottam, s a lap hátoldalán egy nyolcjegyű számot láttam. Ezen az oldalon egy kis illusztráció is volt, amilyen az értelmező szótárakban használatos: egy tollal rajzolt horgony, mintha egy ügyetlen gyermeki kéz munkája lett volna.

 

Ekkor szólalt meg az ismeretlen:

 

- Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont.

 

A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem.

 

Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam, de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat:

 

- A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde?

 

- Nem.

 

Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el:

 

- A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és egy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott; az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége.

 

Megkért, hogy keressem meg az első lapot.

 

Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának.

 

- Most keresse meg a végét.

 

Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen megváltozott:

 

- Ez nem lehet igaz.

 

A bibliaárus suttogva válaszolta:

 

- Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait.

 

Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette:

 

- Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában.

 

Felingereltek. Megkérdeztem:

 

- Ön bizonyára vallásos ember, igaz?

 

- Igen, presbiteriánus vagyok. Tiszta a lelkiismeretem. Biztos vagyok benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, mikor ördögi bibliáját az Úr Igéjére cseréltem.

 

Megnyugtattam, hogy nincs oka hibáztatnia magát, s megkérdeztem, hogy utazóban jár-e ezen a tájon. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót, és hogy az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen szeretem, már Stevenson és Hume miatt is.

 

- És Robbie Burns miatt - tette hozzá.

 

Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a végtelen könyvet. Színlelt közömbösséggel kérdeztem:

 

- Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British Museumnak?

 

- Nem. Magának ajánlom föl - válaszolt, és egy komoly összeget szabott meg.

 

Azt válaszoltam, hogy ezt az összeget nem áll módomban kifizetni, ami igaz is volt, és elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást.

 

- Cserét ajánlok, uram - mondtam neki. - Ezt a kötetet ön egy marék rúpiáért és a Szentírásért cserélte; a nyugdíjam egy részét, melyet az imént kaptam meg, és Wiclif gót betűs bibliáját kínálom önnek. A szüleimtől örököltem.

 

- A black letter Wiclif - suttogta.

 

Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt és a könyvet. Forgatta a lapokat, és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt.

 

- Áll az alku - mondta.

 

Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja a könyvet. A bankjegyeket számolatlanul tette el.

 

Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvég jarls-okról beszélgettünk, akik a szigetet igazgatták. Már beesteledett, amikor elment. Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom.

 

Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyv-et, de végül is úgy döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem.

 

Lefeküdtem, de nem aludtam. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem emlékszem, milyen, a kilencedik hatványra volt emelve.

 

Kincsemet senkinek sem mutattam meg. A birtoklás boldogságába félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is végtelen.

 

Ez a két aggály csak tovább növelte régi embergyűlöletemet. Néhány barátom maradt csupán, de ezeket is kerülni kezdtem. A. könyv rabja lettem, alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécésorrendű noteszben, melyet nemsokára teleírtam. A képek egyszer sem ismétlődtek meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket nekem hagyott az álmatlanság, a könyvről álmodtam.

 

Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én sem vagyok különb, aki a szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami lidércnyomás, valami szemérmetlen dolog, mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot.

 

A tűzre gondoltam, de attól tartottam, hogy egy végtelen könyv elégetése hasonlóan vég nélküli lenne, és füstjével megfojtaná az életet e bolygón.

 

Egyszer azt olvastam, hogy az erdőben lehet a legjobban elrejteni egy falevelet. Mielőtt nyugdíjba vonultam, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam, melyben kilencszázezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól jobbra egy csigalépcső vezet lefelé az alagsorba, ahol az újságokat és a térképeket őrzik. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és az egyik nyirkos polcon felejtettem a Homokkönyv-et. Ügyeltem rá, hogy ne jegyezzem meg, milyen magasra és az ajtótól milyen messze tettem.

 

Érzek bizonyos megkönnyebbülést, de a México utcának még a környékét is elkerülöm.

 

Végh Zsoldos Péter fordítása

1983. AUGUSZTUS 25.

 

A kis állomás órájára pillantva láttam, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gyalog mentem a szállodába. Mint már annyiszor, most is elfogott az a szomorkás, egyszersmind megnyugtató érzés, amelyet az ismerős helyek keltenek az emberben. Nyitva volt a széles kapu; sötétben a kertes villa. Beléptem az előtérbe, s a halovány tükrökből a szalon dísznövényei néztek vissza rám. Különös módon nem ismert meg a tulajdonos, s elém tette a vendégkönyvet. Kézbe vettem a könyvtartó pulthoz erősített tollat, belemártottam a bronz tintatartóba, s ott, a nyitott könyv fölé hajolva ért az első meglepetés azon az éjszakán, amely még oly sok titkot tartogatott számomra. Már be volt írva a nevem, Jorge Luis Borges, s még meg sem száradt rajta a tinta.

 

Megszólított a tulajdonos:

 

- Azt hittem, már felment a szobájába.

 

Alaposan szemügyre vett, majd így magyarázkodott:

 

- Elnézést, uram. Annyira hasonlít magára az a másik, csak maga fiatalabb.

 

Megkérdeztem tőle:

 

- Hányas a szobája?

 

- A tizenkilencest kérte - válaszolta.

 

Éppen ettől féltem.

 

Letettem a tollat, és futva indultam fel a lépcsőn. A második emeleten volt a tizenkilences szoba, s egy szánalmas, roskatag patióra nyílt, amelyen már csak a korlát meg - erre jól emlékszem - egy köztéri pad árválkodott. Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó. Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem. Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva, halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem. Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.

 

- De különös - mondta -, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban persze semmi sem különös.

 

Ijedten kérdeztem meg:

 

- Tehát mindez csak álom?

 

- Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.

 

Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:

 

- Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?

 

- Nem is tudom - feleltem kábán. - De tegnap volt a hatvanegyedik születésnapom.

 

- Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a nyolcvannegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25. van.

 

- Hát még annyi évet kell várnom? - suttogtam.

 

- Nekem már szinte semmi sincs hátra - vágta rá nyersen. - Bármikor meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.

 

Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a legdrámaibb pillanatok sem elegendők, hogy valakiből Shakespeare legyen, s emlékezetes mondatokra leljen. Így hát ezzel vontam el a figyelmét:

 

- Tudtam, hogy így végzed. Évekkel ezelőtt éppen itt, az egyik alsó szobában kezdtük el írni ennek az öngyilkosságnak a történetét.

 

- Ez igaz - felelte vontatottan, mintha az emlékein töprengene. - Csakhogy nem látom a kapcsolatot. Abban a piszkozatban ugyanis én Adroguéba váltottam jegyet, és a Las Delicias Szállóba érve felmentem a legtávolabbi szobába, a tizenkilencesbe. S ott lettem öngyilkos.

 

- Ezért vagyok most itt - feleltem.

 

- Itt? Mi mindig itt vagyunk. Itt, a Maipú utcai lakásban álmodlak most téged. Itt, anya szobájában megyek el örökre.

 

- Anya szobájában - ismételtem értetlenül. - Én meg a tizenkilences szobában, a felső patióban álmodlak.

 

- Most melyikünk álmodja a másikat? Én tudom, hogy álmodlak, csak azt nem tudom, hogy te is álmodsz-e engem. Azt az adroguéi szállodát egyébként is már réges-rég lebontották, húsz, talán harminc éve is van már. Nem is tudom.

 

- Én álmodlak téged - vágtam vissza kissé kihívón.

 

- Hát nem érted, hogy mindenekelőtt azt kell kiderítenünk, hogy egy ember álmodik-e, vagy pedig ketten álmodnak egymásról.

 

- Én Borges vagyok, az, aki meglátta a vendégkönyvben a nevedet, s felment a szobádba.

 

- Én vagyok Borges, s most a Maipú utcában haldoklom.

 

Csend lett, majd így szólt a hasonmásom:

 

- Tegyünk egy próbát. Melyik volt életünk legborzalmasabb pillanata?

 

Fölé hajoltam, s egyszerre beszéltünk. Tudom, hogy mind a ketten hazudtunk.

 

Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.

 

- Hazudtunk - mondta -, mert egy helyett két személynek éreztük magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.

 

Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem:

 

- S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?

 

- Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a Swedenborg-emlékérmet s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még egyszer Izlandra.

 

- Izland! A vizek országa!

 

- Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre íratott.

 

- Sosem jártam Rómában.

 

- Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy elégiát.

 

- A... halálára - mondtam. De nem mertem kimondani a nevet.

 

- Ugyan! Az az asszony túlél téged.

 

Mindketten elhallgattunk. Majd így folytatta:

 

- Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1979 táján majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok, vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe Faust-ját adta nekünk, meg a Salammbó-t s az Ulysses-t. Bármily hihetetlen, én sok-sok oldalt teleróttam.

 

- A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.

 

- Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult, végzetes Juan Murańa, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a délutáni óangoltanulás.

 

- Ismerős ez a múzeum - vetettem közbe gúnyosan.

 

- S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek.

 

- És kiadtad azt a könyvet?

 

- Egy ideig - érzelgősen, komolytalanul - azzal áltattam magam, hogy megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki, hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a mintából.

 

- Ez nem lep meg - mondtam. - Végül is minden író önmaga legtehetségtelenebb tanítványaként végzi.

 

- Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi pedig... A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem egyszer...

 

- Én nem írom meg azt a könyvet - mondtam.

 

- De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.

 

Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így álltam rajta bosszút:

 

- Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?

 

- Igen - feleltem önmagamnak. - Valami olyan könnyű, édes érzés tölt el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de miért?

 

- Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat, mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz, nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is.

 

- Én sem a tiédet - mondta a hasonmás. - Ezért határoztam el, hogy öngyilkos leszek.

 

Madárdal hallatszott be a villa kertjéből.

 

- Az utolsó - mondta a hasonmás.

 

Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem; féltem, hogy egybeolvad a kezünk.

 

Így szólt:

 

- Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La Platában az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár; latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám akkorra már teljesen elfelejted ezt a különös, jóslatszerű beszélgetést, amely két időpontban, két helyszínen folyik. Mikor újfent ugyanezt álmodod, az leszel, aki most én vagyok, s te leszel az én álmom.

 

- Nem fogom elfelejteni, még holnap megírom.

 

- Emlékezeted legmélyén, csak az álmok üledéke alatt marad meg. S ha majd papírra veted, úgy érzed, hogy csupán egy fantasztikus novellát írtál. De ez nem holnap lesz, még sok éved van hátra.

 

Elhallgatott; rádöbbentem, hogy halott. Némiképpen én is vele haltam; szorongva hajoltam a párna fölé, de már nem volt ott senki.

 

Menekülve távoztam a szobából. Kint nyoma sem volt a patiónak, sehol a márványlépcső, se a nagy, csendes épület, sehol az eukaliptuszok, se a szobrok, sehol a lugas se a szökőkút, sehol az adroguéi villa rácsos kapuja.

 

Kint újabb álmok vártak.

 

Scholz László fordítása

KÉK TIGRISEK

 

Blake híres versében fényes láng, a Gonosz örök megtestesítője a tigris; talán szerencsésebb Chestertonnak az a mondása, amely rémítően fenséges jelképként értelmezi az állatot. Egyébként nem is igen van szavunk, amely pontosan ráillenék a tigris alakjára, amely immár évszázadok óta jelen van az emberi képzeletben. Engem mindig is vonzottak a tigrisek. Emlékszem, hogy gyerekkoromban jobbára csak egyetlen ketrec előtt időztem az állatkertben: a többi egyáltalán nem érdekelt. Akkoriban aszerint ítéltem meg az enciklopédiákat és a természetrajzkönyveket, hogy milyen képekkel ábrázolták a tigrist. Mikor felfedeztem A dzsungel könyvé-t, csalódást okozott, hogy a hős ellenségeként szerepel benne Sir Kán, a tigris. Az évek múlásával sem apadt el ez a különös vonzalom. Túlélte az élet szokványos viszontagságait, akárcsak azt, hogy - paradox módon - vadász szerettem volna lenni. Egészen a közelmúltig - most ugyan távolinak találom az időpontot, pedig valójában nem az - békében megfért ez a szerelem a lahorei egyetemen végzett megszokott munkámmal. Keleti és nyugati logikát adok elő, vasárnaponként pedig Spinoza műveiről tartok szemináriumot. Hadd mondom el azt is, hogy skót vagyok; talán épp a tigrisek iránti vonzalmam csábított el Aberdeenből ide, Pandzsábba. Életem eddig szokványos mederben folyt, álmaimban pedig mindig tigriseket láttam. (Időközben más lények foglalták el a helyüket.)

Minderről többször beszámoltam, így az egész már távol esik tőlem. Mégsem hagyhatom el, mert nélkülözhetetlen a vallomásomhoz.

 

1904 vége felé olvastam a hírt, hogy egy kék tigrisfajtát találtak a Gangesz deltavidékén. Később a távirati jelentések is megerősítették a felfedezést, az eset minden ellentmondásával és szokatlanságával egyetemben. Fellobbant bennem a régi szerelem. Azt hittem, tévedésről van szó, hiszen a színeket jelölő szavak gyakran pontatlanok. Eszembe jutott, amit hajdan olvastam, hogy Etiópia neve izlandiul "Blaland", azaz Kék Föld, avagy a Feketék Földje. Eszerint az a kék tigris akár fekete párduc is lehetett. Egyetlen szóval sem említették azt a képet, amelyet a londoni sajtó tett közzé egy ezüst csíkos, kék tigrisről; nyilván hamisítvány volt. A képen látható kék színnek ugyanis több köze lehetett a címertanhoz, mint a valósághoz. Egyszer aztán kék tigrisekről álmodtam, olyan árnyalatot még sohasem láttam; nem is találtam rá megfelelő szót. Az tudom, hogy szinte feketébe hajlott, csakhogy ennyi nem elég, hogy felidézhessem azt a színt.

 

Hónapok múlva elmesélte egyik kollégám, hogy egyszer egy Gangesztől távol eső faluban fültanúja volt, amint kék tigrisekről beszéltek. Ugyancsak meglepett ez az adat, mert tudtommal nemigen él tigris azon a vidéken. Akkor ismét megjelent álmomban a kék tigris: ahogy ott lépdelt, hosszú árnyékot vetett a homokos talajra. Kihasználva a szünidőt, útnak indultam az említett faluba, melynek - később előadandó okokból - a nevét említeni sem akarom.

 

Vége volt már az esős évszaknak, amikor megérkeztem. Egy inkább széles, mintsem magas domb lábánál bújt meg a falu, sötétbarna, fenyegető dzsungel fogta körül. Kiplingnél bizonyára szerepel valahol kalandomnak eme nyomorúságos színhelye, az ő könyveiben ugyanis benne foglaltatik egész India, sőt valamiképpen az egész világ is. Elég, ha annyit mondok, hogy mindössze egy ingó nádhidakkal átívelt árok védte a kunyhókat. Délre mocsarak és rizsföldek húzódtak, meg egy völgykatlan - az iszapos folyó nevét sosem tudtam kideríteni -, mögötte ismét a dzsungel.

 

Hindu település volt. Ennek egy cseppet sem örültem, jóllehet már előzőleg gyanítottam a dolgot. Mindig is jobban boldogultam a muzulmánokkal, bár tudom, hogy a júdaizmus sarjai közt az iszlám a legszegényesebb hit.

 

Indiában úgy érezzük, hogy embertől hemzseg a táj; abban a faluban inkább az őserdő volt ott mindenütt, szinte a kunyhókba is bevette magát. Tikkasztó nappalok után éjszakára sem enyhült a hőség.

 

A falu vénjei köszöntöttek, mindjárt beszédbe is elegyedtem velük, ám első alkalommal nem léptünk túl a homályos udvariaskodáson. Már említettem, milyen nyomorúságos volt a hely, de tudom, hogy minden ember eleve azt hiszi, hogy valamiben páratlan a szülőföldje. Dicsértem hát a nagyon is kétes hajlékukat, a nem kevésbé gyanús ételüket, és hozzátettem, hogy a vidék híre már Lahoréba is eljutott. Erre elkomorult az arcuk; nyomban megértettem, hogy baklövést követtem el, s bocsánatot kell kérnem. Úgy éreztem, hogy van valami titkuk, amelybe nem szívesen avatnának be egy idegent. Lehet, hogy épp a kék tigrist imádják, s az iránta érzett szent hitüket sértettem meg vakmerő beszédemmel.

 

Vártam másnap reggelig. Miután megettem a rizst, s megittam a teát, a tárgyra tértem. Az előzmények ellenére sem értettem, nem is érthettem, hogy valójában mi történt. Mindannyian döbbenten, szinte rémülten néztek rám, ám mihelyt értésükre adtam, hogy csupán az a célom, hogy elejtsem azt a különös irhájú vadat, megkönnyebbülten hallgatták szavaimat. Egyikük elmondta, hogy a dzsungel szélén látta az állatot.

 

Felébresztettek az éjszaka kellős közepén. Elmondta egy legény, hogy egy kecske kiszökött a karámból, s mikor a nyomába eredt, meglátta a folyó túlpartján a kék tigrist. Az újhold fényében nem is lehetett a színét pontosan megállapítani, gondoltam, ám mindenki megerősítette a történet igazát, sőt egyikük, aki mindaddig hallgatott, azt állította, hogy maga is látta az állatot. Fogtuk a puskánkat, útnak indultunk, és akkor láttam - vagy látni véltem - egy macskaszerű árnyat, amint beleveszett a dzsungel homályába. Nem lett meg a kecske, de talán nem is az én kék tigrisem ragadta el. Sokatmondóan mutogatták a nyomokat, csakhogy azok végtére is semmit sem bizonyítottak.

 

Néhány éjszaka után rájöttem, hogy rendszert csinálnak az efféle vaklármából. A helybeliek ugyanis - Daniel Defoe-hoz hasonlóan - értették a módját, hogyan kell körülményekre utaló részleteket kiagyalni. Valójában bármikor felbukkanhatott az a tigris, a déli rizsföldeken éppúgy, mint az északi bozótosban, csakhogy hamar észrevettem, hogy gyanús szabályossággal mindig más és más a szemtanú. Én viszont pontosan abban a pillanatban értem mindig a helyszínre, amikor már kereket oldott a tigris. Olyankor persze megmutatták az állat nyomát, az esetleges kárt, csak hát emberi kéz is hamisíthat tigrisnyomot. Egyszer-kétszer valóban volt ott kutyatetem. Egy holdfényes éjszakán pedig kikötöttünk csaléteknek egy kecskét, de hiába álltunk lesben hajnalig. Eleinte azt hittem, mindennapos meséikkel az a céljuk, hogy megnyújtsák a látogatásomat, amely javára volt a falunak: élelmet vásároltam tőlük, s velük végeztettem el a házimunkákat. E feltételezést igazolandó, bejelentettem, hogy más tájon, a folyó alsó vidékén veszem üldözőbe a tigrist. Meglepetésemre egyhangúlag helyeselték a tervet. Továbbra is úgy láttam azonban, hogy van valami titkuk, amelyet mindannyian féltettek tőlem.

 

Már említettem, hogy nem volt különösebben magas az az erdővel borított domb, amelynek a tövében éktelenkedett a falu; egy fennsík törte meg. A másik oldalon, északon és nyugaton, folytatódott a dzsungel. Nem volt meredek domboldal, így egyik délután azt indítványoztam, hogy kapaszkodjunk fel rajta. Ártatlan szavaim hallatán egészen megrémültek. A legöregebb hindu komoly hangon figyelmeztetett, hogy kivihetetlen a tervem. Szent hely az dombtető, varázserejű akadályok állják ott útját az embernek, Ha halandó lép arra a földre, megláthatja az istenséget, s akkor megőrül vagy megvakul.

 

Nem makacskodtam tovább, de éjjel, mikor már mindenki aludt, csendben kilopóztam a kunyhómból, és nekiindultam a lankás domboldalnak. Nem volt út, lassan haladtam a bozótban.

 

A láthatáron állt a hold. Fokozott figyelemmel vettem szemügyre mindent, mintha sejtettem volna, hogy milyen fontos nap előtt állok, életem talán legfontosabb napja előtt. Ma is emlékszem még az avar sötét, szinte fekete árnyalataira. Hajnalodott, mégsem énekelt egyetlen madár sem az egész dzsungelban.

 

Húsz-harminc percnyi mászás után elértem a fennsíkot. Nyomban észrevettem, hogy hűvösebb van, mint a domb tövében fekvő, fülledt faluban. Felfedeztem, hogy az még nem a csúcs, csak amolyan teraszféle, nem is túl nagy, és hogy a hegy felőli szárnyon még felfelé terjed a dzsungel. Egyszeriben szabadnak éreztem magam, mintha csak börtönélet lett volna a faluban eltöltött idő. Az sem bántott hogy rá akartak szedni a helybeliek; gyerekek, gondoltam magamban.

 

Ami a tigrist illeti... A sok kudarc már letörte a kíváncsiságomat, a hitemet, és mégis, szinte gépiesen, nyomok után kutattam.

 

Repedezett, homokos volt a talaj. A kétségtelenül kicsiny, szerteágazó hasadékok egyikében ismerős színt pillantottam meg. Hihetetlen, de az álombeli tigris kék színe volt. Bár sose láttam volna! Alaposan szemügyre vettem. A repedés apró kövekkel volt tele: mind egyforma volt, kerek, néhány centiméter átmérőjű és tükörsima. Szabályosságuk mesterkéltnek hatott, mintha csak zsetonok volnának.

 

Lehajoltam, benyúltam a repedésbe, és kivettem néhány darabot. Enyhe remegés futott át a testemen. Bedugtam a maréknyi követ a jobb zsebembe, ahol volt már egy kis olló és egy Allahabadból érkezett levél is. Ezeknek a véletlenül odakerült tárgyaknak is megvan a helyük a történetemben.

 

Visszatérve a kunyhóba, levetettem a kabátomat. Elnyújtóztam az ágyon, és ismét a tigrisről álmodtam. Álmomban jól megfigyeltem a színét; azonos volt a korábban álmodott tigrisével és a fennsíkon talált apró kövekével. Arra ébredtem, hogy arcomba tűz a déli nap. Felkeltem. Az olló és a levél miatt alig fért a kezem a korongokhoz. Kivettem egy marékkal, ám úgy éreztem, hogy még kétszer-háromszor annyi maradt a zsebben. Egy kicsit bizsergett, enyhén remegett a kezem, s mintha át is melegedett volna. Szétnyitottam az ujjaimat, s harminc-negyven korong volt a kezemben. Megesküdtem volna, hogy nincs több tíznél. Letettem őket az asztalra, és a többi után nyúltam. Számolás nélkül is láttam, hogy ugyancsak megszaporodtak. Összeraktam valamennyit egy halomba, s hozzáláttam, hogy egyesével megszámoljam őket.

 

Sehogy sem tudtam elvégezni ezt az egyszerű műveletet. Ha rámeredtem valamelyik korongra, s a hüvelyk- és mutatóujjam közé csípve felemeltem, az az egyetlen korong máris több volt. Megnéztem, nem vagyok-e lázas, aztán többször is kísérletet tettem a számolásra. Az a szemérmetlen csoda azonban minden alkalommal megismétlődött. Megdermedt a lábam, az alhasam, remegett a térdem. Nem tudom, mennyi idő telt el így.

