AZ ARC

A Kivándorlás 163. és a Tündöklő Arcú ötödik esztendejében Hákimot bekerítette Szanámban a kalifa serege. Élelemben és vértanúkban nem volt hiány, és fényes angyalok hadától vártak közeli segítséget. Ez volt a helyzet, amikor rémületes hír járta be a várat. Azt beszélték, hogy egy házasságtörő asszony a háremből, amikor az eunuchok megfojtották, azt kiabálta, hogy a próféta jobb kezén hiányzik a gyűrűsujj, és a többi ujján nincs köröm. A hír elterjedt a hívek között. Tűző napon, egy magas teraszon, Hákim győzelemért vagy jeladásért könyörgött a meghitt istenséghez. Két kapitány, alázatosan, leszegett fejjel - mintha esővel futott volna szembe - lerántotta a drágakövekkel teletűzdelt Fátyolt.

 

Először megremegtek mind. Az Apostol ígért arca, az arc, amely látta az egeket, valójában fehér volt, de a foltos lepra furcsa fehérsége volt ez. Olyan duzzadt és hihetetlen volt, hogy álarcnak tűnt. Nem volt szemöldöke; alsó szemhéja jobboldalt lecsüngött öreges orcájára; súlyos gümőfürt rágta le ajkait; nem emberi, tömpe orra az oroszlánéra emlékeztetett.

 

Hákim hangja egy végső csalással próbálkozott. "Undok bűnötök nem engedi meglátnotok ragyogásomat..." - kezdte mondani.

 

Nem hallgattak oda, lándzsákkal verték át.

 

Jánosházy György fordítása

 

[Források: Sir Percy Sykes: A History of Persia, London, 1915.; Die Vernichtung der Rose. Nach dem arabischen Urtext übertgagen von Alexander Schulz, Leipzig, 1927.]

FÉRFI A RÓZSASZÍN UTCASARKON

 

Enrique Amorimnak

 

Nahát, még hogy én ne tudnám, ki volt a megboldogult Francisco Real! Ismertem őt, pedig nemigen fordult meg erre mifelénk, inkább az északi negyedekben tanyázott, a Guadalupe tó meg a Batería környékén. Háromszor, ha láttam, méghozzá egy és ugyanazon az éjszakán, de azt az éjszakát sose felejtem el, nem ám, mert akkor jött el hozzám a lujáni lány, úgy bizony, ott hált a kunyhómban, és Rosendo Juárezt akkor látták utoljára a Maldonado partján. Maguknak persze semmit se mond ez a név, honnan a csudából is tudhatnák, de Rosendo Juárez, a Vaskezű az egyik legnagyobb verekedő volt Villa Santa Ritában. A késétől mindenki félt; don Nicolás Paredes embere volt, aki meg Morelnak volt az embere. Úgy állított be a bordélyba, hogy elállt a szemünk-szánk: ezüstpitykés, fekete ruhában, ezüstsarkantyús csizmában; ember és kutya egyformán tisztelte, no de a lányok is, annyi szent; mindenki tudta, hogy két halott van a kontóján; szegett karimájú, magas kalapot viselt, a zsíros fürtjei kilógtak alóla; ahogy mondani szokták, a sors kegyeltje volt. Mi, a Santa Rita sihederei mind őt utánoztuk, még a cifra köpését is. De aztán egy este megtudtuk róla, hogy valójában miféle szerzet.

 

Így igaz, ahogy mondom: azzal kezdődött az a különös este, hogy felbukkant a sarkon egy rikító, piros kerekű konflis, zsúfolásig tömve férfiakkal, és úgy billegett ide-oda, hogy majd' fölborult az utca keményre szikkadt sarában, a téglaégető kemencék és az üres telkek közt; két fekete ruhás alak a gitárt nyúzta, de úgy, hogy bele kellett süketülni, a kocsis meg nagy ostorcsapásokkal kergette szét a lova elé ugró kóbor kutyákat; középen egy poncsóba burkolt ember ült némán, ő volt a híres-nevezetes Karvaly: verekedni ment és embert ölni. Áldott éjszaka volt: kellemes, üdítő; a konflis utasai közül ketten a hátrahajtott kocsitetőn ültek, mint akik jobb szeretik a magányt. Ez volt az első esemény, aztán jött a többi, ahogy nemsokára meg is láttuk. Mi a fiúkkal már kora estétől kezdve ott voltunk Julia házában, ami nem volt más, mint egy bádogtetős fészer a gaunai országút és a Maldonado közt. Már messziről észre lehetett venni, úgy világított az a szemérmetlen lámpa, és akkora volt a ricsaj. Julia egyszerű teremtés volt, de tudta, mi dukál, úgyhogy megvolt ott minden: zenészek, jóféle italok és táncos lábú lányok. De a lujáni lány, a Rosendo nője mindnél különb volt. Meghalt már, uram, és bizony évek is eltelnek, és nem gondolok rá, de látni kellett volna a fénykorában, hogy micsoda szemei voltak annak! Ha ránézett az ember, hajnalig se tudott elaludni.

 

A pálinka, a milonga, a nőcikék, egy nyájas káromkodás Rosendo szájából, a barátságos hátbacsapkodásai - én legalábbis a barátság jelét véltem látni bennük -, egy szó, mint száz, a világ legboldogabb embere voltam. A párommal is szerencsém volt, mert úgy igazodott hozzám, mintha előre tudná minden lépésemet. A tangó fölkapott és sodort bennünket a hátán, aztán előreszökött, majd újra visszaömlött alánk, és sodort tovább. Minden férfi ropta a táncot, belemerülve, mint az álomba, amikor hirtelen hallom, hogy hangosabb lesz a zene: a közeledő konflisról jövő gitárszó vegyült bele. Aztán a szellő, amely odahozta, megfordult, és máshová röpítette, én pedig újra a testemre figyeltem, meg a pároméra és a tangó fordulataira. Egyszer csak hatalmas ökölcsapás döngette meg az ajtót, és felhangzott egy erélyes férfihang. A teremben néma csönd lett, aztán kivágódott az ajtó, és a férfi ott állt előttünk. Olyan volt, mint a hangja.

 

Akkor még nem tudtuk, hogy ő Francisco Real, csak egy magas, izmos fickót láttunk, fekete ruhában, fakószürke sállal, mely át volt vetve a vállán. Emlékszem, szögletes, bronzbarna arca volt.

 

Ahogy kivágódott az ajtó, egyenest az én mellemnek ütődött. Elöntött az epe, odaugrottam a fickóhoz, és bal kézzel képen vágtam, közben a jobb kezemmel benyúltam a zekém alá a késemért, amit a bal hónom alatt hordtam. De nem sokáig tartott a hősködésem. A fickó széttárta a karját, hogy ki ne billenjen az egyensúlyából, és lesöpört magáról, mint valami falevelet. Ott maradtam kétrét görnyedve, kezem a zekém alatt, a késen, melynek immár nem vehettem hasznát. Ő meg csak ment előre. Ment, egy jó fejjel kimagasodva a többiek közül, akiket úgy tolt félre az útjából, mintha nem is látná őket. Az első csoport - csupa bámész olaszivadék - gyorsan szétnyílt előtte, mint a legyező. Már ment is tovább. A következő csoportban az Angol várta, és mielőtt még az idegen keze a vállára nehezedett volna, akkorát sózott rá a késével, hogy csak úgy csattant. Alighogy megvillant a kés, mind nekiestek. A terem sok könyök hosszú volt, de úgy taszigálták rajta végig, hogy a nagy lökdösés, fütyülés, köpködés közepette alig ért földet a lába. Előbb az öklükkel ütötték, de aztán, amikor látták, hogy rájuk se hederít, nyitott tenyérrel vagy épp csak a sáljuk végével csapkodtak rá, csak úgy szórakozásból. Meg hogy Rosendónak maradjon meg a java, mert ő ott állt a terem végében a falnak támaszkodva, és csöndben várt. Csak a cigarettáját szívta gyorsabban, mintha tudta volna már azt, ami a mi számunkra csak később derült ki. A Karvalyt odalökték elébe: csurom vér volt, de úgy állt ott, mint a cövek, mögötte a kiabáló csőcselék. Ő, akit kifütyültek, elagyabugyáltak, leköpdöstek, csak most szólalt meg, hogy Rosendo előtt állt. Előbb ránézett, majd karjával letörölte az arcát, és ezt mondta:

- Francisco Real vagyok, Északról jöttem. Francisco Real vagyok, akit Karvalynak hívnak. Hagytam, hogy ezek a nyomorultak rám emeljék a kezüket, mert én egy férfit keresek. Azt beszélik mifelénk némely hazug alakok, hogy van itt ezen az isten háta mögötti helyen egy híres bicskázó fenegyerek, akit Vaskezűnek hívnak. Szeretnék megismerkedni vele, hogy én, egy ilyen senkiember lássak már végre-valahára egy bátor, belevaló férfit.

 

Ezt mondta, és közben le se vette róla a szemét. Most már ott villogott a jobbjában egy hosszú kés, amit a ruhaujjából húzott elő. Körülötte kitágult az embergyűrű, és mindnyájan néma csöndben lestük őket. Még a vak mulatt hegedűs is arrafelé fordította a képét.

 

Ekkor mozgást hallok a hátam megett, és látom ám, hogy hat-hét férfi áll az ajtóban, biztos a Karvaly emberei. A legöregebbik, egy parasztos külsejű, cserzett bőrű, őszülő bajszú ember egy kicsit beljebb jött, aztán megtorpant, mint aki megijedt attól a sok fehérnéptől meg a nagy kivilágítástól, és illedelmesen levette a kalapját. A többiek éberen figyeltek, hogy közbeléphessenek, ha a játékba hiba csúszik.

 

Mi lelte ezalatt Rosendót, hogy nem ragadta galléron, és nem rúgta ki két lábbal ezt a hetvenkedő alakot? Csak állt lesütött szemmel, és hallgatott. A cigarettát tán kiköpte, de az is lehet, hogy kiesett a szájából. Végre csak kibökött néhány szót, de olyan halkan, hogy mink, akik a terem másik végében álltunk, semmit se hallottunk. Francisco Real megint kihívta, mire ő megint csak hallgatott. Ekkor az idegenek közül a legfiatalabbik füttyentett egyet. A lujáni lány elborzadva nézett rá, majd fogta magát és a lobogó sörényével átfurakodott a vendégek meg a lányok sokaságán, odalépett az emberéhez, benyúlt a zekéje alá, előhúzta a kését, és a kezébe adta:

- Rosendo, azt hiszem, szükséged lesz rá.

 

A mennyezet alatt egy széles, alacsony ablakféleség volt, mely a patakra nyílt. Rosendo két kézzel fogta meg az átnyújtott kést, és úgy bámult rá, mintha most látna ilyet először. Hirtelen felugrott, hátralendítette a karját, és röpült a kés, ki az ablakon, egyenest a Maldonadóba. A hideg futkározott a hátamon.

 

- Úgy undorodom tőled, hogy be se piszkolom veled a késem - mondta a másik, és fölemelte a kezét, hogy képen törölje. Mire a lujáni lány odalépett hozzá, két karjával átölelte, ránézett azzal a ragyogó szemével, és metsző hangon ezt mondta:

 

- Hagyd a fenébe ezt az alakot. És mi még elhittük neki, hogy igazi férfi.

 

Francisco Real egy darabig eltűnődött, aztán magához ölelte a lányt, mintha el se akarná ereszteni többé, és odakiáltott a zenészeknek, hogy induljon a tangó meg a milonga, a gyülekezetnek pedig, hogy folytassuk a táncot. A milonga úgy söpört végig a termen, mint a tűzvész. Real méltóságteljesen táncolt, de különösebb hév nélkül, mert már az övé volt a nő. Odaértek az ajtó elé, és Real elkiáltotta magát:

 

- Utat, uraim, viszem a lányt, hadd tegye a dolgát!

 

Ezt mondta, és összesimult halántékkal kitáncoltak az ajtón, mintha a tangó áradata sodorná őket kifelé, el a szemünk elől.

 

Azt hiszem, belepirultam a szégyenbe. Egypárszor megforgattam még az egyik lányt, aztán faképnél hagytam. Valamit még visszaszóltam, hogy meleg van, vagy hogy nagy a tömeg, aztán a fal mentén az ajtóhoz verekedtem magam. Odakint a csillagos ég - de hát kinek ragyognak azok a csillagok? A sarkon ott állt a konflis, az ülésén úgy dőlt hátra a felfelé fordított két gitár, mint két jámbor atyafi. Elfogott a keserűség, hogy csak így otthagyták őket, mintha mi arra se lennénk jók, hogy elemeljünk egy gitárt. Arra gondoltam, hogy azért mi se vagyunk akárkik, és ez erőt adott. Odakaptam a szegfűhöz, ami a fülem mögé volt tűzve, belevágtam egy pocsolyába, és jó darabig azt a szegfűt bámultam, hogy ne kelljen másra gondolnom. Azt szerettem volna, ha már másnap lenne, ha már vége lenne ennek az éjszakának. Ahogy ott ácsorogtam, valaki nagyot taszított rajtam, de szinte megörültem neki. Rosendo volt az, szedte a lábát, hogy elpárologjon a negyedből.

 

- Mindenütt csak a levegőt rontod, te szaros - mordult rám, tán hogy kiadja a mérgét, vagy mit tudom én, hogy miért. De már ment is tovább, a Maldonado felé, és elnyelte a sötétség; azóta se láttam.

 

Én meg elnéztem magam körül a mindennapi élet dolgait - a magasságos, végtelen eget, az odalent dühösen zúgó patakot, az alvó lovat, a sáros sikátort, a téglaégetőket - és arra gondoltam, hogy én is csak amolyan mihaszna gyom vagyok, mint amik itt a patakparton nőnek a tátikák meg az elszórt csontok között. Mi más nőhetne ki ebből a szemétből, mint mi, ez a nagyszájú, de tehetetlen népség, mely csak óbégatni és handabandázni tud? Aztán arra gondoltam, hogy minél nyomorultabb ez a vidék, annál inkább állni kell a sarat, csak azért is. Még hogy szemét! Tombol a milonga, a házakban pezseg az élet, és loncillatot hoz a szél. Csudás éjszaka, de mi a fenének? Annyi csillag volt az égen, hogy az ember beleszédült, ha nézte, egyik a másik tetején. Próbáltam meggyőzni magam, hogy nekem semmi közöm az egészhez, de Rosendo gyávasága és az idegen elviselhetetlen bátorsága nem hagyott nyugodni. És ez a magas fickó még nőt is kapott ma éjszakára. Ma éjszakára és még sok éjszakára, talán mindre, mert a lujáni lánnyal életre-halálra megy a játék. Isten tudja, merre tűntek el. Nem lehetnek nagyon messze. Tán itt fekszenek valamelyik árokban, és már javában űzik az ipart.

 

Amikor visszamentem és beléptem a terembe, még tartott a tánc.

 

Előregörnyedtem és befurakodtam a párok közé; láttam, hogy a mieink közül néhányan megléptek, az északiak meg ott tangóznak a többiekkel együtt. Nem bökdösték oldalba és nem lökték félre egymást, csak némiképp fagyos volt a hangulat, és sanda pillantások röpködtek. A zene mintha lagymatagabb lett volna, és az északiakkal táncoló lányok egy kukkot sem szóltak.

 

Én vártam, hogy valami történni fog, csak azt nem, ami történt.

