A BUDDHIZMUS

Ma a buddhizmus a témánk. Nem kezdek bele abba a hosszú történetbe, amely kétezer-ötszáz évvel ezelőtt kezdődött Benáreszben, amikor egy nepáli herceg - Sziddhártha avagy Gautama - lett a Buddha, s az forgásba hozva a Törvény kerekét, hirdetni kezdte a négy nemes igazságot és a nyolcágú ösvényt. E vallás, a világ legelterjedtebb vallásának a lényegéről fogok beszélni. A buddhizmus elemei fennmaradtak a Krisztus előtti ötödik századtól, vagyis Hérakleitosz, Püthagorasz, Zénon korától egészen napjainkig, amikor Suzuki doktor Japánban hirdeti őket. A fő elemek azonosak. Ma sokféle mitológia, asztronómia, különös hiedelem, mágia társul e valláshoz, de oly szövevényes a téma, hogy előadásomban én most csak a különböző szekták közös vonásaira szorítkozom. Azokra, amelyek a Hínajána, vagyis a kis szekér körébe tartoznak. Mindenekelőtt a buddhizmus hosszú életét vegyük szemügyre.

 

Történelmi okokkal is magyarázható e hosszú élet, de esetleges, helyesebben vitatható, csalóka az efféle érvelés. Én két alapvető okot látok. Az egyik a buddhizmus toleranciája. Más vallásokkal ellentétben ez a különös tolerancia nem kötődik korhoz: a buddhizmus mindig toleráns volt.

 

Sosem folyamodott tűzhöz-vashoz, sosem hitt se a tűznek, se a vasnak a meggyőző erejében. Amikor Asóka, India császára buddhista lett, senkire sem igyekezett ráerőltetni új vallását. Egy derék buddhista teljesen szabadon lehet evangélikus is, vagy metodista vagy presbiteriánus vagy református vagy sintóista vagy taoista vagy katolikus, amint megtérhet az iszlám vagy Júdea hitére is. A kereszténynek, a zsidónak, a mohamedánnak ellenben nem engedik meg, hogy buddhista is legyen.

 

A buddhizmus toleranciája nem gyengeség, hanem természetének az alapeleme. A buddhizmus mindenekelőtt az volt, amit a jógának nevezhetnénk. Mit jelent a jóga szó? Ugyanaz a szó, amit mi a spanyolban yugó-ként, "járom"-ként ismerünk, s amely a latin iugum-ból származik. Tehát járom, fegyelem, amit az ember önként vállal. Továbbá ha megértjük, mit hirdetett Buddha kétezer-ötszáz éve a benáreszi vadaskertben abban a bizonyos első prédikációjában, akkor megértettük a buddhizmust. Persze nem érteni kell a buddhizmust, hanem mélyen érezni, testben-lélekben átérezni; persze a buddhizmus nem ismeri el se a test, se a lélek valóságát. Majd igyekszem bemutatni.

 

De van egy másik ok is. A buddhizmus nagy hitet vár el az embertől. Ez természetes, hiszen minden vallás hiten alapul. Ahogy a haza is hit dolga. Mit jelent az, tettem fel magamnak sokszor a kérdést, hogy valaki argentin? Argentinnak lenni nem más, mint hogy argentinnak érezzük magunkat. Mit jelent buddhistának lenni? Buddhistának lenni nem más, mint hogy az ember érzi - tehát nem érti, hisz az néhány perc alatt elérhető - a négy nemes igazságot és a nyolcágú ösvényt. Most nem indulunk el a nyolcágú ösvény nehéz útjain, mert a nyolcas szám azt a hindu szokást jelzi, hogy mindent felosztanak és még tovább osztanak, de a négy nemes igazságra még visszatérünk.

 

Ott van továbbá Buddha legendája. Nem kell elhinnünk a legendát. Van egy japán zen buddhista ismerősöm, akivel hosszú, baráti vitákat folytattam. Mondtam neki, hogy én hiszek Buddha történeti valóságában. Elhittem és elhiszem, hogy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt létezett egy Sziddhártha vagy Gautama nevű nepáli herceg, akiből Buddha, vagyis a Felébredt, a Megvilágosodott lett - ellentétben velünk, akik alszunk, vagy az életnek nevezett hosszú álmot álmodjuk. Joyce egyik mondata jut eszembe: "A történelem rémálom, fel akarok ébredni belőle." Nos, Sziddhártha harmincéves korában felébredt és Buddha lett.

 

Vitáztam hát az említett buddhista barátommal (jómagam nem tudom biztosan, hogy keresztény vagyok-e, de azt biztosan tudom, hogy nem vagyok buddhista), és ezt mondtam neki: "Miért is ne hihetnénk Sziddhártha hercegben, aki Krisztus előtt ötszáz évvel Kapilavasztuban született?" Mire azt felelte: "Azért, mert semmi jelentősége sincs; az a fontos, hogy higgyünk a Tanban." Hozzátette - azt hiszem, több volt benne a szellemesség, mint az igazság -, hogy ha valaki hisz Buddha történeti létezésében, vagy érdeklődést mutat iránta, az olyan, minta összekevernénk a matematika tanulmányozását Püthagorasz vagy Newton életrajzával. A kínai és japán kolostorokban a barátoknak az az egyik meditációs gyakorlata, hogy kételkednek Buddha létezésében. A többi közt ez az egyik kétség, amelyet vállalniuk kell, hogy eljuthassanak az igazsághoz.

 

A többi vallás nagyfokú hiszékenységet vár el az embertől. Ha keresztények vagyunk, el kell hinnünk, hogy az Istenség három személye közül az egyik emberré alacsonyodott, és kereszthalált halt Júdeában. Ha mohamedánok vagyunk, el kell hinnünk, hogy Istenen kívül nincs más isten, és hogy Mohamed az Ő prófétája. De jó buddhisták lehetünk, jóllehet tagadjuk a történeti Buddhát. Vagy pontosabban szólva, azt gondolhatjuk, azt kell gondolnunk, hogy történetiségében nem fontos hinnünk: az a fontos, hogy a Tanban higgyünk. Buddha legendája viszont olyan szép, hogy nem tekinthetünk el az elmondásától.

 

A franciák külön figyelmet szentelnek a Buddha-legenda tanulmányozásának. A következő megfontolásból: Buddha életrajza nem más, mint mindaz, ami rövid idő alatt megtörtént egy emberrel. Lehet, hogy úgy volt, lehet, hogy másképp. Buddha legendája mindenesetre sok millió ember életét ragyogta és ragyogja be. És sok szépséges festményt, szobrot és költeményt is ihletett a legendája. A buddhizmus ezenkívül nemcsak vallás, hanem mitológia, kozmológia és metafizikai rendszer is, vagy helyesebben szólva, metafizikai rendszerek egész sora, amelyek nem tudják egymást értelmezni, és vitában állnak egymással.

 

Buddha legendája világosságot gyújt, de nem kötelező hinni benne. Japánban a történetietlen Buddhát hirdetik. A Tanra helyezik a hangsúlyt. Az égben kezdődik a legenda. Létezik valaki az égben, aki századokon át - úgy is mondhatnánk, hogy a századok szó szoros értelemében végtelen során át - folytonosan mind tökéletesebb lett, míg egyszer megértette, hogy a következő megtestesülésekor Buddha lesz.

 

Kiválasztja, melyik kontinensen kell majd megszületnie. A buddhista kozmogónia szerint négy darab háromszög alakú földrészből áll a világ, s a közepén egy aranyhegy magasodik: a Méru-hegy. Buddha az Indiának megfelelő földrészen fog megszületni. Kiválasztja, melyik században fog megszületni; kiválasztja a kasztot, kiválasztja az anyát. Azután következik a legenda földi része. Van egy királyné, Májá. Májá ábránd-ot jelent. Olyan álmot lát a királyné, amit mi könnyen képtelennek találhatunk, de a hinduk másképp látják.

 

Suddhódana király felesége, Májá azt álmodta, hogy egy hatagyarú, fehér elefánt, mely az aranyhegyeken kóborolt, minden fájdalom nélkül behatolt a bal oldalába. Felébred a királyné; magához hívatja a király a csillagjósait, s azok elmagyarázzák, hogy a királyné fiút fog szülni, akiből lehet, hogy a világ ura lesz, vagy Buddha, a Felébredt, a Megvilágosodott, akinek az a küldetése, hogy megmentsen minden embert. Ahogy várható volt, a király az első lehetőséget választja: azt akarja, hogy a világ ura legyen a fia.

 

Térjünk vissza a hatagyarú fehér elefánt motívumához. Oldenberg megjegyzi, hogy Indiában hétköznapi háziállat az elefánt. A fehér szín mindig az ártatlanság jelképe. Miért van hat agyara? Fel kell idéznünk (olykor azért vissza kell térnünk a történelemhez), hogy noha mi önkényesnek és bizonyos módon kényelmetlennek találjuk a hatos számol, Indiában korántsem az, ott a térnek hat dimenzióját különböztetik meg: fent, lent, hátul, elöl, jobb, bal. A hinduk szemében nem képtelenség egy hatagyarú fehér elefánt.

 

A király magához hívatja a mágusait, s a királyné fájdalom nélkül megszüli a gyermeket. Egy fügefa leengedi az ágait, azzal segít a királynénak. Állva születik meg a fiú, s rögtön négy lépést tesz: lép egyet-egyet Észak, Dél, Kelet és Nyugat felé, majd oroszlánhangon megszólal: "Páratlan lény vagyok; most születtem meg utoljára." A hinduk hite szerint az ember végtelenszer újraszületik. Növekszik a herceg, ő a legjobb íjász, a legjobb lovas, a legjobb úszó, a legjobb atléta, a legjobb kalligráfus, minden tudósnál bölcsebb (itt eszünkbe juthat Krisztus és a bölcsek esete). Tizenhat évesen megnősül.

