I

Emlékezetem szerint viszontagságaim a thébai Hekatompülosz egyik kertjében kezdődtek, mikor Diocletianus volt a császár. Harcoltam különösebb dicsőség nélkül a közelmúlt egyiptomi háborúiban, tribunusa voltam egy légiónak, mely a Vörös-tengerrel szemközt, Berenikében állomásozott: láz és rontás emésztett el sok embert, aki hősi lélekkel a fegyver vasát áhította. A mauritániaiakat legyőztük; országuk földjét, hol lázadó városaik állottak, örök időkre a plutói isteneknek ajánlottuk; az elgyengült Alexandria hasztalan könyörgött a cézár irgalmáért; a légiók egy esztendő leforgása alatt diadalt arattak, de én alig pillanthattam meg Mars orcáját. Fájlaltam, hogy így hoppon maradtam, s emiatt szántam rá magam, hogy a rettenetes és végtelen sivatagon át felkutassam a titkos várost, a Halhatatlanok Városát.

Viszontagságaim, mint említettem, egy thébai kertben kezdődtek. Egész éjszaka nem alhattam, mert heves küzdelem dúlt szívemben. Kevéssel hajnal előtt felkeltem; rabszolgáim aludtak, s a holdnak éppolyan volt a színe, akár a végtelen homoknak. Egy kimerült és csupa vér lovas közeledett kelet felől. Néhány lépésnyire tőlem lebukott a lováról. Sóvár, halk hangon, latinul kérdezte a folyó nevét, mely a város falait mosta. Azt feleltem, ez az Aigüptosz, melyet az esők táplálnak. "Más folyót keresek én - felelt szomorúan -, a rejtelmes folyót, mely megtisztítja az embereket a haláltól." Sötét vér szivárgott a melléből. Elmondta, hogy hazája egy hegység, mely a Gangeszen túl fekszik, s hogy abban a hegységben az a hír járja, ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz. Hozzátette még, hogy a folyó túlsó partján emelkedik a védőbástyákkal, amfiteátrumokkal és templomokkal ékes Halhatatlanok Városa. A férfi már nem érte meg a hajnalt, s én elhatároztam, hogy felkeresem azt a várost és folyóját. A bakó kivallatott néhány mauritániai foglyot, s azok megerősítették a vándor elbeszélését; valaki emlékezett az elíziumi mezőkre a világ végén, ahol örökké tart az emberek élete; valaki meg azokra a dombokra, ahol a Paktólosz ered, s ahol az emberek száz évig is élnek. Beszéltem Rómában filozófusokkal, akik úgy vélekedtek, hogy az emberek életének meghosszabbítása csupán haldoklásuk meghosszabbítása lenne, s haláluk száma sokszorozódnék meg. Nem tudom, hittem-e valaha is a Halhatatlanok Városában; úgy vélem, akkor megelégedtem a feladattal, hogy felkutassam. Gaetulia proconsulja, Flavius, kétszáz katonát adott a vállalkozáshoz. Zsoldosokat is toboroztam, akik azt állították, hogy ismerik az utat, de ők szöktek meg elsőként.

A későbbi események a felismerhetetlenségig eltorzították első meneteléseink emlékét. Arsinoéból indultunk, és behatoltunk a forró sivatagba. Áthaladtunk a trogloditák országán, akik kígyókkal táplálkoznak, és nem értenek a szavak mesterségéhez; áthaladtunk a garamantok földjén, akik közösen birtokolják az asszonyokat, és oroszlánt esznek; áthaladtunk az augilákén, akik csak a Tartaroszt tisztelik. Átkínlódtunk más sivatagokon is, ahol fekete a homok, s ahol az utazónak az éji órákat kell kihasználnia, mivel a nappalok forrósága elviselhetetlen. A távolban megpillantottam a hegységet, amelyről az óceán kapta a nevét; oldalain nő az euforbium, mely semlegesíti a mérget; odafönt a csúcson lakoznak a szatírok, e paráznaságra hajló, durva és vérszomjas emberek. Valamennyiünk számára hihetetlennek tűnt, hogy ezek a vad tájak, ahol szörnyeket táplál az anyaföld, egy mesés várost rejtenek keblükön. Meghátrálni szégyen, tehát folytattuk utunkat. A vakmerőbbek a holdnak fordított arccal aludtak, ettől láz égette őket; mások a ciszternák poshadt vizéből szívták magukba a tébolyt és a halált. Akkor kezdődtek a szökések; nem sokkal később a lázadások. Hogy letörjem a lázadást, nem riadtam vissza a szigortól. Én nyíltan cselekedtem, ám egy centurio figyelmeztetett, hogy a lázadók (akik egyikük megfeszíttetése miatt bosszúra áhítoztak) titokban az életemre törnek. Azzal a néhány katonával, aki hű maradt hozzám, elmenekültem a táborból, de a sivatagi homokfelhőkben és a sötét éjszakában szem elől veszítettem őket.

Egy krétai nyílvessző megsebesített. Napokon át bolyongtam, vízre se leltem, ám az is lehet, hogy a napfény, a szomjúság és a szomjúságtól való félelem egyetlen napot nyújtott olyan mérhetetlen hosszúságúra. A lovam ösztönére bíztam az utat. Hajnalban piramisok és tornyok csipkézték a látóhatárt. Gyötrelmes álmot láttam: egy kicsiny és ragyogó labirintus közepén kancsó állt; a kezem csaknem megérintette, a szemem is látta, de körvonalai olyan határozatlanok és homályosak voltak, hogy éreztem, meghalok, mielőtt elérhetném.