 

Egyszer csak halljuk, hogy egy nő sír odakint az ajtó előtt, aztán megszólal a már jól ismert férfihang, de olyan szelíden, olyan nagyon szelíden, mintha nem is eleven emberi lény hangja volna. Ezt mondta:

 

- Menj be, lányom - aztán megint a női sírás. Aztán megint a hang, szinte kétségbeesetten:

 

- Nyisd már ki, nyisd ki, te ócska ribanc, nyisd ki, te szuka! - Erre egy reszkető kéz kinyitotta az ajtót, és bejött a lujáni lány, egyes-egymagában. Úgy jött be, mintha parancsra tenné, mintha valaki maga előtt terelné.

 

- Egy szellem áll mögötte - mondta az Angol.

 

- Egy halott, barátom - szólalt meg ekkor a Karvaly Az arca olyan volt, mintha részeg volna. Belépett a terembe, és beljebb tántorgott - most is utat nyitottunk neki - feltartott fejjel, vakon maga elé meredve, aztán végigvágódott a földön, mint egy tuskó. Az egyik idegen a hátára fordította, és poncsóját a feje alá gyűrte. Ahogy megmozdították, elöntötte a vér. Ekkor láttuk meg, hogy egy jókora seb van a mellén, és kiömlő vére sötétre festette a bordó mellényét is, amit addig nem vettem észre, mert a sál eltakarta. Hogy hirtelenében segítsenek rajta, az egyik lány pálinkát vitt oda meg valami égett rongyokat. Hogy mi történt, azt hiába is kérdezték volna tőle. A lujáni lány magába roskadva, kétségbeesetten nézte. A többiek viszont őt faggatták a tekintetükkel; egy idő múlva nagy nehezen meg tudott szólalni. Azt mondta, hogy a házból egy kis rétre mentek, és ahogy ott vannak, egyszer csak rájuk ront egy ismeretlen alak, és rákiált a Karvalyra, hogy most legyen nagy legény, aztán beledöfi a kését, és ő esküszik, hogy nem tudja, ki volt az, de nem Rosendo, az biztos. De hát ki hitte ezt el neki?

 

A lábuk előtt heverő ember a halálán volt. Arra gondoltam, hogy nem remegett a keze annak, aki elintézte. De azért most ő sem adta meg könnyen magát. Amikor a földre zuhant, Julia épp matét forrázott; a mate körbejárt, és már másodszor került hozzám, de ő még mindig élt. "Takarják le az arcom", mondta lassan, amikor már nem bírta tovább. Már csak a büszkeség tartott ki benne; nem engedte, hogy kilessék a haláltusáját. Valaki az arcára tette a magas, fekete kalapját. Úgy halt meg, a kalap alatt, csöndesen. Csak akkor vették le róla, amikor látták, hogy a melle nem mozdul meg többé. A halottak fáradtsága látszott az arcán; ő volt az egyik legbátrabb ember akkoriban ezen az egész vidéken, a Bateríától délre; ahogy ott feküdt holtan és némán, belőlem is elszállt a gyűlölet.

 

- Ahhoz, hogy meghaljunk, csak annyi kell, hogy éljünk - mondta valamelyik lány, egy másik meg töprengő hangon hozzátette:

 

- Milyen nagyra van magával az ember, aztán csak arra jó, hogy a legyeket etesse.

 

Ekkor az északi jövevények pusmogni kezdtek, aztán egyszerre ketten is hangosan kimondták:

 

- A nő ölte meg.

 

Az egyik rákiáltott, hogy vallja be, mire mind körülvették. Én megfeledkeztem az óvatosságról, és gyorsan áttörtem magam a sokaságon. A nagy sietségben majdnem kiesett a ruhám alól a késem. Éreztem, hogy nagyon néznek, mondhatom, az egész terem. És akkor gúnyosan ezt mondtam:

 

- Nézzék meg ennek a nőnek a kezét. Van ebben erő és bátorság, hogy beledöfje valakibe a kést?

 

Aztán elhúztam a szám, és kihívó hangon folytattam:

 

- Ki gondolta volna, hogy a megboldogult, aki, mint mondják, olyan nagy vagány volt a negyedében, ilyen csúnyán végzi, és ráadásul egy ilyen döglött helyen, ahol nem történik soha semmi, hacsak valaki ide nem vetődik és el nem szórakoztat, amíg a pofájába nem köpünk?

 

Senki se moccant, ökölbe se szorultak a kezek.

 

Ekkor a nagy csöndben lódobogás hangzott fel odakintről, és egyre hangosabb lett. A rendőrség volt. Kinek több, kinek kevesebb, de valamilyen oka mindenkinek lehetett rá, hogy elkerülje a találkozást, mert úgy döntöttek, hogy legjobb lesz, ha bedobják a halottat a patakba. Ugye emlékeznek arra a széles ablakra, amin át kiröpült a kés? Nohát, a fekete ruhás ember is azon át hagyta el a házat. Jó páran összeálltak, fölemelték, és ahány centavo meg miegymás volt a zsebében, attól a sok kéz mind megszabadította, és a gyűrűje miatt az egyik ujját le is vágták. Bizony, uram, nagy lelketlenség ilyesmire vetemedni egy szegény halottal szemben, aki nem tud védekezni, mert egy nála is keményebb ember a másvilágra küldte. Egy nagy hórukk, és a zubogó, rohanó áradat már el is vitte. Hogy ne bukjon föl a víz színére, tán kitépték a beleit vagy mijét, nem tudom, mert nem akaródzott odanézni. A szürke bajszú ember le nem vette rólam a szemét. A lujáni lány a felfordulást kihasználva kiosont a teremből.

 

Mikor a rendőrök megjelentek az ajtóban, folyt a tánc, amúgy félgőzzel. A vak hegedűs olyan habanerákat csalt ki a hangszeréből, amilyeneket ma már nem hallani sehol. Odakint már virradt. A domboldalon úgy sorakoztak a mimózafa karók, mintha csak úgy egymagukban állnának, mert a vékony drótháló még nem látszott a szürkületben.

 

Fogtam magam és elindultam hazafelé; a kunyhóm ott volt három sarokkal arrébb. Az ablakban gyertyafény pislákolt, aztán hirtelen kialudt. Biz' isten, rohantam haza, ahogy megláttam. És akkor, Borges, megint elővettem a rövid, éles késemet, amit a zekémben hordtam, itt, ni, a bal hónom alatt, és megint jól megnéztem: olyan volt, mint egy újdonatúj, ártatlan penge, egy parányi vérfolt se volt rajta.

 

Székács Vera fordítása

A BETOLAKODÓ

 

Sajnállak, testvérem,

Jonathán, kedves valál nékem nagyon,

hozzám való szereteted csudálatra méltóbb volt

az asszonyok szerelménél.

SÁMUEL II. KÖNYVE, 1,26

 

Mondják (ami valószínűtlen), hogy Eduardo, a legifjabb Nelson beszélte el a történetet Cristiánnak, az idősebbiknek virrasztójában, aki természetes halállal halt meg ezernyolcszázkilencven-egynehányban, a moróni kerületben. Annyi bizonyos, hogy hallotta valaki valakitől azon a teázgatással agyonütött, hosszú éjszakán, s elmondta Santiago Dabovénak, s én tőle tudom. Évek múlva megint elmesélték nekem Turderában, ahol történt. A második változat, a némileg terjengősebb, egészében megerősítette Santiago szavait, eltekintve némi alkalomszerű változtatástól és eltéréstől. Leírom most, mert, ha nem csalódom, a régi külvárosiak jellemének apró és tragikus tükre ez az eset. Becsülettel megteszem, de már előre látom, hogy engedek majd az írói kísértésnek, s valami részletet hangsúlyozok vagy hozzáteszek.

 

Turderában Nilsenéknek hívták őket. A plébános azt mondta nekem, hogy elődje nem minden meglepetés nélkül pillantott meg ezeknek az embereknek a házában egy fekete fedelű és gót betűs kopott Bibliát; az utolsó oldalakon kézzel írott neveket és dátumokat látott. Az egyetlen könyv volt a házban. A Nilsenek hányatott krónikája, mely elveszett, ahogy minden elvész. A nagy ház, ez sem létezik már, vakolatlan téglából épült; a kapubejáróból egy színes csempés meg egy földes udvar látszott. Amúgy kevesen jártak ott; a Nilsenek óvták a magányukat. A bútorozatlan szobákban priccseken háltak; fényűzésük a ló volt, a szerszám, a kurta kés, a szombatok zajos kivagyisága meg az italos kötekedés. Tudom, hogy magas termetűek voltak, az üstökük vöröses. Dánia vagy Írország vére (egyikről sem hallottak még soha) csörgedezett a két kreol ereiben. A reszkető környék Vörösképűnek ismerte őket; nem lehetetlen, hogy vér tapadt a kezükhöz. Vállvetve szálltak szembe egyszer a rendőrséggel is. Mondják, a kisebbik vitába keveredett Juan Iberrával, s nem ő húzta a rövidebbet, ami pedig, a hozzáértők szerint, nem csekélység. Voltak azok hajtók, mészárosok, kupecek, sőt még sipisták is. Híresen zsugoriak voltak, hacsak az ital meg a játék nagylelkűvé nem tette őket. Rokonságukról mit se tudni, még azt se, honnan jöttek Egy szekerük meg egy ökörfogatuk volt.

 

Testi felépítésben ugyancsak elütöttek azoktól a nagylegényektől, akik miatt útonállónak tartották a Costa Brava lakosságát. Ez meg mindaz, amit nem tudunk, segíthet megérteni, hogy miért tartottak össze annyira. Ha az egyikkel összeveszett, egyszerre mindjárt két ellensége is lett az embernek.

 

Élveteg fajta volt a Nilsen, de szerelmi históriájuk addig csak a kapu alatt vagy a rosszházban akadt. No, hát nem is maradt szó nélkül, mikor Cristián a házába vette Juliana Burgost. Való igaz, nyert vele egy cselédet, hanem az is bizonyos, hogy elhalmozta rémséges bazárholmikkal, amikkel a lány aztán a mulatságokon hivalkodott. A bérkaszárnya szegényes ünnepein, ahol tiltva voltak a quebrada és a corte figurái, és ahol még mindig világosban táncoltak. Juliana bőre barna volt, a szeme mandulavágású; elég volt, ha valaki ránézett, a lány már mosolygott is. A szegénynegyedben, ahol a munka és az ápolatlanság hamar elnyűvi az asszonyokat, nem számított csúnyának.

 

Kezdetben Eduardo osztozott a társaságukban. Aztán elutazott Arrecifesbe, ki tudja, mi ügyben; mikor visszatért, hozott a házba egy lányt, akit az úton szedett fel, s aztán pár nap múlva elzavart. Még mogorvább lett; magában részegedett le a boltban, s nem állt szóba senkivel. Szerelmes lett Cristián asszonyába. A kerület, mely talán nála is hamarabb tudta, álnok örömmel leste a fivérek között lappangó versengést.

 

Egy este, mikor későn tért vissza a sarokról, Eduardo észrevette, hogy Cristián pej lova ki van kötve az oszlophoz. Az udvarban várta a bátyja, a legjobb holmijában. Az asszony egy csésze matéval a kezében járkált fel s alá. Cristián azt mondta Eduardónak:

 

- Elmegyek a Farías-mulatságba. Itt van Juliana; ha akarod, tégy vele kedved szerint.

 

A hangja félig parancsoló, félig szívélyes volt. Eduardo nézte egy darabig; nem tudta, mit tegyen. Cristián felállt, elbúcsúzott Eduardótól, de Julianától nem, mert az csak egy holmi volt, majd lóra ült, és sietség nélkül elporoszkált.

 

Attól az éjszakától fogva megosztoztak rajta. Senki sem tudja a részleteket erről a mocskos egyezségről, mely sértette a kerület illemét. A megegyezés rendben is volt néhány hétig, de sokáig nem tarthatott. A fivérek között el nem hangzott Juliana neve, még ha szólították se, de egyre keresték és meg is találták az alkalmat, hogy ne értsenek egyet. A bőrök eladásáról vitatkoztak, pedig egészen másról akartak. Cristián meg-megemelte a hangját, Eduardo meg csak hallgatott. Nem tudták, de féltékenykedtek. A zordon külvárosban a férfi nem mondja, nem is gondolja, hogy törődik valami asszonnyal - a nő csak a vágy és a birtoklás tárgya -, de azok ketten szerelmesek voltak. És ez valamiképpen megalázta őket.

 

Egy este Lomas terén Eduardo találkozott Juan Iberrával, aki gratulált, hogy micsoda szépséget szerzett. Gondolom, akkor történt, hogy Eduardo megsértette. Őelőtte senki se űzzön csúfot Cristiánból.

 

A nő egy állat alázatával szolgálta mindkettőjüket; de nem tudta elrejteni, hogy némi vonzalmat érez, kétségtelenül a fiatalabb iránt, aki nem utasította el, de nem is kívánta.

 

Egy napon megparancsolták Julianának, hogy vigyen két széket az első udvarba, s aztán oda ne merészkedjék, mert beszélniük kell egymással. A nő hosszú beszélgetésre számított, s lefeküdt aludni ebéd után, de csakhamar felverték. Egy zsákba kellett raknia mindenét, nem feledkeztek meg az üveggyöngy rózsafüzérről és az anyjától kapott kis feszületről sem. Egy szó magyarázat nélkül felültették a szekérre, s hallgatag, nyomasztó útra keltek. Esett az eső; az utak sárosak voltak, s lehetett vagy hajnali öt óra, mire Morónba értek. Ott eladták a lányt a bordély tulajdonosnőjének. A szerződés megköttetett; Cristián elvette az összeget, s később megosztotta a másikkal.

 

Turderában a Nilsenek, akik addig nyakig merültek a szörnyű szerelem zűrzavarába (de meg is szokták), folytatni akarták régi férfiéletüket a férfiak között. Visszatértek a biliárdasztalhoz, a verekedéshez, az alkalmi tivornyákhoz. Talán úgy hitték, megszabadultak, de néha mind a kettő rászánta magát - csak úgy magában - egy kis indokolatlan vagy nagyon is indokolt kiruccanásra. Kevéssel az esztendő vége előtt a kisebbik azt mondta, dolga van a fővárosban. Cristián elment Morónba; a ház kerítésénél, melyet már ismerünk, meglátta Eduardo fakó lovát. Bement; a másik odabent volt, várt sorára. Lehet, hogy Cristián azt mondta neki:

- Ha így folytatjuk, belefáradnak a lovaink. Jobb, ha a kezünk ügyében tartjuk.

 

Beszélt a tulajdonosnővel, előszedett néhány bankjegyet, s elvitték a lányt. Juliana Cristiánnal ment; Eduardo megsarkantyúzta a lovát, hogy ne lássa őket.

 

Oda jutottak, ahol már voltak. Az alávaló megoldás sem segített; mindketten engedtek a kísértésnek, hogy csapdát állítsanak. Káin ott járt közöttük, de nagy volt a szeretet a Nilsenek közt - ki tudja, miféle sanyarú sorsban, micsoda veszedelmekben osztoztak! -, s inkább másokra zúdították elkeseredésüket. Egy ismeretlenre, a kutyákra vagy Julianára, aki közéjük hozta a viszályt.

