UNDR

Előre kell bocsátanom az olvasónak, hogy az itt következő néhány oldalt hiába is keresné Brémai Ádám 1615-ös Libellus-ában; Brémai Ádám, mint tudjuk, a tizenegyedik században született és halt meg. Lappenberg az oxfordi Bodley-könyvtár egyik kéziratában akadt rá e sorokra, s az előbbi körülményeket figyelembe véve, utólagos betoldásnak ítélte, de azért érdekesnek találta és közzétette őket Analecta Germanica című kiadványában (Lipcse, 1894). Egy argentin könyvbarát vélekedése persze nem sokat nyom a latban; a kedves olvasó ítélje meg tetszése szerint a történetemet. Nem szóról szóra fordítottam spanyolra, de a szöveg hitelesnek tekinthető.

Brémai Ádám ezt írja:

*

"...Az Öböl túlsó partján elterülő puszta szomszédságában, túl a földeken, melyeken a vadló tenyészik, az urnok népe a leginkább említésre méltó. A kereskedők ködös vagy mesébe illő hírei, a találomra megadott útirányok és a fosztogató nomádok miatt sohasem sikerült eljutnom e néphez. Tudomásom van azonban róla, hogy szegényes és elszórtan fekvő falvaik a Visztula alsó folyásánál találhatók. Az urnok, a svédektől eltérően, igazi Jézus-hitet vallanak, amelyet nem szennyez azoknak az arianizmusa és véres démonkultusza, akiktől az angol és egyéb északi királyi famíliák származtatják családjukat. Pásztorok, csónakosok, varázslók, fegyverkovácsok és fonalkészítők. A kíméletlen háborúk miatt alig-alig szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az urnok lovasok, nem gyalogosok.

Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szaru tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik, miután - Odin feláldozza Odint - kilenc éjszakán át függött a kőrisfán.

Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet Ulf Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam. Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk - az egyházi személyek közti szokáshoz híven - latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig mindenütt beszélnek. A férfiú azt mondotta:

- Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy az urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok földjére vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s munkámba került, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka; s látom, hogy az emberek, akikkel találkozom, görbe szemmel néznek rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl előttem; sietve beléptem.

A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta gyanakvással tekint az idegenekre s az a szokása, hogy keresztre feszíti őket. Nem akartam erre a sorsra jutni, mely inkább istenhez, mint emberhez méltó, ezért rögvest egy drápa, vagyis dicsőítő ének írásához fogtam, amelyben a király győzelmeit, hírnevét és könyörületességét ünnepeltem. Épphogy emlékezetembe véstem a költeményt, már jött is értem két ember. A kardomat nem adtam át nekik, de hagytam, hogy elvezessenek.

Még csillagos volt a hajnal. Kunyhók közt mentünk egy darabon. Otthon piramisokról beszéltek nekem amit az első tér közepén megpillantottam, az csak egy sárga pózna volt. Fekete halat láttam a csúcsára tűzve. Orm, aki velünk tartott, azt mondta, az a hal az Ige. A következő téren vörös oszlopot vettem észre; korong volt a hegyén. Az Ige, mondotta Orm ismét. Kértem, hagy ejtse ki. Ő csak közönséges kézműves, nem tudja, válaszolta.

A harmadik s egyben utolsó téren feketére festett rudat találtam, ezen egy rajz volt; már nem emlékszem, hogy mit ábrázolt. A tér mögött hosszú, egyenes fal húzódott, végei homályba vesztek. Később meggyőződtem róla, hogy kör alakú, hogy vályog a teteje, és nincsenek rajta kapuk, s azt is felfedeztem, hogy körülfogja a várost. A palánkhoz kötött lovak kis növésűek és hosszú szőrűek voltak. A kovácsot nem engedték be. Fegyveres népséget találtam bent; mind gyalogosan voltak. Gunnlaug, a király éppen gyengélkedett s félig lehunyt szemmel hevert valami tevebőrös nyoszolyán. Sárgás bőrű, törődött ember volt, olyan, mint egy már-már elfelejtett szent; hosszú, régi sebhelyek húzódtak végig a mellkasán. Az egyik katona utat nyitott előttem. Valaki már kerített is egy hárfát. Térdre ereszkedtem, s fojtott hangon belekezdtem a drápá-ba. Nem hiányoztak belőle a retorikai fordulatok, az alliterációk, és a hangsúlyok is a műfaj által megkövetelt helyekre kerültek. Nem tudom, hogy a király megértette-e, de kaptam tőle egy ezüstgyűrűt, amelyet még ma is őrzök. A párna alól tőr villant elő. A király jobbján sakktábla hevert mintegy száz kockájával, s a táblán itt-ott néhány bábu.

Az őr hátrataszított. Egy ember lépett a helyembe; ő állva maradt. Úgy pengette a húrokat, mintha csak hangolt volna, s közben halkan ismételgette a szót, melyre olyannyira vágytam, s mégsem sikerült megértenem. Valaki jelentőségteljesen így szólt: Most semmit sem akar mondani.

Könnyek csillantak meg. Az ember hol fölemelte, hol pedig suttogóra fogta a hangját, s a csaknem azonos akkordok egyhangúan vagy inkább végtelenül szóltak. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana a dal, bárcsak e dal volna az életem. Hirtelen vége szakadt. Hallottam a hárfa pendülését, amint a dalnok - biztosan kifáradt - a földre döntötte. Nagy zűrzavar közepette távoztunk. Az utolsók között léptem ki. Csodálkozva láttam, hogy már lehanyatlott a nap.