 

Az apja tudja - a csillagjósok megmondták neki -, hogy fiát az a veszély fenyegeti, hogy Buddha lesz belőle, vagyis az az ember, aki mindenkit megvált, ha megismerkedik négy dologgal: az öregséggel, a betegséggel, a halállal és az aszkézissel. Bezárja a fiát egy palotába, ad mellé egy háremet, nem mondom meg, hány nővel, mert nyilvánvalóan hindu túlzásról van szó. De hát miért is ne mondjam meg: nyolcvannégyezren voltak.

 

Boldogságban éli életét a herceg; mit sem tud a földi szenvedésről, hisz titkolják előtte az öregséget, a betegséget és a halált. Az előre meghatározott napon hintón kihajt a négyszögletes palota négy kapujának egyikén. Mondjuk, az északi kapun. Halad egy darabig, és megpillant egy lényt, amelyhez foghatót még sosem látott. Görbe a háta, ráncos a bőre, nincs haja. Alig tud menni, botra támaszkodik. Megkérdi, ki az az ember, ha egyáltalán ember. A kocsis azt feleli, hogy egy aggastyán, és hogy mindannyian olyanok leszünk, ha sokáig élünk.

 

Háborgó lélekkel tér vissza a herceg a palotába. Hat nap múltán ismét kikocsizik, ezúttal a déli kapun. Még különösebb embert lát egy árokban, leprától fehérlik a teste, beesett az arca. Megkérdi, ki az az ember, ha egyáltalán ember. Egy beteg, feleli a kocsis; mindannyian olyanok leszünk, ha sokáig élünk.

 

Nagyon nyugtalanul tér vissza a herceg a palotába. Hat nap múltán ismét kikocsizik, s lát egy embert, aki látszólag alszik, de nem olyan a színe, mint az élőké. Mások viszik azt az embert. Megkérdi, ki az. A kocsis azt feleli, hogy egy halott, s mindannyian olyanok leszünk, ha leéljük az életünket.

 

Kétségbeesik a herceg. Három iszonyú igazság tárult fel előtte: az öregség igazsága, a betegség igazsága, a halál igazsága. Negyedszer is kihajt. Lát egy csaknem teljesen meztelen embert, békesség ül az arcán, megkérdi, hogy ki az. Azt felelik, hogy aszkéta, olyan ember, aki mindenről lemondott, és elérte az örök boldogságot.

 

A herceg elhatározza, hogy mindenről lemond; ő, aki úgy tobzódott az életben. A buddhizmus azt tartja, hogy hasznos lehet az aszkézis, de csak azután, ha valaki már belekóstolt az életbe. Nem tartja helyesnek, hogy bárki bármiről is lemondjon a kezdet kezdetén. Ki kell élvezni az élet örömeit, amennyire csak lehet, s azután kell kiábrándulni belőlük; de előbb meg kell ismerni őket.

 

A herceg elhatározza, hogy Buddha lesz. Épp abban a pillanatban kapja a hírt, hogy felesége, Jasódhará fiút szült. Felkiált: "Kötelék köttetett!" A fia kötelék, amely az élethez köti. Ezért kapja majd a Kötelék nevet. Sziddhártha épp a háremében van, elnézi a fiatal, szép lányokat, de vénnek, csúnyának és leprásnak látja őket. Bemegy a felesége szobájába. Alszik. Karjában a csecsemő. Már-már megcsókolja, de tudja, hogy ha megcsókolja, nem fogja tudni otthagyni, és útnak indul.

 

Mestert keres. Az életrajznak ez a része talán nem is legenda. Ugyan miért kell olyan mesterek tanítványának feltüntetni, akiket később elhagy? A mesterek megtanítják az aszkézisre, s ő hosszú időn át gyakorolja. Végül elterül a mező közepén, nem mozdul a teste, a harminchárom égből lenéző istenek halottnak vélik. Egyikük azonban, a legbölcsebb azt mondja: "Nem, nem halt meg; Buddha lesz belőle." Felébred a herceg, lesiet egy közeli patakhoz, eszik egy kicsit, majd leül a szent fügefa alá, amit a törvény fájának is nevezhetnénk.

 

Mágikus közjáték következik, ami rokon az evangéliumokkal: megvív az ördöggel. Márának hívják az ördögöt. Már láttuk ezt a szót, a nightmare-t, az éjszaka démonját. Az ördög a világ urának hiszi magát, de most tudja, hogy veszélyben van, és kivonul a palotájából. Hangszerein elpattannak a húrok, ciszternáiban elapad a víz. Harcba állítja a seregeit, felül a nem is tudom, hány mérföld magas elefántjára, megsokszorozza a karját, megsokszorozza a fegyvereit, és megtámadja a herceget. Alkonyatkor a tudás fája alatt ül a herceg, ugyanakkor született a fa, mint ő.

 

Az ördög és a tigrisekből, oroszlánokból, tevékből, elefántokból és iszonyú harcosokból álló csapata nyíllal lődözi a herceget. A becsapódó nyílvesszők azonban virággá változnak. Tüzes hegyeket döntenek rá, de azok baldachinként tornyosulnak a feje fölött. A herceg mozdulatlanul, keresztbe font karral meditál. Talán nem is tudja, hogy az életére törnek. Az életre gondol; épp eljutóban van a nirvánába, a megváltáshoz. Még napnyugta előtt vereséget szenved az ördög. Meditálással töltött, hosszú éjszaka következik; az éjszaka végén Sziddhártha már nem Sziddhártha. Ő a Buddha: megérkezett a nirvánába.

 

Elhatározza, hogy hirdetni fogja a törvényt. Felkerekedik, ő már megváltotta magát, most a többieket akarja megváltani. A benáreszi vadaskertben mondja el első prédikációját. Azután jön a következő, a tüzes prédikáció, amelyben kifejti, hogy minden lángol: a lelkek, a testek, a dolgok mind égnek. Nagyjából akkoriban mondja az epheszoszi Hérakleitosz, hogy minden tűz.

 

Számára nem az aszkézis jelenti a törvényt, hiszen Buddha szemében tévedés az aszkézis. Az embernek nem azért kell felhagynia a testi élvezetekkel, mert azok alantasak, nemtelenek, szégyenletesek és fájdalmasak; ugyanez a helyzet az aszkézissel, az is nemtelen és fájdalmas. Ő - hogy teológiai terminológiát használjak - egy közbülső utat hirdet, már eljutott a nirvánába, még él negyven-egynéhány évig, és a tan hirdetésének szenteli az életét. Halhatatlan is lehetett volna, de amikor már sok tanítványa van, megválasztja a halála pillanatát. Egy kovács házában haldoklik. Körülötte a tanítványok. Kétségbe vannak esve. Mihez kezdenek nélküle? Tudtukra adja, hogy ő nem létezik, hogy éppolyan ember, mint ők, ugyanolyan valószínűtlen és halandó lény, de rájuk bízza a Törvényt. Itt Krisztussal összevetve nagy a különbség. Azt hiszem, Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ha ketten egybegyűlnek, ő ott lesz harmadikként. Buddha ellenben azt mondja: rátok bízom a Törvényt. Vagyis az első prédikációjával forgásba hozta a törvény kerekét. Azután majd a buddhizmus története következik. Sokféle jelenség van: ott a lámaizmus, a mágikus buddhizmus, a Mahájána vagy nagy szekér, ami a Hinájánát, a kis szekeret követi, a japán zen buddhizmus.

 

Én úgy látom, hogyha létezik két egymáshoz hasonló, szinte azonos buddhizmus, az épp az, amit Buddha prédikált, és amit ma Kínában és Japánban hirdet a zen buddhizmus. Minden más csak rárakódott mitológia és fabula. A fabulák némelyike érdekes. Tudni lehet, hogy Buddha képes volt csodát tenni, de Jézus Krisztushoz hasonlóan ő sem kedvelte a csodákat, nem szeretett csodát tenni. Alantas kérkedésnek tartotta. Hadd mondok el egy történetet: a szantálfa tál történetét.

 

Egy indiai városban egy kereskedő egyszer faragtat szantálfából egy tálat. Felteszi néhány bambusznád, vagyis amolyan égig érő, beszappanozott bot csúcsára. Kijelenti, hogy annak adja a szantálfa tálat, aki leveszi onnan. Néhány eretnek mester próbálkozik, de hiába. Meg akarják vesztegetni a kereskedőt, hogy mondja azt, hogy elérték a tálat. A kereskedő visszautasítja őket, s akkor ott terem Buddha egyik kisebb tanítványa. Ezen az eseten kívül sosem említik a nevét. A tanítvány felemelkedik a levegőbe, hatszor körberepüli a tálat, leveszi és átadja a kereskedőnek. Mikor meghallja Buddha a történetet, kizárja a tanítványt a rendből, amiért ilyen bagatell dolgot vitt végbe.

 

De azért Buddha is tett csodát. Például a következő, kegyelmi csodát. Buddhának egy sivatagon kell átkelnie délben. A harminchárom égből minden isten ledob neki egy-egy napernyőt. Buddha nem akarja egyik istent sem megbántani, megsokszorozza magát harminchárom Buddhává, úgy, hogy odaföntről valamennyi isten egy-egy Buddhát lát a ledobott napernyők alatt.