 

Elfordított tekintettel halomba söpörtem a korongokat, aztán mindet kihajítottam az ablakon. Különös megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy csökkent a számuk. Gondosan bezártam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra. Pontosan az iménti testhelyzetet vettem föl, s igyekeztem meggyőzni magam, hogy az egész csak álom volt. Hogy eltereljem a figyelmemet a korongokról, és hogy valahogy eltöltsem az időt, fennhangon, kimért pontossággal elismételtem az Etika nyolc definícióját és hét axiómáját. Nem tudom, segített-e rajtam. Efféle sanyargatások közepette egyszerre csak kopogást hallottam. Ösztönösen megrettentem, hogy meghallották, amint magamban beszélek, s kinyitottam az ajtót.

 

Bhagvan Dász, a legidősebb hindu állt ott. Jelenlététől mintha egy pillanatra visszazökkentem volna a mindennapok világába. Kimentünk a kunyhóból. Reménykedtem, hogy időközben eltűntek a korongjaim, de ott hevertek a földön. Már nem tudom, hány darab volt.

 

Az öreg megnézte őket, aztán rám nézett.

 

- Ezek nem itteni kövek. Fentiek - mondta idegen hangon.

 

- Fentiek bizony - válaszoltam. Majd némi hivalkodással elmondtam, hogy a fennsíkon találtam őket, ám azonmód el is szégyelltem magam a magyarázkodásom miatt. Bhagvan Dász rám se hederített, megbűvölten meredt a kövekre. Megparancsoltam, hogy szedje össze őket. Meg se moccant.

 

Nehéz bevallanom, hogy akkor pisztolyt rántottam, és még egyszer elharsogtam a parancsot.

 

Bhagvan Dász ezt hebegte:

 

- Legyen inkább golyó a szívemben, mint kék kő a markomban.

 

- Gyáva vagy - mondtam neki.

 

Azt hiszem, bennem sem volt kisebb a rémület, mégis behunytam a szemem, és bal kézzel felvettem egy maréknyit a kőből. Eltettem a pisztolyomat, s a jobb tenyerembe potyogtattam a köveket. Máris több volt belőlük.

 

Akkorra öntudatlanul is hozzászoktam már az átváltozásukhoz. Sokkal meglepőbbnek találtam Bhagvan Dász kiáltozását.

 

- A szaporodó kövek! - kiáltott fel. - Most sok van belőlük, de könnyen átalakulnak. Telihold alakjuk van, s olyan kék színük, amilyet halandó csak álmában láthat. Őseim ősei nemhiába óvtak az erejüktől.

 

Az egész falu körénk sereglett.

 

Úgy éreztem, én vagyok ama csoda varázserejű letéteményese. Mindenki ámulatára felszedtem a korongokat; fel-felemeltem, aztán leejtettem, szétszórtam őket, s azok a szemem előtt különös módon szaporodtak vagy épp fogytak.

 

Összecsődült az álmélkodó, megrettent népség. A férfiak kényszerítették az asszonyokat a csodanézésre. Egyikük-másikuk azért az arca elé emelte a karját vagy befogta a szemét. Senki sem merészelt a korongokhoz nyúlni, egyedül egy gyerek játszadozott velük boldogan. Hirtelen felötlött bennem, hogy ezzel a zűrzavarral csak meggyalázzuk a csodát. Összegyűjtöttem ahány korongot csak tudtam, és visszavonultam a kunyhómba.

 

Lehet, hogy azóta igyekeztem kiverni a fejemből, miképp folytatódott az a nap, mely egy máig tartó balszerencse-sorozat kezdetét jelentette. Tény, hogy nem emlékszem rá. Alkonyattájt sóvárgással idéztem föl az előző estét, noha nem voltam akkor különösképpen boldog, hiszen azt is, mint már annyi éjszakát, a tigris rögeszméje töltötte be. Abban az álomképben kerestem menedéket, amely azelőtt csupa erő volt, most ellenben merő üresség. Ekkor már éppoly ártatlannak találtam az én kék tigrisemet, mint amilyen ama római fekete hattyú volt, melyet később megtaláltak Ausztráliában.

 

Most látom csak, amint átfutom a fenti sorokat, hogy elkövettem egy szarvashibát. Eltérített eredeti szándékomtól egy beidegződés, amely a tévesen lélektaninak nevezett irodalomból származik - lehet jó is, rossz is -, s magam sem tudom, miért, igyekeztem az eredeti időrendben elmondani a felfedezésemet. Jobban jártam volna, ha csak a korongok irtóztató természetével foglalkozom.

 

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy vannak egyszarvúak a holdon, lehet, hogy elhinném az állítását, lehet, hogy elvetném, vagy éppen nem nyilvánítanék róla véleményt, de mindenképpen el tudnám képzelni. Ha ellenben azt mondaná valaki, hogy a holdon előfordulhat, hogy hat-hét egyszarvú néha csak három, habozás nélkül képtelenségnek nyilvánítanám. Az ember ugyanis, ha egyszer felfogta, hogy három meg egy az négy, többé nem ellenőrzi se érmével, se kockával, amint sakkbábukkal vagy ceruzákkal sem. Tudja, s az elég. Más számra nem is gondolhat. Több matematikus szerint a három meg egy valójában a négy tautológiája, a négyes szám másfajta megnevezése... A földkerekség valamennyi lakója közül nekem, Alexander Craigie-nek adatott meg, hogy felfedezzem azt az egyetlen tárgyfajtát, amely ellentmond az emberi elme fenti alaptörvényének.

 

Eleinte kínzó félelem gyötört, nem őrültem-e meg; később már talán szívesen vállaltam volna az őrültséget, ugyanis egyéni káprázataim korántsem nyomnak annyit a latban, mint annak bizonyítéka, hogy a világegyetemben megfér a zűrzavar. Ha lehetséges, hogy három meg egy az kettő vagy épp tizennégy, az emberi értelem maga az őrület.

 

Akkoriban alakult ki az a szokásom, hogy a kövekről álmodom. Nem tért vissza az álomkép minden éjszaka, s ez reményteli kiúttal kecsegtetett, csakhogy abból is egykettőre rettegés lett. Nagyjából mindig ugyanazt álmodtam. A kezdet már sejtette a félelmetes véget. Egy korlát, egy lefelé gyűrűző, vas csigalépcső, aztán egy pince vagy pincerendszer, mely még mélyebbre vezet, le a csákánnyal kivájt újabb lépcsőkhöz, a kovács- és lakatosműhelyekhez, a tömlöcökhöz és a mocsarakhoz. Az alján pedig, a várva várt repedésben, a kövek, amelyek ott Behemóttal és Leviatánnal is azonosak, vagyis azokkal az állatokkal, amelyek az Írásban az Úr oktalanságát példázzák. Aztán remegve felébredtem, s valóban ott voltak a kövek a fiókban, s bármely pillanatban átalakulhattak.

 

Azontúl másképp bánt velem a falu. Azt tudták, hogy valamiképpen megérintett a korongok istene - a korongokat ők kék tigriseknek hívták -, de azért vétkesnek tartottak, amiért meggyaláztam a dombtetőjüket. Bármely pillanatban, éjjel vagy nappal lesújthatott rám az istenek büntetése. Nem mertek rám támadni, nyíltan a tettemet sem kárhoztatták, de észrevettem, hogy egytől egyig vészesen alázatosak lettek. Többé nem láttam azt a gyereket sem, aki annak idején játszott a korongokkal. Féltem, hogy megmérgeznek vagy leszúrnak. Egy reggel aztán, még pirkadat előtt, megszöktem a faluból. Úgy éreztem, az egész falu engem kémlel, s hogy távozásommal megkönnyebbülnek. Az óta a bizonyos első reggel óta senki sem akarta megnézni a köveket.

 

Visszatértem Lahoréba. A zsebemben volt a maréknyi korong. Könyveim otthonos világában sem leltem meg az áhított nyugalmat. Úgy éreztem, hogy tovább él a bolygónkon az a gyűlöletes falu, a dzsungel, akárcsak a bozótos domboldal s a fennsík, a fennsíkon a sok apró repedés, a repedésekben a sok kő. Álmaimban összekeveredtek és megsokszorozódtak ezek az össze nem illő tárgyak. A faluból kövek lettek, a dzsungelből mocsár, a mocsárból dzsungel.

 

Kerültem a barátaimat. Féltem, hogy egyszer engedek a kísértésnek, és felfedem előttük azt az irtóztató csodát, amely aláássa az emberi tudományt.

 

A legkülönbözőbb kísérleteket végeztem el. Az egyik korongra rámetszettem egy keresztet. Visszatettem a többi közé, ám egy-két átváltozás után már hiába kerestem, pedig a korongok száma mindig csak nőtt. Hasonló próbát tettem egy másik koronggal, amelyből lereszeltem egy körgyűrűt. Annak is nyoma veszett. Lyukasztóval átütöttem egy másik korong közepét, és megismételtem a kísérletet. Azt sem láttam többé. Egy nappal később egyszerre csak visszatért a semmi birodalmából a kereszttel jelölt korong. Vajon miféle titokzatos tér az, amely - kifürkészhetetlen törvényeknek vagy egy embertelen hatalomnak engedelmeskedve - csak úgy elnyelte a köveimet, és később vissza-visszaadta?

 

A rend utáni vágy hajtott - ugyanaz, amely hajdan a matematikát is megteremtette -, amikor rendszert igyekeztem keresni abban a matematikai eltévelyedésben, amit azok a képtelen, szaporodó kövek hoztak létre. Szabályba akartam foglalni kiszámíthatatlan variációikat. Éjt nappallá téve igyekeztem rögzíteni az átváltozások adatait. Ma is őrzök abból a korszakból néhány füzetet, amelyet hasztalan töltöttem meg számokkal. A következőképpen jártam el. Szemmel megszámoltam a korongokat, és feljegyeztem az összeget. Aztán elosztottam őket a két markomba, s valamennyit az asztalra dobtam. Mindkét halmot megszámoltam, az összeget feljegyeztem, aztán megismételtem a műveletet. Hiába kerestem a rotációk rendjét vagy titkos rajzolatát. Négyszáztizenkilenc volt a legtöbb; a legkevesebb három. Volt egy pillanat, amikor azt reméltem - vagy attól féltem -, hogy mind eltűnik. Még a kísérletezés elején rájöttem, hogy egyetlen különválasztott korong nem gyarapszik, s nem is tűnik el.

 

A négy alapműveletet - összeadás, kivonás, szorzás, osztás - persze nem lehetett elvégezni velük. Ellenszegültek a kövek a számtannak és a valószínűség-számításnak is. Negyven korongot el lehetett osztani kilences csoportokba; ha pedig továbbosztottam a kilenceseket, esetleg háromszázat kaptam. Nem tudom, mennyit nyomtak. Mérleggel ugyan nem mértem meg őket, de biztos vagyok benne, hogy könnyűek és állandó súlyúak voltak. A színük mindig az a bizonyos kék volt.

 

Ez a kísérletezés mentett meg az őrülettől. Miközben a köveket forgattam - melyek íme, romba döntik a matematika tudományát -, bizony gyakran eszembe jutottak egy görög férfiúnak a kövei, az első számok megteremtői, amelyek a "kalkulus" szót adták oly sok nyelvnek. Kövekkel kezdődött a matematika története, gondoltam magamban, s íme, kövekkel is ér véget. Ha Püthagorasz ezekkel számolt volna...

 

Egy hónap múlva megértettem, hogy kibogozhatatlan a rejtély. A korongok legyőzhetetlenek, s mégis állandó kísértést éreztem, hogy megérintsem őket, hogy ismét tapasztaljam a bizsergetésüket, hogy ledobván őket lássam, miként gyarapodnak vagy épp fogynak, s megszámoljam, hogy páros vagy páratlan lett-e az összeg. Lassan már attól féltem, hogy hatásuk átragad a tárgyakra, különösképpen az ujjaimra, melyek oly szívesen forgatták őket.

 

Elhatároztam, hogy néhány napig szüntelenül a kövekre fogok gondolni, hiszen tudtam, hogy csak ideig-óráig feledkezhetem meg róluk, s aztán annál fájdalmasabb újraélni a kínokat.

 

Február tizedikén egész éjjel nem jött álom a szememre. Hajnalig sétáltam, amikor is elértem a Wazir Khan-mecsethez, s beléptem a kapun. Világosodott már, de a színek még összemosódtak. Teremtett lélek sem volt az udvaron. Szinte öntudatlanul belemártottam a kezem a kút vizébe. Bent, az épületben arra gondoltam, hogy Isten és Allah valójában egyazon felfoghatatlan Lény két neve, s fennhangon fohászkodtam hozzá, hogy szabadítson meg a terhemtől.

 

Nem hallottam lépéseket, egyszerre csak mégis megszólított egy közeli hang:

 

- Eljöttem.

 

A koldus állt mellettem. A derengő fényben lassan felismertem a turbánját, a tompa fényű tekintetét, sárgás bőrét, szürke szakállát. Nem volt nagyon magas.

 

Kinyújtotta a kezét, majd ezt mormolta:

 

- Adj egy kis alamizsnát, Szegények Pártfogója.

 

A zsebembe nyúltam, s így feleltem:

 

- Nincs egy vasam se.

 

- Nagyon is sok pénzed van - hangzott a válasz.

 

A jobb zsebemben lapultak a kövek. Kivettem egyet, s beleejtettem a koldus üres markába. Semmilyen nesz nem hallatszott.

 

- Mindet ide kell adnod - mondta. - Semmit sem ad, ki keveset ad.

 

Felfogtam, mit akar, és figyelmeztettem:

 

- Tudnod kell, hogy ez az alamizsna veszedelmes is lehet.

 

Így felelt:

 

- Talán ez az egyetlen alamizsna, amit elfogadhatok. Bűnös vagyok.

 

Minden követ beleszórtam a markába. Semmiféle zajt nem ütöttek, mintha csak a tenger mélyébe estek volna.

 

Utána így szólt:

 

- Még nem tudom, mit hoz a te alamizsnád, ám az enyém rettenetes. Többé nem szabadulsz a nappaloktól, se az éjszakáktól, s a bölcsességtől, a szokásoktól, a világtól sem.

 

Nem hallottam a vak koldus lépteit, s nem láttam, amint eltűnt a pirkadatban.

 

Scholz László fordítása

PARACELSUS RÓZSÁJA

 

De Quincey: WRITINGS, XIII, 345.

 

Kétszobányi pinceműhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez - az ő megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez -, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tűz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erőt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kéréséről. Már eltűnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsőn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.

 

A mester törte meg a csendet.

 

- Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra - mondta némi ünnepélyességgel. - De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tőlem?

 

- Nem fontos a nevem - válaszolta a másik. - Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.

 

Elővett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belőle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.

 

Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:

 

- Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kőnek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.

 

- Nem érdekel az arany - válaszolta a másik. - Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kőhöz vezető úton.

 

Paracelsus megrágott minden szót:

 

- Az út maga a Kő. A kiindulópont is a Kő. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.

 

A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:

 

- Hát mégis van cél?

 

Paracelsus felnevetett.

 

- Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.

 

Csend lett, aztán megszólalt a férfi:

 

- Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielőtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.

 

- Mikor óhajtod? - kérdezte izgatottan Paracelsus.

 

- Máris - vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány.

 

Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.

 

A fiú felemelte a magasba a rózsát.

 

- Az a hír járja rólad - mondotta -, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.

 

- Nagyon hiszékeny vagy - mondta a mester. - Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok.

 

Hajthatatlan volt a másik.

 

- Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa megsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.

 

Paracelsus kivette a kezéből a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.

 

- Hiszékeny vagy - mondta. - Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?

 

- Bárki elpusztíthatja - válaszolta a tanítvány.

 

- Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az első ember akár egy virágot vagy fűszálat is elpusztíthatott volna a paradicsomban?

 

- Most nem a paradicsomban vagyunk - válaszolt makacsul a fiú -; itt, a hold alatt, minden halandó.

 

Paracelsus talpra állt.

 

- Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a paradicsom volna? Mi más a bűnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a paradicsomban vagyunk?

 

- Akkor is el lehet égetni a rózsát - mondta kihívóan a tanítvány.

 

- Éppenséggel van még parázs a kandallóban - mondta Paracelsus. - Ha most tűzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belőle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.

 

- Egyetlen szóval? - furcsállotta a tanítvány. - Hiszen kialudt már a tűz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?

 

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.

 

- Kialudt már a tűz az olvasztókemencémben - ismételte -, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.

 

- Meg sem merem kérdezni, melyek azok - mondta a másik álnokul avagy alázattal.

 

- Arról az eszközről beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendő bűn eltakar a szemünk elől. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabbala tudománya tanít bennünket.

 

A tanítvány ridegen válaszolt:

 

- Mutasd meg, kérlek, hogy tűnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá vagy az Igét.

 

Eltűnődött Paracelsus. Majd így szólt:

 

- Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztő káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

 

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:

 

- Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tőle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?

 

Remegve felelt a fiú:

 

- Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendőkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.

 

Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltűnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.

 

Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerűséggel csak ennyit mondott:

 

- Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.

 

Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ő meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bűvös tudománya.

 

Letérdelt a mester elé, és így szólt:

 

- Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belőlem, amit az Úr is megkövetelt a hívőktől. Hadd lássam még a hamut! Majd ha megerősödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.

 

Őszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idős mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendő, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ő, Johannes Grisebach, hogy szentségtörő kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?

 

Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább magával vitte őket. Paracelsus kikísérte a lépcső aljáig, s azzal búcsúzott. hegy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

 

Paracelsus egyedül maradt. Mielőtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.

 

Scholz László fordítása

SHAKESPEARE EMLÉKEZETE

 

Van, aki Goethéért rajong, van, aki az Edda-versek-ért vagy a kései Nibelung-ének-ért; nekem Shakespeare lett a végzetem. Még ma is az, mégpedig úgy, ahogy azt senki sem gyanította, csak egyetlenegy ember, Daniel Thorpe, aki a minap halt meg Pretoriában. És még valaki, de annak sosem láttam az arcát.

 

Hermann Soergel a nevem. Az érdeklődő olvasó talán már forgatta Shakespeare kronológiája című munkámat, amiről hajdan azt hittem, hogy nélkülözhetetlen a jó szövegértéshez, s amelyet több nyelvre, még spanyolra is lefordítottak. Az sem lehetetlen, hogy emlékszik az olvasó arra a hosszas vitára is, ami egy bizonyos szövegjavítás körül forgott, amit Theobald toldott be az 1734-es kritikai kiadásba, s azóta is a kánon vitathatatlan része. Ma meglepődve látom, milyen faragatlan hangnemben íródtak azok a szinte már idegen oldalak. 1914 táján írtam egy tanulmányt - nem jelentettem meg -, amelyben azt elemzem, hogy milyen összetett szavakat talált ki Homérosz-fordításához a hellenista és drámaíró George Chapman, és hogy velük - teljesen gyanútlanul - az angolszász forráshoz (Ursprung) közelítette az angol nyelvet. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd ismerősen cseng a hangja, amelyre most épp nem emlékszem... Van még egy monogramos különnyomatom is, s ezzel, azt hiszem, a teljes irodalmi munkásságomat felsoroltam. Nem tudom, hogy hozzá szabad-e tennem még azt a kiadatlan Macbeth-fordítást is, amibe azért vágtam bele, hogy eltereljem a figyelmem Otto Julius fivérem haláláról, aki 1917-ben a nyugati fronton esett el. Nem jutottam a végére; megértettem, hogy az angol nyelv - szerencséjére - két regiszterrel rendelkezik, germános és latinos hangszínnel, a német ellenben - bár dallamosabb nyelv - meg kell hogy elégedjék eggyel.

 

Említettem az imént Daniel Thorpe nevét. Egy Shakespeare-kongresszuson Barclay őrnagy mutatta be. Nem mondom meg, hol és mikor; jól tudom, hogy az efféle pontosítás tulajdonképpen ködösítés.

 

Daniel Tborpe-nak nem annyira az arca fontos - részleges vakságom csak segíti a felejtést -, hanem közismert boldogtalansága. Ahogy telnek az évek, sok mindent színlelhet az ember, csak boldogságot nem. Daniel Thorpe-ból szinte érezhetően áradt a mélabú.

 

Egy hosszú ülés után azon kaptuk magunkat, hogy ránk esteledett egy kocsmában. Hogy igazán Angliában érezzük magunkat (hisz ott voltunk), a megszokott ónkorsókból ittuk a langyos barna sört.

 

- Pandzsábban - mondta Barclay őrnagy - egyszer felhívták a figyelmemet egy koldusra. Egy iszlám hagyomány szerint Salamon király egy gyűrű jóvoltából értette a madarak nyelvét. A fáma szerint annak a koldusnak a birtokában volt a gyűrű. Oly felbecsülhetetlen volt az értéke, hogy sosem sikerült eladnia, és a koldus a lahorei Wazir Khan-mecset egyik udvarán lehelte ki a lelkét.

 

Felötlött bennem, hogy Chaucer előtt sem volt ismeretlen a varázsgyűrű legendája, de ha megemlítem, biztosan elrontom Barclay történetét.

 

- És mi lett a gyűrűvel? - kérdeztem.

 

- Eltűnt, ahogy az már a varázstárgyakkal lenni szokott. Talán a mecset egyik eldugott zugában lapul, vagy valakinek az ujján, aki olyan vidéken él, ahol nincsenek madarak.

 

- Vagy ahol épp túl sok a madár - válaszoltam -, ami állítólag könnyen összetéveszthető. A történetében, Barclay, van valami parabolaszerű.

 

Ekkor Daniel Thorpe vette át a szót. Személytelenül beszélt, nem nézett ránk. Különös hangsúllyal beszélt angolul, amit annak tulajdonítottam, hogy hosszú időt töltött keleten.

 

- Nem parabola ez - mondta -, de ha mégis az, akkor igaz. Léteznek oly felbecsülhetetlen értékű tárgyak, hogy nem lehet őket eladni.

 

Engem nem is annyira Daniel Thorpe szavai hökkentenek meg, melyeket most igyekszem pontosan felidézni, hanem az, hogy milyen meggyőződéssel ejtette ki őket. Gondoltuk, majd folytatja, de hirtelen elhallgatott, mint aki megbánta a dolgot. Barclay elbúcsúzott. Mindketten visszamentünk a szállóba. Elég későre járt, Daniel Thorpe mégis felhívott a szobájába, hogy folytassuk a beszélgetést. Néhány udvarias fordulat után így szólt:

 

- Átadom magának a király gyűrűjét. Persze csupán metaforáról van szó, de ennek a metaforának semmivel sem kisebb a varázsereje, mint a gyűrűnek. Átadom hát Shakespeare memóriáját, úgy, ahogy kora gyermekkorától 1616. április elejéig használta.

 

Egy szó nem sok, annyit sem tudtam kiejteni. Olyan volt, mintha a tengert kaptam volna ajándékba.