 

Március végére járt, s a forróság nem szűnt. Egy vasárnap (vasárnap az emberek korán hazatérnek) Eduardo, aki a boltból jött meg, látta, hogy Cristián befogja az ökröket. Cristián azt mondta:

 

- Gyere, bőröket kell vinnünk a pardói vásárba. Már felraktam, használjuk ki a hűvöst.

 

A pardói vásár, gondolom, délebbre esett; elindultak a Csorda úton, aztán ki a dűlőútra. A mező kiszélesedett az éjszakában.

 

Szalmakazal mellett haladtak; Cristián elhajította a cigarettát, amire rágyújtott, és sietség nélkül mondta:

 

- Munkára, öcsém. Később a keselyűk is segítenek. Ma megöltem. Maradjon csak itten a holmijával együtt. Több kárt nem okoz már.

 

Szinte sírva ölelték át egymást. Most új kötés fogta össze őket: a siralmasan feláldozott nő és a felejtés kényszere.

 

Hargitai György fordítása

A GYALÁZAT

 

Valamelyest mindig idejétmúlt képet alkotunk a városról. A kávéházak idővel bárokká züllenek, és a kapualj, ahonnét azelőtt szőlőlugassal futtatott udvarokra láttunk, most homályos folyosóra nyílik, melynek fölvonó van a végében. Éveken keresztül abban a hiszemben éltem, hogy a Talcahuano utcának egy bizonyos pontján a Buenos Aires Könyvkereskedés található; egy reggel arra lettem figyelmes, hogy régiségbolttá alakították át a könyvkereskedést, s megtudtam, hogy a tulajdonos, don Santiago Fischbein már meghalt. Kövér, nagydarab ember volt; a beszélgetéseinkre jobban emlékszem, mint a külsejére. Határozottan és higgadtan mindig a cionizmust ócsárolta, mert egyetlen szokásrendszerbe kényszeríti, egyetlenegy ország határai közé zárja a zsidó népet, olyanná teszi, amilyen a többi nép, és ezáltal megfosztja gazdag bonyolultságától, belső ellentmondásaitól. Elárulta, hogy Baruch Spinoza munkáiból állít össze átfogó válogatást; ez a válogatás mentes lesz az olvasást gátló minden euklideszi sallangtól, és illuzórikus rendet teremt a fantasztikus elméletben. Megmutatta Rosenroth Kabbala denudatá-jának egy ritka példányát, de eladni nem akarta, bár tőle származik egy-egy Ginsburg- és Waite-könyvem.

 

Egy délután, amikor kettesben maradtunk, egy történetet mesélt el az életéből, amelyet most már elmondhatok. Az elbeszélésben, szokásomhoz híven, néhány jelentéktelen részt megváltoztattam.

 

"Elárulok magának valamit, amiről ez ideig senki sem tudott. Ana, a feleségem sem tud róla, sőt a legbizalmasabb barátaim sem. Évekkel ezelőtt történi meg velem ez a dolog, s ma már úgy tűnik, mintha nem is velem esett volna meg. Talán majd fölhasználja a történetet valamelyik elbeszélésében, persze megtűzdelve egy-két késeléssel. Nem tudom, említetteme már, hogy Entre Ríosból származom. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy zsidó gaucsók voltunk, mert zsidó gaucsók sose voltak. Kereskedők és gazdák voltunk. Urdinarrainban születtem, de már alig emlékszem arra a helyre. Kicsi gyerek voltam még, amikor a szüleim Buenos Airesbe költöztek, és itt üzletet nyitottak. Házunktól pár utcányira a Maldonado volt, azon túl pedig pusztaság terült el.

 

Carlyle megírta, hogy az embereknek hősökre van szükségük. Grosso történelemkönyve San Martín kultuszát kínálta, azonban őbenne csak egy olyan katonára leltem, aki Chilében háborúskodott, s aki után ma egy bronzszobor és egy tér neve maradt. A véletlen egy egészen más hőst sodort az utamba, mindkettőnk szerencsétlenségére: Francisco Ferrarit. Nyilván most hall róla először életében.

 

A mi negyedünk nem volt olyan rossz hírű, mint a Corrales vagy a Bajo, de minden csapszéknek megvolt a maga néhány vagány törzsvendége: Ferrarinak a Triumvirato és a Thames utca sarkán lévő kocsmában volt a törzshelye. Itt történt az az incidens, amely után én is a híve lettem. Éppen teáért mentem, amikor egy hosszú hajú, bajszos idegen jelent meg az ivóban, és borókapálinkát kért. Ferrari nyájasan szólt hozzá:

 

- Mondja csak, nem találkoztunk mi ketten tegnapelőtt este Julianánál a mulatságon? Honnét is van?

 

- San Cristóbalból - mondta a másik.

 

- Azt tanácsolom - mondta Ferrari -, hogy ne tegye be ide többé a lábát. Vannak goromba emberek, akik nem röstellnének pimaszkodni magával.

 

A San Cristóbal-i eltűnt, bajszostul, mindenestül. Meglehet, hogy volt olyan kemény legény, mint Ferrari, de tudta, hogy az nincs egyedül.

 

Ettől a délutántól kezdve Francisco Ferrari lett az én tizenöt éves kamaszszívem áhított hőse. Barna volt, magas, szép szál ember, igazi férfi a kor ízlése szerint. Mindig fekete ruhában járt. Egy másik eset közel hozott egymáshoz bennünket. Az anyámmal meg a nagynénémmel mentem, amikor egy csapat sihederrel találkoztunk, s az egyik így szólt hangosan a többihez:

 

- Hagyjátok, hadd menjenek a vén tyúkok.

 

Nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor lépett közbe Ferrari, aki épp indult el hazulról. A kötekedő elé állt, és azt mondta neki:

 

- Ha kötözködni van kedved, mért nem velem kezded inkább?

 

Nyugodtan végigmustrálta őket, egyiket a másik után, de senki sem szólt egy szót sem. Jól ismerték. Aztán vállat vont, köszönt nekünk, és elindult a dolgára. Még mielőtt elment volna, így szólt hozzám:

 

- Ha nem lesz más dolgod, nézz be az ivóba.

 

Megsemmisülve álltam ott. Sarah néni kijelentette:

 

- Talpig úriember, megköveteli a tiszteletet a hölgyeknek.

 

Anyám, aki enyhíteni akart kínomon, így válaszolt:

 

- Én inkább azt mondanám, hogy ez a kakas nem tűr meg maga mellett senkit a szemétdombon.

 

Nem tudom, hogy magyarázzam el magának. Vittem valamire, ma már könyvesboltom van, amit szeretek, ahol olvasgatok, élvezem a baráti társaságot, mint például a magáét, feleségem és gyerekeim vannak, beléptem a szocialista pártba, jó argentin és jó zsidó vagyok, tisztelnek a polgártársaim. Ma már szinte kopasz vagyok, azokban az időkben pedig egy szegény vörös hajú orosz fiú voltam, és egy külvárosi negyedben éltem. Az emberek keresztülnéztek rajtam. Mint minden kamasz, a többséghez szerettem volna hasonlítani. A Jakabot Santiagóra cseréltem, de megmaradt a Fischbein. Valamennyien hasonlítunk ahhoz az elképzeléshez, amelyet rólunk alkotnak. Úgy éreztem, hogy az emberek lenéznek, és én is megvetettem magamat. Abban az időben és főleg abban a környezetben fontos volt a bátorság; én gyávának éreztem magam. Féltem a nőktől. Naponta elszenvedtem félénk szüzességem szégyenét. Nem voltak velem egykorú barátaim.

 

Aznap este nem mentem be a kocsmába. Bár sohase tettem volna. Végül úgy éreztem, hogy a meghívás parancs is volt egyúttal; és egy szombaton, vacsora után, beléptem a csapszékbe.

 

Az egyik asztalnál Ferrari volt az úr. A társait látásból ismertem; lehettek vagy heten. Ferrari volt közülük a legidősebb, egy szűkszavú öregember kivételével. Az ő neve az egyetlen, amely megmaradt az emlékezetemben: don Eliseo Amaro. Fásult, széles arcán forradás húzódott keresztbe. Később elmondták, hogy fegyenc volt.

 

Ferrari a baljára ültetett; don Eliseónak át kellett ülnie. Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Attól féltem, hogy Ferrari előhozza a múltkori kínos esetet, azonban semmi ilyesmi nem jött szóba, nőkről társalogtak, kártyáról, a választásokról, egy énekmondóról, akinek föl kellett volna lépnie, de nem érkezett meg, meg arról, ami a negyedben történt. Eleinte nehezen tűrtek meg maguk közt; később befogadtak, mert Ferrari így akarta. Többségüknek olasz családneve volt, de valamennyien argentinnak tartották magukat (annak is tekintették őket), sőt még gaucsónak is. Hajtók vagy fuvarosok, talán mészárosok voltak; az állatokkal lévő állandó kapcsolat közel hozta őket a vidéki emberekhez. Valószínűleg az volt a legfőbb vágyuk, hogy olyanok legyenek, mint Juan Moreira. Végül is Muszkának kereszteltek, és ebben a névben nem volt lekicsinylés. Tőlük tanultam meg dohányozni meg egyebet.

 

A Junín utcában egyszer valaki megkérdezte, hogy nem vagyok-e Francisco Ferrari barátja. Azt feleltem neki, hogy nem. Éreztem, hogy ha igennel válaszolok, az hencegés lett volna.

 

Egy este razziát tartottak a kocsmában, és a rendőrség megmotozott bennünket. Egypárat bekísértek a kapitányságra; Ferrarit nyugton hagyták. Két hét múlva megismétlődött a dolog, de most már Ferrarit is magukkal vitték, akinek tőr volt az övében. Valószínűleg elveszítette a helyi kiskirály kegyeit.

 

Ma már nyomorúságos csórót látok Ferrariban, akinek gáncsot vetettek, és akit elárultak, de akkor isten volt a szememben.

 

A barátság nem kevésbé rejtélyes, mint a szerelem vagy bármelyik arca ennek a zűrzavaros életnek. Néha úgy éreztem, hogy a boldogság az egyetlen dolog, melynek nincs szüksége titokzatosságra, mert önmagát igazolja. Tény, hogy az elszánt, erős Francisco Ferrari rokonszenvet érzett irántam, a megvetett iránt. Éreztem, hogy tévedett, s hogy nem vagyok méltó erre a barátságra. Megpróbáltam kerülni, de nem engedte. Ezt a helyzetet még az is súlyosbította, hogy anyám rossz szemmel nézte, nem nyugodott bele, hogy olyanokkal tartok fönn kapcsolatot, akiket ő csőcseléknek nevezett, sőt utánzom őket. Ebben a történetben, amit itt mesélek magának, a Ferrarival való kapcsolatom a lényeges, nem azok a visszataszító tettek, amelyek miatt már nem érzek bűntudatot. Mert csak addig tart a vétek, amíg bűntudat élteti.

 

Ferrari és az öregember, aki újra elfoglalta a helyét mellette, titokzatosan pusmogtak. Készültek valamire. Az asztal másik végéről mintha Weidemann nevét hallottam volna, akinek szövőgyára volt a negyed szélén. Nemsokára mindenféle magyarázat nélkül megbíztak, hogy járjam körbe a gyárat, és jól figyeljem meg a kapukat. Már esteledett, mikor átgázoltam a patakon és a síneken. Emlékezetemben néhány szétszórt ház, egy fűzfasor és egypár ablaknyílás maradt meg. A gyárépület új volt, de sivár és elhanyagolt; vörös színe úgy maradt meg bennem, hogy összefolyt a leáldozó nap pírjával. Vasráccsal volt körülvéve. A főkapun kívül még két mellékbejárat is volt hátul, melyek délre néztek, és egyenest a gyárépületbe vezettek.

 

Bevallom, hogy időbe került, mire megértettem azt, ami magának már nyilvánvaló. Beszámoltam a látottakról, amit egy másik fiú is igazolt, mert a nővére a gyárban dolgozott. Ferrari úgy határozott, hogy a jövő pénteken visszük véghez a dolgot, mert mindenkinek föltűnt volna, ha szombat este nincs a kocsmában a banda. Nekem falaznom kell. Addig is jobb, ha senki se lát együtt bennünket. Mikor már csak ketten maradtunk Ferrarival az utcán, megkérdeztem tőle:

 

- Maga bízik bennem?

 

- Igen - válaszolta. - Tudom, hogy férfiként fogsz viselkedni.

 

Aznap és az utána következő éjszakákon jól aludtam. Szerdán közöltem anyámmal, hogy bemegyek a városba megnézni egy új vadnyugati filmet. A legjobb holmimat vettem magamra, és elmentem a Moreno utcába. Az út a villamoson vég nélkülinek tűnt. A rendőrségen megvárattak, de végül is egy Eald vagy Alt nevezetű szolgálatos fogadott. Értésére adtam, hogy bizalmas ügyről szeretnék beszélni vele. Azt válaszolta, hogy nyugodtan beszélhetek. Elmeséltem neki, hogy Ferrari miben sántikál. Nem fért a fejembe, hogy nem ismeri Ferrari nevét, de amikor don Eliseót említettem, rögtön megjegyezte:

- Á, az uruguayi bandájából való!

 

Behívatott egy másik tisztet, akihez a mi körzetünk tartozott, és tanakodtak. Egyikük gúnyosan megkérdezte:

 

- Azért jelented föl, mert rendes polgárnak tartod magad, ugye?

 

Éreztem, hegy nem értene meg, és így válaszoltam:

 

- Igen, uram. Törvénytisztelő argentin vagyok.

 

Lelkemre kötötték, hegy hajtsam végre a rám bízott feladatot, úgy, ahogy a főnököm parancsolta, de ne fütyüljek, ha majd megjelennek a rendőrök. Mikor elbúcsúztunk, az egyikük figyelmeztetett:

 

- Aztán vigyázz magadra. Tudod, mi vár azokra, akik beköpik a haverokat!

 

A rendőrtisztek imádják a jassznyelvet, mint a kisiskolások. Azt feleltem:

 

- Bárcsak ölnének meg. Jobb már nem is történhetne velem.

 

Péntek reggel óta megkönnyebbülést éreztem, hogy elérkezett a döntő nap, és furdalt a lelkiismeret, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom. Nagyon lassan teltek az órák. A vacsorához alig nyúltam. Este tízkor jöttünk össze a szövőgyár tőszomszédságában. Egyvalaki nem jött el közülünk; don Eliseo megjegyezte, hogy mindig akad olyan, aki begazol. Fölötlött bennem, hogy később majd mindenért rá hárítják a felelősséget. Esőre állt az idő. Attól tartottam, hogy hagynak mellettem valakit, de egyedül maradtam az egyik hátsó bejáratnál. Hamarosan megjelentek a rendőrök és egy tiszt. Gyalog jöttek, a lovakat hátrahagyták, hogy feltűnést ne okozzanak. Ferrari kifeszítette az ajtót, hogy zaj nélkül hatolhassanak be. Négy lövés rémített meg. Azt hittem, hogy már gyilkolják egymást bent a sötétségben. Aztán megpillantottam a rendőröket, akik a megbilincselt fiúkat vezették kifelé. Utánuk két rendőr lépett ki, ők Francisco Ferrarit és don Eliseo Amarót vonszolták magukkal. Pisztolylövések végeztek velük. A jegyzőkönyvbe azt írták, hogy ellenszegültek a letartóztatásnak, és ők kezdtek el tüzelni. Én tudtam, hogy hazugság, mert sohasem láttam pisztolyt náluk. A rendőrség kihasználta az alkalmat, hogy kiegyenlítsen egy régi számlát. Néhány nap múlva elmondták, hogy Ferrari szökni próbált, de egy golyó leterítette. A napilapok persze olyan hőst faragtak belőle, amilyen talán a valóságban sohasem volt, és amilyennek én álmodtam.