 

Buddha tettei között van egy nagyon tanulságos eset: a nyílvessző parabolája. Egy férfit eltalál harc közben egy nyíl, de nem engedi, hogy kihúzzák. Előbb tudni akarja az íjász nevét, s hogy melyik kaszthoz tartozik, és hogy milyen hosszú a nyílvessző. Míg megvitatják a dolgot, meghal. "Én ellenben - mondja Buddha - azt hirdetem, hogy nyomban ki kell húzni a nyílvesszőt." Mi a nyíl? A világegyetem. A nyíl az énnek és mindannak a fogalma, amihez hozzá vagyunk láncolva. Buddha azt mondja, hogy ne vesztegessük az időnket haszontalan kérdésekre. Például: véges vagy végtelen a világegyetem? Élni fog-e Buddha a nirvána után vagy sem? Mindennek semmi haszna, az a fontos, hogy kihúzzuk a nyílvesszőt. Ez egyfajta ördögűzés, a megváltás törvénye.

 

Ezt mondja Buddha: "Amint a hatalmas óceánnak egyetlen íze van, sóíze, a törvény íze a megváltás íze." Az általa hirdetett törvény oly hatalmas, mint a tenger, de csak egy íze van: a megváltás íze. A követői azonban elvesztek (vagy talán túl sok mindenre akadtak) a metafizikai eszmefuttatásokban. A buddhizmusnak nem ez a célja. A buddhista bármilyen vallású lehet, ha követi az említett törvényt. A megváltás a fontos meg a négy nemes igazság: a szenvedés, a szenvedés eredete, a szenvedés gyógyítása és a gyógyításhoz vezető út. Végül ott a nirvána. Nem fontos a négy igazság sorrendje. Azt mondják, hogy ez megfelel egy régi orvosi hagyománynak, amely megkülönbözteti a betegséget, a diagnózist, a kezelést és a gyógyulást. Ebben az esetben a nirvána a gyógyulás.

 

Most következik a neheze. Az, amit nyugati értelmünkkel el szoktunk vetni. A lélekvándorlásról van szó, ami nekünk elsősorban költői fogalom. De nem a lélek vándorol, hisz a buddhizmus tagadja a lélek létezését, hanem a karma, ami egyfajta szellemi organizmus, és végtelen sokszor vándorol. Nyugaton ez az elképzelés több gondolkodóhoz, főleg Püthagoraszhoz kapcsolódik. Püthagorasz felismerte azt a pajzsot, amellyel - akkor még más néven - a trójai háborúban harcolt. Platónnak Az állam tizedik könyvében található Ér látomása. Ez a harcos látja a lelkeket, amelyek mielőtt innának a Felejtés vizéből, sorsot választanak maguknak. Agamemnón sas akar lenni, Orpheusz hattyú, Odüsszeusz pedig - ki egykor Senkinek nevezte magát - minden ember közt a legszerényebb és a legismeretlenebb kíván lenni.

 

Akragaszi Empedoklésznál is van egy szakasz, ahol felidézi korábbi életeit. "Voltam én hajadon, voltam én faág, voltam én szarvas, voltam én tengerből felbukkanó, néma hal." Caesar a druidáknak tulajdonítja ezt a tant. Taliesin kelta bárd szerint nincs olyan forma a világegyetemben, ami ő még ne lett volna: "Voltam hadvezér, voltam kézben tartott kard, voltam híd, amely hatvan folyón vitt át, varázserővel a víz habjaiba kerültem, voltam csillag, voltam fény, voltam fa, voltam egy könyvben lévő szó, voltam könyv a kezdet kezdetén." Van Daríónak egy verse, talán a legszebbike, mely így kezdődik: "Katona voltam, aki Kleopátra királynő ágyában aludt..."

 

Az irodalomnak egyik nagy témája a lélekvándorlás. A misztikusoknál is megtaláljuk. Plótinosz azt mondja, hogy az egyik életből a másikba való áttérés olyan, mint amikor más és más ágyban és szobában alszik az ember. Azt hiszem, egyszer mindannyian éreztük azt az érzést, hogy már átéltünk egy hasonló pillanatot. Dante Gabriel Rossetti egyik szép versében, a Sudden Light-ban azt olvassuk, hogy I have been here before, "Én már jártam itt". Egy asszonynak mondja, akit már magáévá tett, vagy akit magáévá fog tenni, s hozzáteszi: "Te már az enyém voltál, végtelen sokszor az enyém voltál, és a végtelenségig az enyém leszel." Ez elvezet bennünket a cikluselmélethez, ami oly közel áll a buddhizmushoz, s amit Szent Ágoston elvetett az Isten városáról című művében.

 

Ugyanis a hindu tan híre eljutott a sztoa és Püthagorasz híveihez: tudniillik az, hogy a világegyetem végtelen számú, kalpában mért ciklusból áll. A kalpa meghaladja az emberi képzeleterőt. Képzeljünk el egy vasfalat. Tizenhat mérföld magas, s minden hatszáz évben megérinti egy angyal. Egy leheletfinom benáreszi szövettel ér hozzá. Mire a szövet elkoptatja a tizenhat mérföld magas falat, eltelik egy kalpa első napja; az istenek élete is addig tart, mint a kalpa, aztán meghalnak.

 

A világegyetem története ciklusokra oszlik, a ciklusokban hosszú fogyatkozások vannak, amelyekben nincs semmi, vagy amelyekben csak a Véda szavai maradnak fenn. Ezek a szavak archetípusok, ők teremtik a dolgokat. Brahmá isten is meghal, aztán újjászületik. Van egy eléggé patetikus pillanat, amikor Brahmá a palotájában tartózkodik. Az imént született újjá az egyik kalpa, az egyik fogyatkozás után. Bejárja a szobákat, mind üres. Felidézi a többi istent. Parancsára megjelennek az istenek; és azt hiszik, hogy a Brahmá teremtette őket, mert már korábban is ott voltak.

 

Álljunk meg a világegyetem történetének ennél a felfogásánál. A buddhizmusban nincs Isten; vagy lehet, hogy van Isten, de nem az a leglényegesebb. Az a lényeges, hogy higgyünk benne, hogy a karmánk vagy karmáink előre meghatározták a sorsunkat. Az, hogy én történetesen 1899-ben Buenos Airesban születtem, hogy én történetesen megvakultam, hogy én történetesen ma este önöknek előadást tartok, az én korábbi életemnek a következménye. Semmi sem történt az életemben, amit ne az előző életem határozott volna meg. Ezt hívják karmának. A karma, mint említettem, egyfajta szellemi struktúra, egy roppant finom szellemi struktúra.

 

Életünk minden pillanatában szőjük, át- és átszőjük ezeket a szálakat. Tudniillik nemcsak szándékaink, cselekedeteink, félálmunk, alvásunk, félébrenlétünk szálait szőjük: szüntelenül a karmánkat is szőjük. Ha meghalunk, egy új lény születik, s az örökli a karmánkat.

 

Deussen, Schopenhauer tanítványa, a buddhizmus nagy szerelmese elmeséli, hogy találkozott Indiában egy vak koldussal, s tudtára adta, hogy mennyire sajnálja. A koldus így felelt: "Ha vaknak születtem, az az előző életemben elkövetett bűnöknek köszönhető; igazságos, hogy vak vagyok." Az ember elfogadja a fájdalmat. Ghandi ellenzi, hogy kórházakat alapítsanak, mondván, hogy a kórház meg a jótékonykodás csupán késlelteti egy-egy adósság megfizetését, és hogy nem kell másokon segíteni: ha némelyek szenvednek, azoknak szenvedniük kell, hiszen valamilyen bűnt kell megfizetniük, s ha segítek rajtuk, azzal csak késleltetem az adósság kiegyenlítését.

 

Kegyetlen törvény a karma, de van egy különös matematikai következménye: ha a jelenlegi életemet a korábbi életem határozza meg, akkor a korábbit egy még korábbi határozta meg; azt pedig egy még korábbi és így tovább a végtelenségig. Vagyis: a z betűt az y határozta meg, az y-t az x, az x-et a v, a v-t az u, azzal a különbséggel, hogy ennek az ábécének csak vége van, eleje nincs. A buddhisták és általában a hinduk hisznek a tényleges végtelenben; úgy hiszik, hogy ennek a pillanatnak a bekövetkeztéhez végtelen idő telt el, s itt a végtelennel nem valami határozatlan vagy megszámlálhatatlan időt jelölök, hanem kifejezetten végtelen időt.

 

Az embereknek engedélyezett hat sors közül (lehetnek ördögök, lehetnek növények, lehetnek állatok) embernek lenni a legnehezebb, és élnünk kell ezzel a lehetőséggel, hogy megváltsuk magunkat.

 

Buddha elképzel egy teknőcöt, mely a tenger melyén úszik, a víz színén pedig egy karperec lebeg. Hatszáz évente egyszer kiemeli a teknőc a fejét, de nagyon különös volna, ha a karperecbe dugná a fejét. Nos, mondja Buddha, "amennyire különös a teknőc és a karperec találkozása, annyira különös az is, hogy emberek leszünk. Ki kell használnunk, ha emberek vagyunk, hogy eljussunk a nirvánába."

 

Mi a szenvedés oka, az élet oka, ha egyszer tagadjuk Isten fogalmát, ha egyszer nem létezik világot teremtő, személyes isten? Az a fogalom rá a válasz, amit Buddha zennek nevez. Furának találhatjuk ezt a zen szót, de majd összehasonlítjuk más ismert szavakkal.