 

Thorpe így folytatta:

 

- Nem vagyok szélhámos. Nem is őrültem meg. Kérem, ne döntsön, míg végig nem hallgatott. Barclay őrnagytól már biztosan tudja, hogy mindig is katonaorvos voltam. Néhány szóban elmondható a történet. Keleten kezdődött, egy tábori kórházban, hajnalban. Az időpont nem fontos. Egy közkatona, Adam Clay, akit két karabélylövedék ért, nem sokkal halála előtt, utolsó szavaival rám bízta a becses memóriát. A haláltusa és a láz nincs híján leleménynek; elfogadtam az ajándékot, de nem vettem komolyan. Hadi események után amúgy sem furcsáll már semmit az ember. Claynek alig maradt ideje, hogy elmagyarázza az átadás különös feltételeit. A tulajdonosnak hangosan fel kell ajánlania az ajándékot, a másiknak pedig el kell fogadnia. Az ajándékozó örökre lemond a tárgyról.

 

A katona nevét és a patetikus átadási ceremóniát - a szó rossz értelmében - irodalminak találtam.

 

Kissé megilletődve megkérdeztem:

 

- Magánál van most Shakespeare memóriája?

 

Thorpe így válaszolt:

 

- Még mindig két memóriám van. A sajátom és azé a Shakespeare-é, akivel részben azonos vagyok. Helyesebben: két emlékezet alkot engem. Egy sávban összemosódik a kettő. Van egy női arc, melyről nem tudom, melyik századba tartozik.

 

Ekkor megkérdeztem:

 

- Mihez kezdett Shakespeare memóriájával?

 

Hallgatott egy darabig. Aztán ezt mondta:

 

- Írtam róla egy életrajzi regényt, amit megvetéssel fogadott a kritika, az Egyesült Államokban és a gyarmatokon ellenben némi üzleti sikert arattam vele. Hát ez minden, azt hiszem. Figyelmeztettem, hogy nem szinekúra ez az ajándék. Tehát várom a válaszát.

 

Eltűnődtem. Hát nem Shakespeare felkutatásának szenteltem az én különös s nem kevésbé színtelen életemet? Hát nem indokolt, hogy munkásságom végéhez érve ráakadjak?

 

Minden szót világosan ejtve kimondtam:

 

- Elfogadom Shakespeare memóriáját.

 

Erre nyilvánvalóan történt valami, de én nem éreztem.

 

Legfeljebb egyfajta kezdődő - talán képzeletbeli - fáradtságot.

 

Világosan emlékszem, hogy Thorpe így szólt:

 

- A memória már a tudatában van, de még fel kell tárnia. Majd előbukkan az álmaiban, az ébrenlét óráin, vagy amikor egy könyvet lapozgat, vagy épp befordul egy sarkon. Ne türelmetlenkedjék, ne találjon ki mindenféle emléket. A véletlen, a maga titokzatos módján, siettetheti vagy épp késleltetheti a dolgot. Egyre többre emlékszik majd, ahogy én felejtek. Nem ígérhetek határidőt.

 

Az este hátralévő részén Shylock jellemén vitatkoztunk. Szándékosan nem firtattam, hogy vajon Shakespeare-nek volt-e kapcsolata zsidókkal. Nem akartam, hogy Thorpe azt higgye, hogy valamiféle próbának vetem alá. Rájöttem - nem tudom, hogy ez felszabadított-e vagy nyugtalansággal töltött el -, hogy éppolyan akadémikus, éppolyan konvencionális elveket vall, mint én.

 

Az átvirrasztott éjszaka ellenére nem aludtam semmit a következő este. Mint már annyiszor, most is ráébredtem, hogy gyáva vagyok. Féltem, hogy rászednek, ezért nem adtam át magam az ígéretes reménynek. Csak arra tudtam gondolni, hogy merő délibáb Thorpe ajándéka. Ám a remény ellenállhatatlanul utat tört magának. Enyém lesz Shakespeare, mégpedig úgy, ahogy még sosem volt senki senkié, még szerelemben, barátságban, sőt még gyűlöletben sem. Valamiképpen Shakespeare leszek. Nem írok majd tragédiákat, se szövevényes szonetteket, de emlékezni fogok arra a pillanatra, amikor feltűntek előttem a boszorkányok, kik egyben a párkák, akárcsak arra a percre, amelyben megszülettek a következő roppant sorok:

And shake the yoke of inauspicious stars

From this world-wearied flesh.{[1]}

 

Emlékezni fogok Anne Hathawayre, ugyanúgy, ahogy arra a már érett asszonyra emlékszem, aki sok-sok évvel ezelőtt egy lübecki lakásban megtanított a szerelemre. (Megpróbáltam elképzelni, de csak a tapétát, a sárga tapétát meg az ablakon beszűrődő fényt tudtam visszaidézni. Ebből az első kudarcból következtethettem volna a többire.)

 

Eleinte feltételeztem, hogy elsősorban vizuális képek lesznek majd a csodás memóriában. De más volt a valóság. Napokkal később ugyanis borotválkozás közben különös szavakat szavaltam el a tükör előtt, amelyek, mint egy kollégától megtudtam, Chaucer ABC című művéből származtak. Egy délután pedig a British Museumból távozva olyan dallamot fütyültem, amit azelőtt sosem hallottam.

 

Mostanra már biztos észrevette az olvasó, hogy mi a közös vonás e memória első megnyilvánulásaiban, mely néhány csillogó metafora ellenére inkább auditív, mintsem vizuális jellegű.

 

De Quincey szerint az emberi agy palimpszeszt. Minden új írás befedi az előzőt, azt pedig a rá következő, de a mindenható emlékezet elő tud húzni bármely benyomást, még a legrövidebbet is, ha kellő inger éri. Shakespeare végrendelete azt sejteti, hogy a házában nem volt egyetlen könyv se, még egy Biblia se, de senki előtt nem titok, milyen műveket forgatott. Chaucert, Gowert, Spencert, Christopher Marlowe-t. Holinshed krónikáit, Florio Montaigne-fordítását, North Plutarkhosz-változatát. Shakespeare emlékezete ott lappangott bennem; régi köteteinek az olvasásával, illetve újraolvasásával majd megszerezhetem a szükséges ingert. A legközvetlenebb művét, a szonetteket is elolvastam újra. Egyszer ráleltem a magyarázatukra, illetve a magyarázataikra. A jó vers megköveteli, hogy fennhangon olvassák; néhány nap sem telt bele, s már gondtalanul ejtettem a XVI. századi kemény r-eket és a nyílt magánhangzókat.

 

Megírtam a Zeitshrift für germanische Philologie-ba, hogy a CXXVII. szonett a Legyőzhetetlen Armada emlékezetes vereségére utal. Nem jutott eszembe, hogy Samuel Butler már megfogalmazta 1899-ben ezt a tételt.

 

Semmit sem jelentett, mint várható volt, a Stratford-on-Avonbe tett látogatás.

 

Később fokozatosan megváltoztak az álmaim. Nekem nem jutottak olyan látványos rémálmok, mint De Quinceynek, se kegyes, allegorikus víziók, mint mesterének, Jean Paulnak. Ismeretlen arcok és szobák költöztek be az éjszakáimba. Elsőként Chapmant azonosítottam; aztán Ben Jonsont meg a költő egyik szomszédját, aki nem szerepel az életrajzokban, pedig Shakespeare gyakran látta.

 

Aki vesz egy enciklopédiát, nem vesz meg benne minden sort, minden bekezdést, minden oldalt, minden illusztrációt; csupán a lehetőséget szerzi meg, hogy ezt-azt megismerjen belőle. S ha ez így van egy konkrét és viszonylag egyszerű lény esetében (hisz betűrendben sorjáznak az elemei), akkor vajon mi minden megeshet egy olyan absztrakt és változó - ondoyant et divers - lénnyel, mint amilyen egy halott varázslatos memóriája?

 

Senki sem képes egyetlen pillanat alatt átfogni a teljes múltját. Nem adatott meg ez - amennyire én tudom - se Shakespeare-nek, se nekem, aki részbeni örököse lettem. Az emberi emlékezet nem summa; hanem meghatározatlan lehetőségek kusza halmaza. Szent Ágoston, ha nem tévedek, az emlékezetről szólva palotákat és barlangokat emleget. A második metafora a találóbb. Hát ilyen barlangokba kerültem.

 

Hozzánk hasonlóan Shakespeare emlékezetében is voltak sötét foltok, nagy-nagy foltok, amelyeket tudatosan került. Nem kis megbotránkozással idéztem fel, hogy Ben Jonson latin meg görög hexametereket mondatott fel vele, és a páratlan hallású Shakespeare - kollégái harsány mulatságára - rendszerint elvétett egy-egy lábat.

 

Az átlagos emberi tapasztalaton messze túlmenő szerencsés és gyászos pillanatokat éltem meg. A tanulással telt, hosszú magány észrevétlenül is arra terelt, hogy kezesen elfogadjam a csodát.

 

Harminc nap elteltével már a halott memóriája éltetett. Egy különös boldogságban telt hét alatt szinte már Shakespeare-nek hittem magam. Új életre kelt bennem a műve. Tudom, hogy Shakespeare szemében a hold inkább Diana volt, mint hold, sőt inkább csak egy homályos, késlekedő szó - moon -, mintsem Diana. Még egy felfedezést tettem. Shakespeare látszólagos pongyolaságai - azok az Hugo által dicsérőleg emlegetett absences dans l'infini - szándékos hibák. Shakespeare azért tűrte meg őket és élt velük, hogy műveinek a nyelvezete ne hasson túl mesterkéltnek és csiszoltnak a színpadon (nicht allzu glatt und gekünstelt), hanem természetes benyomást keltsen. Ugyanez ösztönözte a metaforák vegyítésére is:

...my way of life

Is fall'n into the sear, the yellow leaf.{[2]}

 

Egyik reggel egy bűnre akadtam az emlékezete mélyén. Meg se próbáltam tisztázni; Shakespeare már örökre megtette. Csak annyit mondok, hogy nem volt abban semmi romlottság. Megértettem, hogy az emberi lélek három képessége - emlékezet, értelem, akarat - nem holmi skolasztikus képzelgés. Shakespeare memóriája csakis Shakespeare körülményeit tudja feltárni előttem, mást nem. Azok pedig nyilvánvalóan nem képezhetik a költő egyéni tulajdonságait; az a lényeg, hogy milyen művet hozott létre a mulandó anyagból. Naivan, Thorpe-hoz hasonlóan eleinte magam is egy életrajz megírását terveztem. Hamar rájöttem azonban, hogy ehhez az irodalmi műfajhoz írói képesség kell, amivel én nyilvánvalóan nem rendelkezem. Én nem tudok mesélni. Nem tudom elmesélni saját történetemet, ami pedig sokkal különösebb, mint Shakespeare-é. Amúgy sincs semmi szükség egy efféle könyvre. Mindenki ismeri azokat a rettenetes, közönséges dolgokat, amelyeket a véletlen vagy a sors szabott ki Shakespeare-re; csakhogy ő át tudta lényegíteni őket történetekké meg hősökké - akik sokkal életszerűbbek, mint az őket megálmodó, szürke egyéniség -, s olyan verssé, amelyet nem hagynak majd feledésbe merülni a jövő nemzedékei, és verszenévé is. Ugyan minek is kellene felfejteni ezt a hálót, minek aláaknázni a tornyot, minek is kellene egy hiteles életrajz vagy realista regény olcsó keretébe szorítani Macbeth hangját és dühét?

 

Németországban, mint tudjuk, Goethe hivatalos kultusz tárgya; Shakespeare kultusza sokkal bensőségesebb, s nem kis nosztalgiával ápoljuk. (Angliában - az angoloktól roppant távol eső - Shakespeare-t hivatalos kultusz övezi; Angliában a Biblia a könyv.)

 

Kalandom első szakaszában szerencsésnek találtam magam, hogy Shakespeare vagyok; a végén szorongást és rémületet éreztem. Eleinte a két memóriának nem folytak egybe a vizei. Idővel azonban Shakespeare folyama már fenyegette, szinte elárasztotta az én szerény patakomat. Rémülettel vettem észre, hogy lassan elfelejtem szüleim nyelvét. Minthogy az egyéni tudat az emlékezetre épül, féltettem az elmémet.

 

El-eljöttek hozzám a barátaim; meglepett, hogy nem látják, hogy milyen pokol lett az életem.

 

Lassanként idegennek találtam a környezetem legmindennapibb dolgait (die alltägliche Umwelt). Egyik reggel eltévedtem valami nagy vas-, fa- és üvegformák rengetegében. Füttyök és kiáltások rémisztgettek. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatba telt, mire felismertem a brémai pályaudvar mozdonyait és vagonjait.

 

Ahogy telnek az évek, minden halandó kénytelen magával cipelni emlékezetének egyre növekvő terhét. Engem két, egymással gyakran egybefolyó emlékezet gyötört: a sajátom és azé a - megközelíthetetlen - másiké.

 

Minden dolog önnön lényében akar fennmaradni, írta Spinoza. A kő kő akar lenni, a tigris tigris, én ismét Hermann Soergel akartam lenni.

 

Már elfelejtettem a dátumot, amikor elhatároztam, hogy kiszabadítom magam. A legegyszerűbb módszer mellett döntöttem. Véletlenszerű számokat tárcsáztam a telefonon. Egy-egy gyerek-vagy női hang válaszolt. Gondoltam, tiszteletben kell tartanom őket. Végül találtam egy művelt férfihangot. Így szóltam:

 

- Meg akarod kapni Shakespeare memóriáját? Tudom, hogy roppant komoly dolgot ajánlok. Fontold meg.

 

Egy hitetlenkedő hang válaszolt:

 

- Vállalom a veszélyt. Elfogadom Shakespeare memóriáját.

 

Ismertettem az ajándékozás feltételeit. Fura módon akkor elfogott a nosztalgia a miatt a könyv miatt, amit meg kellett volna írnom, de nem tudtam megírni, egyszersmind félelem töltött el, hogy vendégem, az a szellem sosem válik majd meg tőlem.

 

Letettem a kagylót, és mintegy reménykedve elismételtem e lemondó szavakat:

 

...simply the thing I am

Shall make me live.{[3]}

 

Hajdan különböző módszereket agyaltam ki annak a régi memóriának az életre keltésére; most újabbak után kellett néznem, hogy kiiktassam. Egyik lehetőségként belefogtam a rebellis Swedenborg-tanítvány, William Blake mitológiájának a tanulmányozásába. Rájöttem, hogy inkább szövevényes, mintsem összetett.

 

Ez meg a többi módszerem is meddő volt; mind, mind Shakespeare-hez vezetett.

 

Végül ráakadtam az egyetlen reményteljes megoldásra: a szigorú és roppant zenére: Bachra.

*

PS. 1924 - Most már ember vagyok az emberek között. Az ébrenlét idején Hermann Soergel emeritus professzor vagyok, cédulázom és tudós közhelyeket vetek papírra, de hajnalban olykor tudatában vagyok, hogy az a másik álmodik. Hébe-hóba meglep egy-egy apró, múló - talán valódi - emlék.

 

Scholz László fordítása

 

{[1]} "...Rossz csillagok jármát itt rázza le / Az élet-nyűtte hús!" (Romeo és Júlia, V, 3.; Mészöly Dezső fordítása.)

{[2]} "...az utam / Zörgő, sárguló avarba hanyatlik;" (Macbeth, V, 3.; Szabó Lőrinc fordítása.)

{[3]} "...Majd puszta lényem / Tart életben." (Minden jó, ha vége jó, IV, 3.; Vas István fordítása.)

IV. kötet: Az ős kastély - esszék

MIGUEL DE CERVANTES: PÉLDÁS ELBESZÉLÉSEK

 

Nem állna távol a platonikusoktól, hogy elképzeljenek a mennyországban (vagy Isten kifürkészhetetlen elméjében) egy könyvet, amely egy olyan ember finom érzéseit veszi sorra, akivel semmi, de semmi nem történik, és egy másik könyvet, amelyben személytelen - bárki vagy senki által elkövetett - tettek sora bontakozik ki. Az előbbi könyv itt, a földön Henry James műve, Az őserdő vadja; az utóbbi az Ezeregyéjszaka meséi, vagy a mi emlékezetünkben felhalmozódott Ezeregyéjszaka-emlékek. Az előbbi a lélektani regény célkitűzése, az utóbbi a kalandregényé.

 

Az emberi irodalomban nincs ekkora szigor. Még a legfordulatosabb regény is viselhet magán lélektani vonásokat; még a legnyugalmasabb könyvben is történik valami. Az Ezeregyéjszaka harmadik éjjelén Szulejmán rézládába zár egy szellemet, és a tengerbe dobatja; a szellem megesküszik, hogy gazdaggá teszi a szabadítóját, de eltelik száz év, és akkor megesküszik, hogy a föld minden kincsének birtokosává teszi; de eltelik újabb száz év, és akkor megesküszik, hogy teljesíti három kívánságát; de telnek-múlnak a századok, és elkeseredésében végül megesküszik, hogy elveszi a szabadító életét. Mi volna ez, ha nem vérbeli lélektani fogás, amely hihető és egyben döbbenetes? Hasonló a helyzet a Don Quijoté-val, amely az első és a legbensőségesebb jellemtörténet, de egyszersmind az utolsó és a legjobb lovagregény is.

 

A Példás elbeszélések 1613-ban jelentek meg, a két Quijote között. Nem sok szatíra van bennük, eltekintve a Rinconete és Cortadillo pikareszk jelenetétől, és a kutyák beszélgetésétől; bővében vannak azonban annak a különcködésnek, amelyet a pap és a borbély kárhoztat, és amely Persiles és Sigismunda későbbi viszontagságaiban éri majd el hihetetlen csúcspontját. Arról van szó, hogy Cervantesben, mint Jekyllben, legalább két ember lakozott: a harcedzett veterán, vagy könnyedebb kifejezéssel miles gloriosus, a hagymázas álmok olvasója és élvezője, és az a megértő, elnéző, ironikus, jóindulatú férfi, akit Groussac - bár nem szerette - képes volt Montaigne-hez hasonlítani. Ugyanez az eltérés figyelhető meg az elbeszélt dolgok pergő üteme és az elbeszélő derűs ráérőssége között. Lugones megállapítja, hogy Cervantes hosszú körmondatai sohasem érnek véget; igazság szerint nem is mindig akarnak véget érni. Cervantes sietség nélkül hullajtja őket az olvasó ölébe, akinek nem verseng a kegyeiért, de mégis érdeklődővé teszi. A hiúság két véglete, a harsány fellengzősség és a lakonikus szentencia egyaránt távol áll tőle. Tudja, hogy az úgynevezett beszélt stílus csak az írott stílus számos alfajának egyike; a párbeszédeit szónoklatnak hívják. A beszélgető felek nem vágnak egymás szavába, hagyják, hogy a másik befejezze a mondandóját. Korunk realizmusának csonka mondatai Cervantes szemében az irodalom művészetéhez méltatlan sutaságnak tűntek volna föl.

 

Dante úgy ír, hogy elemezni lehet; a spanyol kritika túlzottan elfogadja Cervantest, s inkább szentként tiszteli, semhogy megvizsgálná. Arra például még senki sem mutatott rá, hogy a Don Quijotéről álmodó Alonso Quijano elképzelője milyen reménytelenül vidékies, poros és prózai tájnak látta La Manchát. Éppilyen fontos a Példás elbeszélések cím is. Pedro Henríquez Ureńa rámutat, hogy a címbeli elbeszélés (novela) ugyanazt jelenti, mint az olasz novella és a francia nouvelle; ami pedig a példásságot illeti, maga a szerző figyelmeztet bennünket: "Kimondom kereken: ha valamilyen módon rájönnék, hogy ezeknek az elbeszéléseknek az olvasása bárkit rossz gondolatokra vagy szándékokra bírhat, inkább levágnám a kezet, amely megírta, mint hogy napvilágra hozzam őket."{[1]}

 

Az Angol-spanyol kisasszony írója türelmes volt egy türelmetlen században; egy csepp gyűlöletet sem mutatott Anglia iránt Cádiz kifosztása és az inkvizíció messze fénylő máglyáinak idején. Európa összes országa közül legjobban Itáliát kedvelte, amelynek irodalmából oly sokat merített.

 

Vonzotta az egybeesés, a véletlen, a sors mágikus rajzolatai, de a legmélyebb vonzalmat az ember iránt érezte, akár típusokról (Rinconete és Cortadillo, A vér hatalma), akár egyénekről legyen szó (A szerelemféltő aggastyán, Az üvegdiák); ez utóbbiak mellé kívánkozik még Az oktalan kíváncsiról szóló elbeszélés is, amit a Don Qutjoté-ba szőtt bele. Mégis felmerül a gyanú, hogy a mai olvasót nem annyira a meseszövés, a lélektani sejtetés, vagy a III. Fülöp korabeli spanyol élet ábrázolása bűvöli el ezekben a történetekben, hanem Cervantes modora; szinte már Cervantes hangja. Quevedo Marcus Brutus-a, Saavedra Fajardo Empresas és Corona Gótica című művei az írott stílus kiváló példái; Cervantes művei ezzel szemben - ha nem zavarják meg meddő szónoki törekvések - beszélgetés benyomását keltik. A Don Quijote megformálásáról írott tanulmányában Menéndez y Pelayo nagy jelentőséget tulajdonít Cervantes "bölcs és szerencsés lassúságának", amelyet aztán e szavakkal igazol: "Ma is birtokunkban van az a másolat, amelyet Porras de la Cámara készített két Példás elbeszélés, A szerelemféltő aggastyán és a Rinconete kezdetleges piszkozatairól, és milyen messze vannak ezek a végleges változattól!" Hadd idézzek néhány sort Yeats Ádám átka című verséből:

... Órákig tart néha egy sor,

de ha nem hat pillanat ötletének,

hiába volt minden öltögetésed.

(Vas István fordítása)

 

A retorika alapszabályait tekintve nincs tökéletlenebb Cervantes stílusánál. Túl sok benne az ismétlés, az erőtlenség, a lyuk, a szerkesztési hiba, a felesleges vagy rossz hatású jelző, a koncepció váltogatása. De mindezeket érvényteleníti vagy mérsékli egyfajta lényegi varázs. Vannak írók - Chesterton, Quevedo, Vergilius -, akik teljesen alkalmasak az elemzésre; nincs olyan érvelésük vagy szerencsés fordulatuk, amelyet ne igazolna a retorika ismerője. Másoknak - De Quinceynek, Shakespeare-nek - egész tartományai állnak ellen a vizsgálódásnak. És végül vannak egészen titokzatos írók, akiket már semmiféle elemzés nem igazolhat. Nincs egyetlen mondatuk, amelyet jól végiggondolva ki ne lehetne javítani; minden írástudó észreveheti a hibáikat; a megjegyzések ésszerűek, az eredeti szöveg meglehet, nem az; de a szöveg még a vádaskodások ellenére is roppant hatással van ránk, jóllehet nem tudjuk, miért. Ezek közé a józan ésszel felfoghatatlan írók közé tartozik Miguel de Cervantes.