 

Engem a többiekkel együtt bekísértek, majd nemsokára elengedtek."

 

Végh Zsoldos Péter fordítása

ROSENDO JUÁREZ TÖRTÉNETE

 

Este tizenegy lehetett, mikor beléptem a kocsmába, mely ma bár a Bolívar és Venezuela utca sarkán. Az egyik sarokból egy férfi köszönt rám. Volt benne valami méltóságteljes, ami rögtön fölkeltette az érdeklődésemet. Egy kisasztal mellett ült, s valami azt súgta nekem, hogy hosszú ideje el sem mozdult üres kupicája mellől. Nem volt sem alacsony, sem magas; tisztességes iparosembernek nézett ki vagy talán egy hajdani földművesnek. Ritkás bajusza szürke volt. A kényes Buenos Aires-iek módjára a nyakán hagyta a sálkendőjét. Meghívott, hogy igyak vele valamit. Melléültem, s beszédbe elegyedtünk. Mindez az ezerkilencszázharmincas években történt.

 

A férfi ezt mondta nekem:

 

- Ismerem magát, uram, habár maga csak hallomásból ismer engem. Rosendo Juárez vagyok. A megboldogult Paredes biztos beszélt magának rólam. Csudabogár volt az öreg; szeretett lódítani, de nem azért, hogy bolonddá tegye az embereket, hanem azért, hogy elszórakoztassa őket. Nincs most semmi tennivalónk, elmesélem magának, mi is történt valójában azon az éjszakán. Akkor, amikor megölték Karvalyt. Maga ezt megírta egy regényben, amit én nem tudok megítélni, azonban szeretném, ha tudná, milyen a valóság, és mi az, amit a ujjukból szoptak az emberek.

 

Szünetet tartott, mintha az emlékeit szedné össze, aztán így folytatta:

 

"Megesnek az emberrel olyan dolgok, amelyeket csupán évek múltán ért meg. Az, ami azon az éjszakán történt, a múltban gyökeredzett. A Maldonado negyedében nőttem fel, ami a Florestán túl terül el. Nyomorúságos egy kanális volt, szerencsére már befödték. Mindig azt vallottam, hogy a fejlődést senki sem tartóztathatja föl. Különben is mindenki ott látja meg a napvilágot, ahol tudja. Soha eszembe sem jutott, hogy utánajárjak, ki a nemző apám. Clementina Juárez, az anyám, nagyon tisztességes asszony volt, és a vasalóval kereste meg a betevő falatkáját. Szerintem Ente Ríos-i vagy uruguayi volt; bárhogy legyen is, emlegetni szokta a Concepción del Uruguayi rokonait. Úgy nőttem föl, mint a gaz. Megtanultam szurtos botokkal csatározni a többi velem korabelivel. Akkor még nem bolondultunk a futball után, csupán az angolok játszották.

 

Egyszer este a kocsmában egy Garmendia nevezetű suhanc belém kötött. Úgy tettem, mintha semmit se hallottam volna, de amaz már jócskán ivott, és tovább piszkálódott. Kimentünk a kocsmából. Kint a járdán visszafordult, félig tárta az ajtót, és visszaszólt az embereknek:

 

- Semmi vész, rögtön jövök.

 

Volt nálam egy kölcsönkés; elindultunk lassan, egymást méregetve a Maldonado felé. Pár évvel öregebb volt; már többször verekedtünk, és éreztem, hogy kibelez. A sikátor jobb oldalára húzódtam, ő pedig a bal oldalon ment. Megbotlott valami törmelékben. Garmendia megtántorodott, én meg rávetettem magam, azt sem tudom, hogyan. Egy vágással meglékeltem az ábrázatát, birkóztunk, volt egy pillanat, amikor minden megtörténhetett volna, végül is megdöftem, aztán már nem kellett neki több. Csupán akkor észleltem, hogy ő is megsebesített néhány vágással. Azon az éjszakán tanultam meg, hogy nem nehéz megölni valakit, vagy éppenséggel az, hogy megöljék az embert. A patak igen sekély volt; hogy ne vesztegessem az időt, egy rakás tégla mögé rejtettem a halottat. Pusztán meggondolatlanságból lehúztam az ujjáról a pecsétgyűrűjét. Az ujjamra húztam, megigazítottam a kalapomat, és visszamentem a kocsmába. Ráérősen besétáltam, és odaszóltam az embereknek:

- Úgy néz ki, hogy éppenséggel én jöttem vissza.

 

Kértem egy pálinkát, bizony jól is esett. Akkor figyelmeztetett valaki a vérfoltra.

 

Az egész éjszakát végighánykolódtam a vackomon; hajnaltájt nyomott el az álom. Reggeli előtt két csendőr jött értem. Szegény anyám, isten nyugosztalja, tördelte a kezét. Úgy vezettek el, mint egy gonosztevőt. Két napot és kéj éjjelt kellett elviselnem a börtöncellában. Senki sem jött utánam Luis Iralán kívül, aki igaz barátom volt, de nem kapott engedélyt a látogatásra. Egy reggel hivatott a börtönbiztos. Terpeszkedett a székében, rám se nézett, úgy beszélt:

 

- Szóval te intézted el Garmendiát?

 

- Úgy lesz, ha maga mondja - válaszoltam.

 

- Engem uramnak szoktak szólítani. Csak semmi csűrés-csavarás. Itt vannak a tanúvallomások és a gyűrű, amit a lakásodban találtak. Írd alá a jegyzőkönyvet, és végeztünk.

 

Belemártotta a tollat a kalamárisba és átnyújtotta.

 

- Adjon gondolkodási időt, biztos úr - nyögtem.

 

- Huszonnégy órát adok, hogy jól meggondold a hűvösön. Nem foglak siettetni. Ha nem veszed elő a jobbik eszed, számíthatsz egy másik pihenőre is a Las Heras utcában.

 

Nem értettem, mire céloz.

 

- Ha megegyezünk, csupán néhány napot maradsz. Aztán elengedlek, és don Nicolás Paredes megígérte, hogy rendbe teszi a szénádat.

 

Tíz napot kaptam. Amikor már nagyon elegem volt, az eszükbe jutottam. Aláírtam, amit akartak, és az egyik csendőr átkísért a Cabrera utcába.

 

A kerítésnél lovak voltak kikötve, és a kapu alatt meg bent a házban olyan tömeg tolongott, mint egy bordélyházban. Úgy nézett ki, hogy ülést tart a bizottság. Don Nicolás éppen matét ivott, de végül is fogadott. Sietség nélkül közölte velem, hogy Morónba küld, ahol folytak a választási előkészületek. Laferrer úrnak ajánlott, aki majd kipróbál. A levelet egy néger fiú írta meg, aki állítólag verseket írt a bérházak mocskában nyomorgókról meg olyasmikről, amik nemigen voltak a művelt közönség ínyére valók. Megköszöntem a szívességét és elmentem. Visszafelé már nem tapadt rám a fogdmeg.

 

A Gondviselés tudja, mit tesz: minden jóra fordult. Garmendia halála, ami eleinte kellemetlenség volt számomra, most utat nyitott előttem. Igaz, a hatóság a markában tartott. Ha nem szolgáltam volna a pártot, visszaküldtek volna, de nekem egyre jobban nőtt a bátorságom és az önbizalmam.

 

Laferrer úr figyelmeztetett, hogy őt ne próbáljam átejteni, és hogy még testőr is lehetne belőlem. Azt tettem, amit elvártak tőlem. Morónban és később a negyedben is megnyertem a főnökeim bizalmát. A rendőrség és a párt jóvoltából elszánt fickó hírébe kerültem; tekintélyes választási biztos lettem a fővárosban és a tartományban. Hevesek voltak akkoriban a választások, uram; itt-ott vér is folyt, nem akarom untatni ezzel. Sohasem szíveltem a radikálisokat, akik még mindig Alem szakállába kapaszkodnak. Nem volt olyan ember, aki ne vett volna engem komolyan. Asszonyt kerestem magamnak, a lujáni lányt, meg egy szép aranysárga pejkót. Moreirává vedlettem át hosszú évekre, aki tán a maga idejében szintén cirkuszi gaucsó lehetett. Elkezdtem kártyázni meg inni.

 

Mi, öregek tücsköt-bogarat összehordunk, de végül is ide akartam kilyukadni. Nem tudom, említetteme magának Luis Iralát. Kevés olyan cimbora akad már. Meglett ember volt, sohasem undorodott a munkától; kedvelt engem. Életében nem tette be a lábát a bizottság helyiségeibe. Asztalosmunkával kereste a kenyerét. Nem állt senki útjába, s azt sem tűrte, hogy valaki az ő dolgába üsse az orrát. Egy reggel beállított hozzám, és azt mondta:

 

- Talán már a füledbe jutott, hogy otthagyott Casilda. Rufino Aguilera csábította el tőlem.

 

Azzal az emberrel már összehozott a sors Morónban. Azt feleltem:

 

- Igen, ismerem. Még ő a legkisebb gazember az Aguilerák közt.

 

- Gazember vagy sem, most velem gyűlik meg a baja.

 

Elgondolkodtam, aztán így szóltam hozzá:

 

- Senki sem csal el semmit senkitől. Ha Casilda faképnél hagyott, azért tette, mert Rufinót szereti, s te már nem kellesz neki.

 

- És mit szólnak ehhez majd az emberek? Hogy beszari vagyok?

 

- Azt tanácsolom, hogy ne rohanj a vesztedbe mindenféle szóbeszéd meg egy hűtlen asszony miatt.

 

- Az asszony nem érdekel. Egy férfi, aki képes öt percig egyfolytában egy nőre gondolni, nem férfi, hanem buzi. Casildának nincs szíve. Az utolsó éjszaka, amikor együtt voltunk, azt mondta, hogy már kezdek vénülni.

 

- Igazat mondott.

 

- Az igazság az, ami fáj. De most Rufinóról van szó.

 

- Vigyázz magadra. Láttam egyszer Rufinót Merlóban a udvaron munka közben. Gyors, mint a villám.

 

- Azt hiszed, hogy félek tőle?

 

- Tudom, hogy nem, de jól gondold meg. Vagy megölöd, és mész a sittre, vagy ő öl meg téged, és mész a Chacarita földjébe. Vagy ez, vagy az.

 

- Jó, jó. Te mit tennél a helyemben?

 

- Nem tudom, az én életem nem éppen példának való. Olyan ember vagyok, aki, hogy megmeneküljön a fegyháztól, inkább a bizottság bérgyilkosa lett.

 

- Én nem leszek semmilyen bizottság bérgyilkosa, csupán nem akarok adós maradni.

 

- Tehát kockáztatod a nyugalmadat egy ismeretlen férfi és egy olyan asszony miatt, akit már nem szeretsz?

 

Nem hallgatott rám, és elment. Másnap megtudtuk, hogy egy moróni üzletben belekötött Rufinóba, aki megölte.

 

Szembenézett a halállal, és becsülettel, férfi a férfi elleni párbajban veszett el. Baráti tanáccsal láttam el, azonban bűnösnek érzem magam.

 

Néhány nappal a halottvirrasztás után kakasviadalra mentem. Sohasem kedveltem ezt a szórakozást, akkor vasárnap pedig egyenesen undor fogott el tőle. Mi bajuk lehet ezeknek az állatoknak, hogy így marcangolják egymást?

 

Amikor ez a történet végbement, azon az esten megbeszéltük a cimborákkal, hogy elmegyünk a La Pardának nevezett néger nő táncmulatságába. Annyi éve már ennek, s még mindig emlékszem a barátnőm virágmintás ruhájára. A bál az udvaron zajlott. Akadt egy-két kellemetlenkedő részeg is, azonban gondom volt rá, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Még nem volt tizenkét óra, mikor megjelentek az idegen legények. Az egyik, akit Karvalynak hívtak, s még azon az éjszakán orvul megöltek, valamennyiünknek fizetett egy pohár italt. A véletlen úgy hozta magával, hogy nagyon hasonlítottunk egymásra. Valamin törte a fejét, hozzám lépett, és elkezdett dicsérni. Azt mondta, hogy északról jött, s hogy ott hallotta a híremet. Hagytam, hadd mondja a magáét, de közben résen voltam. Döntötte magába a gint, talán azért, hogy cserben ne hagyja a bátorsága, s végül felajánlotta, hogy verekedjünk meg. Akkor történt az, amit senki sem akar megérteni. Láttam magam ebben a nekiveselkedett kötekedőben, mint egy tükörben, és restelltem magam. Nem éreztem félelmet; talán ha így lett volna, kiállok ellene. De csak maradtam, mintha mi sem történt volna. Amaz meg - arca szinte az enyémet érintette - ordítani kezdett, hogy mindenki hallja:

- Tudd meg, hogy gyáva vagy.

 

- Biztosan - mondtam neki. - Nem félek tőle, hogy gyávának néznek. Ha tetszik, elmondhatod rólam, hogy lefattyúztál, és hogy leköpdöstél. Elégedett vagy már?

 

A lujáni lány kirántotta a késemet a kabátujjamból, s mint egy őrült a kezembe nyomta. Mindennek a tetejébe így szólt hozzám:

 

- Rosendo, azt hiszem, hogy szükséged lesz most rá.

 

Eldobtam a kést, és sietség nélkül kimentem. Az emberek elképedve nyitottak utat. Végképp nem izgatott, hogy mit gondolnak.

 

Hogy véget vessek ennek az életnek, Uruguayba szöktem, s fuvarosnak csaptam föl. Miután visszatértem, itt telepedtem le. San Telmo mindig rendes negyed volt."

 

Végh Zsoldos Péter fordítása

A TALÁLKOZÁS

 

Susana Bombalnak

 

Elfelejti az ember, amit reggelente a napilapokban olvas, vagy csak egy-egy alkalmi, délutáni beszélgetésre futja belőle; így aztán nem csoda, hogy már senki sem emlékszik vagy csak álomszerűen emlékszik Maneco Uriarte és Duncan hírhedt esetére, amely akkora port vert föl annak idején. No meg ez úgy 1910 táján történt, az üstökös és a centenárium évében, s azóta már annyi jó meg rossz történt velünk. Az eset főszereplői már halottak; a szemtanúk pedig szent hallgatást fogadtak. Magasra emelt kézzel én is letettem akkor azt az esküt, és gyerekkorom minden romantikus komolyságával - kilenc-tíz éves lehettem - megéreztem a szertartás jelentőségét. Nem tudom, észrevették-e a többiek, hogy a szavamat adtam; se azt, hogy ők megtartották-e a szavukat. Bárhogy esett is, íme a történet az elkerülhetetlen változtatásokkal, amit az idő meg a jó avagy a rossz irodalom hoz magával.

 

Azon a délután Lafinur unokabátyám magával vitt báránysütésre a Los Laureles majorba. Nem tudnám már pontosan leírni a helyet; képzeljünk el egy csendes, árnyas északi kisvárost, amely a folyó irányában lejt, és semmiben sem hasonlít a síkságon elnyúló hosszú városokra. A vonatút épp elég hosszú volt, hogy elunjam magam, igaz, tudjuk, hogy a gyerekek életében lassan telik az idő. Már esteledett, amikor beléptünk a major kapuján. Ott volt - éreztem - minden ősi elem: az aranyló sült hús illata, a fák, a kutyák, a rőzse meg a tűz, amely maga köré gyűjti az embereket.