 

Gondoljunk a Schopenhauer-féle akaratra. Schopenhauer leleménye Die Welt als Wille und Vorstellung, A világ mint akarat és képzet. Létezik valamely akarat, amely mindannyiunkban testet ölt, s létrehozza azt a képzetet, ami a világ. Más névvel, de más filozófusoknál is megtaláljuk ezt. Bergson élan vital-ról, életlendületről beszél; Bernard Shaw life force-ról, életerőről, ami ugyanaz. Azért van egy különbség: mind Bergsonnak, mind Shaw-nak olyan erőt jelent az élan vital, amit vállalnunk kell: folytonosan álmodnunk, folytonosan teremtenünk kell a világot. Schopenhauer, a komor Schopenhauer és Buddha számára a világ álom, s nekünk meg kell szakítanunk ezt az álmodást, ami hosszú gyakorlással elérhető. Kezdetben ott a szenvedés, abból lesz a zen. A zen hozza létre az életet, az élet meg szükségszerűen balsors; hisz mit is jelent élni? Élni nem más, mint megszületni, megöregedni, megbetegedni, meghalni, hogy a többit ne is említsem, köztük azt a nagyon patetikus csapást, ami Buddha számára a legpatetikusabb: az, hogy nem lehetünk a szeretteinkkel.

 

Le kell mondanunk a szenvedélyről. Nem segít az öngyilkosság, mert az szenvedély irányította tett. Az öngyilkos örökre az álmok világában marad. Meg kell értenünk, hogy a világ látszat, álom, hogy az élet álom. De ezt mélyen át kell élnünk, s meditációs gyakorlatokkal kell eljutni hozzá. A buddhista kolostorokban ez az egyik gyakorlat: a neofitának élete minden pillanatát teljes átéléssel kell megélnie. Arra kell gondolnia, hogy "most dél van, most áthaladok a patión, most találkozni fogok a házfőnökkel", s ugyanakkor arra is kell gondolnia, hogy a dél, a patio, a házfőnök csupa irrealitás, éppúgy valótlanok, mint ő maga és a gondolatai. Tudniillik a buddhizmus tagadja az ént.

 

Az én az egyik legfőbb csalárdság. A buddhizmus egyetért ebben Hume-mal és Schopenhauerral és a mi Macedonio Fernándezünkkel. Nincs alany, csak elmebeli állapotok sora létezik. Ha azt mondom, hogy "én gondolkodom", hibát követek el, mert egy állandó alanyt feltételezek, továbbá annak az alanynak egy cselekvést tulajdonítok, a gondolkodást. Ez pedig nem így van. Nem azt kellene mondani, mutat rá Hume, hogy "én gondolkodom", hanem azt, hogy "gondoltatik", úgy, mint amikor azt mondjuk, "esik". Amikor azt mondjuk, hogy esik, nem gondoljuk, hogy az eső valamilyen cselekvést gyakorolna; nem, valami történik. Ugyanúgy, ahogy azt mondjuk, hogy meleg van, hideg van, esik, azt kell mondanunk: gondoltatik, szenvedtetik, és el kell kerülnünk az alanyt.

 

A buddhista kolostorokban nagyon szigorú fegyelemnek vetik alá a neofitákat. Bármikor elhagyhatják a kolostort. Még a nevüket sem jegyzik fel - magyarázza María Kodama. Belép az újonc a kolostorba, és kemény megpróbáltatásoknak teszik ki. Elalszik, s egy negyedóra múltán felébresztik; mosnia, söpörnie kell; ha elalszik, testi fenyítést kap. Így szüntelenül gondolkodnia kell, de nem a bűnein, hanem a mindenre jellemző irrealitáson. Folytonosan az irrealitást gyakorolja.

 

Ezzel elérkezünk a zen buddhizmushoz és a Bódhidharmához. Bódhidharma volt az első misszionárius, a hatodik században. Bódhidharma Indiából Kínába megy, találkozik egy császárral, aki igyekezett terjeszteni a buddhizmust, elsorolja neki a kolostorokat és szentélyeket, és megmondja, hogy hány buddhista neofita van. Bódhidharma ezt feleli: "Mindez a látszatvilágba tartozik; a kolostorok és a szerzetesek éppúgy irreálisak, mint te meg én." Utána elmegy meditálni, s leül egy fal mellé.

 

Eljut a tan Japánba, és különböző szektákká ágazik. A leghíresebb a zen. A zenben találtak egy módszert, amellyel el lehet jutni a megvilágosodáshoz. Csak többévi meditáció után működik. Hirtelen érkezik el hozzá az ember; nem valami szillogizmus-sorról van szó. Hirtelen kell megérezni az igazságot. Szatori a módszer neve, egy hirtelen történésből áll, s túl van minden logikán.

 

Mi mindig olyan kategóriákban gondolkodunk, mint alany, tárgy, ok, okozat, logikus, illogikus, valami és az ellentettje; túl kell lépnünk ezeken a kategóriákon. A zen mesterek szerint hirtelen megvilágosodással, valamilyen illogikus reakcióval lehet eljutni az igazsághoz. A neofita megkérdi a mestert, mi a Buddha. A mester így felel: "A ciprus a gyümölcsöskert." Egy teljesen illogikus válasz feltárhatja az igazságot. A neofita megkérdi, hogy miért érkezett Nyugatról Bódhidharma. A mester erre azt felelheti, hogy: "Három font lenvászon." Ezekben a szavakban nincs allegorikus jelentés; esztelen válaszok, amelyek hirtelen működésbe hozzák az intuíciót. A válasz egy pofon is lehet. Kérdez valamit a tanítvány, s a mester válaszolhat egy pofonnal. Van egy idevágó történet - bizonyára legenda - Bódhidharmáról.

 

Egy tanítvány követte Bódhidharmát, kérdezett tőle mindenfélét, de Bódhidharma semmire sem válaszolt. A tanítvány igyekezett meditálni, aztán egy idő után levágta a bal karját, és odaállt a mester elé, hogy bizonyítsa, hogy a tanítványa akar lenni. Eltökéltségének bizonyítására szándékolt öncsonkítást végzett. A mester nem méltatta figyelemre a jelenséget, végül is anyagi tényről, egy látszattényről volt szó, s így szólt. "Mit akarsz?" A tanítvány ezt felelte: "Régóta keresem az elmém, de nem lelem." Mire a mester kurtán: "Azért nem leled, mert nem létezik." Abban a pillanatban a tanítvány megértette az igazságot, megértette, hogy az én nem létezik, megértette, hogy minden irreális. Ez hát többé-kevésbé a zen buddhizmus lényege.

 

Nagyon nehéz bemutatni egy vallást, különösen olyat, amelynek nem híve az ember. Azt hiszem, az a fontos, hogy ne valamiféle legendakészletként éljük meg a buddhizmust, hanem fegyelemként; olyan fegyelemként, amelyet mindannyian elérhetünk, s amely nem kíván tőlünk aszkézist. Azt sem követeli meg, hogy lemondjunk a testi gyönyörökről. Meditációt vár el tőlünk, olyan meditációt, amelynek nem kell a vétkeinkkel, se korábbi életünkkel foglalkoznia.

 

A zen buddhista meditációnak az az egyik formája, amikor elgondoljuk, hogy az előző életünk illúzió volt. Ha buddhista szerzetes volnék, ebben a percben arra gondolnék, hogy most kezdtem el élni, hogy Borges korábbi élete teljes egészében álom volt, hogy a világtörténelem álom volt. Szellemi természetű gyakorlatok révén apránként megszabadulunk a zentől. Mihelyt megértjük, hogy nem létezik az én, többé nem gondoljuk majd, hogy boldog lehet az én, vagy hogy kötelességünk, hogy boldoggá tegyük. Eljutunk egyfajta nyugalmi állapotba. Ez nem jelenti azt, hogy a nirvána elérésével megszűnne a gondolkodás, épp a Buddha legendája rá a bizonyíték. Buddha a fügefa alatt eljut a nirvánába, utána mégis sok-sok évig él és hirdeti a törvényt.

 

Mit jelent a nirvána elérése? Egyszerűen azt, hogy a cselekedeteink többé nem vetnek árnyat. Amíg ebben a világban vagyunk, a karmától függünk. Minden egyes cselekedetünk átszövi a karmának nevezett szellemi struktúrát. Mikor eljutottunk a nirvánába, a cselekedeteink többé nem vetnek árnyat, szabadok vagyunk. Szent Ágoston azt mondta, hogy ha üdvözültünk, akkor már nincs miért se a jóra, se a rosszra. Továbbra is jót fogunk cselekedni, anélkül hogy gondolnánk rá.

 

Mi a nirvána? A buddhizmus iránti nyugati érdeklődés jórészt ennek a szép szónak köszönhető. Nehezen hihető, hogy ne volna ebben a szóban valami csodálatos. Mit jelent szó szerint a nirvána? Kihunyás, elhalás. Többen arra gondoltak, hogy amikor valaki eléri a nirvánát, elhal. Csakhogy amikor meghal, ott a nagy nirvána, s aztán jön a kihunyás. Egy osztrák orientalista ezzel szemben kimutatja, hogy Buddha a korabeli fizikára támaszkodott, s akkor mást jelentett a kihunyás: tudniillik azt hitték, hogy a kialvó láng nem tűnik el. Azt gondolták, hogy tovább él a láng, más állapotban létezik tovább, tehát a nirvána nem jelent feltétlenül kihunyást. Azt is jelentheti, hogy más módon élünk tovább. Számunkra felfoghatatlan módon. A misztikusok metaforái általában mennyegzői képek, a buddhistáké mások. A nirvánáról szólva nem emlegetik a nirvána borát vagy a nirvána rózsáját vagy a nirvána ölelését. Inkább egy szigethez hasonlítják. Egy viharok közepette szilárdan álló szigethez. Magas toronyhoz is hasonlítják; és kerthez is szokás hasonlítani. Olyasmi, ami rajtunk kívül, önmagában létezik.

