HIS END AND HIS BEGINNING

A haláltusa után magára maradt, egymagára, összetörten és kivetetten, s álomba zuhant. Mikor felébredt, a mindennapok és a megszokott helyek várták; elgondolta, hogy nem fog sokat töprengeni az előző éjszakán, és elhatározásától felbátorodva, ráérősen felöltözött. A hivatalban tűrhetően elvégezte a munkáját, bár az volt az érzése, hogy (ettől szoktunk elfáradni) olyasmit végez el újra, amivel egyszer már elkészült. Az volt a benyomása, hogy a társai elfordítják a tekintetüket; talán már tudták, hogy meghalt. Azon az éjszakán kezdődtek a rémálmok; semmiféle emlék nem maradt utánuk, csak a félelem, hogy visszatérnek. Idővel elhatalmasodott rajta a félelem; beférkőzött közé és a megírandó oldal vagy az épp olvasott könyv közé. Nyüzsögtek, hemzsegtek a betűk; eltünedeztek az arcok, az ismerős arcok; lassan elhagyták a tárgyak, az emberek. Az elméje őrjöngő makacssággal igyekezett megkapaszkodni a változó formákban.

Bármilyen különös is, de sosem sejtette az igazságot; az hirtelen világosodott meg előtte. Rájött, hogy nem tudja felidézni álmai képeit, hangjait, színeit; nem volt se kép, se szín, se hang, s az álmok sem álmok voltak. Mindaz az ő valósága volt, a némaságon, a látomáson, tehát az emlékezeten túli valóság. Ez még jobban megdöbbentette, mint az, hogy amióta meghalt, badar képek örvényében viaskodott. Hangok helyett visszhangot hallott; arcok helyett álarcot látott; kézujjai puszta árnyak voltak, nem kétséges, homályos, üres, de ezért ismerős, kedves árnyak.

Ekkor valahogy megérezte, hogy mindazt maga mögött kell hagynia; most már ehhez az új világhoz tartozik, melytől idegen a múlt, a jelen és a jövő. Apránként körbefonta ez a világ. Sok kínt állt ki, bejárta a kétségbeesés és a magány tájait. Kegyetlen volt a zarándoklás, mert túllépett minden korábbi érzékelésén, emlékén és reményén. Újdonságukból és pompájukból eredt minden rettegés. Akkorra már kiérdemelte a Kegyelmet: halála óta mindvégig a mennyben volt.

Scholz László fordítása

A HOMÁLY DICSÉRETE

[ELOGIO DE LA SOMBRA]

Az öregség (mások nevezik így)

boldogságunk évada is lehet.

A vadállat halott, vagy majdnem az.

Marad az ember és a lelke.

Így élek homályosan csillogó formák között,

ez még nem a teljes sötétség.

Buenos Aires,

mely rég külvárosokra szakadozva

nyúlt a végtelen préribe,

megint csak a Recoleta lett, a Retiro,

az Once bizonytalan utcái,

azok a düledező öreg házak,

amiket még most is Délnek nevezünk.

Hosszú életem során körülvett a dolgok sokasága,

Abdérai Démokritosz kiszúrta a szemét, hogy eszmélkedjen,

az én Démokritoszom az idő lett.

Nem bántó ez a félhomály,

mintha egy enyhe lejtőn csordogálna,

akár az örökkévalóság.

Barátaim elvesztették az arcukat,

de a nők most is olyanok, mint annyi év előtt,

nem tudom, megváltozott-e ez az utcasarok,

s a könyvek lapjain nem állnak betűk.

Mindettől megszállhatna a rémület,

de szelídnek érzem, mint egy hazatérést.

Szövegek nemzedékei születtek e földre,

és én csak néhányat olvastam közülük,

s ezeket olvasom emlékezetben újra,

olvasom és alakítgatom.

Délről, keletről, északról, nyugatról

összefutnak az utak, amik elvezettek

magam titkos középpontjához.

Ezek az utak léptek voltak és léptek visszhangjai,

nők, férfiak, haláltusák, feltámadások,

nappalok és éjszakák,

álmok és félálmok,

a tegnapnak, a világ minden tegnapjának

minden legkisebb mozzanata,

a Dán erős kardja és a Perzsa holdja,

a holtak tettei,

a viszonzott szerelem, a szavak,

Emerson és a hó, s még annyi minden.

Most már elfeledhetem őket. Magam középpontjához érkezem,

a magam algebrájához és kulcsához,

a magam tükréhez.

Rövidesen megtudom, ki vagyok.

Somlyó György fordítása

TANKÁK

[TANKAS]

Részletek

3/ A ritka váza,

a kard, mely egykor kard volt

mások kezében,

a holdvilág az utcán -

mondd meg, nem épp elég ez?

4/ A holdsugárban

feketesárga tigris

karmait nézi.

Nem tudja, hogy ma reggel

szétszaggattak egy embert.

6/ Nem estem el, mint

oly sokan őseim közt,

a csatatéren.

Szótagokat számlálok

a meddő éjszakában.

Somlyó György fordítása

SIVATAG [El desierto]

Időtlen tér.

A hold olyan színű, mint a homok.

Most, épp ebben a pillanatban

halnak meg Metaurónál és Tannenbergnél a férfiak.

ESIK [Llueve]

Mily tegnapban, mily karthágói kertben

hull most ugyanez az eső?

KIS KÖLTŐ [Un poeta menor]

A vége úgyis a felejtés.

Én hamarabb elértem.

GENEZIS, 4. 8. [Génesis, 4. 8.]

Az ősi sivatagban történt.

Két kar elhajított egy nagy követ.

Nem volt kiáltás. Csak a vér.

Csak legeslegelőször a halál.

Már nem tudom, Káin volt-e vagy Ábel.