 

Egytucatnyi vendég lehetett; valamennyien felnőttek. Ahogy később megtudtam, még a legidősebb se töltötte be a harmincadik évét. Hamar rájöttem, hogy mindannyian csupa olyasmiben járatosak, amit én mindig is megvetettem: versenyparipák, szabók, kocsik, közismerten drága nők. Senki sem zavarta félszegségemet, senki sem figyelt föl rám. A hosszú ebédlőben várakoztunk a bárányra, amelyet az egyik napszámos sütött avatott lassúsággal. A borok évjáratát tárgyalták, volt ott egy gitár is; az unokabátyám, ha jól emlékszem, Elías Regulestól énekelt el két dalt - a La taperá-t és az El gauchó-t -, meg néhány decimát adott elő tolvajnyelven - az akkori idők silány tolvajnyelvén - arról a késpárbajról, amely egy Junín utcai házban történt. Majd kávét és szivart hoztak. De hazamenetelről szó sem volt. Éreztem, hogy (Lugonest idézve) a késő óra rettegése jár át. Nem akartam az órámra nézni. Kelletlenül felhajtottam egy-két pohárral, hogy ezzel is titkoljam, egyedül vagyok ott gyerek. Uriarte egyszer csak harsány hangon egy páros pókerra hívta ki Duncant. Valaki azonban közbevetette, hogy úgy nagyon gyenge a játék, négyen kell azt játszani. Duncan egyetértett, Uriarte ellenben az előző mellett kardoskodott, mégpedig olyan csökönyösen, hogy nem tudtam és nem is akartam megérteni. Én sose szerettem a kártyát, kivéve a pasziánsz egyszerűbb útvesztőit meg a trükkjátékot, amelyben csak az a fontos, hogy mindenféle ördöngösséggel és tréfával üsse el az ember az időt. Észrevétlenül kisurrantam. Egy gyereknek többet ér egy ormótlan, idegen, sötét ház (csak az ebédlőben volt világosság), mint az utazónak egy egész ismeretlen ország. Lépésről lépésre bejártam a szobákat; emlékszem, volt ott egy biliárdszoba, egy vitrin, melyben szögletes és rombusz alakú üvegek voltak, egypár hintaszék meg egy lugasra néző ablak. Eltévedtem a sötétben; végül a házigazda akadt rám, akit - ha annyi év után nem tévedek - Acevedónak vagy Acélbalnak hívtak. Kedvességből, vagy hogy gyűjtői hiúságát legyezgesse, odavitt egy vitrinhez. Amint meggyújtotta a lámpát, láttam, hogy szúrófegyverekkel van tele. Csupa olyan kés, mely forgatása során hírnevet szerzett. Elmondta, hogy Pergamino mellett van egy kis földje, s az oda- és visszautak alatt gyűjtögette össze azokat a tárgyakat. Felnyitotta a vitrint, és rá se pillantva a kartonokon lévő adatokra, elmondta egy-egy fegyver történetét, amely jobbára ugyanaz volt, csak a hely és idő változott. Megkérdeztem tőle, nincs-e meg a gyűjteményében Moreira tőre, akkoriban ő volt a gaucsók gaucsója, ahogy később Martín Fierro, majd don Segundo Sombra lett. Be kellett vallania, hogy nincs meg neki, de mutathat egy hasonlót, mondta, amelynek U alakú a kézvédője. Ingerült kiabálás szakította félbe. Nyomban bezárta a vitrint; követtem.

 

Uriarte azt hajtogatta, hogy csalt az ellenfele. A társaság körbeállta őket. Duncan, emlékszem, mindenkinél magasabb, markos, kissé csapott vállú, üres tekintetű, tejfölszőke legény volt; Maneco Uriarte meg hetyke bajszú, fürge, barna kis ember volt, talán indián vér is folyt ereiben. Szemmel láthatóan mind részegek voltak; nem tudom, valóban heverte a földön két-három elhajított palack, vagy pedig csak a sok film kelti bennem ezt a hamis emlékképet. Uriarte meg csak káromkodott, sértőn, majd trágárul. Duncan pedig mintha meg se hallaná; végül azonban - mintegy belefáradva - felállt, és egy ökölcsapással leterítette Uriartét. Az meg a földön fekve ordítani kezdett, hogy ő bizony nem tűri el az effajta sértést, és hogy tüstént verekedjenek meg.

 

Duncan nemmel felelt, majd magyarázólag hozzátette:

 

- Tudniillik tartok tőle.

 

Mindenki felkacagott.

 

Uriarte - ismét talpon - így válaszolt:

 

- Én bizony megverekszem magával, mégpedig most mindjárt.

 

Valaki - Isten bocsásson meg neki - elszólta magát, hogy fegyverben éppen nincs hiány.

 

Nem tudom, ki nyitotta ki a vitrint. Maneco Uriarte kiválasztotta a legmutatósabb, leghosszabb fegyvert, azt, amelyiknek olyan U alakú kézvédője volt; Duncan pedig - szinte hanyagul - megfogott egy fanyelű kést, amelynek egy kis fa volt a pengéjébe vésve. Valaki megjegyezte, hogy jellemző, hogy Maneco tőrt választott. Senki sem lepődött meg rajta, hogy remeg a keze; de remegett ott mindenkié, Duncané is.

 

Az a szokás, hogy a verekedni készülő férfiak kimennek a házból, hogy ne sértsék meg a vendéglátót. Félig vidáman, félig komolyan léptünk ki a nedves éjszakába. Én is mámoros voltam, de nem a bortól, hanem a kalandtól; azt kívántam, hogy bárcsak ölnének, hogy aztán legyen mit elmondanom s mire emlékeznem. Abban a pillanatban talán a társaság sem volt felnőttebb nálam. Azt is megéreztem, hogy örvénybe kerültünk, amelyet senki sem tud már megfékezni, s amely a vesztünkbe visz. Senki sem vette túl komolyan Maneco kifakadását; egy régi vetélkedés kiéleződésének vélték, amit a bor hozott a felszínre.

 

Fák közt haladtunk, elhagytuk a lugast. Uriarte és Duncan ment elöl; csodálkoztam, hogy egymást figyelik, mintha valami meglepetéstől tartanának. Egy gyepágy mellett haladtunk el. Duncan így szólt halk, határozott hangon:

 

- Ez itt megfelel.

 

Ők ketten középen maradtak, tétován álltak. Egy hang odaordított nekik:

 

- Ugyan dobják már el azt az ócskavasat, az csak akadály; akaszkodjanak össze rendesen!

 

De a két férfi már ölre ment. Eleinte óvatosan mozogtak, mintha félnének, hogy megvágják magukat; tekintetükkel először a kést követték, később pedig az ellenfél szemét. Uriarténak elszállt a haragja, Duncannak pedig a közömbössége vagy a gyűlölete. A veszély mindkettőjüket megváltoztatta; most már két férfi verekedett, nem két gyerek. Azt hittem, hogy a tőrök zűrzavaros csatája lesz a verekedés, de követni tudtam, szinte végigkövettem az összecsapást, mintha sakkparti lett volna. Az idő persze azóta egyre jobban kiszínezte vagy épp elhomályosította a látottakat. Nem tudom, meddig verekedhettek; vannak események, amelyek nem mérhetők az idő szokásos mércéjével.

 

A védelmet nyújtó poncsó nélkül, az alkarjukkal védték az ütéseket. Az ingujjak hamar szétszakadtak, sötét vérfoltok lepték be. Rájöttem, hogy tévedtünk, amikor azt hittük, hogy nem ismerik ezt a fajta vívást. Hamar észrevettem, hogy mindegyik másképp forgatja a kést. Az egyik fegyver hosszabb volt, mint a másik. Duncan igyekezett az ellenfél közelébe férkőzni, hogy leküzdje a hátrányt; Uriarte meg egyre csak hátrált, és távolról, mélyen szurkált. Ugyanaz a hang, amely az imént a vitrinre hívta föl a figyelmet, most felkiáltott:

- Megölik egymást. Válasszák szét őket.

 

Senki se mert közbelépni. Uriarte megingott; Duncan erre rávetette magát. Már-már összefonódott a testük. Uriarte tőre Duncan arcát kereste. Egyszerre csak mintha megrövidült volna az a kés: Duncan mellébe fúródott. Elterült a legény a gyepen. És akkor alig hallhatóan ezt suttogta:

 

- De fura. Olyan ez az egész, mint valami álom.

 

A szem nyitva maradt, nem mozdult többé; szemtanúja voltam, hogy egy ember megölt egy másik embert.

 

Maneco Uriarte a halott fölé hajolt, és bocsánatot kért tőle. Őszintén zokogott. Az imént elkövetett tett most meghaladta az erejét. Ma már tudom, hogy nem a bűntettet bánta, hanem azt, hogy esztelenséget cselekedett.

 

Elég volt abból a látványból. Amire annyira vágytam, bekövetkezett, engem pedig összetört. Lafinurtól tudtam meg később, hogy csak nagy nehezen tudták kiszedni a fegyvert. A vendégek kupaktanácsot rögtönöztek. Megállapodtak, hogy a lehető legkevesebbet fognak hazudni, a késpárbajt pedig majd karddal vívott párbajnak tüntetik föl. Négyen mindjárt ajánlkoztak is segédnek. Acélbal is köztük volt. Buenos Airesben mindent el lehet intézni; valaki mindig barátja valakinek.

 

A mahagóniasztalon szanaszét hevert az angol kártya meg a sok bankó, de senki se mert odanézni vagy hozzányúlni.

 

Az eseményt követő években többször is gondoltam rá, hogy valamelyik barátomra bízom a történetet, de mindig úgy éreztem, hogy nagyobb gyönyörűségemet lelem a titok őrzésében, mint az elmondásában. 1929 táján azonban egy véletlen beszélgetés hirtelen arra késztetett, hegy megtörjem a hosszú hallgatást. Don José Olave nyugalmazott rendőrfőnök mesélt a retirói alvégen történt késelésekről; megjegyezte, hogy az a népség bármilyen hitszegésre hajlandó, hogy legyőzze az ellenfelét, és hogy a Gutiérrezek és a Podesták előtt szinte nem volt az országban késelés. Mondtam neki, hogy én bizony láttam egyet, és elmeséltem neki, mi történt annyi évvel azelőtt.

 

Szakértő figyelemmel végighallgatott, majd így szólt:

 

- Biztos benne, hogy Uriarte meg a társa azelőtt sosem verekedett? Lehet, hogy a vidéki évek alatt megtanultak egyet s mást.

 

- Ugyan - válaszoltam. - Mind ismerték egymást, akik ott voltak azon az estén, és valamennyien meg voltak döbbenve.

 

Olave kimérten folytatta, mintegy hangosan gondolkodva:

 

- Az egyik tőrnek U alakú volt a kézvédője. Két tőr lett híres ebből a fajtából: a Moreiráé meg a Tapalquén utca környékén a Juan Almadáé.

 

Felvillant valami az emlékezetemben; Olave folytatta:

 

- Egy fanyelű kést is említett, amelynek egy kis fa volt a márkája. Ebből aztán több ezer is akad, de volt egy...

 

Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

 

- Acevedo úrnak Pergamino közelében volt a vidéki lerakata. A múlt század végén épp azon a vidéken járt-kelt egy másik hírhedt verekedő: Juan Almanza. Tizennégy éves korától fogva - akkor ölt először - mindig egy ilyen rövid kést használt, mert az szerencsét hozott neki. Juan Almanza és Juan Almada közt gyűlölködés támadt, mert az emberek minduntalan összetévesztették őket. Hosszú éveken át üldözték egymást, de sose találkoztak. Juan Almanzát egy eltévedt puskagolyó ölte meg egy választás során. A másik meg, azt hiszem, természetes halállal halt meg a Las Floresi kórházban.

 

Több szó nem esett akkor délután. Mindketten a gondolatainkba merültünk.

 

Kilenc vagy tíz ember is látta - már mind halottak -, aminek szemtanúja voltam akkor: a mélyen átszúrt testet és a szabadban fekvő hullát, de ott egy korábbi történet végét látták. Maneco Uriarte nem ölte meg Duncant: a fegyverek vívtak ott, nem az emberek. Sokáig egymás mellett aludtak egy vitrinben, míg két kéz fel nem ébresztette őket. Talán izgalom fogta el őket, amint felébredtek; ezért remegett Uriarte ökle, és ezért remegett a Duncané is. A két tőr jól tudott vívni - nem úgy, mint az eszközük, az ember -, és akkor éjjel meg is vívtak egymással. Sokáig üldözték egymást a vidék végtelen útjain, és amikor végül találkoztak, gaucsó gazdáikból már csak por maradt. A vasban ott szunnyadt, leselkedett az emberi gyűlölet.

 

A dolgok túlélik az embert. Ki tudja, itt végződik-e ez a történet, ki tudja, nem találkozik-e még az a két fegyver.

 

Scholz László fordítása

JUAN MURAŃA

 

Éveken át azt mondtam magamról, hogy a Palermo negyedben nőttem fel. Most már tudom, hogy ez csak amolyan irodalmi póz volt; a valóság az, hogy egy hosszú, lándzsás rácskerítés mögött, egy kertes házban, apám meg a nagyszüleim könyvtárszobájában nőttem fel. A késelő és gitározó Palermo - így mondták - ott nyüzsgött előttünk az utcán; 1930-ban tanulmányt írtam Carriegóról, a negyed énekeséről, a külváros rajongójáról. Nem sokkal ezután a véletlen összehozott Emilio Trápanival. Éppen Morónba utaztam; Trápani, aki a vonatablak mellett ült, a nevemen szólított. Alig ismertem rá; oly rég volt már, hogy egy padban ültünk a Thames utcai iskolában. Roberto Godel biztosan emlékszik rá.

 

Sohasem kedveltük egymást. Az idő és a kölcsönös közöny aztán végképp eltávolított bennünket egymástól. Most jut eszembe, ő tanított meg az akkori tolvajnyelv egyszerűbb szavaira. Elkezdődött köztünk az ilyenkor szokásos banális beszélgetés, melyben csupa fölösleges dolgot említ fel az ember, és elhangzik egy semmitmondó név, az egyik osztálytársunké, aki már halott. Egyszer csak Trápani ezt mondta:

 

- Valaki kölcsönadta nekem a Carriegóról írt könyvedet. Folyton csak a vagányokról beszélsz benne; mondd, Borges, mi a csudát tudhatsz te a vagányokról?

 

Valamiféle szent borzadállyal nézett rám.

 

- Összeszedtem az adatokat... - feleltem.

 

Közbevágott:

 

- Adatokat, na hiszen. Nekem nincs szükségem adatokra, ismerem a fajtájukat.

 

Egy darabig hallgatott, aztán úgy mondta, mintha valami titkot árulna el:

 

- Juan Murańa unokaöccse vagyok.

 

Murańa a kilencvenes évek leghírhedtebb palermói késelője volt. Trápani folytatta:

 

- Florentina, a nagynéném volt a felesége. Talán érdekel a története.

 

Egy-egy szónokias hangsúly vagy hosszabb mondat azt a gyanút ébresztette bennem, hogy nem először mondja el a meséjét.