 

Töredékes képet adtam a buddhizmusról. Képtelenség lett volna úgy bemutatnom ezt a tant, amelynek annyi évet szenteltem, s amelyből tulajdonképpen keveset értettem meg, mintha valami múzeumi tárgyat ismertetnék. Nekem nem múzeumi tárgy a buddhizmus: a megváltás egyik útja. Nem nekem, hanem sok millió embernek. A világ legelterjedtebb vallása, s azt hiszem, kellő tisztelettel mutattam be itt ma este.

 

Scholz László fordítása

A KÖLTÉSZET

 

Scotus Erigena, az ír panteista azt mondta, hogy a Szentírásnak végtelen számú értelme van, s a páva színpompás tollazatához hasonlította. Századok múltán egy spanyol kabbalista azt mondta, hogy Isten Izrael valamennyi gyermekének szánta az Írást, következésképpen annyi Biblia létezik, ahány olvasója van. Ezt el is lehet fogadni, ha arra gondolunk, hogy Isten nemcsak a Biblia szerzője, hanem minden olvasó sorsának az irányítója is. Ez a két vélemény - tehát az, amit Scotus Erigena a páva színpompás tollazatával magyarázott és az, amit a spanyol kabbalista úgy fogalmazott, hogy annyi Szentírás van, ahány olvasó - úgy is felfogható, hogy az egyikben a kelta képzelet, a másikban pedig a keleti képzelet tükröződik. Én mégis bátorkodom kijelenteni, hogy mindkettő helytálló, mégpedig nemcsak az Írást illetően, hanem minden könyv esetében, amely megérdemli, hogy újra és újra elolvassuk.

 

Emerson azt mondta, hogy a könyvtár olyan varázsszoba, ahol sok elvarázsolt szellem lakozik. Ám azok hívó szavunkra megszólalnak; egy könyv, ez a könyv, míg ki nem nyitjuk, szigorúan véve és szó szerint csak egy kötet: tárgy a tárgyak közt. Amikor kinyitjuk, amikor a könyv rátalál az olvasójára, létrejön az esztétikai jelenség. De tegyük hozzá, még ugyanannak az olvasónak is mást és mást jelent egyazon könyv, hiszen változunk, hiszen (hogy visszatérjek kedvenc idézetemhez) olyanok vagyunk, mint Hérakleitosz folyója, aki szerint a tegnap embere nem azonos a ma emberével, amint a ma embere sem azonos a holnap emberével. Szüntelenül változunk, s bátran kijelenthető, hogy egy-egy könyv minden olvasata, minden újraolvasása és minden újraolvasásának az emléke megújítja a szöveget. A szöveg is olyan, mint Hérakleitosz folyója.

 

Ez elvezethet bennünket Croce elméletéhez, amelyről nem tudom, hogy a legmélyebb elgondolás-e vagy sem, de az biztos, hogy a legkevésbé ártalmas: azt vallja, hogy az irodalom kifejezés dolga. Ez pedig elvezet bennünket Croce másik tételéhez, amiről gyakran megfeledkeznek: ha az irodalom kifejezés, akkor az irodalom szavakból áll, és a nyelvezet is esztétikai jelenség. Ezt bizony nehezünkre esik elfogadni, vagyis azt a felfogást, hogy a nyelvezet esztétikumot hordoz. Szinte senki sem híve Croce elméletének, mégis mindenki folyton él vele.

 

Azt mondjuk, hogy zengő nyelv a spanyol, hogy vegyes hangokból áll az angol, meg hogy olyan páratlan méltóság árad a latinból, hogy minden későbbi nyelv irigyli: esztétikai kategóriákban szólunk a nyelvekről. Azt szokás feltételezni, tévesen, hogy a nyelv a valóságra utal, arra a titokzatos valamire, amit valóságnak hívunk. Az az igazság, hogy másvalami a nyelv.

 

Gondoljunk egy sárga, fénylő, változó tárgyra; olykor az égen van, és kerek ez a tárgy; máskor íves az alakja, olykor meg növekedik, aztán fogyatkozik. Valaki - sosem tudjuk meg a nevét -, egyik ősünk, egy közös ősünk elnevezte ezt a tárgyat holdnak, mely minden nyelven másképpen hangzó és másképpen találó szó. Szerintem a görög szeléné talán túlságosan bonyolult szó a holdra, az angol moon-ban pedig van valami kimértség, valami, ami a holdhoz illő lassúságra kényszeríti a szót, és ami hasonlít is a holdra, hisz szinte körkörös, szinte azonos az első és az utolsó betűje. Ami a spanyol luna szavunkat, ezt a latinból örökölt szépséges szót illeti, ami ugyanígy hangzik olaszul is: két szótagból, két darabból áll, ami talán túl sok. Portugálul lua a hold, ami kevésbé szerencsés; a francia lune meg némileg titokzatos.

 

Ha már egyszer spanyolul beszélünk, maradjunk a luná-nál. Gondoljuk el, hogy egyszer valaki kitalálta a luna szót. Persze az első lelemény biztosan egészen más lehetett. Miért is nem időzünk el egy kicsit az első embernél, aki kiejtette - ezekkel vagy más hangokkal - a luna szót?

 

Van egy metafora, melyet már több alkalommal is idéztem (elnézést az egyhangúságért, de hát már hatvan-egynéhány éves az én memóriám), az a bizonyos perzsa metafora, miszerint a hold az idő tükre. Az "idő tükre" kifejezésben benne foglaltatik a hold törékenysége és az örökkévalósága is. Benne van a hold ellentmondásossága: hogy annyira - szinte - áttetsző, annyira - szinte - semmi, de az örökkévalóság a mértéke.

 

A hold német megfelelője hímnemű. Ezért mondhatta Nietzsche, hogy szerzetes a hold, aki ingyen szemléli a földet, vagy hogy kandúr, Kater, mely csillagszőnyegen lépdel. A nyelvtani nem is hatással van a költészetre. A hold szó és az "idő tükre" kifejezés egyaránt esztétikumot hordoz, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi másodlagos, mert az "idő tükre" két tagból áll, a hold pedig talán hatásosabban közli velünk a hold nevét, a hold fogalmát. Minden szó költészet.

 

A próza állítólag közelebb áll a valósághoz, mint a költészet. Én ezt tévedésnek tartom. Létezik egy elgondolás, amelyet Horacio Quirogának, a novellistának tulajdonítanak, aki azt állítja, hogy ha hideg szellő fúj a folyó irányából, akkor egyszerűen azt kell írni, hogy hideg szél fúj a folyó felől. Úgy tűnik, Quiroga megfeledkezett arról, ha egyáltalán az ő véleményéről van szó, hogy éppolyan messze van ez a szerkezet a valóságtól, mint a folyó irányából fújó hideg szél. Mit érzékelünk? Érezzük a levegő áramlását, és szélnek nevezzük; érezzük, hogy egy bizonyos irányból, a folyó felől fúj a szél. S mindebből megalkotunk egy olyan bonyolult valamit, mint amilyen Góngorának egy-egy verse, vagy Joyce-nak valamely ítélete. Térjünk vissza a "hideg szél fúj a folyó felől" kifejezéshez. Alkotunk benne egy alanyt: szél; egy igét: fúj; és egy valós körülményt: a folyó felől. Mindez messze esik a valóságtól; a valóság ennél egyszerűbb valami. Quirogának ez a látszólag prózai, szándékosan prózai, közönséges példamondata bizony bonyolult kifejezés: szerkezet.

 

Vegyük Carducci híres sorát: "a mezők zöld csendje". Tévedésre gyanakodhatunk, arra, hogy Carducci rossz helyre tette a jelzőt; azt kellett volna írnia, hogy "a zöld mezők csendje". Ravaszul és retorikusan áthelyezte a jelzőt, s a mezők zöld csendjéről beszélt. Lássuk, hogyan észleljük a valóságot. Mit észlelünk? Egyszerre több dolgot is érzünk. (Lehet, hogy a dolog szó túlságosan főnévi.) Érezzük a mezőt, a mező végtelen jelenlétét, érezzük a zöldet és a csendet. Az, hogy van szavunk a csendre, már önmagában is esztétikai alkotás. Mert korábban személyekre használták a csend szót: csendes valaki. De ha arra a körülményre használjuk a "csend" szót, hogy nincs zaj a mezőn. az már esztétikai művelet, ami a maga korában merész megoldás volt. Amikor Carducci azt mondja, hogy "a mezők zöld csendje", az pontosan oly közel és pontosan oly messze van a közvetlen valóságtól, mintha azt mondaná, hogy "a zöld mezők csendje".

 

Van még egy híres példánk a hipallagéra, Vergiliusnak az a bizonyos felülmúlhatatlan sora: Ibant oscuri sola sub nocte per umbra ("mentek sötéten a magános éjszakában, az árnyon át"{[1]}). Hagyjuk most a sort lekerekítő per umbra kifejezést, és nézzük azt, hogy "mentek sötéten [Aeneas és Sibylla] a magános éjszakában" (a "magános" latinul sokkal erőteljesebb, mert a sub előtt áll). Azt gondolhatnánk, hogy szórendváltoztatásról van szó, mert természetesen így hangzana a mondat: "mentek magánosan a sötét éjszakában". Azért próbáljuk csak felidézni a képet, gondoljunk Aeneasra és Sibyllára, és látni fogjuk, hogy képzeletünkhöz éppolyan közel áll az, hogy "mentek sötéten a magános éjszakában", mint hogy "mentek magánosan a sötét éjszakában".