 

A Példás elbeszélések-et ért dicséretek közül Goethe sorai a legemlékezetesebbek, amelyeket egy 1795-ös, Schillerhez intézett levelében írt: (Pedro Henríquez Ureńa spanyol fordítását követem) "Cervantes elbeszéléseiben az okulás és az élvezet kincsestárára leltem. Mennyire örülünk, ha jónak ismerhetjük el, amit már annak tartanak, milyen sokat haladunk előre az úton, ha olyan elvek jegyében fogant művekre találunk, amelyeket erőnk és lehetőségeink szerint magunk is követünk!" Lope de Vega véleménye már nem ilyen elragadtatott: "Spanyolországban... szintén vannak olaszból fordított vagy saját költésű elbeszélésgyűjtemények, mely utóbbiak terén Miguel de Cervantes nem volt híján sem stílusnak, sem bájnak. Elismerem, felettébb szórakoztatóak eme novellák, és akár példásak is lehetnének, mint Bandello{[2]} némely tragikus története; de tudós elméknek kellett volna megírniuk őket, vagy legalábbis nagybecsű udvari embereknek, akik jeles mondásokat és aforizmákat fedeznek fel a csalódásban."

 

A könyv ellentmondásos sorsra jutott. Azért írta az idősödő Cervantes, hogy kitalált történetekkel űzze el kezdődő búskomorságát; mi pedig azért olvassuk, hogy rábukkanjunk benne az öreg Cervantes vonásaira. Nem a Cigánylány vagy Mahamut alakján hatódunk meg; hanem Cervantesén, amint elképzeli őket.

 

(1946)

 

Latorre Ágnes fordítása

 

{[1]} Pál Endre fordítása.

{[2]} Mateo Bandello (1480-1560?) Boccaccio Dekameron-jának utánzója.

FRANZ KAFKA: AZ ÁTVÁLTOZÁS

 

Kafka 1883-ban született, Prága városának zsidónegyedében. Beteges és komor ember volt: apja mindvégig megvetette, és egészen 1922-ig zsarnokoskodott fölötte. (Maga Kafka állítja, hogy részben erre a konfliktusra vezethető vissza az egész munkássága; a másik forrás a folytonos töprengés volt a hatalom titokzatos könyörületéről és korlátlan követeléseiről.) Ifjúságáról két dolgot tudunk: volt egy reménytelen szerelme, és szívesen olvasott úti beszámolókat. Diploma után évekig dolgozott egy biztosítótársaságnál. Aztán a tüdőbaj nyújtott baljós felmentést a munka alól: élete második felét Kafka kisebb-nagyobb megszakításokkal különböző szanatóriumokban - Tirolban, a Kárpátokban, az Érchegységben - töltötte. 1913-ban adták ki első könyvét, a Szemlélődés-t, majd 1915-ben következett Az átváltozás, és 1919-ben az Egy falusi orvos, amely tizennégy fantasztikus novellát, vagy inkább rövid rémálmot tartalmaz.

 

A háború nyomasztó hangulata érződik ezeken a könyveken: az a hangulat, amelyet a boldogság tettetése és az emberek merész buzgalma jellemez... 1918-ban kapituláltak a sarokba szorított és legyőzött központi hatalmak. A blokád mégis folytatódott, és éppen Franz Kafka lett az egyik áldozata. Az író 1922-ben Berlinbe költözött a Haszidim, vagy a Könyörületesek szektájához tartozó Dora Dymant társaságában. Egy Bécs környéki szanatóriumban halt meg 1924 nyarán, meggyötörve a háború és az első békeévek nélkülözéseitől. Max Brod, Kafka barátja és végrendeletének végrehajtója a halott kifejezett kérése ellenére kiadta a kéziratait. Ennek az intelligens engedetlenségnek köszönhetjük, hogy megismerkedhettünk századunk egyik legkülönösebb írói teljesítményével.{[1]}

 

Két szenvedély - vagy inkább két rögeszme - uralja Franz Kafka műveit. Az egyik az alárendeltség; a másik a végtelen. Szinte minden történetében hierarchiákat találunk, és ezek a hierarchiák végtelenek. Első regényének főszereplője egy szegény német fiú, Karl Rossmann, egy kiismerhetetlen földrészen tör utat magának, és végül felveszik az Oklahomai Nagyszínházhoz, amely az Édenkertet mintázza, és ugyanolyan népes, mint maga a világ. (Kimondottan kafkai vonás, hogy még a mennyország eme képében sem boldogok az emberek, és még itt is jelen van a halogatás megannyi szelíd formája.) A második regény főhőse, Josef K. egyre inkább belemerül egy értelmetlen per szövevényébe, és sohasem derül ki számára, hogy milyen bűntettel gyanúsítják; nem jut el a felette ítélkező láthatatlan törvényszékhez sem, amely végül lefejezteti. K., a harmadik és egyben utolsó Kafka-regény főszereplője egy földmérő, akit egy kastélyba hívatnak, de soha nem sikerül bejutnia oda, és végül úgy hal meg, hogy még csak fel sem ismerik a fölötte uralkodó hatóságok. A végtelen halogatás a novelláknak is alapmotívuma. Az egyik történet egy császári üzenetről szól, amely sohasem ér célba, mert különböző emberek feltartják a futárt, a másikban úgy hal meg egy ember, hogy sohasem jutott el a szomszéd faluba; van egy novella - a Mindennapi zűrzavar -, amelyben két szomszédnak nem sikerül találkoznia. A legemlékezetesebb elbeszélésben - A Kínai Fal építése, 1919 - megsokszorozódik a végtelen; egy térben és időben egyaránt végtelenül messze élő császár megparancsolja, hogy nemzedékek végtelen sora építsen végtelen időn keresztül egy végtelen falat, hogy végigérje végtelen birodalmát, és így feltartsa a végtelen távolból közeledő hadseregeket.

 

A kritika sajnálja, hogy Kafka mindhárom regényéből hiányoznak bizonyos közbülső fejezetek, bár elismeri, hogy ezek a fejezetek nem feltétlenül szükségesek. Én úgy vélem, hogy ez a kifogás csak a Kafka művészetében való teljes járatlanságról árulkodik. Ezeknek a "befejezetlen" regényeknek pátosza éppen abból fakad, hogy teljesen egyforma hőseiket egymás után tartóztatja fel a végtelen akadályok sora. Franz Kafka azért nem fejezte be a regényeket, mert pontosan a befejezetlenség volt a lényegük. Emlékeznek olvasóim Zénón első - a legvilágosabb - paradoxonára? A mozgás lehetetlen, mert mielőtt elérnénk B-be, át kell haladnunk a közbülső C ponton, de mielőtt C-be érnénk, át kell haladnunk a közbülső D ponton, de mielőtt eljutnánk D-be... A görög nem sorolja fel az összes pontot, Franz Kafkának sem kell felsorolni az összes viszontagságot. Ennyi is elég nekünk, hogy megértsük: azok a viszontagságok éppoly végtelenek, akár a Pokol.

 

Németországban és azon kívül is születtek már teológiai értelmezések Kafkáról. Nem önkényes gondolatok ezek - ismeretes előttünk Kafka rajongása Kirkegaard és Pascal iránt -, de hasznosaknak sem nevezhetjük őket. Kafka írásait - sok más műhöz hasonlóan - hiánytalanul élvezhetjük, még az értelmezések megfogalmazása előtt, sőt azoktól teljesen függetlenül.

 

Kafka legvitathatatlanabb érdeme a tűrhetetlen helyzetek kiagyalása. Néhány sor is elég neki, hogy felejthetetlen képet rajzoljon. Például: az állat kirántja a lovaglóostort gazdája kezéből, és addig veri magát vele, amíg végül ő maga lesz a gazda, és nem érti, hogy ő csak egy érzékcsalódás, amelyet egy új csomó keltett a lovaglóostoron. Vagy: a templomba leopárdok törnek be, és kiisszák a bort a serlegekből; az eset sokszor ismétlődik; végül az emberek már felkészülten várják a dolgot, amely így a templomi szertartás részévé válik. Kafka műveiben mindig gyengébb a kidolgozás, mint az ötlet. Csak egy ember szerepel a műveiben: az a nagyon zsidó és nagyon német homo domesticus, aki valamilyen helyet foglal el - bármilyen szerényet - egy tetszőleges Rendben; a világegyetemben, egy minisztériumban, egy őrültekházában, a börtönben. A lényeg mindig a cselekmény és a környezet; a történet kibontása és az emberi lélek feltárása nem olyan fontos. Ezért jobbak a novellái a regényeknél; ez jogosít fel engem arra a megállapításra, hogy a jelen elbeszélésgyűjtemény teljes nagyságában állítja elénk ezt a kivételes írót.

 

(1938)

 

Latorre Ágnes fordítása

 

{[1]} Közvetlenül a halála előtt Vergilius meghagyta a barátainak, hogy semmisítsék meg befejezetlen Aeneis-ét, melyet a titokzatos Fugit indignata sub umbras szavak zárnak. A barátok megtagadták a kérést, ahogy azt később Max Brod is tette. Mindkét esetben a halott titkos akaratát tartották tiszteletben. Ha az elhunyt valóban meg akarta volna semmisíteni a műveit, saját kezűleg tette volna ezt meg; nem azért bízta másokra a dolgot, hogy engedelmeskedjenek neki, hanem azért, mert át akarta hárítani a felelősséget. Kafka egyébként szívesebben írt volna boldog és derűs történeteket az őszinteség diktálta monoton rémálmok helyett.

LEWIS CARROLL ÖSSZES MŰVEI

 

C. L. Dodgson, akit az utókor Lewis Carrollként ismer, Szimbolikus Logiká-jának második fejezetében (1892) azt írta, hogy a világegyetem osztályozható dolgokból áll, és hogy az egyik osztály a lehetetlen dolgoké. Példának hozta fel rá az egy tonnánál nehezebb tárgyakat, amelyeket egy gyermek is fel tud emelni. Ha az Alice-könyvek nem léteznének, és nem élvezhetnénk őket, akkor azok is ebbe a kategóriába tartoznának. Hiszen hogy is lehet megálmodni egy olyan művet, amely nem kevésbé szórakoztató és otthonos, mint az Ezeregyéjszaka meséi, ugyanakkor a paradoxonok és a logikai-metafizikai rendszerek szövevénye is egyben? Alice a Fekete Királyról álmodik, aki őt álmodja, de valaki figyelmezteti, hogy ha a Király felébred, úgy fog ellobbanni, mint egy gyertya, mert ő nem más, mint a Király egyik álma. Erről a minden bizonnyal végtelen kölcsönös álomról jut eszembe, hogy Martin Gardner egy kövér nőt említ, aki egy sovány festőnőt fest, aki egy kövér festőnőt fest, aki egy sovány festőnőt fest, és így tovább a végtelenségig.

 

Az angol irodalom régi barátságban van az álmokkal; Beda Venerabilis említi, hogy Anglia első általunk ismert költője, Caedmon, álmában költötte az első versét; a csodálatos Kubla kán-töredéket egy szavakból, építészetből és zenéből álló tripla álom diktálta Coleridge-nek; Stevenson beszámol róla, hogy álmában látta az Olalla központi jelenetét és Jekyll átváltozását. Ezekben a példákban az álom teremti a költészetet; és számtalan esetben válik az álom a mű témájává, amelyek közül a legkiválóbbak közé tartoznak Lewis Carroll könyvei. Alice mindkét álma a lidércnyomással határos. Tenniel illusztrációi (amelyek nem tetszettek Carrollnak, de ma a mű szerves részét alkotják) tovább fokozzák az állandó veszélyérzetet. Első látásra, vagy emlékezetünkben, a kalandok önkényesnek, már-már felelőtlennek hatnak; később rádöbbenünk, hogy a sakk és a kártyajáték szigorú szabályait követik, amelyek maguk is képzelt kalandok. Tudjuk, hogy Dodgson az oxfordi egyetem matematikaprofesszora volt; a logikai-matematikai paradoxonok mégsem zárják ki, hogy a könyv elbűvölje a gyerekeket. Az álmok egyfajta beletörődő és derűs melankóliát rejtenek; a szörnyek világában egyedül álló Alice magányossága a feledhetetlen mese írójának agglegény-magányát tükrözi. Azét a férfiét, aki mindig félénk volt a szerelemhez, senkivel se barátkozott, csak a kislányokkal, akiket előbb-utóbb elrabolt tőle az idő, és egyetlen szenvedélyének az akkoriban lebecsült fotózás számított. Ehhez a magányossághoz persze hozzájárultak az elvont töprengések, és annak a személyes mitológiának a kigondolása és létrehozása is, amely szerencsére ma már mindannyiunké. Van még egy réteg, bár ezt felkészületlenségem miatt nem látom tisztán, a szakértők pedig elhanyagolják az úgynevezett pillow problems ("kispárna-feladványok"), amelyeket álmatlan éjszakáin agyalt ki Carroll, saját bevallása szerint azért, hogy elűzze a nyomasztó gondolatokat. Szegény Fehér Huszár, a használhatatlan dolgok mestere, tulajdonképpen nem más, mint az író szándékos önarcképe, és talán akaratlan megjelenítése annak a másik vidéki úrnak, aki Don Quijote szeretett volna lenni.

 

William Faulkner kissé elferdült géniusza megtanította a mai íróknak, hogyan kell játszani az idővel. Hadd említsem csak Priestley ötletes drámáit. De Carroll még ennél is korábban megírta, hogyan tanította meg Alice-nak az Egyszarvú a tükörtorta felszolgálásának modus operandiját: előbb oszd szét, azután szeleteld. A Fehér Királynő felkiált, mert tudja, hogy meg fogja szúrni az ujját, amely még a szúrás előtt vérezni fog. Ugyanilyen pontossággal emlékszik vissza a jövő hét eseményeire. A Hírnök börtönben ül, még azelőtt, hogy elítélnék a bűntettért, amelyet csak a bírói ítélet után fog elkövetni. A visszafordítható idő mellett megjelenik az egy helyben álló idő is. A Kalapos házában mindig délután öt óra van; az ötórai tea ideje, így hat a csészék folyamatosan ürülnek-telnek.

 

Hajdan az írók elsősorban az olvasó érdeklődését vagy érzelmeit akarták felkelteni; most, hogy egyre több irodalomtörténeti munka születik, kísérletezgetnek, hogy ezáltal biztosítsák nevük fennmaradását vagy akár csak futó említését. Carroll első kísérletei, az Alice-könyvek, olyan nagy sikert arattak, hogy senki sem nevezte kísérletnek őket, mi több, sokan úgy vélték, könnyű kis történetek. Az utolsó Carrollkísérletről (Sylvie and Bruno, 1889-93) csak annyit jelenthetünk ki becsülettel, hogy kísérleti jellegű munka volt. Carroll azt tapasztalta, hogy a legtöbb könyv, vagy talán mindegyik, egy előzetes cselekményre épül, amelynek apró részleteit utólag illeszti be az író; ő meg akarta fordítani ezt a folyamatot, és elkezdte gyűjteni az életében vagy álmában ellesett mozzanatokat, hogy aztán később elrendezhesse őket. Tíz lassú évet szentelt e sokszínű alakzatok összerakásának, és végül - ahogy írja - eljutott a káosz szó világos és nyomasztó értelméig. Alig akart néhány sort közbeiktatni, hogy meglegyen a szükséges átkötés. Rabszolgamunkának tartotta volna, hogy cselekménnyel és annak törmelékeivel töltsön meg bizonyos számú oldalt, amikor úgyse számít neki a hírnév és a pénz.

 

Ehhez az egyedülálló elmélethez hadd tegyek hozzá még egyet: azt a feltételezést, hogy léteznek tündérek, hogy tapintható létükről olykor álmunkban és ébren is meggyőződhetünk, és azt, hogy folytonos az átjárás a hétköznapi világ és a fantázia világa között.

 

Senki sem kételkedett annyira a nyelvben, mint Carroll, ideértve a méltatlanul elfeledett Fritz Mauthnert is. A szójáték általában csak az ügyesség ostoba fitogtatása - "Dante alig érti", "Góngora okult, de nem volt okkult" (Baltasar Gracián) -; Carroll a közhelyek félreérthetőségét leplezi le. Például a to see ige kétértelműségét:

 

He thought he saw an argument

That proved he was the Pope:

He looked again, and found it was

A Bar of Mottled Soap.

"A fact so dread!"; he faintly said,

"Extinguishes all hope!"

 

Pápaságról szólt az érv,

Úgy tűnt, cáfolhatatlan;

Megnézte jobban, s kiderült:

Egy darab babaszappan.

- Rettegett tény - így rebegett -,

Reményem darabokban.

(Imreh András fordítása)

 

Itt a to see két dolgot is jelent: egy érvet találni nem ugyanaz, mint észlelni egy fizikai tárgyat. Aki gyerekeknek ír, annak szembe kell néznie a kockázattal, hogy előbb-utóbb ő maga is gyermetegséggel fertőződik meg; a mesélő összekeveredik a hallgatósággal. Ez történt Jean de La Fontaine, Stevenson és Kipling esetében. Elfeledkezünk róla, hogy Stevenson írta A Child's Garden of Verses-t, de A ballantraei földesúr-t is; elfeledkezünk róla, hogy Kipling nemcsak Az elefántkölyök című mesegyűjteményt hagyta ránk, hanem századunk legbonyolultabb és legtragikusabb elbeszéléseit is. Ami Carrollt illeti, már elmondtam, hogy az Alice-könyveket - a divatos közhellyel szólva - többféle értelmezés szerint olvassuk és olvassuk újra.

 

A Fehér Huszár búcsúja a legemlékezetesebb minden epizód közül. A Huszár talán azért hatódik meg annyira, mert tudja, hogy ő Alice álmának része, ahogyan Alice a Fekete Király álmának része, és mindjárt szerte fog foszlani. A Huszár egyben Lewis Carroll is, aki búcsút int a magányát benépesítő kedves álmoknak. Jusson itt eszünkbe Miguel de Cervantes szomorúsága, amikor örökre elbúcsúzik barátjától, a mi barátunktól, Alonso Quijanótól, aki "a körülállók sírása és zokogása közben adta ki a lelkét, akarom mondani, halt meg".{[1]}

 

(1976)

 

Latorre Ágnes fordítása

 

{[1]} Győry Vilmos és Benyhe János fordítása.

DOMINGO F. SARMIENTO: FACUNDO

 

Schopenhauer - a XIX. század egyedülálló filozófusa, akinek nincs örököse jelen századunkban - tagadta a történelem szabályszerű menetét, mert szerinte a történelmi tények éppolyan véletlenszerűek, mint a felhők, amelyekben tengeröblöket és oroszlánokat vél látni a képzelet. (Sometimes we see a cloud that's dragonish, olvassuk az Antonius és Kleopatrá-ban.){[1]} A történelem rémálom, fel akarok ébredni belőle, mondta James Joyce. Persze többen vannak, akik úgy gondolják, vagy állítják, hogy a történelemnek valamilyen titkos vagy éppen jól kivehető rajzolata van. Hadd ragadjak ki véletlenszerűen néhány nevet: Abú'l-Fida, Spengler, Toynbee, Vico. A Facundo olyan ellentétpárt állít fel - civilizáció és barbárság -, amelyet, ha jól értem, a történelem egész menetére alkalmazhatunk. Sarmiento szemében a bennszülött törzsek és a gaucsók pampája volt a barbárság, és a város a civilizáció. A gaucsó helyére azóta a bevándorló és a munkás lépett, a barbárság nemcsak a vidékre, hanem a nagyvárosi tömegre is jellemző; az egykori demagóg kiskirályt felváltotta a nem kevésbé demagóg népvezér. Az ellentétpár ma is változatlan. Sub specie aeternitatis, a Facundo még mindig a legjobb argentin történet.

 

Sarmiento 1845 körül, chilei száműzetésében nézett szembe ezzel a problémával, bár csupán a megérzések szintjén. Kalandos katonai és tanári pályafutása nem volt elég hozzá, hogy bejárja az egész országot; okkal feltételezhetjük azonban, hogy ez csak még jobban hozzásegítette zseniális történészi meglátásaihoz. Vajon mit látott Sarmiento azokon az álmatlanul töltött lázas éjszakákon, Fenimore Coopert és az utópista Volneyt olvasva, Echeverría ma már feledésbe merült La Cautivá-ját lapozgatva, őszinte szeretettel és indokolt gyűlölettel idézve fel saját emlékeit?

 

Minthogy a tér nagyságát a bejárásához szükséges idővel mérjük, s minthogy a lovascsapatok csak hónapok alatt jutottak át a lomhán terpeszkedő sivatagon, Sarmiento jóval nagyobbnak látta azt a vidéket, mint mi. Látta korának nyomorúságát, és az eljövendő felemelkedést. Akkor még az indiánok kezén volt az ország egy része; a döntő fontosságúnak tartott San Carlos-i ütközetre 1872-ig kellett várni. Teljes bennszülött törzsek éltek, főleg a déli részeken, mit sem sejtve a fehér ember fenyegetéséről. A puszta eltartotta a vadgazdaságot, a vadgazdaság lovat, bikát tenyésztve tette termékennyé a pusztát. A mintegy találomra szétszórt, porlepte városok - Córdoba egy völgy mélyén, Buenos Aires egy folyó iszapos partján - a távoli Spanyolországra emlékeztettek. Ugyanolyan egyhangúak voltak, mint ma: spanyolos sakktáblaszerkezet, közepén egy rozoga térrel. A miénk volt a legdélibb és legelfeledettebb alkirályság. Néha megkésett hírek terjedtek el: lázadás valamely brit gyarmaton, egy király lefejezése Párizsban, napóleoni háborúk, Spanyolország elfoglalása. Eljutott hozzánk jó pár félig-meddig titkos könyv is, amelyek többféle új tant hirdettek, és végül elvezettek ahhoz a bizonyos május 25-i hajnalhoz.{[2]} Általában el szoktunk feledkezni a történelmi dátumok szellemi hátteréről; az előbb említett könyveket lelkesen olvasta a nagyszerű Mariano Moreno, Echeverría, Varela, a San Luis-i Juan Crisóstomo Lafinur, és a tucumáni kongresszus több résztvevője. Az egymástól szinte teljesen elszigetelt városok a civilizációt képviselték a sivatagban.

 

Mint Amerika sok más részén, Oregontól és Texastól egészen a földrész túlsó végéig, nálunk is a lovas pásztorok különös fajtája népesítette be a pusztát. Argentínában, Brazília déli részén és Uruguay hegygerincein gaucsó volt a nevük. Nem etnikai csoportról van szó: indiánok éppúgy lehettek, mint fehér emberek. A sorsuk tette őket gaucsóvá, nem a származásuk, amely közömbös volt számukra, és általában nem is tudatosult bennük. Húsznál is többféle magyarázat létezik a spanyol gaucho kifejezés eredetére; Sarmiento azt fogadta el, amelyik a huacho ("árva") szóból származtatja, és csakugyan ez a legkevésbé valószínűtlen. A gauchók nem voltak kalandorok, mint az észak-amerikai cowboy-ok, nem voltak nomádok, mint ellenségeik, az indiánok. Nem sátortáborban laktak, hanem a tanya állandó vályogépületében. Ezt olvassuk a Martín Fierro lapjain:

Szomorú biza bujdokolni,

idegen világba vetődni

és fájdalommal telítődni,

hogy a szív is sajog bele

sodródni ide-oda mint a

homokot sodorja a pampa szele.