 

"Anyám mindig rossz szemmel nézte, hegy a nővére Juan Murańával köti össze az életét, mert gazembernek tartotta, Florentina néni szerint viszont a tettek embere volt. Hogy a nagybátyám milyen sorsra jutott, arról sok történet keringett. Még azt is mondták, hogy egy éjjel, erősen beszeszelt állapotban, ahogy a szekérrel bekanyarodott a Coronel utcába, lefordult a bakról, és az utca kövén betörte a fejét. Mások szerint a rendőrség körözte, és átszökött Uruguayba. Én nagyon kicsi voltam, egyáltalán nem emlékszem rá.

 

A Centenárium idején a Russell közben laktunk, egy hosszú, keskeny házban. A ház hátsó kapuja, mely mindig be volt zárva, a San Salvador utcára nyílt. Nagynéném, aki akkor már benne volt a korban, és amolyan hóbortos nénike lett belőle, a padlásszobában lakott. Sovány volt, csontos és nagyon magas, legalábbis én annak láttam; alig lehetett a szavát hallani. Félt a szabad levegőtől, ki nem tette volna a lábát a házból, de bennünket sem engedett be magához, és jó néhányszor rajtakaptam, amint ennivalót lop, és viszi, hogy eldugja a szobájában. Azt beszélték a negyedben, hogy Murańa halála vagy eltűnése elvette az eszét. Mindig feketében járt. Arra is rászokott, hogy magában beszéljen.

 

A ház egy barracasi borbélyé, egy bizonyos Luchessi úré volt. Anyámra, aki bedolgozó varrónő volt, rossz idők jártak. Titokzatos szavakat hallottam, alig értettem valamit belőlük: végrehajtó, kilakoltatás, kényszerkiköltöztetés. Anyám egészen kétségbe volt esve; nagynéném viszont makacsul hajtogatta: Juan nem engedi meg, hogy a digó kirakjon bennünket az utcára. És újra meg újra elmesélte, hogy - mintha nem tudtuk volna szóról szóra a históriát - mi történt azzal a pimasz déli emberrel, aki kétségbe merte vonni az ura bátorságát. Az, amikor megtudta, elment a város másik végébe, megkereste, egy késszúrással elintézte, aztán bedobta a Riachuelo vizébe. Nem tudom, igaz-e a történet; az a lényeg, hogy szájról szájra járt, és az emberek elhitték.

 

Már láttam magam, amint a Serrano utca egyik gödrében alszom, alamizsnáért koldulok vagy gyümölcsöt trógerolok a piacon. Ez utóbbi megoldás még tetszett is nekem, mert így legalább nem kellett volna iskolába járnom.

 

Nem tudom, meddig tartott ez a rettegés. Egyszer a te megboldogult édesapád azt mondta nekünk, hogy az időt nem lehet napokkal mérni, mint a pénzt centavókkal vagy pesókkal, mert a pesók egyformák, de a napok mind különbözők, és talán még az órák is. Nem egészen értettem, amit mondott, de jól megjegyeztem.

 

Egyszer egy éjjel álmodtam valamit, aminek szörnyű vége lett, valóságos lidércnyomás. Juan bácsiról álmodtam. Én már nem ismertem őt, de nagydarab, barna bőrű embernek képzeltem, akinek ritkás bajsza és hosszúra növesztett haja van. Dél felé mentünk, nagy kőfejtők és sűrű gyomok közt, de mindez ugyanakkor a Thames utca is volt. Álmomban magasan állt a nap. Juan bácsi talpig feketében volt. Egy szűk átjáróban, valami állvány mellett megállt. Fél kézzel benyúlt a zakója alá, a szíve tájára, de nem úgy, mintha ki akarná rántani a fegyverét, hanem úgy, mintha elrejtené. Mélységesen szomorú hangon ezt mondta: Nagyon megváltoztam. - Lassan kihúzta a karját a zakója alól, és láttam, hogy a keze helyén keselyű karmok vannak. Arra ébredtem, hogy ordítok a sötétben.

 

Másnap rám parancsolt az anyám, hogy menjek el vele Luchessihez. Tudtam, hogy haladékot akar kérni tőle; biztosan azért visz magával, hogy a hitelezőnek megessen rajta a szíve. A nővérének egy szót sem szólt, mert az nem engedte volna, hogy így megalázkodjon. Én még soha nem jártam Barracasban; úgy láttam, hogy ott több az ember, nagyobb a forgalom és kevesebb az elhagyott telek. Már a sarokról láttuk, hogy a ház előtt, amely felé igyekszünk, rendőrök állnak, és nagy a csődület. Az egyik szomszéd csoportról csoportra járva mesélte, hogy éjjel három felé arra ébredt, hogy dörömbölnek a kapun; hallotta, hogy nyílik a kapu, és valaki bemegy a házba. A kapu nyitva is maradt; hajnalban ott találták Luchessit a lépcsőházban elterülve, félmeztelenül. Csupa késszúrás volt a teste. Luchessi egyedül élt; a rendőrség soha nem találta meg a tettest. A lakásból nem tűnt el semmi. Valaki megjegyezte, hogy a megboldogult az utolsó időkben már majdnem teljesen vak volt. Egy másik meg, fölényesen: - Letelt az ideje. - Ez a kinyilatkoztatás és a hang, ahogy mondták, megdöbbentett; az évek során aztán tapasztalhattam, hogy valahányszor meghal egy ember, mindig akad valaki, aki hasonló fölénnyel ugyanerre a megállapításra jut.

 

A halottvirrasztáson kávét kínáltak körbe, és én is kaptam egy csészével. A koporsóban viaszbábu feküdt a halott helyett. Kérdeztem is anyámtól, hogy ez meg miféle dolog; az egyik gyászhuszár elnevette magát, és azt mondta, hogy az a fekete ruhás viaszbábu Luchessi úr. Tátott szájjal bámultam, mint akit megbabonáztak. Anyámnak úgy kellett elrángatnia onnan.

 

Másról se folyt a szó, hónapokon át. Akkoriban még ritkák voltak a bűntények; emlékezz csak, mennyit beszéltek a Borzas, a Harang meg a Nyerges ügyéről. Florentina néni volt az egyetlen ember Buenos Airesben, akinek a szempillája se rebbent. Az öregek makacsságával hajtogatta:

 

- Mondtam már, hogy Juan nem hagyja, hogy a digó kirakjon bennünket az utcára.

 

Egy reggel hatalmas felhőszakadás volt. Nem tudtam iskolába menni, így hát felfedezőútra indultam a házban. Felmentem a padlásszobába. Ott ült a nagynéném, ölbe tett kézzel; az volt az érzésem, hogy még csak nem is gondolkodik. A szobának dohszaga volt. A sarokban vaságy, egyik rúdjára rózsafüzér volt akasztva; a másik sarokban egy ruhásláda. A meszelt falon a Kármel-hegyi Boldogasszony olajnyomatos képe lógott. Az éjjeliszekrényen meg egy gyertyatartó állt.

 

A nagynéném föl se nézett, úgy mondta:

 

- Tudom, miért jössz. Az anyád küldött. Nem akarja megérteni, hogy Juan mentett meg bennünket.

 

Alig bírtam kibökni:

 

- Juan? Juan több mint tíz éve meghalt.

 

- Juan itt van - mondta. Akarod látni?

 

Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővett egy tőrt.

 

- Látod, itt van - mondta szelíden. Tudtam, hogy sohasem fog elhagyni. Nem élt a földön még egy olyan férfi, mint ő. A digó meg se nyikkant, már a másvilágon volt.

 

Csak ekkor értettem meg a dolgot. Luchessit ez a szegény félnótás öregasszony ölte meg. A gyűlölettől, az őrülettől és ki tudja, talán a szerelemtől hajtva kiosont a ház déli kapuján, az éjszaka kellős közepén nekivágott a városnak, ment, ment, míg rá nem talált a házra, aztán a nagy, csontos kezével belédöfte a tőrt. A tőr Murańa volt, a halott volt, akit ő továbbra is imádott.

 

Sohasem fogom megtudni, bevallotta-e anyámnak. Nem sokkal azelőtt halt meg, hogy kilakoltattak bennünket a házból."

 

Itt hagyta abba Trápani, akit aztán sose láttam többé. Az asszony, aki egyedül marad, és aki összetéveszti az emberét, az ő tigrisét a kegyetlen tárggyal, tetteinek fegyverével, amit az ráhagyott - a történetben valamiféle jelképet, illetve nem is egy jelképet látok. Juan Murańa, gyermekkorom utcáinak Juan Murańája olyan ember volt, aki tudta, amit a férfiak tudnak, aki megismerte a halál ízét, és akiből aztán kés lett; most pedig egy kés emléke, holnap meg már a feledés, a teljes feledés árnyalakja.

 

Székács Vera fordítása

AZ IDŐS HÖLGY

 

María Justina Rubio de Jáuregui 1941. január 14-én készült megünnepelni századik születésnapját. A függetlenségi háború katonái közül már senkinek sem volt rajta kívül élő gyermeke.

 

Apjáról, Mariano Rubio ezredesről kegyeletsértés nélkül elmondható, hogy amolyan kisebb nemzeti hős volt. La Merced községében született helyi földbirtokosok sarjaként, az Andesi Seregben léptették elő zászlósnak, ott volt Chacabucónál, a Cancha Rayada-i vereségnél, Maipúnál és két évvel később Arequipánál. Ez utóbbi csata előestéjén, azt mesélik, kardot cserélt José de Olavarríával. Majd 1923. április elején lezajlott a híres Cerro Altó-i ütközet, amelyet - mivel a völgyben vívták - Cerro Bermejó-i csatának is szokás nevezni. A venezuelaiak, kik mindig is irigységgel nézték a sikereinket, Simón Bolívár tábornoknak tulajdonítják ezt a győzelmet, ám a pártatlan szemlélőt, az argentin történészt nem lehet rászedni, az jól tudja, hogy Mariano Rubióé a dicsőség. Hisz egy kolumbiai huszárregiment élén ő vitte győzelemre azt a szablyákkal és lándzsákkal vívott, bizonytalan kimenetelű összecsapást, mely előkészítette a nem kevésbé híres ayacuchói ütközetet, melyből Rubio szintén kivette a részét. És meg is sebesült. 27-én a sors akaratából vitézül küzdött Ituzaingónál Alvear közvetlen parancsnoksága alatt. Noha rokoni szálak fűzték Rosashoz, Lavalle híve volt, és megfutamította a lázadókat egy haditettel, amit ő mindig csak egy kis kardlapozásként emlegetett. Az unitáriusok veresége után Uruguayba menekült, s megnősült. A nagy háború idején Montevideóban érte a halál, mialatt Oribe fehérjei ostromolták az erődöt. Negyvennégy éves lett volna, ami akkoriban már szinte öregnek számított. Florencio Varela barátja volt. Több mint valószínű, hogy a hadiakadémia tanárai nem engedték volna át; ő nem iskolákban, hanem csatákban vizsgázott. Két lánya maradt árván, közülük María Justina, a kisebbik foglalkoztat most bennünket.

 

1853 végén az ezredes özvegye áttelepült a két lánnyal Buenos Airesbe. Nem kapták vissza a vidéki birtokukat, amit a zsarnok elkobzott, de az elveszett - ám sosem látott - sokmérföldes terület emléke még sokáig élt a családban. María Justina tizenhat éves korában férjhez ment Bernardo Jáureguí doktorhoz, aki civil létére harcolt Pavónnál és Cepedánál, és hivatásának teljesítése közben halt meg a sárgaláz idején. Egy fiút és két lányt hagyott maga után; Mariano, az elsőszülött adóellenőr volt, és gyakorta búvárkodott a Nemzeti Könyvtárban és a Levéltárban, mert szeretett volna egy alapos életrajzot írni a hősről, de sosem fejezte be, talán el sem kezdte. María Elvira, az idősebbik lány egyik unokatestvéréhez ment férjhez, egy Saavedrához, akinek a Pénzügyminisztériumban volt állása; Julia pedig egy Molinari nevű úrhoz, aki olasz neve ellenére rendkívül művelt latintanár volt. Nem sorolom fel az unokákat és a dédunokákat; képzeljen csak maga elé az olvasó egy elszegényedett, de tisztességes családot, amely fölött egy hősi emlék és a száműzetésben született leány uralkodott.

 

Palermóban élték szerény életüket, nem messze a Guadalupe-templomtól; Mariano ott még emlékezett rá, hogy a La Gran Nacional egyik villamosáról hajdan látott egy kis tavat, amelyet nem bádogviskók, hanem vakolatlan téglaházikók szegélyeztek; az a hajdanvolt szegénység kisebb volt, mint amit ma teremt az ipar. A vagyonok is kisebbek voltak.

 

Rubióék az egyik helyi rövidárubolt fölött laktak. Keskeny oldallépcső vitt fel hozzájuk; jobb kézre esett a korlát, egészen a sötét előszoba egyik oldaláig nyúlt, ahol is egy fogas és néhány szék volt. Az előszobából egy kárpitozott bútorokkal berendezett, kis társalgó nyílt, onnan pedig az ebédlő, ahol néhány mahagónibútor és egy vitrin állt. A fémzsalukon - a tűző naptól tartva mindig zárva tartották őket - kevés fény szűrődött be. Emlékszem a régi holmik szagára. A lakás végében voltak a hálószobák, a fürdő, egy mosókonyhás kis patio meg a cselédszoba. Az egész házban alig volt könyv, csak egy Andrade-kötetük volt, a hős kézírásos jegyzetekkel kiegészített monográfiája, és a Montaner-Simón-féle Spanyol-amerikai Enciklopédia, azt is azért vették meg, mert részletre kapták, és járt hozzá egy kis polc. Jövedelmük a mindig késve érkező özvegyi járadék volt meg az egykor hatalmas Lomas de Zamora-i birtokból megmaradt föld bérleti díja.