 

A nyelv esztétikai alkotás. Azt hiszem, ehhez semmi kétség sem férhet, s az az egyik bizonyíték rá, hogy amikor nyelvet tanulunk, amikor közelről vagyunk kénytelenek szemügyre venni a szavakat, szépnek érezhetjük őket. Nyelvtanuláskor az ember nagyítóval nézi a szavakat, úgy gondolja, hogy ez a szó csúnya, az remek, amaz pedig nehézkes. Az anyanyelvvel más a helyzet, ott nem érezzük ki a beszédből az egyes szavakat.

 

A költészet - mondja Croce - kifejezés dolga, ha egy-egy verssor, ha a verssor minden alkotóeleme, ha minden egyes szó önmagában is kifejezés. Azt mondhatják erre, hogy ez elcsépelt igazság, hogy ezt mindenki tudja. Én azonban nem tudom, hogy tudjuk-e; azt hiszem, hogy azért érezzük köztudottnak, mert igaz. Az a valóság, hogy a költészet nem azonos a könyvtárban lévő könyvekkel, se az Emerson boszorkánykonyhájában lévő könyvekkel.

 

Az a költészet, hogy az olvasó rátalál a könyvre, hogy felfedezi a könyvet. Van egy másik esztétikai élmény is, az a pillanat - az is különös -, amelyben a költő elképzeli a művét, s amelyben lassanként felfedezi vagy kitalálja a művét. Tudjuk, hogy latinul szinonima a "kitalálni" és "felfedezni" ige. Mindez egybevág Platón elméletével, miszerint kitalálni és felfedezni egyaránt emlékezés. Francis Bacon hozzáteszi, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor a nem tudás felejtés; minden létezik, nekünk már csak meg kell látnunk.

 

Ha írok valamit, az az érzésem, hogy az a valami már létezik. Valamilyen általános elképzelésből indulok ki; többé-kevésbé tudom, mi lesz a kezdete és a vége, s utána apránként felfedezem a közbülső részeket; de nem érzem, hogy én találnám ki őket, nem érzem, hogy az akaratomtól függenének; így léteznek a dolgok. Így, de el vannak rejtve, s nekem költőként meg kell találnom őket.

 

Bradley szerint a költészetnek a többi közt azt a benyomást kell keltenie bennünk, hogy az emlékezetünk felidéz valami elfelejtett dolgot, s nem azt, hogy felfedezünk valami újat. Egy jó vers olvasásakor azt gondoljuk, hogy mi is írhattuk volna; s hogy az a vers már korábban megvolt bennünk. Ez elvezet a költészet platóni meghatározásához: ama légies, szárnyas és szent{[2]} dologhoz. Meghatározásként ez pontatlan, hisz ama légies, szárnyas, szent dolog a zene is lehetne (eltekintve attól, hogy a költészet a zene egyik formája). A költészet meghatározása helyett Platón sokkal nagyszerűbb dolgot vitt végbe: példát mond a költészetre. Eljuthatunk vele ahhoz a felfogáshoz, miszerint a költészet maga az esztétikai élmény: ez pedig szinte forradalom a költészet tanításában.

 

A Buenos Aires-i Egyetem Bölcsészettudományi Karán angol irodalmat tanítottam, és amennyire csak lehetett, igyekeztem figyelmen kívül hagyni az irodalomtörténetet. Ha bibliográfiát kértek a diákjaim, mindig azt feleltem nekik, hogy "nem fontos a bibliográfia; végtére Shakespeare sem tudott semmit a Shakespeare-bibliográfiáról". Johnson nem sejthette, milyen könyveket írnak majd róla. "Miért nem tanulmányozzátok magukat a szövegeket? Ha tetszenek a szövegek, rendben van; ha nem tetszenek, tegyétek le őket, hiszen a kötelező olvasmány fogalma képtelenség: olyan, mintha kötelező boldogságról beszélnénk. Azt hiszem, a költészetet érezni kell, s ha nem érzitek a költészetet, ha nem érzitek a szépséget, ha egy történet nem kelt bennetek kíváncsiságot, hogyan folytatódik, akkor az a szerző nem nektek ír. Tegyétek félre, hisz olyan gazdag az irodalom, hogy találtok majd valamilyen figyelemre méltó írót, vagy olyat, aki ma még nem méltó a figyelmetekre, de holnap majd elolvassátok."

 

Ezt tanítottam, mégpedig az esztétikai jelenséget szem előtt tartva, amit nem szükséges meghatározni. Az esztétikai jelenség oly nyilvánvaló, oly közvetlen, oly meghatározhatatlan valami, mint a szerelem, a gyümölcs íze, a víz. Úgy érezzük a költészetet, ahogy egy nő közelségét érezzük, vagy ahogy egy hegységet vagy egy öblöt érzünk. S ha közvetlenül érezzük, ugyan minek vizeznénk fel újabb szavakkal, melyek kétségtelenül erőtlenebbek lesznek az érzéseknél?

 

Vannak, akik alig érzik a költészetet; ők többnyire a költészet tanításával foglalkoznak. Én azt hiszem, érzem a költészetet, de nem hiszem, hogy tanítottam volna; én nem azt tanítottam, hogy ezt vagy azt a szöveget szeretni kell: én azt tanítottam a diákjaimnak, hogy az irodalmat szeressék, hogy az irodalomban a boldogság egyik formáját lássák. Én szinte képtelen vagyok elvontan gondolkodni, bizonyára észrevették, hogy folytonosan idézetekre és emlékekre támaszkodom. Hasznosabb lesz, ha nem elvontan beszélgetünk a költészetről - az csak az unalomnak vagy a lustaságnak egyik formája -, hanem kiválasztunk két spanyol szöveget, és megvizsgáljuk.

 

Két közismert szöveget választok, mert mint említettem, nem csalhatatlan az emlékezetem, és jobban kedvelek egy olyan szöveget, ami már létezik, ami már régóta ott van az emlékezetükben. Vizsgáljuk meg Quevedónak Don Pedro Téllez Girónnak, Osuna hercegének az emlékére írt híres szonettjét. Először lassan elmondom, aztán sorról sorra szemügyre vesszük:

 

Faltar pudo su patria al grande Osuna,

pero no a su defensa sus hazańas;

diéronle muerte y cárcel las Espańas,

de quien él hizo esclava la Fortuna.

 

Lloraron sus invidias una a una

con las propias naciones las extrańas;

su tumba son de Flandres las campańas,

y su epitafio la sangrienta Luna.

 

En sus exequias encendió al Vesubio

Parténope y Trinacria al Mongibelo;

el llanto militar creció en diluvio.

 

Dióle el mejor lugar Marte en su cielo;

la Mosa, el Rhin, el Tajo y el Danubio

murmuraron con dolor su desconsuelo.

 

Imreh András fordításában:

 

Mellőzhette bár Osunát hazája,

hőstetteit nem, ha had vette körbe;

Spanyolhon bebörtönözte s megölte,

ki számára Fortunát leigázta.

 

Minden belső és külső tartománya

a honnak megsiratta, összetörve;

sírboltja Flandria véges mezője,

s a vérző Hold a felirat reája.

 

Trinacria Mongibellot, a Vezúvot

Partenope szítá a temetésen;

a hadi könnyzápor ömölve zúgott.

 

Kapta a legjobb helyet Mars egében.

Meuse, Rajna, Tajo, Duna gyászosan

mormolják, hogy már minden veszve van.

 

Először azt veszem észre, hogy jogi védőbeszédről van szó. A költő igyekszik védelmébe Venni Osuna herceg emlékét, aki - mint egy másik versében mondja - "börtönben halt meg és holtan is fogoly volt".

 

A költő elmondja, hogy sok nagy katonai szolgálatot tett a herceg Spanyolországnak, de az börtönnel fizetett értük. Ezeknek az érveknek semmi értékük sincs, mert semmilyen ok sem tiltja, hogy a hős ne lehessen bűnös, se azt, hogy ne érje a hőst büntetés. Mégis:

 

Mellőzhette bár Osunát hazája,

hőstetteit nem, ha had vette körbe;

Spanyolhon bebörtönözte s megölte,

ki számára Fortunát leigázta...

 

Ez demagóg elem. Ne feledjük, hogy én nem igyekszem se a szonett mellett, se a szonett ellen beszélni: elemezni igyekszem.

 

Minden belső és külső tartománya

a honnak megsiratta, összetörve;

 

Ennek a két sornak nincsen nagyobb költői felhangja; a szonettformálás kényszere szülte őket: és a rím kényszere is látható bennük. Quevedo az olasz szonett nehéz formáját követte, ami négy rímet kíván meg. Shakespeare az Erzsébet kori szonett legkönnyebb változatát követte, amihez két rím kell. Quevedo így folytatja:

 

sírboltja Flandria véges mezője,

s a vérző Hold a felirat reája.

 

Itt a lényeg. Ezek a sorok a kétértelműségnek köszönhetik a gazdagságukat. Emlékszem, mennyi vita folyt ennek a két sornak az értelmezéséről. Mit jelent az, hogy "sírboltja Flandria véges mezője"? Gondolhatunk Flandria mezőire és a herceg flandriai kampányára. A "s a vérző Hold a felirat reája" a spanyol nyelv egyik legemlékezetesebb verssora. Mit jelent? Gondolhatunk az Apokalipszis vérvörös holdjára, gondolhatunk a csatatér fölött méltán vöröslő holdra, de van Quevedónak egy másik szonettje, azt is Osuna hercegének ajánlotta, ahol ezt mondja: "utad véres fogyatkozással pecsételi meg Trákia holdjait". Quevedo először az ottomán lobogóra gondolhatott; a véres hold a vörös félhold lehetett. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy egyik jelentést sem vethetjük el; nem fogjuk azt állítani, hogy Quevedo csak a hadjáratokra, a herceg hadi szolgálatainak a felsorolására gondolt, vagy Flandria mezőjére, vagy a csatatér fölött magasodó véres holdra, vagy a török zászlóra. Quevedo a különböző jelentéseket egyszerre érzékelte. Kétértelműségük miatt találóak ezek a sorok.