(Szabó László és Vér Andor fordítása)

 

Martín Fierro nem volt kalandor; a balsors kényszerítette a kóborlásra.

 

Úgy vélem, a városi írók nemzedékeinek különös adománya, a gaucsóirodalom, túlzott jelentőséget tulajdonít a gaucsónak. A szociológia okfejtéseivel ellentétben a mi történelmünk nem a tömegek, hanem az egyének történelme. Hilario Ascasubi, akit Sarmiento később "a csaták tüzében megedződött plebejus bárd"-ként emleget, lelkesen üdvözölte "La Plata gaucsóit, akik dalolva küzdöttek, amíg térdre nem kényszerítették a zsarnok Juan Manuel de Rosast és kiszolgálóit"; ám felmerülhet a kérdés, hogy a Güemes oldalán harcoló és a függetlenségért vérüket ontó gaucsók vajon tényleg annyira különböztek-e a szabadságot meggyalázó Facundo Quiroga gaucsóitól. Ezek az emberek primitív lelkek voltak. Hazafias érzelmeknek nyomát sem találni bennük, de ez nem is meglepő. Amikor Quilmesnél partra szálltak az angol csapatok, a helybeli gaucsók gyermeteg kíváncsisággal gyűltek köréjük, hogy szemügyre vegyék az idegen nyelven beszélő, csillogó egyenruhás, délceg férfiakat. Végül Buenos Aires, pontosabban Buenos Aires polgári lakossága szánta el magát (a hatóságok ugyanis megfutamodtak), hogy Liniers vezetésével visszaveri az angolokat. Mindannyian hallottunk erről az esetről, Hudson is megírta.

 

Sarmiento tisztában volt vele, hogy művét nem alapozhatja holmi névtelen tucatemberre; a barbárság megszemélyesítéséhez nagy formátumú egyéniségre volt szüksége. Ezt az egyéniséget a komor bibliaolvasóban, Facundóban találta meg, aki felvonta a kalózok fekete lobogóját, rajta a koponyával, a lábszárcsontokkal és a híres jelmondattal: Isten vagy halál. Rosas nem felelt meg az írónak. Nem volt igazi hadvezér, sohasem vett lándzsát a kezébe, és megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy még élt. Sarmiento tragikus befejezést akart. Ehhez az írói szándékhoz keresve sem talált volna jobb alanyt, mint a sors által rendelt Quiroga, akivel golyó és kés végzett egy gályán. A sors kegyes volt a riojaihoz: feledhetetlen halált juttatott neki, és úgy rendelkezett, hogy ezt a halált Sarmiento írja meg.

 

Sokakat érdekel, hogy milyen indokok magyarázzák egy könyv létrejöttét. Úgy harmincöt évvel ezelőtt Alberto Palcos igen következetesen elégítette ki ezt a jogos kíváncsiságot. Idemásolom a listáját:

 

"1/ Lerombolni Rosas és a diktatúra tekintélyét; és ezzel végeredményben a diktátor chilei képviselőjének ártani, hiszen ez a mű eredeti célja.

 

2/ Megindokolni az argentin emigránsok törekvéseit, vagy Sarmiento saját kifejezését használva: szentté avatni azokat.

 

3/ Olyan filozófiát nyújtani az argentin emigránsoknak, amely magyarázatot és ösztönzést ad a küzdelemhez, és harci zászló is egyben: "Civilizáció a Barbárság ellen."

 

4/ Bizonyságot adni saját irodalmi tehetségéről abban az időszakban, amikor ez a tehetség a tetőpontjára érkezett.

 

5/ A zsarnokság bukása utáni gyökeres változásokra számítva feliratkozni a legjelentősebb száműzött politikusok listájára."

 

Régi olvasója vagyok Stuart Millnek, és mindig osztottam a nézetét az okok sokféleségéről; Palcos leltárában nem találok túlzást, de hiányosnak és felületesnek tartom. Palcos kijelenti, hogy Sarmiento szándékait tartotta szem előtt, azt pedig mindenki tudja, hogy a zseniális művek esetében - és a Facundo kétségkívül ezek közé tartozik - a szándékok számítanak a legkevésbé. Klasszikus példa erre a Don Quijote; Cervantes ki akarta gúnyolni a lovagregényeket, melyekre most azért emlékezünk, mert gúnyolódásra késztették Cervantest. Korunk legjelentősebb elkötelezett írója, Rudyard Kipling, pályafutása végén döbbent rá, hogy a szerzőnek csak a történet kitalálásához van joga, a tanulság teljes megértéséhez nincs. Eszébe jutott, milyen különös sorsra jutott Swift, aki támadást akart intézni az egész emberi nem ellen, és végül egy gyermekkönyvet hagyott a világra. Térjünk hát vissza a régi tanításhoz, hogy a költő csupán íródeákja a Szellemnek vagy a Múzsának. A mai, kevésbé tetszetős mitológia inkább a tudatalattiról, mi több, a tudattalanról beszél.

 

Mint minden teremtés, a költői alkotás is titokzatos. Intellektuális műveletek sorára csupaszítani, ahogy azt Edgar Allan Poe tette a művészi hatás elméletében, nem valószerű vállalkozás, és még ennél is kétségesebb, amikor - ahogy már írtam - esetleges körülményekből következtetnek a lényegére. Palcos első számú magyarázata - "Lerombolni Rosas és a diktatúra tekintélyét; s ezzel végeredményben a diktátor chilei képviselőjének ártani" - önmagában még nem vezethetett sem Rosas érzékletes szfinxábrázolásához (félig asszony, mert gyáva, félig jaguár, mert vérszomjas), sem az invokációhoz (Facundo rettegett árnyéka!).

 

Harminc évvel a tucumáni kongresszus után a történelem még nem vette fel egy történeti múzeum alakját. A nemzeti hősök hús-vér emberek voltak, és nem márvány-vagy bronzszobrok, festmények, utcanevek, pártok. Az utókor valami különös szinkretizmus folytán kibékítette őket az ellenségeikkel. Dorrego lovas szobra a Lavalle tértől nem messze áll; az egyik vidéki városban alkalmam volt látni a Berón de Astrada és az Urquiza utca kereszteződését, márpedig ha a hagyománynak hinni lehet, az utóbbi lefejeztette az előbbit. Apám (aki szabadgondolkodó volt) gyakran mondogatta, hogy az iskolákban az argentin történelem lépett a katekizmus helyébe. Nyilvánvaló. Az idő múlását évfordulókkal, centenáriumokkal, sőt másfélszáz évekkel (sesquicentenárium) mérjük; ez a szó Horatius mókás sesquipedalia verba kifejezéséből ered (másfél láb hosszúságú szavak). Megünnepeljük a születési és a halálozási dátumokat.

 

Güemes hősiesen harcolt a spanyol csapatok ellen, és életét adta a hazáért, Bustos tábornok saját katonai pályafutását törte derékba az arequitói felkeléssel; de kettőjükön kívül minden hadvezér ellenséges volt Amerika ügyével szemben. Csak azt a Buenos Aires-i törekvést látták, vagy szerették volna látni benne, hogy a főváros maga alá gyűrje a vidéket. (Artigas megtiltotta az uruguayiaknak, hogy beálljanak az Andoki Hadseregbe.) Sarmientót arra kényszeríti saját könyvének alapeszméje, hogy ezeket a hadvezéreket a gaucsóval azonosítsa. Pedig valójában földbirtokosok voltak, akik harcba küldték a jobbágyaikat. Quiroga apja spanyol katonatiszt volt.

 

Sarmiento Facundója irodalmunk legemlékezetesebb alakja. A nagy könyv romantikus stílusa magától s látszólag elkerülhetetlenül idomul a roppant eseményekhez és a roppant főhőshöz. Urien, Cárcano és mások utólagos módosításai vagy helyesbítései éppoly kevéssé érdekelnek bennünket, mint Holinshed Macbeth-je vagy Saxo Grammaticus Hamlet-je (Amiothi).

 

Sarmiento több kitörölhetetlen képpel gazdagította az argentin emlékezetet: ezeken ott látjuk Facundót, a kortársakat, Facundo anyját, és magát Sarmientót, aki ma is él, és nem szűnő viták övezik. Paul Groussac, aki nem szerette őt, "az intellektuális hadviselés csodálatos lázadójá"-nak nevezte, és dicshimnuszt zengett a "kreol tudatlanság ellen intézett lovasrohamairól".

 

Nem állítom, hogy a Facundo a legrangosabb argentin könyv; a kategorikus kijelentések sohasem a meggyőzéshez, inkább a vitához vezetnek. Csak annyit mondok, hogy ha példaként állítottuk volna magunk elé ezt a könyvet, az egész történelmünk máshogy - jobban - alakult volna.

 

(1974)

 

Latorre Ágnes fordítása

 

{[1]} "Láthatunk néha sárkányforma felhőt" (Antonius és Kleopatra, IV, 14, Vas István fordítása).

{[2]} 1810. május 25-e, a függetlenségi háború kezdete.

WILLIAM SHAKESPEARE: MACBETH

 

Hamlet, a dán udvar epigrammatikus és gyászba borult dandyje, aki, miközben lassan tervezgeti a bosszút, minduntalan zsúfolt monológokra fakad vagy szomorúan játszik egy koponyával, jobban felkeltette a kritikusok érdeklődését, már csak azért is, mert profetikus módon előrevetítette a tizenkilencedik század megannyi híres jellemét: Byront, Edgar Allan Poe-t, Baudelaire-t és Dosztojevszkijnek azokat az alakjait, akik zaklatott örömöt lelnek cselekedeteik boncolgatásában. (És, természetesen, van még sok minden más is; például a kételkedés, ami az értelmiség egyik szinonimája, és a dán királyfi esetében nemcsak a szellem szavahihetőségére terjed ki, hanem a valóságos voltára is, meg arra, hogy mi vár ránk testünk bomlása után.) Macbeth királyt én mindig valóságosabbnak éreztem: ő inkább követi a maga könyörtelen sorsát, semmint a színpad igényeinek felel meg. Hiszek Hamletben, de nem hiszek a Hamletet körülvevő világban; hiszek Macbethben, és hiszek a történetében is.

 

Art happens (a művészet történik), jelentette ki Whistler, de az a tudat, hogy az esztétika rejtélyét sohasem fogjuk fölfejteni, nem tiltja, hogy megvizsgáljuk azokat az eseményeket, amelyek egy művészi alkotás létrejöttét lehetővé teszik. Ezeknek száma tudvalévően végtelen: egyszerű logika szerint ahhoz, hogy valami megtörténjék, szükség van mindazon okok és okozatok fondorlatos összejátszására, amelyek megelőzték. Nézzünk meg ezek közül néhányat, a legszembeötlőbbeket.

 

Gyakran elfelejtik, hogy Macbeth, aki egy művész álma, valamikor ténylegesen létezett az időben. A boszorkányok, Banquo szelleme és a kastély felé közeledő erdő ellenére történelmi tárgyú tragédiával van dolgunk. Az Angolszász króniká-nak abban a cikkében, amely felsorolja, mi minden történt 1054-ben - mintegy tizenkét évvel azelőtt, hogy a norvégok vereséget szenvedtek a stamfordi hídon, és a normannok meghódították Britanniát -, azt olvassuk, hogy Siward, Northumberland grófja földön s tengeren hadjáratot indított Skócia ellen, és elkergette Macbethet, a skót királyt. Macbeth egyébiránt nem egészen jogtalanul ült a trónon, és nem volt zsarnok. Kegyes uralkodó hírében állt, a szó mindkét értelmében: bőkezűen adakozott a szegényeknek, és buzgó keresztény volt. Duncant úgy ölte meg, ahogy illik - csatában. Diadalmasan ellenszegült a vikingeknek. Hosszú ideig és igazságosan uralkodott. Ám a leleményes emberi emlékezet legendát szőtt a neve köré.

 

Telnek-múlnak az évszázadok, és egyszer csak megpillantunk egy másik fontos szereplőt, Holinshedet, a krónikást. Keveset tudunk róla, még születésének helyét és idejét sem ismerjük. Mondják, hogy lelkész volt, "Isten szavának tolmácsa". 1560 táján bukkant fel Londonban, és állhatatosan részt vett egy óriási, becsvágyó világtörténet szerkesztésében, amiből végül is csak Anglia, Skócia és Írország Króniká-ja lett - az a bizonyos Krónika, mely most az ő nevét viseli. Ennek oldalain megtalálhatjuk nemcsak a legendát, amely később aztán Shakespeare-t megihlette, hanem olykor a Macbethből ismert szavakat is. Holinshed 1580 táján halt meg. Feltételezhető, hogy a költő az 1586-os, posztumusz kiadást használta.

 

És most térjünk át William Shakespeare-re. Abban a döntő évszázadban, amelyben ott volt a Győzhetetlen Armada, Németalföld fölszabadulása, Spanyolország hanyatlása és Angliának periferikus és viszály szaggatta szigetből a földgolyóbis egyik nagy királyságává való fölemelkedése, Shakespeare (1564-1616) sorsa azt a kockázatot rejti magában, hogy a szemünkben rejtélyesnek bár, de középszerűnek tűnhet. Szonettköltő volt, színész, színigazgató, üzletember és nagy pereskedő. Öt évvel halála előtt visszavonult szülővárosába, Stradford-on-Avonbe, és többé egyetlen sort sem írt, leszámítva a végakaratát, amelyben egyetlen könyvről sem tesz említést, és egy sírfeliratot, amely annyira suta, hogy jobban járunk, ha tréfaként könyveljük el. Nem gyűjtötte össze egy kötetbe drámai életművét; az első kiadás, amely a birtokunkban van, az 1623-as fólió néhány színész kezdeményezésének köszönhető. Johnson közhírré tette, hogy rosszul tudott latinul, s görögül még annyira sem. Mindez tápot adott annak a feltevésnek, hogy csak stróman volt. Miss Delia Bacon szerint - aki egy tébolydában lelt végső menedékre, s akinek a könyvét Hawthorne előszóra érdemesítette, jóllehet nem is olvasta - Shakespeare drámáinak Francis Bacon volt a szülőatyja, a kísérleti tudományok prófétája és mártírja, aki egészen másfajta képzelőerővel rendelkezett; Mark Twain lelkesen pártolta e feltételezést. Luther Hofman aztán felvetette Christopher Marlowe nevét is, a költőét, "a múzsák kegyeltjéét", akit még könnyebb elképzelnünk Shakespeare-ként; Marlowe-t eszerint mégsem érte halálos tőrdöfés egy depfordi kocsmában, 1593-ban. Az első feltételezés a fentiek közül a múlt században merült fel, a második már a mi századunkban. Több mint kétszáz éven át senkinek sem jutott eszébe, hogy Shakespeare műveinek esetleg nem Shakespeare volt a szerzője.

 

Az 1830-as esztendő dühös ifjai, akiknek az archetipikus költő, az életének tizenhét éves korában, egy padlásszobában önkezével véget vető Thomas Chatterton volt a példaképük, sohasem tudtak teljesen belenyugodni Shakespeare curriculumá-nak szegényességébe. Jobban tetszett volna nekik egy szerencsétlen életút; Hugo ragyogó ékesszólással megtett minden lehetőt és lehetetlent, hogy bemutassa, mennyire semmibe vették vagy legalábbis alábecsülték a kortársai. De a szomorú igazság az, hogy Shakespeare, némi kezdeti viszontagságokat leszámítva, mindig köztiszteletben álló, módos, derék polgár volt. (Volt azonkívül Shylock, Goneril, Jago, Laertes, Coriolanus és a párkák.)

Miután az előzményeket felvázoltuk, ejtsünk szót bizonyos történelmi körülményekről, amelyek enyhíthetik ámuló méltatlankodásunkat. Shakespeare azért nem adatta ki a műveit (egy-két kivételtől eltekintve), mert színpadra szánta őket, nem olvasásra. Thomas de Quincey megjegyzi, hogy a színházi előadások nem jelentenek kisebb publicitást, mint a nyomtatott betűk. A tizenhetedik század elejéig színháznak írni ugyanúgy afféle irodalmi segédmunkának számított, mint manapság az, ha valaki a tévének vagy a mozinak ír. Amikor Ben Jonson Művek címmel kiadta a tragédiáit, komédiáit és zenés-táncos játékait, az emberek kinevették. Ezennel bátorkodom előhozakodni egy újabb feltevéssel: Shakespeare-nek ahhoz, hogy írni tudjon, szüksége volt a színpad ösztönzésére, a közelgő bemutató és a színészek sürgetésére. Ezért van az, hogy amint eladta a színházát, a Globe-ot, kiesett a toll a kezéből. Amellett a darabok a színházi társulatok tulajdonai voltak, nem a szerzőké vagy a színpadra állítóké.

 

Shakespeare kora, amely a miénknél kevésbé volt aggályos és hiszékeny, a történelmet művészetnek tekintette, az elragadó történetek és erkölcsi tanulságok művészetének, nem pedig steril pontosságú tudománynak. Nem hitte, hogy a történelem képes lehet a múlt rekonstruálására, de azt igen, hogy lélekmelengető legendákat alkothat belőle. Shakespeare, aki gyakran olvasta Montaigne-t, Plutarkhoszt és Holinshedet, ez utóbbi könyvében rátalált a Macbeth cselekményére.

 

Mint ismeretes, az első három szereplő, akivel megismerkedünk, a három boszorkány a pusztaságban, miközben villámlik és mennydörög. Shakespeare weird sisters-nek nevezi őket; az angolszászok mitológiájában a Wyrd az az istenség, amely az emberek és az istenek sorsát irányítja, ily módon a weird sisrers nem "furcsa" nővéreket jelent, hanem "végzetes" nővéreket,{[1]} a skandinávok norná-it, a párkákat. Igazából ők irányítják a cselekményt, nem a darab főszereplője. Cawdor thánjaként - uraként - köszöntik Macbethet, illetve egy másik címen is, amely elérhetetlennek tűnik számára, leendő királyként; e két jövendölés közül az elsőnek a nyombani beteljesülése a másodikat is elkerülhetetlenként tünteti fel, s ez ösztönzi Macbethet - akit Lady Macbeth is biztat - Duncan megölésére. Banquo, a társa azonban nem tulajdonít jelentőséget a jövendöléseknek. "A föld bugyborog néha, mint a víz; ezek is buborékok" - magyarázza a káprázatszerű lények jelenését.

 

Ellentétben naiv realistáinkkal, Shakespeare nem felejtette el, hogy a művészet mindig fikció. A tragédia egyszerre két helyen és két időben játszódik: a távoli Skóciában a tizenegyedik században, és egy külvárosi színpadon, Londonban, a tizenhatodik század elején. Az egyik szakállas boszorkány megemlíti a Tigris kapitányát; a hajó, nagy utat megtéve, éppen visszatért Angliába Aleppóból, és a tengerészek némelyike ott lehetett a bemutatón.

 

Az angol germán nyelv, s a tizennegyedik századtól kezdve egyben latin is. Shakespeare szándékosan váltogatja a két regisztert, amely soha nem teljesen azonos értelmű. Azt írja például:

 

The multitudinous seas in carnadine,

Making the green, one red.{[2]}

 

Az első sor csengő-bongó latin hangokból áll, a második kurta, egyenes szász szavakból.

 

Shakespeare bizonnyal megértette, hogy a becsvágy, az uralkodni vágyás nem kevésbé jellemző a nőkre, mint a férfiakra; Macbeth engedelmes és kegyetlen tőr a párkák és a királyné kezében. Schlegel annak is látta, de Bradley nem.

 

Sokat olvastam - és sok mindent el is felejtettem már - a Macbeth-ről, de ma is úgy érzem, hogy Coleridge és Bradley (Shakespearean Tragedy, 1904) tanulmányait senki sem múlta felül. Bradley kijelenti, hogy ez a fáradhatatlan és eleven dráma szüntelenül a gyorsaság, nem pedig a rövidség érzetét kelti bennünk. Megjegyzi, hogy félhomály, sőt szinte feketeség dominál benne: a nyers tűz, a vér iránti megszállottság éji sötétje. Minden éjszaka történik, kivéve Duncan királynak azt az ironikusan patetikus jelenetét, amikor nézi a kastély tornyait, melyből sohasem fog élve távozni, és megjegyzi, hogy azon a helyen, melyet kedvelnek a fecskék, csak jó lehet a levegő. Lady Macbeth, aki már kitervelte a meggyilkolását, hollókat lát, és hallja károgásukat. Mikor megtörténik a gyilkosság, vihar támad, reng a föld, s Duncan lovai eszeveszetten toporzékolnak.

 

Ha egy mű eleven, félő, hogy a festői tarkaság bűnébe esik, ám a Macbeth nagyon távol áll e veszélytől. Olyan intenzív, amilyen intenzív az irodalom csak lehet, és ez az intenzitás sosem lanyhul. A boszorkányok rejtélyes szavaitól kezdve (Fair is foul and foul is fair),{[3]} amely állati vagy démoni módon túl van az emberi értelmen, egészen addig a jelenetig, amelyben Macbeth sarokba szorítva, de küzdve meghal, a dráma úgy elbűvöl minket, mint egy szenvedély vagy egy zene. Nem fontos, hogy hiszünk-e a démonológiában, mint I. Jakab király, vagy sem, nem fontos, hogy Banquo szelleme a mi szemünkben gyötrődő gyilkosának káprázata vagy egy halott szelleme; a tragédia magával ragadja a nézőt, aki újraéli vagy újra és újra felidézi, oly biztosan, ahogy egy szörnyű rémálom nem hagyja feledni magát. Coleridge írta, hogy a poétikai hit a hitetlenség előzékeny vagy önkéntes felfüggesztése; a Macbeth, mint minden igazi műalkotás, illusztrálja és igazolja ezt a nézetet. Korábban mondtam már, hogy a cselekmény egyszerre játszódik a középkori Skóciában és abban az Angliában - a kalózok és írók országában -, amely még harcolt a spanyolokkal a tengerek fölötti uralomért, de az igazság az, hogy a dráma, melyet Shakespeare álmodott - s melyet most mi álmodunk -, kívül van a történelem idején, vagy, jobban mondva, megteremti a saját idejét. A király minden további nélkül beszélhet páncélos orrszarvúról, melyről még sosem hallott. A Hamlet-től eltérően, amely egy töprengő tragédiája egy erőszakos világban, a Macbeth hangja és a benne tomboló düh, úgy tetszik, nem adja meg magát az elemzésnek.

 

A Macbethben minden elementáris, kivéve a nyelvét, amely barokkos és zaklatottan összetett. Ezt a nyelvet a szenvedély igazolja, de nem Quevedo, Mallarmé, Lugones vagy - aki mindőjük közül a legnagyobb - James Joyce technikai szenvedélye, hanem a lelkeké. A közbeszőtt metaforák és a hős öröm- és dührohamai sugallták Shaw-nak a Macbeth híres definícióját: a modern írónak mint gyilkosnak és boszorkányok ügyfelének a tragédiája.

 

A halott ragadozó és démoni királynéja (Malcolm szavait ismétlem, melyek az ő viszolygását fejezik ki, nem két emberi lény bonyolult valóságát) nem bánták meg a bűnöket, melyek vérrel szennyezték be őket, de ezek a bűnök furcsa módon mégiscsak üldözik, megtébolyítják és elveszejtik őket.