 

A történet idején az idős hölgy az özvegységre jutott Juliával és annak fiával élt. Még mindig gyűlölte Artigast és Rosast és Urquizát; sokkal valószerűtlenebbnek tűnt neki az első világháború - ami megutáltatta vele a németeket, akikről vajmi keveset tudott -, mint az 1890-es forradalom meg a Cerro Altó-i ütközet. 1932-től lassanként hamvadni kezdett élete lángja; a közönséges metaforák a legjobbak, mert csak azok a valódiak. Természetesen hithű katolikus volt, ami nem azt jelenti, hogy hitt volna az egyszerre Egy- és Háromszemélyű Istenben, vagy akár a lélek halhatatlanságában. Imádkozott, de nem értette, mit mond, s a keze pergette a rózsafüzért. Pészach és háromkirályok helyett már régen a karácsonyt ünnepelte, s mate helyett teát ivott. Neki szinonima volt a protestáns, zsidó, szabadkőműves, eretnek meg ateista, egyik sem jelentett semmit. Ameddig csak tehette, spanyolok helyett "gótokat" mondott, mint egykor a szülei. 1910-ben nem akarta elhinni, hogy az infánsnő, aki végtére is hercegnő, minden várakozás ellenére úgy beszélt, mint bármelyik közönséges galíciai nőszemély, s nem úgy, mint egy argentin úrnő. Erről a veje temetésén értesült, mégpedig egy gazdag rokona adta tudtára a zavarba ejtő hírt, aki még sosem járt náluk, de akinek a neve után buzgón nyomoztak a napilapok társasági rovatában. Jáuregui özvegye még mindig a hajdani neveket használta; Artes utcát mondott, meg Temple, Buen Orden és Piedad utcát, és a két Calle Largát emlegette, Parque és a Portones teret. A család csak képmutatásból, ő ellenben őszintén használta ezeket az elavult neveket. "Keleti embereket" mondtak uruguayiak helyett. Az idős hölgy nem mozdult ki otthonról; talán nem is gyanította, hogy menynyire megváltozott és hogy növekedett Buenos Aires. Az első emlékeink a legélénkebbek; az a város, amelyet a bejárati ajtó túloldalára képzelt el a hölgy, valószínűleg sokkal korábban létezett, mint hogy a család kénytelen volt kiköltözni a városközpontból. Neki még mindig ökrös szekerek várakoztak az Once téren, és a lehullott ibolyáktól illatoztak a barracasi villák. "Én már csak holtakkal álmodom" - ez volt az egyik utolsó mondata, amit hallottak tőle. Sosem volt ostoba, de amennyire tudom, nem lelte kedvét semmiféle szellemi élvezetben; bizonyára csak az emlékezet, később pedig a felejtés öröme maradt neki. Mindig nagylelkű volt. Emlékszem világos színű, békés szemére és a mosolyára. Ki tudja miféle viharzó szenvedélyek lakoztak az idős hölgyben - most már eltűntek, de egykor lángoltak -, akinek hajdan kegyében járt sors. Gyengéden szerette a növényeket hallgatag, szerény létük közel állt az ő életéhez , néhány begóniát tartott a szobájában, s meg-megsimogatta a leveleket, amelyeket már nem látott. 1929 előtt - akkor merült alá az álomszerű homályban - olykor elmesélt egy-egy történelmi eseményt, de mindig szó szerint ugyanúgy és ugyanolyan sorrendben, mintha a miatyánkot mondaná, amiért is arra gyanakodtam, hogy a történetei mögött már nem volt kép. Válogatás nélkül mindent megevett. Röviden: boldog volt.

 

Az alvás, tudjuk, a legtitokzatosabb cselekedetünk. Életünk harmadát átalusszuk, mégsem értjük. Vannak, akiknek az alvás nem több, mint az ébrenlét hiánya; mások bonyolultabb állapotnak tartják, amelyben egyszerre van jelen a tegnap, a ma és a holnap; megint mások álomképek egyetlen, megszakítás nélküli sorozatának vélik. Talán tévedés azt állítani, hogy Jáuregui özvegye valamiféle békés zűrzavarban élt tíz éven át; lehet, hogy annak a tíz esztendőnek minden pillanata - előbb és utóbb nélküli - puszta jelen volt. Túlzottan azért ne csodálkozzunk azon a jelenen, amit mi többnyire napokban és éjszakákban meg naptárak sok száz oldalával mérünk, és aggodalmakkal és történésekkel is; minden reggel részünk van benne, mielőtt teljesen felébredünk, és minden este, mielőtt elalszunk. Naponta kétszer mindannyian az idős hölgy vagyunk.

 

Jáureguiék, mint az imént láttuk, egyfajta hamis világban éltek. Abban a hitben voltak, hogy az arisztokráciához tartoznak, de annak tagjai nem vettek tudomást róluk; egy nemzeti hős utódai voltak, de azt a történelemkönyvek legtöbbször nem is említették. Való igaz, hogy őrizte egy utcanév az emlékét, de alig ismerete valaki is a Nyugati temető végében húzódó utcát.

 

Közeledett a nap. Tizedikén levelet hozott egy egyenruhás tiszt, amelyet a miniszter írt alá, s jelezte benne tizennegyediki látogatását; Jáureguiék az egész környéknek mutogatták a levelet, s rajta a cégjelzést és a miniszter saját kezű aláírását. Aztán szállingózni kezdtek az újságírók, hogy megírják a hírt. Minden adatot előre megkaptak; nyilvánvaló volt, hogy még életükben nem hallottak Rubio ezredesről. Szinte ismeretlenek jelentkeztek telefonon, hogy meghívassák magukat.

 

A család buzgón készülődött a nagy napra. Beeresztették a padlót, megpucolták az ablakokat, levették a csillárokról a takarót, kifényesítették a mahagónibútorokat és a vitrinben lévő ezüstöt, átrendezték a bútorokat, a társalgóban pedig felnyitották a zongorát, hadd ragyogjon a bársony billentyűtakaró. Jöttek-mentek az emberek. Egyedül Jáureguiné nézte közönyösen a felfordulást, s láthatóan nem értette az egészet. Mosolygott; Julia a cseléd segítségével úgy felcicomázta, mintha már halott volna. A belépő látogatók először majd a hős olajképét láthatják, egy kicsit lejjebb, jobbra pedig a sok csatát megjárt kardját. A család azt még a legínségesebb időkben sem volt hajlandó eladni, a Történeti Múzeumnak szánták. Egy felettébb figyelmes szomszédasszony kölcsönadott nekik az alkalomra egy cserép muskátlit.

 

Hétre tervezték az ünneplés kezdetét. Ám fél hétre tűzték ki, mert tudták, hogy senki sem akar elsőként érkezni. Hét óra tízkor még egy árva lélek sem volt; kissé csípősen megbeszélték a pontatlanság előnyeit és hátrányait. Elvira, aki büszke volt a pontosságára, kijelentette, hogy menthetetlen tiszteletlenség megvárakoztatni az embereket; Julia - a férje szavait visszhangozva - előadta, hogy a késés valójában udvariasság, mert ha mindenki elkésik, az nagyon kényelmes, és senki sem sürgeti a másikat. Negyed nyolckor már nem lehetett beférni a lakásba. Az egész negyed láthatta és irigyelhette Figueroáné autóját és chauffeur-jét, aki szinte sosem hívta meg a Jáureguiéket, azok mégis nagy lelkesedéssel köszöntötték, nehogy bárki is gyanút fogjon, hogy jó, ha minden szent évben egyszer találkoznak. Az elnök egy megbízottat küldött maga helyett, egy nagyon kedves férfiút, aki kifejtette, hogy mily nagy megtisztelésnek érzi, hogy kezet szoríthat a Cerro Altó-i hős leányával. A miniszter, akinek korán kellett távoznia, sziporkázó beszédet olvasott fel, jóllehet többet emlegette benne San Martínt, mint Rubio ezredest. Az agg hölgy egy díszpárnákkal kirakott karosszékben ült, olykor meg-megbillent a feje vagy leejtette a legyezőt. Néhány előkelő hölgy, a haza dámái elénekelték neki a Himnuszt, de úgy tűnt, nem hallja. A fényképészek szépen elrendezett csoportokba állították a közönséget, és buzgón villogtatták a gépeiket. A poharakba mindig elkelt még egy kis portói meg sherry. Több üveg champagne-t is felbontottak. Jáuregui özvegye egyetlen szót sem szólt; talán maga sem tudta, hogy kicsoda. Az után az este után többé nem kelt fel az ágyból.

 

A vendégek távozása után hirtelenében egy kis hideg vacsorát készített a család. A dohány- és kávéillat addigra már elnyomta a benzoé szagát.

 

A reggeli és a délutáni lapok is tisztességgel hazudtak; magasztalták a hős leányának csodás memóriáját, amely "az argentin történelem száz esztendejének ékes tárháza". Julia igyekezett volna megmutatni neki a sajtó beszámolóit. A félhomályban azonban mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt az idős hölgy. Nem volt láza; megvizsgálta az orvos, és mindent rendben talált. Néhány napra rá meghalt a hölgy. A lakást feldúló tömeg, a szokatlan nyüzsgés, a villogó fények, a beszéd, az egyenruhák, a sok kézfogás meg champagne-pukkanás mind siettette a véget. Talán azt hitte, hogy a Mazorca bandája járt ott.

 

Eszembe jutnak a Cerro Altó-i halottak, eszembe jutnak az elfeledett amerikai és spanyol férfiak, akiket lovak tiportak el; arra gondolok, hogy annak a perui lándzsás kavarodásnak egy idős hölgy volt - egy évszázad múltán - az utolsó áldozata.

 

Scholz László fordítása

A PÁRBAJ

 

Juan Osvaldo Vivianónak

 

Talán nem vetette volna meg ezt a történetet Henry James sem, akinek a művészetébe épp Figueroáné - a két hősnőm egyike - avatott be. Száznál is több lapon írta volna meg, ironikus, gyöngéd stílusban, szövevényes és szándékoltan kétértelmű párbeszédekkel cifrázva. Valószínű, hogy némi melodramatikus színezetet is belevitt volna. Az eltérő helyszín - London vagy Boston - mit sem változtatott volna a történet lényegén. Buenos Airesben történt az eset, meghagyom az eredeti színhelyet. Most csupán összegezem a történteket, mert az események vontatott kibontakozása és nagyvilági környezete nem vág egybe írói alkatommal. Szerény, apró kalandnak tekintem e történet elbeszélését. Hadd figyelmeztessem az olvasót, hogy fontosabbak benne a jellemek s az alaphelyzet, mint az epizódok.

 

Figueroáné, Clara Glencairn magas, délceg, tűzvörös hajú asszony volt. Inkább megértés jellemezte, mintsem elmésség, így nem volt szellemes, jóllehet nagyon is értékelte mások - sőt más nők - szellemességét. Emberszerető lélek volt. Szerette a változatosságot; talán ezért utazott oly sokat. Tudta, hogy az a környezet, amelybe beleszületett, csupán rítusok és szertartások - részben önkényes - halmaza, ám kedvelte s méltósággal gyakorolta is ezeket a rítusokat. Szülei egész fiatalon hozzáadták Isidro Figueroa doktorhoz, akiből kanadai argentin nagykövet lett, ám később lemondott a tisztségéről, mondván, hogy a távírók és telefonok korában már elavult intézmény s haszontalan teher a követség. Döntésével valamennyi kollégáját magára haragította; Clara szerette az ottawai éghajlatot - végtére is skót ivadék volt -, a diplomatafeleségként ráháruló teendők sem zavarták, de ellenkezésre még álmában sem gondolt. Nem sokkal később meghalt Figueroa; Clara pedig néhány évnyi tanácstalanság és őszinte útkeresés után - talán barátnője, Marta Pizarro ösztönző példájára - átadta magát a festészetnek.

 

Sokat mond Marta Pizarróról, hogy ha szóba került, mindenki úgy emlegette, hogy ő a csodás - férjezett, majd elvált - Nélida Sara testvére.

 

Marta Pizarro az irodalom lehetőségét is számba vette, mielőtt a festészet mellett döntött. Olvasmányai megszokott nyelvén, franciául olykor szellemesen beszélt; mint Corrientes tartomány asszonyainak a guaraní, neki csupán konyhanyelv volt a spanyol. Az újságok jóvoltából már olvasott néhány oldalt Lugonestól meg a madridi Ortega y Gassettól; e két mester stílusa igazolta a gyanúját, hogy az a nyelv, amelyet a sors rendelt neki, inkább üres szószaporításra alkalmas, mintsem gondolatok vagy szenvedélyek kifejezésére. Zenéről pedig csak annyit tudott, amennyit minden derék koncertlátogató tud. Marta Pizarro San Luisba való volt; műgonddal megfestett portrékkal kezdte pályáját - Juan Crisóstomo Lafinur és Pascual Pringles ezredes képével -, amelyeket a Tartományi Múzeum előrelátóan megvásárolt tőle. A helyi hősök arcképei után Buenos Aires ódon házai következtek: a szerény patiókat szerény színekkel festette meg, nem pedig oly hivalkodó eszközökkel, mint mások. Valaki azt mondta - bizonyos, hogy nem Figueroáné volt -, hogy Marta Pizarro egész művészete a XIX. századi genovai mestereket követi. Mindig is volt bizonyos versengés Clara Glencairn és Nélida Sara közt (a szóbeszéd szerint ez utóbbi egykor szemet vetett Figueroa doktorra); lehet, hogy kettejük közt zajlott le a párbaj, Marta pedig csak eszköz volt.

 

Tudjuk, hogy először minden külföldön történik, s csak megkésve jut el hozzánk. A sok-sok példa közé tartozik az a mára méltatlanul elfeledett, különc festőcsoport is, amely - mindennemű logika s nyelv elvetésére utalva - konkrétnak, illetve absztraktnak nevezte a művészetét. Azzal érveltek, ha jól tudom, hogy ha a zene létrehozhat egyfajta sajátos hangvilágot, akkor a társművészet, a festészet is kísérletezhet olyan színekkel és formákkal, amelyek nem követik a szemünk előtt lévő tárgyak színét és alakját. Lee Kaplan azt írta róluk, hogy polgárpukkasztó képeik tiszteletben tartják azt a bibliai - s egyben iszlám - tilalmat, hogy élőlényről emberi kéz ne formázzon bálványt. E képrombolók szerinte azt a tiszta képzőművészeti hagyományt igyekeztek visszaállítani, amelyet egykor a Dürer- és Rembrandt-féle eretnekek hamisítottak meg. Ellenségei erre szemére vetették, hogy valójában a szőnyegek, a kaleidoszkópok és nyakkendők példájára hivatkozott. Az esztétikai forradalmak felelőtlen, könnyű megoldásokkal kísértik az embereket; Clara Glencairn az absztrakt festészetet választotta. Mindig is Turner hívének vallotta magát; az ő megfoghatatlan fényeivel igyekezett gazdagabbá tenni a konkrét művészetet. Nem kapkodott, több képet is megsemmisített vagy újrafestett, majd 1954 telén kiállított egy sor temperát egy Suipacha utcai teremben, amely jobbára olyan műveknek adott otthont, amelyeket - az akkoriban divatos hadi metaforával szólva - az "előhad" művészetének neveztek. Ellentmondásos fogadtatásban részesült: általában jó kritikát kapott, ám a festőcsoport hivatalos lapja elítélte Clara szabálytalan formáit, amelyek nem alkottak ugyan figuratív festészetet, de felidézték egy-egy napnyugta, őserdő vagy épp a tenger kusza körvonalait, és sehogy se maradtak meg merev köröknek és vonalaknak. Talán maga Clara Glencairn mosolyodott el ezen elsőként. Modern akart lenni, s a modernek utasították vissza. A sikernél azonban jobban érdekelte művészi kibontakozása, így tovább dolgozott. A festészet pedig - az eset dacára - folytatta a maga útját.

 

Ekkor már folyt a titkos párbaj. Marta nemcsak művész volt; buzgón érdeklődött minden iránt, amit - nem alaptalanul - a művészet adminisztratív oldalának szokás hívni, s a "Giotto Kör"-nek nevezett társaság főtitkára lett. 1955 derekán elérte, hogy az új tisztségviselők jegyzékén Clara - egy ideje már tag volt - vezetőségi tagként szerepeljen. Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a látszólag jelentéktelen tényt. Marta ugyan támogatta a barátnőjét, de nem kétséges - bár titokzatos -, hogy aki szívességet tesz, valamiképpen fölébe kerekedik annak, aki elfogadja a szívességet.

 

1960 táján - elnézést a szakzsargonért - "az ecset két nemzetközi szintű mestere" versengett egy fődíjért. Az egyik jelölt, az idősebbik, több fennkölt olajképet szentelt a skandináv termetű, rémisztő gaucsó alakjának; viszonylag fiatal ellenfele sok sikert és botrányt tudott maga mögött szándékos kuszaságaival. Az ötven fölött járó zsűritagok féltek, hogy majd elavult szemléletűnek tartják őket, így inkább a második jelöltre szavaztak, jóllehet szívük szerint nem tartották jónak. Először udvariasságból vitatkoztak, később unalomból, ám hosszas tárgyalások után sem jutottak egyezségre. A harmadik vita során egyikük ezt a véleményt adta elő:

- Rossznak találom B-t; szerintem még Figueroánénál is gyengébb.