 

Tovább:

 

Trinacria Mongibellot, a Vezúvot

Partenope szítá a temetésen;

 

Tehát Nápoly lángra lobbantotta a Vezúvot, Szicília pedig az Etnát. Milyen különös, hogy ezeket a régi neveket használja itt a költő, pedig azok a korabeli nagyon is jeles terminusoktól mindenben elütnek. És

 

a hadi könnyzápor ömölve zúgott.

 

Ez egy újabb bizonyíték rá, hogy más dolog a költészet, és más a racionális vélemény; nyilvánvalóan abszurd az a kép, hogy a síró katonák özönvizet idéznek elő. A sor ellenben nem abszurd, annak megvannak a saját törvényei. A "hadi könnyzápor", elsősorban is a hadi szó meghökkentő. Meglepő a hadi melléknév összekapcsolása a könnyzápor-ral.

 

Tovább:

 

Kapta a legjobb helyet Mars egében.

 

Logikailag ezt sem igazolhatjuk; teljesen értelmetlen arra gondolnunk, hogy a Mars Caesar mellett adott helyet Osuna hercegének. Az inverzió adja a mondat létjogosultságát. Ez a költészet próbaköve: a jelentésen túl létezik a vers.

 

Meuse, Rajna, Tajo, Duna gyászosan

mormolják, hogy már minden veszve van.

 

Szerintem ez a két sor, mely oly sok éven át lenyűgözött, lényegében mégiscsak hamis. Quevedo hagyta, hogy magával sodorja az az elgondolás, hogy hősét a mezőkkel borított táj és sok jeles folyó siratja el. Érezzük, hogy ez hamisan cseng; sokkal igazabbul hangzott volna, ha kimondja az igazat, úgy, ahogy Worsdworth is kimondta, például abban a szonettjében, amelyben megrója Douglast, amiért kivágatott egy erdőt. Bizony kimondja, hogy rettenetes dolgot művelt Douglas az erdővel, kivégzett egy nemes hordát, "tiszteletreméltó fáknak egy gyülekezetét", de hozzáteszi, hogy olyan bajokat fájlalunk, amilyenekkel a természet mit sem törődik, hiszen továbbra is ott a Tweed folyó, a zöldellő rét, a sok domb és hegy. Wordsworth megérezte, hogy az igazsággal nagyobb hatást érhet el. Kimondta, hogy mennyire fájó, hogy kivágták azokat a szép fákat, de a természet mit sem törődik vele. A természet tudja (mármint ha egyáltalán létezik "természet nevű lény), hogy pótolhatja a fákat, a folyó pedig folyik tovább.

 

Igaz, hogy Quevedo istenségeket látott a folyóban. Talán költőibb lett volna az a gondolat, ha a herceg háborúzásának a színterén mit sem törődnek a folyók Osuna halálával. Csakhogy Quevedo egy ember haláláról akart elégiát, verset írni. Mit jelent egy ember halála? Azt, hogy meghal egy arc, hogy az többé nem ismétlődik meg, ahogy Plinius mondta. Minden embernek egyedülálló arca van, s halálával ezernyi körülmény, ezernyi emlék lesz semmivé. Gyermekkori emlékek és emberi, nagyon is emberi vonások. Quevedo láthatóan semmit sem érez ebből. Meghalt a börtönben a barátja, Osuna hercege, és Quevedo távolságtartóan ír róla egy szonettet; érezzük, hogy lényegében közömbös. Úgy fogalmaz, minta vádbeszédet írna az állam ellen, amely börtönre ítélte a herceget. Még talán az is lehet, hogy nem szereti Osunát; bárhogy legyen is, nem igyekszik megszerettetni velünk. Mégis: nyelvünk egyik nagyszerű szonettje ez.

 

Lássunk egy másik példát, Enrique Banchs művét. Képtelenség volna kijelenteni, hogy Banchs jobb költő, mint Quevedo. Amúgy is mi az értelme az efféle összehasonlításnak?

 

Vizsgáljuk meg Banchsnak a következő szonettjét, és azt, hogy mi benne a vonzó:

 

Hospitalario y fiel en su reflejo

donde a ser apariencia se acostumbra

el material vivir, está el espejo

como un claro de luna en la penumbra.

 

Pompa le da en las noches la flotante

claridad de la lámpara, y tristeza

la rosa que en el vaso agonizante

también en él inclina la cabeza.

 

Si hace doble al dolor, también repite

las cosas que me son jardín del alma.

Y acaso espera que algún día habite

 

en la ilusión de su azulada calma

el Huésped que le deje reflejadas

frente juntas y manos enlazadas.

 

Imreh András fordításában:

 

A vendégszerető és hű tükör,

amelyben minden saját látszatát

szokja lassan élni, úgy tündököl,

mint félhomályban a holdvilág.

 

A mélyén éjjel lámpafény lebeg,

de szomorú, mivel a rózsa épp

úgy, mint a haldokló váza felett,

őbenne is lecsüggeszti fejét.

 

Megkettőzi a fájdalmat s a lelkem

kertjében élő drága tárgyakat.

Tán várja, hogy a Vendég megjelenjen

 

kék ábránd-közönyében, s hagyjanak

magukból tünékeny lenyomatot

egymást becéző kezek, homlokok.

 

Nagyon különös ez a szonett, mert nem a tükör a hőse: titkos hőse van, akire a vers végén derül fény. Először is a témát látjuk, nagyon költői: tükör, amely megkettőzi a dolgok látszatát:

 

amelyben minden saját látszatát

szokja lassan élni...

 

Felidézhetjük Plótinoszt. Arcképet akartak róla készíteni, de ő elutasította: "Magam is árny vagyok, az égben lévő archetípus árnya. Ugyan minek annak az árnynak az árnyát elkészíteni?" Mi más a művészet, gondolta Plótinosz, mint négyzetre emelt látszat. Ha egyszer mulandó az ember, hogyan is lehetne bálványozni a képét. Ezt érezte meg Banchs; megérezte a tükör látszatjellegét.

 

Valóban rettenetes, hogy létezik tükör: én mindig is rettegtem a tükröktől. Azt hiszem, hogy Poe is. Egyik kevésbé ismert művében lakása berendezésével foglalkozik. Az az egyik kívánalma, hogy úgy kell elhelyezni a tükröket, hogy ha leül az ember, ne tükröződjék az alakja. Ez elárulja, hogy félt tükörbe nézni. Láthatjuk továbbá a hasonmásról írt William Wilson című novellájában és az Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélésé-ben is. Ez utóbbiban van egy déli-sarki törzs, és az egyik törzsbéli ember rémületében összeesik, amikor először lát tükröt.

 

Megszoktuk már a tükröt, de van valami félelmetes a valóságnak e képi megkettőzésében. Térjünk vissza Banchs szonettjéhez. A "vendégszerető" mindjárt emberi vonással ruházza fel, ami közhely. Pedig sosem fordult meg a fejünkben, hogy a tükör vendégszerető volna. A tükör mindent némán, nyájas rezignációval fogad:

 

A vendégszerető és hű tükör,

amelyben minden saját látszatát

szokja lassan élni, úgy tündököl,

mint félhomályban a holdvilág.

 

Látjuk a tükröt, fényes is, s Banchs valami megfoghatatlanhoz, a holdhoz hasonlítja. Továbbra is varázslatosnak és különösnek érzi a tükröt: "mint félhomályban a holdvilág".

 

Azután:

 

A mélyén éjjel lámpafény lebeg...

 

A "lebegő" lámpafénynek az a célja, hogy határozatlanok maradjanak a tárgyak; mindennek ugyanolyan pontatlannak kell lennie, mint amilyen a tükör, a félhomályban lévő tükör. Bizonyára délután vagy este van. Ezért:

 

...szomorú, mivel a rózsa épp

úgy, mint a haldokló váza felett,

őbenne is lecsüggeszti fejét.

 

Hogy ne legyen minden homályos, ekkor feltűnik egy rózsa, egy éles kontúrú rózsa.

 

Megkettőzi a fájdalmat s a lelkem

kertjében élő drága tárgyakat.

Tán várja, hogy a Vendég megjelenjen

 

kék ábránd-közönyében, s hagyjanak

magukból tünékeny lenyomatot

egymást becéző kezek, homlokok.

 

Ezzel eljutunk a szonett témájához, ami nem a tükör, hanem a szerelem, a szemérmes szerelem. Nem a tükör reménykedik, hogy egyszer összebújó fejeket és összefonódó kezeket lát majd, hanem a költő reménykedik benne. De egyfajta szemérmesség mindezt közvetetten mondatja ki vele, s csodásan elő van készítve, hiszen kezdettől fogva vendégszerető és hű a tükör, hisz kezdettől fogva nem üveg-vagy fémtükörről van szó. A tükör emberi lény, vendégszerető és hű, aztán lassan hozzászoktat bennünket a látszatvilághoz, ahhoz a látszatvilághoz, amely végül is a költővel lesz azonos. A költő akarja látni a Vendéget, a szerelmet.