 

Shakespeare a legkevésbé angol Anglia költői közül. Összehasonlítva Robert Frosttal (Új-Angliából), Wordsworthszel, Samuel Johnsonnal, Chaucerrel és azokkal a névtelenekkel, akik elégiákat írtak - vagy énekeltek -, szinte külföldinek tetszik. Anglia az understatement hazája, az illedelmes szűkszavúságé, ezzel szemben Shakespeare-re a hiperbola, a túlzás, a csillogás jellemző. Az elnéző Cervantes sem tűnik spanyolnak, ha az inkvizíció máglyáit és kortársainak hangos hencegését nézzük. Nem tudom, nem akarom elfelejteni azokat a ragyogó oldalakat, melyeket Groussac hagyott ránk Shakespeareről.

 

(1970)

 

M. Nagy Miklós fordítása

 

{[1]} Szabó Lőrinc a "weird sisters"-t "vészbanyák"-nak fordítja. Az idézeteket mindvégig Szabó Lőrinc fordításában közöljük.

{[2]} Lásd: Macbeth, II, 2: "...előbb festi át / Kezem a roppant vizeket, hogy a / Zöld mind piros legyen!"

{[3]} "Szép a rút és rút a szép."

PAUL VALÉRY: A TENGERPARTI TEMETŐ

 

Egyetlen probléma sem fakad annyira az irodalom lényegéből és szerény misztériumából, mint az, melyet egy fordítás vet fel. A közvetlen írás megerjedt feledésből és hiúságból táplálkozik, a félelemből, hogy meggyónjunk olyan lelki folyamatokat, melyeket veszedelmesen általánosnak érzünk, s abból a heves vágyból, hogy a dolgok szívében érintetlenül megőrizzünk egy kifürkészhetetlen árnyéktartományt. A fordítás ezzel szemben mintha csak azt a célt szolgálná, hogy bizonyos esztétikai érveket illusztráljunk vele. Az utánzásra felajánlott modell egy látható szöveg, nem pedig egy meghiúsult tervekből álló felmérhetetlen labirintus vagy egy tehetség pillanatnyi, kísértő moccanása. Bertrand Russell a külső tárgyat sugárzó, kör alakú rendszernek tekinti, mely a lehetséges impressziókból áll; ugyanezt lehet mondani egy szövegről is - a szavak látható, kiszámíthatatlan visszaverődései alkotják. S ami a fordításaiban megmarad, az a szöveg által átélt viszontagságok részleges és becses dokumentuma. Mik az Íliász fordításai, Chapmanétől kezdve Magnienéig, ha nem egy mobil létező különböző perspektívái, kísérletek: kihagyások és hangsúlyok grandiózus sorsjátékai. De nincs feltétlenül szükség a nyelv megváltoztatására; a figyelemnek ez a fontolgató játéka nem lehetetlen egyazon irodalmon belül sem. Feltételezni, hogy az elemeknek bármiféle átrendezése az eredetinél feltétlenül gyöngébb művet eredményez, ugyanaz, mint azt feltételezni, hogy a kilencedik fogalmazvány feltétlenül gyöngébb az "n"-ediknél (mert igazából minden csak "fogalmazvány"). A definitív szöveg fogalmának csak a vallás vagy a lustaság szempontjából van értelme.

 

Az a babona, hogy - a jól ismert olasz közmondást átfogalmazva - a fordítások természetszerűleg alacsonyabb rendűek, egy érdekes tapasztalatból fakad. Nincs olyan jó szöveg, amely ne erőltetné ránk magát feltétel nélkül, és különösen, ha elég sokszor olvassuk. Hume, mint ismeretes, az okság fogalmát a változatlan egymásutánisággal akarta azonosítani.{[1]} Így egy középszerű film vigasztaló módon jobb lesz, amikor másodjára nézzük meg, mert magára ölti a szigorú törvényszerűség látszatát. Egy híres könyv esetében az első alkalom valójában már a második, mert úgy kezdünk bele, hogy már ismerjük. A tétova frázis, újraolvasni a klasszikusokat, némi naivitásra vall. Nézzünk egy példát: La Mancha egyik falujában - a nevét említeni sem akarom - élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara;{[2]} nem tudom, hogy egy szenvtelen istenségnek ez hogyan tetszene, de azt tudom, hogy minden módosítás szentséggyalázás lenne, és a világért sem tudnék elképzelni más kezdést a Don Quijoté-hoz. Cervantes, úgy hiszem, mentes volt ettől az ártatlan babonától, és talán nem is ismerte volna föl ezt a szakaszt. Mi viszont nem tehetünk mást, mint hogy elutasítunk bármely eltérést az eredetitől. Ezennel megkérem az egyszerű dél-amerikai olvasót - mon semblable, mon frčre{[3]} -, hogy itassa át magát a spanyol szöveg ötödik versszakával, míg azt nem érzi, hogy Néstor Ibarra eredeti sora:

La pérdida en rumor de la ribera

 

felülmúlhatatlan, és Valéry átköltése:

 

Le changement des rives en rumeur{[4]}

 

nem tudja teljes egészében visszaadni a latin ízeket. Komoly meggyőződéssel ennek ellenkezőjét vallani egyet jelent azzal, hogy Valéry gondolatai helyébe azt a mulandó embert állítjuk, aki megfogalmazta őket.

 

A tengerparti temető három spanyol változata közül csak a mostani követi szigorúan az eredeti metrikai képletét. Az inverzión kívül - ami Valérytól sem idegen - nincs benne más ismétlődő szabadosság, s mégis mindvégig hű marad híres archetípusához. Szeretném idézni a példásan megoldott utolsó előtti versszakot:

 

ˇSí! ˇDelirante mar, piel de pantera,

Peplo que una miríade agujera

De imágenes del sol, hidra infinita

Que de su carne azul se embriaga y pierde,

Y que la cola espléndida se muerde

En un tumulto que al silencio imita!

 

Kosztolányi Dezső fordításában:

 

Igen! Te tenger, őrülések anyja,

párducbőr, chlamys, mint Nap aranyja,

jelképekkel döf át ragyogva fönt,

kéktestű, részeg hydra, ős garázda,

ki villogó farkadba marsz csatázva,

oly zűrzavarban, mely akár a csönd.

 

Az imágenes az idoles etimológiai ekvivalense; az espléndida az étincelante-é.

 

Szemléljük meg magát a költeményt. Buzgón méltatni haszontalanságnak tetszik; nem létező hibákat keresni benne, hálátlanságnak vagy erkölcstelenségnek. Mégis bátorkodom felhívni a figyelmüket valamire, amit nem tudok másnak tekinteni, mint e hatalmas gyémánton lévő szépséghibának. Az elbeszélő betétre gondolok. A körülményeket leíró haszontalan részletek, melyek lezárják a kompozíciót - a pontos időben érkező színpadi szél, a levelek, melyeket a mulandóság elfogadása kavar, a habzó tengernek szóló heves kifakadás, a fodrozódó vitorlák, a könyv -, hihetővé akarják tenni a helyzetet, ami fölösleges. A drámai monológok - Browningnál vagy Tennysonnál a St. Simeon Stylites-ban - igényelnek hasonló részleteket, nem így a kontemplatív Temető, amely hagyományos módon rendelődik hozzá egy meghatározott elbeszélőhöz, egy meghatározott térhez és egy meghatározott égboltozathoz. Egyesek ezeknek a vonásoknak a szimbolikus jellegét hangoztatják: nem kevésbé kétes fortély ez, mint a külső vihar a Lear király harmadik felvonásában, az őrült király monológja alatt.

 

A halálról töprengve, Valéry egyszer minta úgy beszélne róla, hogy azt sajátosan spanyolnak érezzük, nem azért, mintha csakis erre az országra lenne jellemző - minden irodalom ismeri -, hanem mert a spanyol költészet egyetlen állandó témája.

 

Les cris des filles chatouillées,

Les yeux, les dents, les paupičres mouillées,

Le sein charmant qui joue avec le feu,

Le sang qui brille aux lčvres qui se rendent,

Les derniers dons, les doigts qui les défendent,

Tout va sous terre et rentre dans le jeu!

 

Kosztolányi Dezső fordításában:

 

Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám,

csiklandozó kacaj és könny a pillán,

szemek, fogak, tüzelő, lanyha mell,

a csókos ajkon vér, mely mint a láng ég

s mit ujjak óvnak, a végső ajándék,

mind föld alá jut és játékra kel!

 

Kétségkívül igazságtalan ez az azonosítás: Valéry fájlalja, hogy a drága és érzéki lényeknek el kell pusztulniuk; a spanyol fájlalja, hogy elpusztulnak Italica amfiteátrumai, Aragónia hercegei, Görögország zászlói, Alcazarquivir hadseregei, Róma városfalai, Seńora Dońa Margarita királynőnk sírja és más teljességgel hivatalos kincsek. Aztán a tizenhetedik versszak, amely a legfőbb témát, a halandóságot, antik stílusú, nyugodt kérdéssel közelíti meg:

 

Chanterez-vous quand serez vaporeuse?{[5]}

 

nem kevésbé finom, kegyes és emlékezetes, mint Publius Hadrianus sora:

 

Animula vagula blandula...{[6]}

 

Ez minden ember tépelődése. Spekulatív tudatlanság, mely közös tulajdonunk, és ha a római népről és szenátusról szóló képzelődések megérdemelnék a halott emberek valószínűtlen figyelmét, az irodalom fájlalná ennek az oly érdekes és plasztikus homálynak a roskatagságát, mely egyetlen becses kincsünk. Ebből fakad, hogy a hit jogi bizonyosságai, melyek brutálisan osztják az ítéleteket és a glóriát, nem ellentétesebbek a költészettel, mint a higgadt ateizmus. A keresztény költészet ámuló hitetlenkedésünkből fakad, vágyunkból, hogy azt hihessük, van, aki nem vonja kétségbe szavainkat. Harcosai - Claudel, Hilaire Belloc, Chesterton - osztoznak ámulatunkban; dramatizálták ennek az érdekes, fiktív embernek, egy katolikusnak a képzelt reakcióit, mígnem szavakból szőtt szelleme kiszorította őket magukat. Úgy katolikusok, ahogy Hegel volt az Abszolútum. Kivetítik fikcióikat a halálra, tudva, hogy titok, s a halál megadja nekik a kívánt misztériumot és szakadékot. Danténak, aki nem vett tudomást tudatlanságunkról, tartania kellett magát a regényszerű elemekhez, a végzet rendkívüli módozataihoz. Neki csak a puszta bizonyosság jutott: a remény és a tagadás mindig hiányzott belőle. Nem ismerte a kegyes bizonytalanságot: Szent Pálét, Sir Thomas Browne-ét, Whitmanét, Baudelaire-ét, Unamunóét, Paul Valéryét.

 

(1932)

 

M. Nagy Miklós fordítása

 

{[1]} Arabul a többi közt a "hajnal atyjának" nevezik a kakast, mintha ez utóbbinak a hangja lenne az oka a megelőző hajnalhasadásnak.

{[2]} Győry Vilmos és Benyhe János fordítása.

{[3]} Barátom (szó szerint: hozzám hasonló), fivérem. (francia)

{[4]} Kosztolányi Dezső fordításában a sor így hangzik: s a változó partok zajgó ezüstjét; Somlyó György fordításában: váltakozó partok hangján dalol.

{[5]} Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé? (Kosztolányi Dezső fordítása); Dalolsz-e még, ha léted ködre válik? (Somlyó György fordítása)

{[6]} Lelkecske, kóborka, dévajka. (Móra Ferenc fordítása)

WALT WHITMAN: FŰSZÁLAK

 

Aki a Fűszálak vakító és szédítő világa után belekezd az író bármelyik jámbor életrajzának nehézkes olvasásába, óhatatlanul csalódni fog. Mindenki a verssorok sugallta vagabund félistent keresi azokon a szürke, középszerű lapokon, és meglepődik, amikor sehol sem találja. Én legalábbis ezt a csalódást éltem át, csakúgy, mint az összes barátom. Előszómban többek között erre a zavarba ejtő ellentmondásra adok magyarázatot, vagy legalábbis megkísérlek rá magyarázatot adni.

 

Két emlékezetes könyv látott napvilágot 1855-ben, New Yorkban, mindkettő kísérleti jellegű, és mégis különbözőek. Az első egy csapásra híres lett, de ma már csak az iskolai szöveggyűjteményekben és a tanult emberek meg a gyerekek kíváncsiságában él tovább: Longfellow Hiawathá-ja. Longfellow New England indiánjait kívánta megajándékozni egy angol nyelven írt mitikus-profetikus eposszal. Olyan metrumot keresett, amely nem emlékeztet a hagyományos formákra, és a tősgyökeres indián verselés benyomását kelti, így jutott el a finn Kalevalá-hoz, amelyet Elias Lönnrot alkotott vagy rekonstruált. A másik könyv, amelyről akkor tudomást sem vettek, de mára halhatatlanná vált, a Fűszálak volt.

 

Azt írtam, a két könyv különbözik egymástól. Valóban így van. A Hiawatha egy jó költő végiggondolt műve; jó hallású, gazdag képzeletű ember írta, aki könyvtárakban búvárkodott. A Fűszálak a lángész váratlan felvillanása. Olyan kézenfekvő a különbség a két könyv között, hogy nem is érezzük egykorúnak őket. Van azért egy közös vonásuk: amerikai eposz mind a kettő.

 

Amerika abban az időben egy olyan eszmének volt a jelképe, amelyet mára már némileg megkoptattak az ékesszóló retorikai túlkapások és a szavazóurnákkal való visszaélés, bár milliók ontották érte a vérüket, és ontják ma is. Az egész világ Amerikára és "izmos demokráciájára" figyelt. Számtalan bizonyíték van erre, hadd utaljak csak Goethe egyik epigrammájára (Amerika, du hast es besser...). Emerson hatása alatt - aki valamiképpen kezdettől fogva a mestere volt -, Whitman ennek a történelmi eseménynek, az amerikai demokrácia születésének hőskölteményét akarta megírni. Ne feledjük, hogy korunk első forradalmát, amely ihletet adott a francia forradalomnak, és a mi függetlenségi harcainknak is, Amerikában vívták meg, a demokrácia eszméjének jegyében.

 

Hogy lehetne méltóképpen megénekelni ezt az új emberi hitvallást? Volt egy magától értetődő válasz, amelyet a szónoki stílus kísértésének vagy a puszta kényelmességnek engedelmeskedve bármely más író választott volna: kínkeservvel megszerkeszteni egy ódát, esetleg egy allegóriát, kellő számú költői megszólítást és nagybetűt iktatva belé. Whitman szerencsére elutasította ezt a lehetőséget.

 

Merőben új jelenséget látott a demokráciában, amelynek felmagasztalása nem kevésbé új eszközöket igényel.

 

Hőskölteményről beszéltem. A Whitman által jól ismert és feudálisnak nevezett klasszikus modellekben mindig van egy központi hős - Akhilleusz, Odüsszeusz, Aeneas, Roland, Cid, Siegfried, Krisztus -, aki fölébe magasodik a neki alávetett összes többi embernek. Ez a kiváltság, gondolta Whitman, egy olyan világ tartozéka, amelyet már túlhaladtunk, vagy legalábbis szeretnénk túlhaladni: az arisztokrácia világáé. Az én hőskölteményem nem lehet ilyen: összetettebbnek kell lennie, kifejezve vagy feltételezve minden ember teljes, semmihez sem hasonlítható egyenlőségét. Ez a kívánalom akár egy agyonzsúfolt és zavaros fércműhöz is vezethetett volna: Whitman azonban zseniális költő volt, bravúrosan kikerülte a veszélyt. Sikeresen hajtotta végre az irodalomtörténet legmerészebb és leghatalmasabb kísérletét.

 

Ha irodalmi kísérletről beszélünk, olyan törekvésre utalunk, amely több-kevesebb látványossággal kudarcba fulladt, mint például Góngora Magányosságai, vagy Joyce műve. Whitman kísérlete ezzel szemben olyan jól sikerült, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni kísérlet voltáról.

 

A könyv egyik versében Whitman középkori festményekről ír, amelyeken rengeteg ember látható, és közülük néhány kiváltságosnak glóriája van; aztán kijelenti, hogy ő egy végtelen festményt akar alkotni, végtelen számú emberrel, akik mindannyian glóriát viselnek. Hogy lehetne végrehajtani egy ilyen hősi tettet? Bármilyen hihetetlen, Whitmannek sikerült.

 

Byronhoz hasonlóan neki is szüksége volt hősre, de az ő hősének, aki a közösség demokráciáját volt hivatott jelképezni, Spinoza szétszórt Istenéhez hasonló, végtelen és mindenütt jelen levő lénynek kellett lennie. Megalkotott hát egy furcsa teremtményt, akit a mai napig sem értünk teljesen, és elnevezte Walt Whitmannek. Ez a teremtmény kettős természetű: ő Walter Whitman, a Long Islanden született szerény újságíró, akit futólag üdvözöl a jó barát a manhattani utcán, másfelől azonban ő a másik is, aki az első szeretett volna lenni, de sohasem lett, a szerelemmel teli kalandor, Amerika nemtörődöm, gondtalan vándora. Ennek megfelelően a könyv egyik lapján Whitman Long Islanden születik, máshol pedig a Délvidéken. Az Ének önmagamról egyik leghitelesebb részében a mexikói háború egyik hősi jelenetét írja le, és azt mondja, Texasban hallott róla, ahol sose járt. Ugyanígy állítja azt is, hogy tanúja volt az abolicionista John Brown kivégzésének. Vég nélkül idézhetnénk még a példákat; szinte nincs is a könyvnek olyan oldala, amelyen ne keveredne össze Whitman valóságos életrajza a másik Whitmanével, aki szeretett volna lenni, és mostanra lett is, minden nemzedék szívében és képzeletében.

 

Whitman tehát megkettőződött; az író azonban végtelenné akarta tenni. Szentháromságot formált a Fűszálak hőséből, egy harmadik személyt adva hozzá, a folytonos és mindig változó olvasót. Az olvasó hajlamos rá, hogy azonosuljon a mű főszereplőjével: aki a Macbethet olvassa, bizonyos értelemben Macbeth lesz; Hugo azt a címet adta egyik művének, hogy "Victor Hugo élete egy szemtanú által elbeszélve"; tudomásunk szerint Walt Whitman volt az első, aki végsőkig, a befejezhetetlen és összetett végső lehetőségig kimerítette ezt a pillanatnyi azonosulást. Először a dialógushoz folyamodott; az olvasó beszélget a költővel, megkérdi, mit lát, mit hall, illetve elárulja neki, hogy milyen szomorú, mert nem ismerhette és nem szerethette őt. Whitman így felel neki:

Látom a gauchót,

ahogy átvág a síkságon - látom a páratlan lovast lasszójával a karján

Látom a pampákon, hogy keres rejtekhelyet a vad nyáj.

(Keszthelyi Zoltán fordítása)

 

És így:

 

Ezek valósággal minden korok és országok emberének gondolatai, nem eredetiek ezek nálam,

Ha nem éppen éppúgy tieid is, mint enyémek, semmit sem érnek, vagy majdnem semmit,

Ha nem a talány és a talány megoldásai, semmit sem érnek.

Ha nem éppoly közeliek, mint távoliak, semmit sem érnek.

Ez a fű, mely szárazon és vízen egyaránt nő, ez a közös levegő, mely a glóbust fürdeti.

(Gáspár Endre fordítása)

 

Whitman hangvételét számtalan költő utánozta több-kevesebb sikerrel: Sandburg, Lee Masters, Majakovszkij, Neruda... De senki sem vállalkozott még egyszer - eltekintve a kifürkészhetetlen és nyilvánvalóan olvashatatlan Finnegans Wake szerzőjétől - egy többszemélyiségű szereplő megalkotására. Hadd mondjam el még egyszer: Whitman azonos az 1819 és 1892 között élt egyszerű emberrel, és azzal, aki szeretett volna lenni, de nem lett, továbbá mindannyiunkkal, mindenkivel, aki valaha is létezni fog a földön.

 

Ostobaság volna, ha az eposz hőséről, a háromszoros Whitmanről alkotott hipotézisem figyelmen kívül hagyná vagy bármilyen mértékben is csökkenteni akarná a könyv varázsát. Inkább hozzá akar járulni e varázs dicséretéhez. Kettős, hármas, vagy akár végtelen szereplő megalkotása bármely tehetséges betűvetőnek célja lehetett volna; Whitman elévülhetetlen érdeme, hogy véghez is vitte ezt a vállalkozást. Egy kávéházi vita során, amely a művészet eredetéről, a nevelés, a faj és a környezet komplex hatásáról folyt, Whistler, a festő csak ennyit mondott: Art happens ("A művészet történik"), ami annyit tesz, hogy elismerte: az esztétikai jelenség lényegében megmagyarázhatatlan. Így gondolták a zsidók is, amikor a Szellemről beszéltek; és a görögök, akik a múzsához folyamodtak segítségért.

 

Ami a fordításomat illeti... Paul Valéry azt írta, hogy egy mű létrehozója soha sincs tudatában a saját hibáinak; és a reklámízű babonával szemben, miszerint a legújabb fordítás mindig toronymagasan áll a használhatatlan előzmények fölött, én nem merném kijelenteni, hogy fordításom jobb a többinél. Ráadásul nem is hagytam őket figyelmen kívül; haszonnal forgattam Francisco Alexander munkáját (Quito, 1956), amely máig is a legjobbnak látszik, bár sok benne a tükörfordítás, talán a fokozott tisztelet, talán az angol-spanyol szótár túlzott használata miatt.

 

Whitman nyelvezete modern nyelvezet; évszázadok is eltelhetnek, amíg holt betűvé válik. Akkor majd lefordíthatjuk, és teljes szabadsággal írhatjuk újra, ahogyan Jáuregui tette a Pharsaliá-val, vagy Chapman, Pope és Lawrence az Odüsszeiá-val. Addig is, nem látok más lehetőséget, mint hogy olyan fordítás szülessék, mint az én változatom, amely az egyéni értelmezés és a lemondó hűség keveréke.

 

Van valami, ami nyugalommal tölt el. Évekkel ezelőtt megnéztem egy Macbeth-előadást; a fordítás éppoly feledhető volt, mint a színészek és a rikítóra pingált színpad, ám a darab végén mégis a tragikus szenvedélytől sújtottan léptem ki az utcára. Shakespeare áttörte magát a szövegen; és ez Whitmannek is sikerülni fog.

 

(1969)

 

Larorre Ágnes fordítása

A KÖNYV

 

Az ember különféle szerszámai között kétségkívül a könyv a legbámulatraméltóbb. A többi mind testének a meghosszabbítása. A mikroszkóp, a távcső a látásé, a telefon a hangé, aztán itt van az eke és a kard, ami az emberi kar meghosszabbítása. Ám a könyv egészen más: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása.