Néhány lépésnyire jutottam. Akkor megállított egy vállamra nehezedő kéz. Azt hallottam:

- A király gyűrűje a talizmánod, most mégis meg kell halnod, mert hallottad az Igét. De én, Bjarni Thorkelsson, megmentelek. Skaldok nemzetségéből származom. Dicshimnuszodban a vért a kard vizének, a csatát pedig a férfiak harcának nevezted. Emlékszem, még apám apjától hallottam e kifejezéseket. Költő vagy, s az vagyok én is; megmentelek. Most nem nevezünk néven minden eseményt, mely felgyújtja énekünket; most mindent egyetlen szóban, az Igében összegezünk.

Azt feleltem neki:

- Képtelen voltam megérteni. Kérlek, mondd meg, melyik az a szó.

Habozott néhány pillanatig, majd így válaszolt:

- Megesküdtem, hogy nem árulom el. Különben sem taníthatunk meg senkit semmire. Neked magadnak kell megtalálnod. Most pedig igyekezzünk, mert veszélyben az életed. A házamban rejtelek el, ott nem mernek majd keresni. Ha kedvező a szél, holnap már Dél felé hajózol.

Így kezdődött a kaland, amely oly sok télen át tartott. Nem térek ki a véletlen fordulataira, s arra sem törekszem, hogy rendben idézzem föl a viszontagságokat. Voltam evező s, rabszolga-kereskedő, rabszolga, favágó, karavánokat fosztogató rabló, vándorénekes belepillantottam a mély vizek s az ércek titkaiba. Álló esztendeig tűrtem a rabságot a fogakat lazító higanybányákban. Mikligarthr (Konstantinápoly) alatt együtt álltam a vártán a svéd katonákkal. Az Azovi-tengernél szeretett egy asszony, akit nem felejtek el; elhagytam vagy ő hagyott el engem, egyre megy. Elárultattam, és árulóvá lettem. A sors nemegyszer hozta úgy, hogy ölnöm kellett. Egy görög katona kihívott párbajra, s két kardot nyújtott felém, hogy válasszak Az egyik arasznyival hosszabb volt a másiknál. Rájöttem, hogy a görög meg akar félemlíteni, s a rövidebbet választottam. A katona megkérdezte, miért. Azt feleltem, hogy az öklöm és a szíve közt mindegy, hogy mekkora a távolság. A Fekete-tenger partján áll az a sírkő, amelyet rúnaírással magam véstem ki harcostársam, Leif Arnarson emlékére. Küzdöttem a serklandi Kék Emberekkel, a szaracénokkal Az idők során sokféle emberré váltam, de ez a forgószél csupán hosszú álom volt. Az Ige volt a lényeg. Olykor már megrendült a belé vetett hitem. Folyvást az járt az eszemben, hogy esztelenség lemondani a szép szavak összerakásának pompás játékáról egyetlen - s talán sosem volt - szó kedvéért. Hiába. Egy misszionárius az Isten szót javasolta; visszautasítottam. A megvilágosodás, azt hiszem, virradatkor, egy folyó partján ért, amely tengerré szélesedett.

Visszatértem az urnok földjére de nagy fáradságomba került, míg rátaláltam a dalnok házára. Beléptem, s a nevemet mondtam. Már éjszaka volt. Thorkelsson a padlón feküdt, onnan kért, gyújtsak meg egy gyertyát a bronz gyertyatartóban. Annyit öregedett az arca, hogy önkéntelenül arra gondoltam, magam is megvénültem. A szokásokhoz híven királya felől érdeklődtem. Így felelt:

- Már nem Gunnlaug a neve. Most másképpen hívják. De meséld el apróra, hogy merre jártál.

Meg is tettem, az események lehető leghívebb sorrendjében, kimerítő részletességgel, amit azonban most mellőzök. Mielőtt bevégeztem volna, megkérdezte:

- Sokszor énekeltél azokon a földeken jártadban?

Kissé megütköztem a kérdésén.

- Kezdetben - válaszoltam - énekeltem, hogy fel ne kopjon az állam. Később, valami félelem miatt, melyet máig sem értek, felhagytam az énekléssel és a hárfapengetéssel.

- Úgy - bólintott. - Folytathatod a történetet.

Betartottam az időrendet. Hosszú csend követte szavaimat.

- Mit adott neked az első asszony, akit bírtál? - kérdezte végül.

- Mindent - feleltem.

- Nekem is mindent megadott az élet. Mindenkinek mindent megad, csak a legtöbben nincsenek tudatában. A hangom már fáradt, az ujjam gyenge, de hallgass ide.

Az Undr szót mondta, mely csodát jelent.

Mélységesen felkavart a haldokló éneke, és mégis, ebben a dalban s a kíséretében valamiképp a saját dolgaimra ismertem, a rabnőre, aki megajándékozott az első szerelemmel, a férfiakra, akiket megöltem, a fagyos hajnalokra, a pirkadatra a vizek felett, az evezőkre. Megragadtam a hárfát, s egy másik szóval énekeltem el ugyanazt.

- Jól van - mondta a dalnok, s egészen oda kellett hajolnom hozzá, hogy meghalljam, amit mond. - Megértettél."

Csuday Csaba fordítása

EGY MEGFÁRADT EMBER UTÓPIÁJA

Utópiának nevezte el;

ez a görög szó azt jelenti:

nincs olyan hely.