 

Quevedo szonettje ettől alapvetően különbözik, ott az említett két sorban azonnal megérezzük a költészet élő jelenlétét:

 

sírboltja Flandria véges mezője,

s a vérző Hold a felirat reája.

 

Imént a nyelvekről beszéltem, s arról, hogy menynyire igazságtalan összehasonlítani őket; azt hiszem, van egy érv, ami önmagában elégséges: ha egy spanyol verssorra, strófára gondolunk, például ha arra gondolunk, hogy

 

quién hubiera tal ventura

sobre las aguas del mar

como hubo el conde Arnaldos

la mańana de San Juan.

 

Imreh András fordításában:

 

Bárcsak hozna majd a tenger

annyi szerencsét nekem,

mint Arnaldos grófnak egyszer

Szent János-nap reggelen.

 

akkor nem fontos, hogy egy hajó jelenti-e az említett boldogságot, akkor Arnaldos gróf sem fontos; érezzük, hogy ezek a sorok csakis spanyolul szólalhattak meg. Nekem nem tetszik a francia hangzása, azt hiszem, hiányzik belőle más latin nyelvek zengése, mégsem mondhatok semmi rosszat egy olyan nyelvről, amely ily csodálatos sorokat teremhet, mint amilyet Hugónál találunk:

 

L'hydre-Univers tordant son corps écaillé d'astres{[3]}

 

Hogy is bírálhatna az ember egy nyelvet, mely nélkül nem létezhetnének ilyen sorok?

 

Ami az angolt illeti: azt hiszem, az a baja, hogy elveszítette az óangol nyílt magánhangzóit. Persze azért Shakespeare ilyen sorokat tudott írna rajta:

 

And shake the yoke of inauspicious stars

From this worldweary flesh...

 

ami gyenge fordításban úgy hangzik, hogy "és lerázom a világtól megcsömörlött testről a boldogtalan csillagok jármát".{[4]} Spanyolul ez semmi; angolul, minden. Ha nyelvet kellene választanom (bár semmi sem indokolja, hogy ne választhassam mindet), én a német mellett döntenék, mert lehet benne összetett szavakat alkotni (úgy, mint az angolban, csak többféleképpen), vannak nyílt magánhangzói, és csodás a zenéje. Ami az olaszt illeti: nem kell több, mint a Commedia.

 

Egyáltalán nem meglepő, hogy ennyi szépségben bővelkednek a különböző nyelvek. Mesterem, a spanyol-zsidó költő, Rafael Cansinos-Asséns ránk hagyott egy Úrhoz intézett fohászt, amelyben azt mondja, hogy "Ó Uram, ne adj nékünk ennyi szépséget"; Browning pedig: "Épp amikor a legnagyobb biztonságban érezzük magunk, megérint egy naplemente / egy virágharangból támadt ábránd, valaki halála, / Euripidész egyik kóruszárlata...", és megint elvesztünk!

 

Folytonosan leselkedik ránk a szépség. Kellő érzékenységgel minden nyelv költészetében ugyanezt éreznénk.

 

Többet kellett volna tanulmányoznom a keleti irodalmakat; én épp csak fordításokból ízleltem meg őket. De így is szíven ütött, megfogott a szépségük. Például a perzsa Háfiznak az a sora, hogy "repülök, a porom az lesz, ami vagyok". Ebben benne van az egész lélekvándorlás-elmélet: "a porom az lesz, ami vagyok", újból és újból újjászületek, egy másik században, Háfiz, a költő leszek. Mindezt néhány szóval mondja el, angolul olvastam, de az nem nagyon térhet el a perzsától. Az, hogy "a porom az lesz, ami vagyok", túlságosan egyszerű ahhoz, hogy ne ez legyen az eredetiben.

 

Úgy gondolom, hogy hiba történeti alapon tanulmányozni az irodalmat, bár mi, s ebbe magamat is beleértem, nem tehetünk mást. Egy szerintem kitűnő költő, de gyenge kritikus, Marcelino Menéndez y Pelayo összeállított egy könyvet, amelynek az a címe, hogy A legszebb száz spanyol vers. Ez a sor is benne van: Ande yo caliente y ríase la gente. ("Fogjon el a hév, nevessen a nép.") Ha ez a legszebb spanyol versek egyike, kérdem én, milyenek a kevésbé szépek? De ugyanebben a kötetben megtaláljuk az idézett Quevedo-verset, meg a sevillai Anonimusnak az Epistolá-ját és még sok más csodás költeményt. Kár, hogy Menéndez y Pelayo saját magától egyetlen verset sem vett fel a gyűjteményébe.

 

Mindenütt jelen van a szépség, talán életünk minden pillanatában is. Roy Batholomew barátomtól hallottam - évekig élt Perzsiában, és közvetlenül, fársziból fordította Omar Khajjámot -, amit magam is sejtettem: Keleten általában nem történeti alapon tanulmányozzák az irodalmat és a filozófiát. Ez magyarázza, hogy miért lepődött meg Deussen és Max Müller, amikor nem sikerült megállapítaniuk a szerzők időrendjét. Úgy tanulmányozzák a filozófiát, mintha - mondjuk - Arisztotelész Bergsonnal vitatkozna, Platón meg Hume-mal, és mindez egyszerre történne.

 

Befejezésül három föníciai tengerészfohászt idézek. Amikor süllyedni kezdett a hajó - az időszámítás utáni első században vagyunk -, a három fohász egyikét mondták. Így hangzik az egyik:

 

Karthágó anyja, visszaadom az evezőt.

 

Karthágó anyja Türoszt jelenti, onnan származott Dido. Utána pedig: "visszaadom az evezőt". Van ebben valami rendkívüli: a föníciai ember csak evezősként tudja értelmezni az életet. Bevégezte az életét, és visszaadja az evezőt, hogy mások evezzenek tovább.

 

A másik fohászban még több a pátosz:

 

Alszom, aztán ismét evezek.

 

Ez az ember semmilyen más sorsot nem tud elképzeli; és feltűnik a ciklikus idő fogalma.

 

Végül a harmadik fohász: egészen megindító, és más is, mint a többi, mert nem fogadja el a sorsot; egy halni készülő ember kétségbeesett kiáltása, aki fölött majd félelmetes istenségek ítélkeznek; így hangzik:

 

Istenek, ne istenként ítéljetek meg,

hanem emberként,

kit összetört a tenger.

 

Ebben a három fohászban azonnal megérezzük, vagy én azonnal megérzem a költészet jelenlétét. Bennük található az esztétikai jelenség, s nem a könyvtárakban, a bibliográfiákban, és nem is a kéziratkötegekről s ki sem nyitott kötetekről írt tanulmányokban.

 

E három föníciai tengerészfohászt Kipling egyik elbeszélésében olvastam, a Szent Pálról szóló Manners of Men-ben. Vajon autentikusak (ahogy hibásan mondani szokás), vagy Kipling, a nagy költő írta őket? Máris elszégyelltem magam, hogy feltettem ezt a kérdést, hiszen mi értelme lenne itt a válasznak? Nézzük meg mind a két lehetőséget, a dilemmának mind a két ágát.

 

Az első esetben föníciai tengerészek írták a fohászokat, tengeri népség, amely csak a tengeren tudta elképzelni az életet. A verseik átkerültek, hogy úgy mondjam, föníciaiból a görögbe; görögből a latinba, latinból az angolba. Kipling átírta őket a művébe.

 

A második esetben egy nagy költő, Rudyard Kipling elképzeli a föníciai tengerészeket; valamiképpen közel áll hozzájuk; valamiképpen azonos velük. Az életet a tengeri élettel azonosítja, és a fohászokat a tengerészek szájába adja. Mindez a múltban történt: már meghaltak a névtelen föníciai tengerészek, meghalt Kipling is. Mit számít, hogy emez árnyak közül melyik írta vagy gondolta ki az említett sorokat?

 

Egy hindu költő egy különös metaforája azt mondja (nem tudom, hogy teljesen értem-e), hogy a "Himalája, a Himalája magas hegyei (a csúcsai, Kipling szerint, más hegyeknek a térde) Siva kacaja". Az a sok magas hegy egy isten, egy félelmetes isten kacaja. A kép mindenképpen meghökkentő.

 

Szerintem a szépség egyfajta fizikai érzet, olyasmi, amit egész testünkkel érzünk. Nem valamiféle ítélet eredménye, nem szabályok révén jutunk el hozzá; vagy érezzük a szépséget, vagy nem érezzük.

 

Végül egy magasztos sort idézek attól a költőtől, aki a tizenhetedik században az Angelus Silesius különösen csengő költői, találó nevet vette föl. Ez nagyjából a summája mindannak, amit ma este elmondtam, azzal a különbséggel, hogy én érveléssel vagy színlelt érveléssel fejeztem ki magam: először spanyolul mondom el, aztán németül; hallgassák meg:

 

La rosa sin porqué florece porque florece.

Die Rose ist ohne warum; sie blühet weil sie blühet.

 

Szabó Lőrinc fordításában:

 

A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik.{[5]}

 

Scholz László fordítása

 

{[1]} Lakatos István fordításában: "Mentek az éji sivár árnyékokon át, a sötétben" (Aeneis, VI, 268)

{[2]} Vö. Ión (534b), Szepessy Tibor fordítása.

{[3]} Lásd Ce que dit la bouche d'ombre (Les contemplations, VI, XXVI)

{[4]} Mészöly Dezső fordításában: "Rossz csillagok jármát itt rázza le / Az élet-nyűtte hús!" (Romeo és Júlia, V, 3.)

{[5]} Arkangyali Vándor; Örök barátaink, I.