 

Bernard Shaw a Caesar és Cleopatrá-ban az alexandriai könyvtárat az emberiség emlékezetének nevezi. Ez hát a könyv, és még valami: az emberiség képzelete. Mert hiszen mi más a múltunk, mint álmok sora? És milyen különbség lehet aközött, hogy álmainkra emlékezünk vagy a múltra? Ezt a funkciót tölti be a könyv.

 

Valaha arra gondoltam, hogy megírom a könyv történetét. Nem a fizikai oldaláról. A könyvek fizikailag nem érdekelnek (legkevésbé a bibliofil könyvek, amelyek általában aránytalanok), engem az érdekel, hogy milyen értéket tulajdonítottak a könyvnek a különböző korok.

 

Spengler ugyan megelőzött, A Nyugat alkonya című művében van egypár gyönyörű oldal a könyvről. Néhány személyes megjegyzéssel kiegészítve ahhoz fogom tartani magamat, amit Spengler írt.

 

Az ókorban nem volt olyan kultusza a könyvnek, mint manapság, ami engem meglep; a könyvben az élőszó pótlékát látták. Az a mondás, amit folyton idézünk: Scripta manent, verba volant, nem azt jelenti, hogy az élőszó mulandó, hanem hogy az írott szó maradandó és halott. Ezzel szemben az élőszó valami szárnyas, valami légies dolog; szárnyas és szent, mint Platón mondja.{[1]} Érdekes módon az emberiség nagy tanítói mind az élőszó mesterei voltak.

 

Nézzük az első példát: Püthagoraszt. Tudjuk, hogy Püthagorasz szándékosan nem írt. Nem írt, mert nem akarta magát az írott szóhoz kötni. Bizonyára azt érezte, ami a Bibliában később úgy van megfogalmazva, hogy a betű öl és a lélek éltet. Így kellett éreznie, ezért nem kötötte magát az írott szóhoz. Ezért van az, hogy Arisztotelész soha nem Püthagoraszról, hanem csak a püthagoreusokról beszél. Azt mondja például, hogy a püthagoreusok hittek az örök visszatérésben, amit jóval később Nietzsche is felfedezett. Azaz a ciklikus időben, amit Szent Ágoston cáfol a Civitas Dei-ben. Szent Ágoston egy gyönyörű metaforával azt mondja, hogy Krisztus keresztje megvált bennünket a sztoikusok körkörös labirintusától. A ciklikus idő eszméjét érintette Hume, Blanqui és még sokan mások.

 

Püthagorasz szándékosan nem írt, azt akarta, hogy gondolatai testi halála után tanítványai elméjében éljenek tovább. Innen származik az a mondás (amit, minthogy görögül nem tudok, megpróbálok latinul idézni), hogy Magister dixit (a mester mondta). Ez nem jelenti azt, hogy kötve voltak ahhoz, amit a mester mondott; ellenkezőleg, szabadságot biztosít a mester által felvetett gondolattovábbításra.

 

Nem tudjuk, hogy Püthagorasz alkotta-e a ciklikus idő elméletét; csak azt tudjuk, hogy tanítványai ezt vallották. Püthagorasz meghalt, és ők, mint valami lélekvándorlás által - ez bizonyára tetszett volna Püthagorasznak - újra- és újragondolják az ő gondolatait, s ha valaki azt veti szemükre, hogy újat mondanak, a Magister dixit (a mester mondta) formula oltalmába bújnak.

 

De vannak más példák is. Itt van Platón példája, amikor azt mondja, hogy a könyvek olyanok, mint a képmások (lehet, hogy képekre vagy szobrokra gondolt), amikről az ember azt hiszi, hogy élnek, de ha kérdést intéz hozzájuk, akkor nem válaszolnak. Így hát, a könyvek némaságát korrigálandó, feltalálja a platóni dialógust. Vagyis Platón több személyben testesül meg: Szókratészben, Gorgiaszban és másokban. Arra is gondolhatunk, hogy Platón vigasztalódni akart Szókratész halála miatt, azt gondolván, hogy Szókratész továbbra is él. Ha bármilyen problémával találkozott, azt kérdezte: mit szólt volna ehhez Szókratész? Így bizonyos értelemben ő volt Szókratész halhatatlansága, aki nem írt semmit, és szintén élőszóval tanított.

 

Krisztusról tudjuk, hogy egyetlenegyszer írt le néhány szót, amit a homok mindjárt eltörölt. Tudomásunk szerint egyebet nem írt. Buddha szintén élőszóval tanított; prédikációi maradtak fenn. Aztán itt van Szent Anzelm mondása: "Könyvet adni egy tudatlan ember kezébe ugyanolyan veszélyes, mint kardot adni egy gyermek kezébe." Így gondolkoztak a könyvről. Keleten még mindig él az a felfogás, hogy a könyvnek nem az a feladata, hogy felfedje a dolgokat, csupán az, hogy segítségünkre legyen a felfedezésben. Noha nem tudok héberül, tanulmányoztam némileg a Kabbalá-t, és olvastam (angol és német fordításban) a Zóhár-t (A ragyogás könyvé-t) és a Széfer Jecirá-t (A történetek könyvé-t). Tudom, hogy ezek a könyvek nem azért íródtak, hogy megértsék, hanem hogy megmagyarázzák őket; arra ösztökélik az olvasót, hogy tovább gondolkodjék. A klasszikus ókor nem tisztelte a könyvet, bár tudjuk, hogy Nagy Sándor párnája alatt tartotta az Íliász-t és a kardját, ezt a két fegyvert. Tisztelték Homéroszt, de nem tekintették meg-szentelt írónak abban az értelemben, ahogy mi ma. Nem gondolták, hogy az Íliász és az Odüsszeia szent szövegek volnának; tiszteletre méltó könyvek voltak, de lehetett támadni is őket.

 

Platón száműzhette köztársaságából a költőket anélkül, hogy eretnekség gyanújába keveredett volna. Az antikvitás eme tanúságai mellé érdemes Seneca példáját csatolnunk. Luciliushoz írt csodálatos episztolái között van egy, amely egy rendkívül hiú egyént támad, akinek százkötetes könyvtára van; de hát ki az - kérdezi Seneca -, akinek van ideje száz könyvet elolvasni? Manapság viszont a nagy könyvtárakat becsüljük.

 

Az ókorban van egy olyan jelenség, amit nehezen tudunk megérteni, ami nem emlékeztet a mi könyvkultuszunkra. A könyvben mindig az élőszó pótlékát látják, aztán Keletről jön egy új felfogás, amely a klasszikus ókortól teljesen idegen: a szent könyv koncepciója. Nézzünk két példát, előbb a későbbit, a mohamedánokét. Szerintük a Korán előbb létezett, mint a világ, mint az arab nyelv: a Korán Isten egyik attribútuma, nem pedig műve, ugyanúgy hozzátartozik, mint könyörületessége vagy igazságossága. A Korán-ban meglehetősen titokzatos formában van szó a könyv anyjá-ról. A könyv anyja a Korán-nak egy olyan példánya, amelyet az égben írtak. Ez lenne a Korán platóni archetípusa, és ez a könyv - ezt mondja a Korán -, ez a könyv az égben íródott. Isten attribútuma, és megelőzte a teremtést. Ezt hirdetik az ulémák, a mohamedán teológusok.

 

Aztán vannak hozzánk közelebb álló példák: a Biblia vagy pontosabban a Tóra vagy a Pentateukhosz. Azt tartják, hogy ezeket a könyveket a Szentlélek diktálta. Különös dolog: a különböző korokban, különböző szerzők által írt könyveket ugyanannak a léleknek vagy szellemnek tulajdonítják; de hát a Bibliában az is benne van, hogy a Szentlélek fuvallata bárhol jelen lehet. A zsidóknak az az ötletük támadt, hogy a különböző korok irodalmi műveit összegyűjtsék és egy könyvet alkossanak belőle, a Tórá-t vagy görögösen Bibliá-t. Mindezeknek a könyveknek egy a szerzője: a Szentlélek.

 

Bernard Shaw-tól egyszer megkérdezték, hiszi-e, hogy a Bibliá-t a Szentlélek írta. Shaw azt felelte, hogy minden könyvet, amit érdemes újraolvasni, a Szentlélek írt. Azaz a könyvnek meg kell haladnia a szerző szándékát. A szerző szándéka esendő emberi dolog, a könyvben kell hogy legyen valami többlet. A Don Quijote például több, mint a lovagregények szatírája. Olyan abszolút szöveg, amelyben a véletlennek semmi szerepe nincs.

 

Gondoljuk végig ennek a kijelentésnek a következményeit. Például, ha azt mondom:

 

Futó habok, kristálytiszták, fehérek,

lombos fák, mik tükörben nézik képük,

hüs árnnyal frissitő szép zöld mezőség,

 

akkor nyilvánvaló, hogy mindhárom sor tizenegy szótagos. Így akarta a szerző.

 

De mi ez a Szentlélek által írt műhöz képest, mi ez ahhoz képest, hogy az istenség leereszkedett az irodalom színvonalára, és diktál egy könyvet! Ebben a könyvben semmi nem lehet a véletlen műve, mindennek van oka és magyarázata, minden egyes betűnek. A Biblia például tudvalevőleg azért kezdődik így: Beresit baraelohim, azaz b-vel, mert b-vel kezdődik az a szó, hogy boldog. Olyan könyvről van szó, amiben semmi sem véletlen. Ez elvezet bennünket a Kabbalá-hoz, a betűk tanulmányozásához, az istenség által diktált szent könyvhöz, amely éppen az ellenkezője annak, amit a klasszikus ókor gondolt. Ők ugyanis elég homályosan gondolkoztak a múzsát illetően.

 

"Istennő, haragot zengj"{[2]} - mondja Homérosz az Íliász kezdetén. Itt az istennő, a múzsa, az ihletnek felel meg. Ezzel szemben, ha a Szentlélekre gondolunk, az valami konkrétabb és erősebb: Isten, aki leereszkedik az irodalomhoz. Isten, aki könyvet ír, akinek a könyvében semmi nem véletlen, sem a betűk, sem a szótagok száma egy-egy versben, s az sem, hogy szójátékokat alkothatunk a betűkkel, hogy a betűknek számértéket tulajdoníthatunk. Mindezt tudjuk.

 

A könyvre vonatkozó másik felfogás - ismétlem - az, hogy isteni mű lehet. Ez talán közelebb áll a mi felfogásunkhoz, mint a klasszikus ókoré, miszerint a könyv csupán az élőszó pótléka. Aztán eltűnik a szent könyv fogalma, és más felfogásoknak ad helyet. Annak például, hogy minden országot egy könyv képvisel. Emlékezzünk rá, hogy a mohamedánok a könyv népé-nek nevezik a zsidókat, emlékezzünk Heine mondására, miszerint a zsidó népnek egy könyv a hazája, a Biblia. Itt van tehát egy új felfogás, miszerint minden országot egy könyv képvisel, vagy legalábbis egy szerző, aki lehet több könyv szerzője is.

 

Furcsa - nem hiszem, hogy ezt eddig bárki is észrevette volna -, hogy általában olyan egyéneket választottak képviselőjükül az országok, akik nem nagyon hasonlítanak hozzájuk. Az ember azt gondolná például, hogy Anglia Doktor Johnsont választaná; de nem, Anglia Shakespeare-t választotta, és Shakespeare - nyugodtan mondhatjuk - a legkevésbé angol az írók közül. Angliára az understatement jellemző, azaz, hogy inkább kevesebbet mondanak, mint a valóság. Shakespeare ezzel szemben metaforáiban túlzásra hajlott, és egyáltalán nem lenne meglepő, ha Shakespeare olasz vagy zsidó lett volna például.

 

Vagy vegyük Németország esetét; ez a csodálatos, könnyen fanatizálható ország egy toleráns, egyáltalán nem fanatikus embert választ, olyat, akit a haza nem érdekel túlságosan: Goethét. Németországot Goethe képviseli.

 

Franciaországban nem választottak ki egyetlen szerzőt, de Hugo felé hajlanak. Én nagy tisztelője vagyok Hugónak, de Hugo nem tipikusan francia. Hugo idegen Franciaországban; azok a hatalmas díszletek, azok a nagy metaforák nem jellemzők Franciaországra.

 

Még érdekesebb Spanyolország esete. Spanyolországot képviselhetné Lope de Vega, Calderón vagy Quevedo. De nem. Spanyolországot Cervantes képviseli. Cervantes az inkvizíció kortársa, de toleráns, nincsenek meg benne a spanyoloknak sem az erényei, sem a hibái.

 

Mintha minden ország úgy gondolná, hogy olyannak kell képviselnie, aki más, aki bizonyos értelemben az orvossága, ellenszere, ellenmérge lehet az ő hibáinak. Mi választhattuk volna Sarmiento Facundó-ját, de nem, hősi történelmünkkel a hátunk mögött mi egy dezertőr krónikáját választottuk, a Martín Fierró-t, amely mint könyv megérdemli ugyan a választást, de gondoljuk meg, hogy történelmünket a pampa meghódításától fogva dezertáló figura képviseli. Mindamellett ez a helyzet; mintha minden ország erre törekedne.

 

A könyvről sok író írt rendkívül szellemesen. Hadd hivatkozzam ezek közül néhányra. Először Montaigne-re, aki külön esszét írt a könyvről. Ebben van egy megszívlelendő mondat: "Semmit sem teszek kedvem ellenére." Montaigne azt mondja, hogy a kötelező olvasmány fogalma hamis fogalom. Azt mondja, hogy ha egy nehéz részt talál egy könyvben, akkor azon átugrik, mert az olvasásban a gyönyörködés egy formáját látja.

 

Eszembe jut, hogy jó néhány éve volt egy körkérdés arról, hogy mi a festészet. Megkérdezték Norah nővéremet, és ő azt felelte, hogy a festészet az a művészet, amely a formák és a színek segítségével gyönyörködtet bennünket. Én azt mondom, hogy az irodalom is a gyönyörködtetés egyik formája. Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt gondolom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.

 

Egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés. Azt hiszem, Montaigne-nek igaza van. Elsorolja, kik azok a szerzők, akiket szeret. Vergiliust idézi, azt mondja, jobban szereti a Georgicá-t, mint az Aeneis-t, én jobban szeretem az Aeneis-t, de ez mindegy. Montaigne szenvedélyesen beszél a könyvről, ám azt mondja, hogy a könyvek boldoggá tesznek ugyan, de a gyönyör, amit okoznak, nem heves.

 

Emerson ellentmond neki - ő írta a másik fontos munkát a könyvekről. Előadásában Emerson azt mondja, hogy a könyvtár egy varázsszoba, ahol az emberiség legjobb szellemei várakoznak, de ahhoz, hogy megszólalhassanak, a mi szavunkra van szükség. Ki kell nyitnunk a könyvet, és akkor megszólalnak. Azt mondja, hogy a legjobb emberek társaságában tölthetnénk időnket, akik a kezdetektől fogva léteztek, mi azonban nem kerestük őket, inkább kommentárokat és kritikákat olvasunk, nem azt, amit ők maguk írtak.

 

Én húsz éven át az angol irodalom professzora voltam a Buenos Aires-i Egyetem Bölcsésztudományi Karán. Mindig azt mondtam tanítványaimnak, hogy ne csináljanak bibliográfiát, ne olvassanak kritikákat, olvassák magukat a műveket; lehet, hogy keveset fognak belőlük érteni, de élvezni fogják az olvasást, és mindig hallani fogják valakinek a hangját. Azt mondanám, hogy egy szerzőből a legfontosabb a hanglejtése, egy könyvben a legfontosabb a szerző hangja, az a hang, ami hozzánk szól.

 

Életem jó részét az irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás; a másik, gyengébb formája az írói alkotás, vagy amit alkotásnak nevezünk, amely az olvasmányaink emlékének és felejtésének keveréke.

 

Emerson egyetért Montaigne-nyel abban, hogy csak azt kell olvasnunk, ami tetszik, hogy a könyv a boldogság egy formája. Annyit köszönhetünk a betűknek. Én igyekeztem többet újraolvasni, mint olvasni, azt hiszem, az újraolvasás fontosabb, mint az olvasás, csak persze ahhoz, hogy újraolvashassunk valamit, azt már előbb el kellett olvasnunk. Ez az én könyvkultuszom. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de nem akarok patetikus lenni: azt szeretném, ha úgy hangzana, mint egy vallomás, amit mindnyájuknak külön-külön teszek, nem mindenkinek, mert a mindenki absztrakció, és az egyes ember valóság.

 

Még mindig azt játszom, hogy nem vagyok vak, továbbra is vásárolok könyveket, könyvekkel rakom tele a lakásomat. Nemrég valaki nekem ajándékozta a Brockhaus Enzyklopädie 1966-os kiadását. Éreztem a könyv jelenlétet a lakásban, mint valami gyönyörűséget. Ott volt a huszonvalahány gót betűs kötet, amit nem tudok elolvasni, térképekkel és metszetekkel, amiket nem látok, és mégis, a könyv ott volt. Éreztem a könyv baráti vonzását. Úgy gondoltam, hogy a könyv az emberi boldogság egyik lehetősége.

 

Sokat beszélnek a könyv eltűnéséről; szerintem ez lehetetlen. Azt mondják, hogy nincs különbség egy könyv és egy újság vagy lemez közt. A különbség az, hogy az újságot a feledés jegyében olvassuk, a lemezt is azért hallgatjuk, hogy elfelejtsük, egy lemez gépies és épp ezért frivol. A könyvet azért olvassuk, hogy emlékezzünk rá.

 

A szent könyv fogalma, mint a Korán-é a Bibliá-é vagy a Védák-é - ahol szintén az áll, hogy a Védák teremtették a világot -, megszűnhet, de a könyvnek van bizonyos szentsége, amit nem lenne szabad veszni hagynunk. Ha kezünkbe veszünk egy könyvet, és kinyitjuk, fennáll az esztétikai élmény lehetősége. Mik a könyvben sorakozó szavak? Mik ezek a holt szimbólumok? Abszolút semmik. Mi egy könyv, ha nem nyitjuk ki? Egyszerűen egy papírból és bőrből készült téglatest, ami lapokból áll; de ha olvassuk, akkor valami különös dolog történik, állandóan változik, azt hiszem.

 

Hérakleitosz azt mondta (eleget idéztem már), hogy senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyó változik, de az a legborzasztóbb, hogy mi nem kevésbé vagyunk változékonyak, mint a folyó. Valahányszor elolvasunk egy könyvet, a könyv megváltozik, más lesz a szavak jelentése. Másrészt a könyvek telítve vannak a múlttal.

 

A kritika ellen beszéltem, és most ellent fogok mondani önmagamnak (de hát annyi baj legyen). A Hamlet nem ugyanaz a Hamlet, amit Shakespeare megalkotott a tizenhetedik század elején, a Hamlet Coleridge, Goethe és Bradley Hamlet-je. A Hamlet újjászületett. Ugyanez a helyzet a Don Quijoté-val. Ugyanez a helyzet Lugonesszel és Martínez Estradával, a Martín Fierro sem ugyanaz. Mi, olvasók gazdagítottuk a könyvet.

 

Mikor egy régi könyvet olvasunk, az olyan, mintha mindazt az időt olvasnánk, ami eltelt a könyv megírása óta. Ezért fontos a könyv kultuszának ápolása. Egy könyv tele lehet hibával, lehet, hogy más véleményen vagyunk, mint a szerző, de akkor is van benne valami szent, valami isteni, nem a babonás tiszteletből, hanem a boldogság, a tudás keresésének vágyából következően.

 

Ennyit szerettem volna ma önöknek elmondani.

 

(1978. május 24.)

 

Tóth Éva fordítása

 

{[1]} Lásd Ión, 534b, Szepessy Tibor fordítása.

{[2]} Devecseri Gábor fordítása.

-

A HALHATATLANSÁG

 

Az egyik könyvében, amelynek címe A vallási élmény változatai, s amely éppen olyan csodálatos, mint a többi, William James egyetlen oldalt szentel a személyes halhatatlanság problémájának. Kijelenti, hogy számára ez kisebb probléma.

 

Bizonyos, hogy ez nem tartozik a filozófia alapproblémái közé, mint az idő, a megismerés, a külvilág. James megvilágítja, hogy a személyes halhatatlanság problémája összekeveredik a vallás problémájával. Majdnem mindenki számára, az emberek többsége számára - mondja James - Isten a halhatatlanság, a személyes értelemben vett halhatatlanság alkotója.

 

Anélkül, hogy észrevenné a tréfát, don Miguel de Unamuno A tragikus életérzés című művében szó szerint megismétli, hogy Isten a halhatatlanság alkotója, de többször megismétli, hogy ő továbbra is don Miguel de Unamuno kíván maradni. Itt már nem értem Miguel de Unamunót; én nem akarok Jorge Luis Borges lenni, én más akarok lenni. Azt remélem, hogy a halálom teljes lesz, meg akarok halni testben és lélekben egyaránt.

 

Nem tudom, hogy nagyra törő-e vagy szerény, vagy hogy egyáltalán indokolt-e az a becsvágyam, hogy a személyes halhatatlanságról beszéljek, a lélekről, amely megőrzi az emlékét annak, ami a földön volt, s amely a túlvilágon visszaemlékszik erre a világra. Eszembe jut, hogy Norah nővérem azt mondta a minap: "Fogok festeni egy képet, aminek az lesz a címe, hogy A föld emlékei, s amiben az lesz, amit egy megboldogult érez a mennyben, amikor a földre gondol. Gyermekkorom Buenos Airesének elemeiből fogom megcsinálni." Nekem van egy versem, amelyet a nővérem nem ismer, s amelynek a témája analóg. Jézusra gondolok, aki a galileai esőkre emlékezik, az ácsműhely szagára s valamire, amit sohasem lát az égben, s ami után vágyakozik: a csillagos égboltra.

 

A föld iránti sóvárgás témája szerepel Dante Gabriel Rossetti egyik versében. Egy lányról szól, aki a mennyben van, és boldogtalannak érzi magát, mert a szerelme nincs vele; reméli, hogy egyszer odajut, de nem jut oda, mert vétkezett, s a lány örökké várja.

 

William James azt mondja, hogy kisebb problémáról van szó; hogy a filozófia nagy problémái az idő, a külvilág léte, a megismerés. A halhatatlanság kisebb helyet foglal el, egy olyan helyet, amely nem annyira a filozófiával, mint inkább a költészettel van összefüggésben, következésképpen a teológiával vagy bizonyos teológiákkal, ha nem is mindegyikkel.

 

Van más megoldás is, mégpedig a lélekvándorlás, amely minden bizonnyal költői, és érdekesebb, mint a másik, nevezetesen az, hogy továbbra is azok maradunk, akik vagyunk, s emlékezünk arra, amik voltunk, ami szerintem meglehetősen szegényes elképzelés.

 

Tíztizenkét képre emlékszem gyermekkoromból, s igyekszem őket elfelejteni. Ha serdülőkoromra gondolok, nem nyugszom bele abba, amilyen volt; szerettem volna más lenni. Ugyanakkor mindezt átváltoztathatja a művészet, témája lehet a költészetnek.