 

- Őt tehát megszavazná? - kérdezte kissé ingerülten egyik társa.

 

- Meg - válaszolt az iménti zsűritag ugyancsak felindultan.

 

Még aznap este egyhangúan Clara Glencairnnek ítélték oda a díjat. Clara előkelő, szeretetre méltó, feddhetetlen erkölcsű asszony volt, aki pilari birtokán gyakran adott estélyeket, amelyekről azután a legdrágább folyóiratok fényképei tudósítottak. A győztesnek járó díszvacsorát Marta szervezte és adta. Clara rövid, velős beszédben mondott köszönetet érte; kifejtette, hogy nincs ellentét hagyomány és újszerűség, rend és kaland közt, s hogy a hagyomány nem egyéb, mint kalandok évszázados gyűjteménye. A társadalmi élet sok kiválósága megjelent a bemutatón, szinte minden zsűritag s néhány festő is.

 

Mindnyájan úgy érezzük, hogy szűkös teret szabott nekünk a sors, s hogy másutt jobban jártunk volna. A gaucsóimádat s a Beatus ille egyaránt városi nosztalgia; megelégelvén az unaloműző rutincselekvéseket, Clara Glencairn és Marta is a művészvilághoz fordult, tehát olyan emberekhez, akik szép tárgyak teremtésére tették fel az életüket. Gyanítom, hogy az üdvözültek meg azt gondolják a mennyben, hogy a teológusok - kik sosem jártak ott - ugyancsak eltúlozták amaz intézmény előnyeit. A pokolban pedig talán nem mindig boldogok a kárhozottak.

 

Néhány év múlva megrendezték Cartagena városában a Latin-amerikai Képzőművészek Első Nemzetközi Kongresszusát. Minden ország elküldte a képviselőjét. Életbevágó témákat - elnézést a zsargonért -, égető kérdéseket vitattak meg: azt, hogy lemondhat-e a művész a bennszülött világról, hogy mellőzheti-e vagy eltüntetheti-e a növény- és állatvilágot, hogy közömbös lehet-e a társadalmi gondok iránt, hogy megteheti-e, hogy nem csatlakozik az angolszász imperializmus ellen küzdőkhöz stb. stb. Mielőtt Kanadában lett nagykövet, Figueroa doktor Cartagenában látott el diplomáciai szolgálatot; Clara - a díj némileg megnövelte az önbizalmát - szívesen visszatért volna a városba ezúttal festőművészként. Nem teljesült a vágya; Marta Pizarrót jelölte ki a kormány. A Buenos Aires-i tudósítók pártatlan beszámolója szerint Marta (bár nem mindig meggyőzően) nemegyszer remekül szerepelt a találkozón.

 

Kell valamilyen szenvedély az élethez. E két asszony a festészetben lelt rá, illetve abban a viszonyban, amit a festészet teremtett köztük. Clara Glencairn Marta ellen s valamiképpen Martának festett; a versengésben kölcsönösen egymás műveinek a bírái és magányos szemlélői voltak. Azt hiszem, észrevehető a vásznaikon, amelyeket már senki sem méltatott figyelemre, hogy kikerülhetetlenül hatottak egymásra. Ám ne feledjük, hogy szerették egymást, s hogy ama baráti párbaj alatt mindvégig makulátlan tisztességgel cselekedtek.

 

Akkoriban történt, hogy Marta - már nem volt olyan fiatal - visszautasított egy házassági ajánlatot; már csak a párharcnak élt.

 

Clara Glencairn 1964. február 2-án meghalt ütőérdaganatban. A napilapok hasábjain terjedelmes nekrológokat írtak róla, abból a fajtából, amely nálunk még mindig elengedhetetlen műfaj, hiszen itt nem egyénnek tartják a nőt, hanem a nem egyik példányának. Futólag megemlítették festőszenvedélyét és kifinomult ízlését, majd dicsérték hitét, jóságát, folytonos s szinte mindig névtelen jótékonykodását, hazafi őseit - Glencairn tábornok részt vett a brazíliai hadjáratban - és a legfelső körökben elfoglalt kimagasló helyét. Marta rájött, hogy immár értelmetlen az élete. Még sosem érezte magát ennyire fölöslegesnek. Felelevenítette egykori szárnypróbálgató képeit, s kiállított a Nemzeti Szalonban egy mértéktartó portrét, amelyen a mindkettejük által csodált angol mesterek stílusában festette meg Clarát. Volt, aki a legjobb művének tekintette. Nem vett többé ecsetet a kezébe.

 

Ama csendes párbajban, amelyet csak mi, közeli barátok gyanítottunk, nem voltak se győztes, se vesztes fordulatok, még csak nem is csapott össze a két fél, s a fentebb becsületes tollal lejegyzett részleteken túl más látható körülmény sem árulkodott róla. Csupán Isten a megmondhatója (kinek nem ismerjük esztétikai ízlését), melyikük viszi el végül a pálmát. Homályban végződik e homályban játszódott történet.

 

Scholz László fordítása

MÉG EGY PÁRBAJ

 

Sok évvel ezelőtt, egy nyári estén hallottam ezt a történetet Carlos Reylestől, a regényíró fiától, Adroguéban. Az emlékezetemben ma már összefolyik a gyűlöletnek ez a hosszú krónikája és végzetes befejezése az eukaliptuszfák gyógyszerillatával s a madarak dalával.

 

Szokás szerint a két ország összefonódó történelméről beszélgettünk. Biztos hallottam már Juan Patricio Nolanról, mondta, aki hőstetteivel, tréfáival és gazságaival nagy hírnévre tett szert. Azt füllentettem, hogy igen, hallottam róla. Nolan a kilencvenes években halt meg, de az emberek még mindig úgy gondoltak rá, mint egy jó barátra. Ellensége is akadt, mint mindenkinek. Reyles fia ennek a Nolannak a számtalan gaztette közül mesélt el egyet. Az eset nem sokkal a manantialesi csata előtt történt; két Cerro Largó-i gaucsó volt a főhőse: Manuel Cardoso és Carmen Silveira.

 

Miért és hogy támadt köztük a gyűlölködés? Hogy is lehet egy század multával feleleveníteni két ember homályba vesző történetét, akinek csak az utolsó párbajuk őrizte meg a nevét? Reyles apjának volt egy "tigrisbajszú" intézője, Laderechának hívták, aki hallomásból ismert néhány részletet róluk, amit most itt továbbadok több-kevesebb hűséggel, hisz a felejtés meg az emlékezet sosincs híján a leleménynek.

 

Egymás mellett feküdt Manuel Cardoso és Carmen Silveira birtoka. A gyűlölet oka, mint minden szenvedélyé, többnyire ismeretlen, de az a hír járja, hogy néhány billogtalan állaton vesztek össze vagy pedig valami lovasversenyen, amelyen Silveira - ő volt az erősebb - valósággal lelökdöste Cardoso lovát a pályáról. Néhány hónappal később történhetett, hogy kettesben egy hosszú, tizenöt-tizenöt pontos kártyacsatát vívtak a helyi szatócsboltban; Silveira szinte minden ütésnél megdicsérte az ellenfelét, de végül az utolsó vasát is elnyerte. Aztán az övébe dugta a pénzt, és megköszönte Cardosónak a tandíjat. Azt hiszem, akkor nem sok hibázott, hogy összeverekedjenek. Ugyancsak heves lehetett az a kártyaparti; a szépszámú társaság választotta szét őket. Annak idején az effajta összetűzések során férfi találkozott a férfival és kés a késsel; Manuel Cardoso és Carmen Silveira esete egyedülálló a maga nemében: bizonyára többször is találkoztak a dombok közt, alkonyattájt és pirkadatkor is, de sose vívtak meg életre-halálra. Talán nem akadt semmi más abban a nyomorult, otromba életükben, csak a gyűlölet, így aztán ezt szították magukban. Egyikük sem gyanította, hogy egymás rabszolgájává lettek.

 

Nem tudom, hogy ok vagy okozat az itt elbeszélt néhány részlet. Cardoso egyszer beleszeretett az egyik szomszéd lányba, Servilianába, no nem szerelemből, csak úgy időtöltésből; elég volt, hogy Silveira fülébe jusson a dolog, a maga módján ő is udvarolni kezdett a lánynak, majd a tanyájára vitte. Néhány hónapra rá aztán kidobta, mert már útjában volt Serviliana. Az asszony kétségbeesésében Cardosónál keresett menedéket, aki el is töltött vele egy éjszakát, de másnap délben elzavarta. Nem kellett neki másnak a levetett holmija.

 

Ugyanazokban az években történt - Serviliana esete előtt vagy után -, hogy összetűztek egy juhászkutya miatt. Silveira szerfölött kedvelte; a Harminchárom nevet adta neki. Holtan találtak rá egy árokban; Silveira mindig sejtette, ki mérgezhette meg a juhászkutyáját.

 

1870 telén az Aparicio vezette forradalom ugyanabban a szatócsboltban érte mindkettőjüket, ahol egykor a kártyacsatát vívták. Egy felkelő lovascsapat élén érkezett, mulattforma brazil rövid beszédet intézett a jelenlevőkhöz, elmondta, hogy a haza szólítja őket, hogy a kormány elnyomása tűrhetetlen, majd fehér rangjelzéseket osztott szét köztük, s ez után a bevezető után - melyet senki sem értett - mindnyájukkal együtt elvonult. Még a családjuktól sem búcsúzhattak el a férfiak. Manuel Cardoso és Carmen Silveira elfogadta a sorsát; a katonaélet sem nehezebb a gaucsók életénél. Szabad ég alatt, nyeregben aludni, hozzá voltak ők szokva az ilyesmihez; embert ölni sem volt nehéz annak a kéznek, amely nap nap után állatot ölt. Gyatra képzelőerejük megkímélte őket a bánkódástól, a félelemtől, bár ez utóbbi olykor erőt vett rajtuk egy-egy roham kezdetén. Amikor harcba lendül a lovasság, mindig hallani lehet a csattogó kengyelek és fegyverek zaját. S aki nem sérül meg kezdetben, sebezhetetlennek hiszi magát. A zsoldjukra nem is gondoltak. Nem ismerték a haza fogalmát; a széles karimájú kalapjukon ugyan ott volt a jelvény, de nekik mindegy volt, melyik párthoz tartoznak. A lándzsaforgatás minden fortélyát megtanulták. A végtelen menetelések során rájöttek, hogy azért, mert bajtársak, attól még vetélytársak maradhatnak. Vállvetve harcoltak, de - tudtunkkal - soha egyetlen szót sem váltottak.

 

Hetvenegy nehéz esztendő volt; akkor ősszel érte utol őket a végzet.

 

Sose tudták meg a csatatér nevét, ahol az alig egyórás ütközet lezajlott. A neveket a történészek adják utólag. A csata előestéjén Cardoso átkúszott a parancsnok sátrába, és suttogva azt kérte tőle, hogy adjon neki egy vörös foglyot, ha másnap győznek, mert addig még senkit sem fejezett le, s már tudni szeretné, milyen is az. A felettese megígérte Cardosónak, hogyha férfi módjára fog viselkedni, teljesíti a kérését.

 

A fehérek ugyan többen voltak, de az ellenfélnek jobb fegyverzete volt, és egy dombtetőről megtizedelték őket. Két meghiúsult támadás után - a dombra akartak följutni - megadta magát a súlyosan megsérült parancsnok. Kérésére ott helyben megadták neki a kegyelemdöfést.

 

Az emberei letették a fegyvert. Juan Patricio Nolan kapitány, a vörösök vezére akkurátusan elrendelte a foglyok szokásos kivégzését. Ám ő is Cerro Largó-i volt, így jól ismerte a Silveira és Cardoso közti régi viszályt. Megkerestette őket, majd így szólt hozzájuk:

 

- Tudom, hogy egyiktek sem állhatja a másikat, és már jó ideje kerülgetitek egymást. Jó hírem van számotokra: még mielőtt lemegy a nap, megmutathatjátok, melyiktek a keményebb legény. Állva elvágatom a nyakatokat, és úgy fogtok versenyt futni. Csak Isten a megmondhatója, ki lesz a győztes.

 

A katona - aki odavitte a foglyokat - ezzel el is vezette őket.

 

A hír futótűzként terjedt el az egész táborban. Nolan úgy döntött, hogy a futóverseny a délután utolsó eseménye lesz, de a foglyok követet menesztettek hozzá, hogy tudtára adják: ők is látni szeretnék a versenyt, és fogadni akarnak a futókra. Nolan értelmes ember volt, engedett a kérésnek; és a foglyok keresztül-kasul fogadásokat kötöttek egymással: pénz, lószerszám, ló meg szúrófegyver volt a tét, amit később - amikor eljött az ideje - az özvegyek és a rokonok kaptak meg. Szokatlan hőség volt; a déli pihenő mindenkit megilletett, ezért négy órára halasztották az eseményt. (Silveirát csak nehezen tudták felébreszteni.) Nolan - a helyi szokásokhoz híven - egy órát várakoztatta a foglyokat. Bizonyára a csatanyerést tárgyalta meg a tisztjeivel; a tisztiszolga ki-be futkosott a teáskannával.

 

A sátrakkal szemben, a földút két oldalán várakoztak a foglyok, a földön ültek, a kezük hátrakötve, hogy ne legyen gond velük. Volt, aki káromkodással könnyített a lelkén, egyikük belekezdett a miatyánkba, szinte valamennyien bódulatba estek. Persze nem dohányozhattak. Már nem is érdekelte őket az a futóverseny, mégis mindnyájan nézték.

 

- Engem is üstökön ragadnak majd - mondta az egyik fogoly irigykedve.

 

- Persze, de a tömegben - tette hozzá a szomszédja.

 

- Akárcsak téged - vágott vissza a másik.

 

Egy őrmester karddal vonalat húzott keresztben az úton. Kioldották Silveira és Cardoso csuklóján a kötelet, hogy az se gátolja őket a futásban. Jó ötkönyöknyi távolság volt köztük. Ráálltak a rajtvonalra; egy-két tiszt még megkérte őket, hogy ne okozzanak csalódást, mert sokan bíznak bennük, és jókora összegekben fogadtak.

 

Silveirának a Fekete Nolan jutott bakóul, akinek a nagyszülei minden bizonnyal a kapitány családjában voltak rabszolgák, ezért viselték az ő nevét; Cardoso a hivatásos hóhért kapta, egy idősebb corrientesi férfit, aki mindig vállon veregette a halálraítélteket, s így öntött lelket beléjük: Fel a fejjel, barátom; az asszonyok többet szenvednek ennél szüléskor.

 

A két szorongó férfi előredőlt, nem néztek egymásra.

 

Nolan jelt adott.

 

A szerepléstől öntelt Fekete túllőtt a célon: egy látványos csapással fültől fülig érő sebet hasított; a corrientesi hóhérnak egy keskeny vágás is megtette. A két férfi torkából kibuggyant a vér, tettek még néhány lépést, aztán hasra vágódtak. Cardoso estében előrerántotta a karját. Nyert, de talán sose tudta meg.

 

Scholz László fordítása