 

Minden filozófiák legpatetikusabb szövege - anélkül, hogy erre törekedett volna - a platóni Phaidón. Ez a dialógus Szókratész utolsó estéjéről szól, amikor barátai már tudják, hogy megérkezett a hajó Déloszból, és Szókratész kiissza aznap a bürökpoharat. Szókratész a börtönben fogadja őket, tudván, hogy ki fogják végezni. Mindannyiukat fogadja, egyet kivéve. Itt találjuk Max Brod szerint a legmegindítóbb mondatot, amit Platón életében leírt. Így hangzik: "Platón azonban, azt hiszem, beteg volt."{[1]} Brod felhívja a figyelmünket arra, hogy ez az egyetlen alkalom Platón egész hatalmas életművében, amikor nevén nevezi önmagát. Ha Platón írja a dialógust, akkor kétségkívül jelen volt - vagy nem volt jelen, tulajdonképpen mindegy -, és harmadik személyben beszél önmagáról; végeredményben bizonytalannak mutatkozik abban a tekintetben, hogy jelen volt-e a nagy pillanatnál.

 

Feltételezhető, hogy Platón azért helyezte el ezt a mondatot, hogy szabadabb lehessen, mintha azt akarná mondani nekünk: "Nem tudom, mit mondott Szókratész élete utolsó estéjén, de szeretném, ha ezt mondta volna." Vagy: "Azt képzelem, hogy ezt és ezt mondta."

 

Én azt hiszem, hogy Platón, amikor azt mondta, hogy "Platón azonban, azt hiszem, beteg volt", a mondat felülmúlhatatlan irodalmi szépségét érezte.

 

Aztán jön egy csodálatos kérdés, talán a legcsodálatosabb a dialógusban. Barátai belépnek, Szókratész az ágynál ül, már levették róla a bilincseket; térdét dörzsölgeti, s azt mondja, mivel élvezi, hogy már nem érzi a láncok súlyát: Milyen különös. A láncok súlyosak voltak, fájdalmat okoztak. Most megkönnyebbültem, mert levették őket rólam. A gyönyör és a fájdalom együtt járnak, ikertestvérek.{[2]}

 

Milyen csodálatraméltó az a tény, hogy ebben a pillanatban, élete utolsó napján, nem arról beszél, hogy meg fog halni, hanem arról elmélkedik, hogy a gyönyör és a fájdalom egymástól elválaszthatatlan. Ez a kérdés egyike a legmegindítóbbaknak, amelyek Platón művében szerepelnek. Bátor embert állít elénk, olyan embert, aki meg fog halni, s aki nem beszél hamarosan bekövetkező haláláról.

 

Azután azt mondják, hogy aznap be kell vennie a mérget, majd következik az a szerintünk hibás vita, amelyben két lényegről: két szubsztanciáról, a lélekről és a testről van szó. Szókratész azt mondja, hogy a lelki szubsztancia (a lélek) jobban tud élni a test nélkül; hogy a test akadály számára. Felidézi azt az ókorban elterjedt tant, miszerint testünkbe vagyunk börtönözve.

 

Itt szeretném idézni a nagy angol költő, Rupert Brooke egy sorát, amely azt mondja - csodálatos költészettel, de valószínűleg csapnivaló filozófiával -, hogy: "És, miután meghalunk, érinteni fogunk, mivel nem lesz kezünk; és látni fogunk, mivel már nem fog elvakítani a szemünk." Ez költészetnek jó, de nem tudom, mennyire jó mint filozófia. Gustav Spiller nagyszerű pszichológiai értekezésében azt mondja, hogy egyáltalán nem használ a léleknek, ha a testet balesetek érik, ha megcsonkítanak vagy fejbe vernek bennünket. Nincs okunk rá, hogy feltételezzük, hogy az, ami kataklizma a testnek, javára válik a léleknek. Szókratész azonban hisz ebben a kétféle valóságban, a lélekben és a testben, úgy érvel, hogy a lélek, amennyiben megszabadul a testtől, a gondolkodásnak szentelheti magát teljesen.

 

Ez Démokritosz mítoszát juttatja eszünkbe. Azt mondják, hogy egy kertben ülvén kivájta a szemét, hogy jobban tudjon gondolkodni, hogy a külvilág ne vonja el a figyelmét. Ez persze hamis, de nagyon szép. Itt van előttünk egy ember, aki a látható világot - a hét szín világát, amelyet én elvesztettem - a tiszta gondolkodás akadályának látja, s kivájja a szemét, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni.

 

Számunkra a lélek és a test eme fogalmai gyanúsak. Idézzük fel röviden a filozófia történetét. Locke azt mondta, hogy csak az érzékelés és a benyomás létezik, és az ezeken a benyomásokon alapuló emlékek és érzékelések; hogy az anyag létezik, és öt érzékünk tudósít bennünket az anyagról. Berkeley viszont azt állítja, hogy az anyag nem más, mint érzékelések sorozata, és hogy ezek az érzékelések felfoghatatlanok egy érzékelő tudat nélkül. Mi az, hogy vörös? A vörös a szemünktől függ, s a szemünk is az érzékelések egy rendszere. Azután jön Hume, aki mindkét hipotézist megcáfolja, lerombolja a lelket is, a testet is. Mi más a lélek, mint valami, ami érzékel, és mi egyéb az anyag, mint amit érzékelnek? Ha a világban eltörölnék a főneveket, a világ igékre redukálódna. Mint Hume mondja, nem azt kellene mondanunk, hogy én gondolkodom, mert az én alany; azt kellene mondani, hogy gondolkodik, ugyanúgy, mint ahogy azt mondjuk, hogy esik. Mindkét ige esetében alany nélküli cselekvéssel van dolgunk. Mikor Descartes azt mondta: Gondolkodom, tehát vagyok, azt kellett volna mondania: Valami gondolkodik, vagy gondoltatik, mivel az, hogy én, feltételez egy lényt, márpedig nincs jogunk feltételezni. Azt kellene mondani: Valami gondolkodik, tehát valami létezik.

 

Nézzük most, hogy milyen érvek szólnak a személyes halhatatlanság mellett. Kettőt fogunk idézni. Fechner azt mondja, hogy tudatunk, maga az ember, olyan vágyak, kívánságok, reménységek, félelmek sorozatával van ellátva, amelyek nem felelnek meg élettartamának. Amikor Dante azt mondja: Az emberélet útjának felén, arra emlékeztet bennünket, hogy az írások hetven évet javasoltak nekünk. Ezért látta azt a látomást akkor, amikor betöltötte harmincötödik évét. Életünk hetven éve alatt (én sajnos már túlléptem ezen a határon; már hetvennyolc éves vagyok) olyan dolgokat érzünk, amelyeknek nincs értelmük ebben az életben. Fechner az embrióra gondol, arra a testre, amely még nem jött ki az anyaméhből. Ezen a testen vannak lábak, amelyek nem szolgálnak semmire, karok, kezek, amelyeknek nincs értelmük; mindennek csak egy következő életben van értelme. Arra kell gondolnunk, hogy ugyanez történik velünk, hogy tele vagyunk reményekkel, félelmekkel, feltevésekkel, amelyekre egyáltalán nincs szükségünk egy teljességgel halandó élethez. Arra van szükségünk, amire az állatoknak, s ők mindazon dolgok nélkül megvannak, amelyeket mi is csak egy másik, teljesebb életben használhatunk. Ez az érv a halhatatlanság mellett szól.

 

Idézzük a legfőbb mestert, Aquinói Szent Tamást, aki ezt a szentenciát hagyta ránk: Intellectus naturaliter desiderat esse semper (Az intellektus természeténél fogva örökké létezni kíván). Amire azt felelhetnénk, hogy sok egyebet is kíván, sokszor azt kívánja, hogy szűnjön meg létezni. Itt van az öngyilkosok esete vagy az a mindennapos eset, hogy szükségünk van alvásra, amely szintén a halál egy formája. Idézhetünk olyan költői szövegeket, amelyek azon az ideán alapulnak, hogy a halál nem más, mint érzés. Például a kővetkező spanyol népdal: Jöjj, halál, olyan észrevétlen, hogy ne érezzem jöttödet, hogy a halál gyönyörűsége vissza ne adja éltemet. Aztán itt van a francia Leconte de Lisle egy strófája: Szabadítsd meg az időtől, a számtól és a tértől, s add vissza elrabolt nyugalmát.

 

Sokféle vágyunk van, vágyunk élni, örökké élni, de vágyunk megszűnni is, félelem él bennünk, s a félelem fordítottja: a reménység is bennünk él. Mindezek a dolgok teljesülhetnek személyes halhatatlanság nélkül is, nincs rá szükségünk. Én személy szerint nem vágyom rá, és félek tőle; számomra szörnyű lenne az a tudat, hogy továbbra is létezem, szörnyű lenne azt gondolni, hogy továbbra is Borges leszek. Nekem elegem van saját magamból, híremből és nevemből, és szeretnék mindettől megszabadulni.

 

Van egy bizonyos barátságos megegyezés, amit Tacitusnál találtam, s amelyet Goethe is átvett. Tacitus azt mondja az Agricola életé-ben, hogy "a testtel együtt nem lobbannak ki a nagy lelkek".{[3]} Tacitus úgy hitte, hogy a személyes halhatatlanság némelyek számára fenntartott adomány: hogy nem jár a tömegnek, de bizonyos lelkek megérdemlik, hogy halhatatlanok legyenek; hogy a Léthe után, amiről Szókratész beszél, megérdemlik, hogy emlékezzenek rá, hogy kik voltak. Ezt a gondolatot veti fel Goethe, amikor barátja, Wieland halála alkalmából így ír: "Szörnyű elgondolni, hogy Wieland örökre meghalt." Nem tudja elképzelni, hogy Wieland nem él tovább valahol; hisz Wieland személyes halhatatlanságában, ha nem is mindenkiében. Ugyanaz a gondolat, mint Tacitusnál: Nunc curn curpore periunt magnae animae. E szerint az idea szerint a halhatatlanság kevesek kiváltsága, a nagyoké. De mindenki nagynak tartja magát, mindenki hajlamos azt gondolni, hogy ő szükségszerűen halhatatlan. Én ezt nem hiszem. Vannak aztán a halhatatlanságnak más fajtái is, és szerintem ezek a fontosak. Először is itt van a lélekvándorlás feltevése. Ez a feltevés szerepel Püthagorasznál és Platónnál. Platón a lélekvándorlást lehetőségnek tekintette. A lélekvándorlás arra jó, hogy bizonyos jó vagy balszerencsét megmagyarázzunk a segítségével. Az, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek vagyunk ebben az életben, előző életünkből következik: büntetésben vagy jutalomban részesülünk. Van itt azonban bizonyos nehézség: ha egyéni életünk, mint azt a hinduizmus és a buddhizmus véli, előző életünktől függ, akkor ez az előző élet is az azt megelőző élettől függ, és így tovább a végtelenségig vissza a múltba.

 

Azt mondják, hogy amennyiben az idő végtelen, akkor a múltba vesző életek végtelen száma ellentmondás. Ha a szám végtelen, akkor egy végtelen dolog hogyan tudna mostanáig elérkezni? Úgy tudjuk, hogy amennyiben az idő végtelen, akkor ez a végtelen idő magában foglal, szerintem, minden jelent, és minden jelenben miért nincs jelen ez a jelen, itt Belgranóban. a Belgranói Egyetemen, önök és én, mi mindnyájan? Miért ne volna benne ez az idő is? Ha az idő végtelen, akkor bármely pillanatban az idő középpontjában vagyunk.

 

Pascal azt gondolta, hogy amennyiben a világegyetem végtelen, akkor a világegyetem egy olyan gömb, amelynek a héja mindenhol megtalálható, a középpontja pedig sehol. Miért ne mondjuk azt, hogy e mögött a pillanat mögött végtelen múlt található, végtelen tegnap, és miért ne gondoljuk azt, hogy ez a múlt ebben a jelenben is megtalálható? Bármely pillanatban egy végtelen vonal közepén vagyunk, a végtelen középpont bármely helyén a tér középpontjában vagyunk, tekintve, hogy a tér és az idő végtelen.

 

A buddhisták úgy vélik, hogy végtelen számú életet éltünk meg, végtelent a határtalan szám értelmében, a szó szoros értelmében, egy olyan szám értelmében, amelynek se kezdete, se vége, valahogy úgy, mint a Kantor-féle modern matematika transzfinit száma. Most egy középpontjában vagyunk - minden pillanat középpont - ennek a végtelen időnek. Egymással társalgunk, önök arra gondolnak, amit én mondok; egyetértenek velem, vagy elutasítják azt, amit mondok.

 

A lélekvándorlás megajándékozna bennünket egy olyan lélek lehetőségével, amely testből testbe, emberi testből növényi testbe vándorolna. Van Pedro de Agrigentónak egy verse, amely arról szól, hogy ráismert egy pajzsra, amely az övé volt a trójai háború idején. Van egy költeménye John Donne-nak, nem sokkal a Shakespeare utáni időkből, amelynek az a címe, hogy The Progress of the Soul, vagyis A lélek útja. Így kezdődik: "A végtelen lélek útját éneklem", s ez a lélek egyik testből a másikba halad. Azt a célt tűzi maga elé, hogy olyan könyvet írjon, amely a Szentírást kivéve minden könyvet felül fog múlni. Terve meglehetősen merész volt, s noha nem teljesítette, vannak benne szép sorok. Egy olyan lélekkel kezdi, amely az almában lakozik, a gyümölcsben, jobban mondva Ádám gyümölcsében, a bűn gyümölcsében. Aztán Éva méhében lakozik, és ő nemzi Káint, aztán halad tovább egyik testből a másikba versszakonként (az egyik Erzsébeté lesz, Anglia királynőjéé), és a költemény befejezetlen marad, minthogy Donne úgy véli, a lélek halhatatlanul halad tovább egyik testből a másikba. Egyik előszavában Donne felidézi a dicső eredetet, s Püthagorasznak és Platónnak a lélekvándorlásra vonatkozó tanaira hivatkozik. Két forrást nevez meg, Püthagoraszét és a lélekvándorlásét, amihez Szókratész folyamodik mint végső érvhez.

 

Érdemes megjegyezni, hogy Szókratész azon az estén, miközben barátaival vitatkozott, nem akart érzelmesen elbúcsúzni. Elküldte a feleségét és gyermekeit, kidobta egy síró barátját, derűsen akart társalogni; egyszerűen tovább akart beszélgetni, tovább akart gondolkodni. A személyes halál ténye nem hatott rá. A mestersége, a szokása más volt: elmélkedni, elmélkedni különböző formában.

 

Miért volt kész kiinni a bürökpoharat? Nem volt rá semmi oka.

 

Érdekes dolgokat mond: Orpheusz bizonyára csalogánnyá változott, Agamemnón, az emberek pásztora sassá, Odüsszeusz furcsa módon a legjelentéktelenebb emberré. Szókratész beszélget, s a halál félbeszakítja. A kék halál kúszik felfelé a lábán. Már megitta a bürök levét. Azt mondja az egyik barátjának, hogy ne felejtse el Aszklépiosznak tett fogadalmát, hogy kakast fog áldozni neki. Érdemes megjegyezni, hogy Aszklépiosz, az orvostudomány istene, a legfőbb betegségből: az életből gyógyította ki. Tartozom egy kakassal Aszklépiosznak, kigyógyított az életből, meg fogok halni.{[4]} Azaz, nem hiszi azt, amit korábban mondott: úgy gondolja, hogy személyisége is meg fog halni.

 

Vegyünk egy másik klasszikus szöveget, Lucretius De rerum naturá-ját, amelyben tagadja a személyes halhatatlanságot. Lucretius érvei közül a következő a legemlékezetesebb: Egy ember azon siránkozik, hogy meg fog halni. Úgy gondolja, hogy semmiféle jövő nem vár rá. Ahogy Victor Hugo mondta: Az ünnep közepette távozom, s a boldog, fényes világban semminek sem lesz híja. Nagy költeményében, amely éppolyan nagyra törő, mint Donne-é - De rerum natura vagy De rerum dedala natura (A dolgok bonyolult természetéről) -, Lucretius a következőképpen érvel: Fájlaljátok, hogy nem lesz a tiétek a jövendő; gondoljatok arra, hogy előttetek már volt egy végtelen idő. Hiszen amikor megszülettél - mondja az olvasónak -, már elmúlt az a pillanat, amikor Karthágó és Trója küzdött a világ uralmáért. Ez azonban mindegy neked; akkor miért nem mindegy az, ami utánad következik? Elvesztetted a végtelen múltat, mit törődsz vele, hogy a végtelen jövőt is elveszted? Ezt mondja Lucretius{[5]} poémája; sajnos nem tudok annyira latinul, hogy eredetiben idézzem szépséges sorait, amelyeket szótár segítségével olvastam a napokban.

 

Schopenhauer azt válaszolná - és azt hiszem, Schopenhauer a legfőbb tekintély -, hogy a lélekvándorlás tana nem más, mint egy másik tan népszerűbb változata, azé a tané, amelyet majd Shaw és Bergson hirdet, az életerő tana. Van valami, ami élni akar, valami, ami utat tör magának az anyagban vagy az anyag ellenére, az a valami, amit Schopenhauer wille-nek, akaratnak nevez, amely a világot a feltámadásra irányuló akaratként fogja fel.

 

Aztán jön Shaw, aki a life force-ról, az életakaratról beszél, majd végül Bergson, aki az élan vital-ról, az életlendületről beszél, ami mindenben megnyilatkozik, ami a világegyetemet alkotta, ami mindnyájunkban megvan. A fémekben halottként van jelen, a növényekben alvóként, az állatokban álomként; de bennünk tudatában van saját magának. Itt van a magyarázata annak, amit Aquinói Szent Tamástól idéztem: Intellectus naturaliter desiderat esse semper, az intellektus természeténél fogva örökké akar élni. De mi módon kívánja ezt? Nem személyesen, nem úgy, ahogy Unamuno mondja, aki továbbra is Unamuno akar maradni; általános formában kívánja.

 

Saját énünk a legkevésbé fontos számunkra. Mit jelent számunkra saját énünk? Miben különbözhet az, hogy én Borgesnek érzem magam, önök pedig A-nak, B-nek vagy C-nek érzik magukat? Abszolúte semmiben. Ez az én az, amiben osztozunk, ami ilyen vagy olyan formában jelen van minden teremtményben. Azt mondhatnánk tehát, hogy a halhatatlanság az, ami szükséges, és nem a személyes halhatatlanság, hanem ez a másik. Például valahányszor valaki szereti ellenségét, megjelenik Krisztus halhatatlansága. Abban a pillanatban ő Krisztus. Valahányszor elismételjük Dante vagy Shakespeare egy verssorát, azzá a pillanattá válunk valamiképp, amelyben Shakespeare vagy Dante megalkotta azt a verssort. Végül is a halhatatlanság a többiek emlékezete és a mű, amit magunk után hagyunk. Mit számít, ha ezt a művet elfelejtik?

 

Az utóbbi húsz évet az angolszász költészetnek szenteltem, sok angol verset tudok könyv nélkül. Az egyetlen, amit nem tudok, az a költők neve. De mit számít ez? Mit számít az, ha a kilencedik században keletkezett verseket mondogatva olyasvalamit érzek, amit valaki abban a században érzett? Ő bennem él abban a pillanatban, én azonban nem vagyok az a halott. Mindannyian magunkban hordozzuk valami módon mindazokat az embereket, akik korábban meghaltak. És nem csak azokat, akiktől származunk.

 

Természetesen vér szerint is örökölünk bizonyos dolgokat. Tudom például - anyámtól tudom -, hogy ha angol verseket szavalok, apám hangján szavalom őket. (Apám 1938-ban halt meg, akkor, amikor Lugones öngyilkos lett.) Ha Schiller verseit mondogatom, apám él bennem tovább. Azok, akik hallottak engem, tovább élnek a hangomban, amely az ő hangjának visszhangja, amely talán az ő szüleit visszhangozta. Mit tudhatunk mi magunk? Azaz, hihetünk a halhatatlanságban.

 

Valamennyien hozzájárulunk, így vagy úgy, a világhoz. Valamennyien azt akarjuk, hogy a világ jobb legyen, és ha a világ valóban jobb lesz, ami örök reményünk, ha a haza megmenekül (és miért is ne menekülne meg a haza?), mi is halhatatlanná válunk benne, nem számít, hogy tudják-e majd a nevünket vagy sem. Ez a legkevesebb. A fontos maga a halhatatlanság. Ez a halhatatlanság a művekben lakik, abban az emlékben, amit a többiek rólunk megőriznek. Ez az emlék lehet egy semmiség, egy akármilyen mondat. Például: X. Y.-t jobb elveszíteni, mint megtalálni. Nem tudom, ki találta ki ezt a mondást, de valahányszor elismétlem, én vagyok az az ember. Mit számít, ha az a szegény fickó meghalt, hiszen él bennem és mindazokban, akik ezt a mondást megismétlik.

 

Ugyanezt mondhatjuk el a zenéről és a nyelvről. A nyelv is alkotás, a halhatatlanság egy fajtája. Én a spanyol nyelvet használom. Hány spanyol halott él tovább bennem? Nem számít a véleményem, az ítéletem, nem számítanak a múlt nevei, hiszen mindannyian a világ jövőjét segítjük, a halhatatlanságot, a saját halhatatlanságunkat. Ennek a halhatatlanságnak nem kell személyesnek lennie, eltekinthet a vezeték- és keresztnevek esetlegességétől, eltekinthet a mi emlékezetünktől. Miért kellene azt feltételeznünk, hogy saját emlékezetünkkel együtt fogunk tovább élni egy másik életben, mintha egész életemben a gyermekkoromra emlékeznék, amit Palermóban, Adroguéban és Montevideóban töltöttem. Miért kellene mindig visszatérni ehhez? Ez csupán irodalmi eszköz; elfeledhetem mindezt, de ettől még létezem, és mindez tovább él bennem akkor is, ha nem nevezem nevén. Lehet, hogy az a legfontosabb, amire nem emlékszünk pontosan, lehet, hogy a legfontosabbra öntudatlanul emlékszünk.

 

Befejezésül azt mondom, hogy hiszek a halhatatlanságban: nem a személyes halhatatlanságban, hanem a kozmikusban. Mindig is halhatatlanok leszünk: testi halálunk után megmarad emlékezetünk, s emlékezetünk után megmaradnak tetteink, mindaz, ami velünk történt, az egyetemes történetnek mindez a csodálatos része, noha nem tudunk róla, és jobb is, ha nem tudunk róla.

 

(1978. június 5.)

 

Tóth Éva fordítása

 

{[1]} Phaidón, 59b, Kerényi Grácia fordítása.

{[2]} Vö. "Lám. milyen furcsa dolog, férfiak, az, amit kellemesnek neveznek az emberek: milyen csodálatos kapcsolatban van azzal, ami az ellenkezőjének tűnik, a fájdalmassal: nem akar a kettő együtt lakozni az emberben. de ha valaki az egyiket kergeti és megfogja, csaknem mindig kénytelen megfogni a másikat is, mintha egyazon csúcsból indulna ki összekapcsolódva a kettő." (Phaidón, 60b, Kerényi Grácia fordítása)

{[3]} Borzsák István fordítása.

{[4]} Vö. Phaidón, 118a.

{[5]} Lásd A természetről, III, 909-974.