QUEVEDO

Nincs két egyforma hegy a földön, de a síkság mindenütt egy és ugyanaz. Mentem, mentem a síkság közepén. Azon tűnődtem - bár valójában nem is izgatott a dolog -, hogy vajon Oklahomában járok-e vagy Texasban, vagy talán azon a vidéken, melyet az irodalomban járatos emberek pampának neveznek. Kerítést nem láttam sehol, se jobbra, se balra. Mint már annyiszor, Emilio Oribe sorait mondogattam most is magamban:

 

A véghetetlen és félelmes pusztaságon,

Brazília felé...

 

e sorokat, melyek egyre nőnek, terebélyesednek bennem.

 

Rögös volt az út. Eleredt az eső. Két-háromszáz méterre világosságot pillantottam meg egy ház ablakaiban. A ház alacsony, négyszögletes volt, és fák vették körül. Hatalmas férfi nyitott ajtót: Szinte félelmet keltett. Szürke ruhát viselt. Éreztem, hogy vár valakit. Az ajtón nem volt zár.

 

Tágas szobába léptünk; a falai fából voltak. A mennyezeten sárgás fényű lámpa függött. Az asztalt valami oknál fogva furcsának találtam. Vízóra állt rajta, addig csak egyszer láttam ilyet, valami metszeten. A férfi hellyel kínált.

 

Különféle nyelveken próbáltam szólni hozzá, de egyiken sem értett. Aztán megszólalt: latinul beszélt. Összeszedtem erősen megkopott gimnáziumi ismereteimet, s várakozva tekintettem a beszélgetés elé.

 

- A ruhádról úgy látom - mondta -, hogy messzi századból érkezel. A nyelvi sokféleség a népek közötti különbségek kialakulásának, sőt a háborúnak kedvezett; ma ismét latinul beszélnek a földön. Egyesek attól félnek, hogy a nyelv megint csak lebomlik majd franciára, limuzinra meg papiamentóra, de ettől egyelőre nem kell tartani. Engem egyébként nem érdekel sem a múlt, sem a jelen.

 

Nem szóltam egy szót sem, mire ő így folytatta:

 

- Ha nem feszélyez, hogy mást enni látsz, tarts velem.

 

Rájöttem, hogy észrevette zavaromat; így hát elfogadtam a meghívását.

 

Végigmentünk egy folyosón - ajtók nyíltak mindkét oldalán -, s egy kis konyhába értünk, ahol minden fémből volt. A vacsorát tálcára raktuk, és visszamentünk a szobába. A tálcára húsgombócok kerültek kukoricapehellyel meg egy fürt szőlő, valamilyen ismeretlen gyümölcs - az íze a fügéére emlékeztetett - és egy nagy korsó víz. Kenyérre nem emlékszem. A vendéglátóm arca éles metszésű volt, s a tekintetét valahogy különösnek találtam. Nem felejtem el ezt a komor, sápadt arcot, melyet nem látok viszont soha többé. Beszédét nem kísérte taglejtéssel.

 

Majd beletört a nyelvem a latinba, de azért sikerült megkérdeznem tőle:

 

- Nem lepett meg, hogy csak úgy betoppanok?

 

- Nem - válaszolta -, hisz minden évszázadban betoppan hozzánk valaki. Senki sem marad sokáig, legkésőbb holnapra te is otthon leszel.

 

Magabiztosan csengett a hangja, beértem ennyivel. Úgy gondoltam, illene bemutatkoznom:

 

- Eudoro Acevedo vagyok. 1897-ben születtem, Buenos Aires városában. Elmúltam hetvenéves. Az angol és az amerikai irodalom tanára vagyok, fantasztikus történetek írója.

 

- Úgy emlékszem, olvastam két fantasztikus történetet; meg is nyerték a tetszésemet - válaszolta. - Az egyik a Gulliver utazásai volt, melyet sokan igaznak tartanak, a másik pedig a Summa Theologica. De ne beszéljünk tényekről. A tényekkel már senki sem törődik. A tények csak a képzelet és az elmélkedés alapját alkothatják. Mi a kétkedés és a feledés művészetét tanuljuk az iskolában. Elsősorban a személyes, a mindennapi dolgok felejtésének művészetét. Időben élünk, folytonosságban, de arra törekszünk, hogy sub specie aeternitatis éljünk. Még emlékszünk néhány évre a múltból, de ezeket fokozatosan kiveti magából a nyelv. Arra törekszünk, hogy elkerüljük a fölöslegesen pontos adatokat. Nincsen kronológia, történelem. Nincsenek statisztikák. Azt mondtad, Eudorónak hívnak; én nem tudom megmondani a nevemet, mert csak úgy hívnak, hogy "valaki".

 

- Hát az apádat hogy hívták?

 

- Nem hívták sehogy.

 

Az egyik falon könyvespolcot pillantottam meg. Találomra felütöttem egy kötetet; kézzel írták, világos, de olvashatatlan betűkkel. A szögletes írásjelek a rúnaábécére emlékeztettek, amellyel persze csak a feliratokat írták. Arra gondoltam, hogy a jövő embere nemcsak hogy magasabb, hanem ügyesebb is nálam. Önkéntelenül is házigazdám hosszú, vékony ujjaira néztem.

 

Akkor az ember azt mondta:

 

- Mutatok valamit, amit még sohasem láttál.

 

Vigyázva átnyújtotta Morus Utópiá-jának egy példányát, Bázelben nyomtaták 1518-ban; néhány oldal és ábra hiányzott belőle.

 

Némi büszkeséggel válaszoltam:

 

- Nyomtatott könyv. Nekem is van ilyen vagy kétezer, persze egyik sem ilyen régi, ilyen értékes.

 

Hangosan elolvastam a címét.

 

A férfi elnevette magát.

 

- Kétezer könyvet el sem lehet olvasni. Én négy évszázad alatt csak fél tucatot olvastam. Egyébként sem az a fontos, hogy olvasson az ember, hanem az, hogy újraolvasson. Könyvnyomtatás ma már nincsen: az emberiség egyik legnagyobb rákfenéje volt, mert a végtelenségig növelte a fölösleges irományok számát.

 

- A múltban, az én furcsa időmben - válaszoltam - az a babona járta, hogy minden délelőtt és minden délután történnek dolgok, amelyeket gyalázat volna figyelmen kívül hagyni. Az egész földet kísértetegyesülések népesítették be: olyanok, mint Kanada, Brazília, Svájci Kongó és a Közös Piac. Szinte senki sem ismerte ezeknek a platóni alakulatoknak az eredetét, azt viszont mindenki pontosan tudta, hogy mi történt a legutóbbi pedagóguskongresszuson, miért szakadtak meg bizonyos diplomáciai kapcsolatok, mit üzentek egymásnak az államelnökök, és hogy miképp szólt pontosan az üzenet, melyet egy titkár titkára írt meg a műfajtól megkívánt körültekintéssel és pontatlansággal.

 

Az emberek mindezt a feledésnek olvasták, mivel az újabb haszontalanságok néhány óra alatt kitörülték tudatukból az elolvasottakat. A legközismertebb foglalkozás kétségtelenül a politikusoké volt. A követek, a miniszterek mintha mindannyian nyomorékok lettek volna: hatalmas, zajos járműveken szállították őket egyik helyről a másikra, fegyveresek és motorosok kíséretében, és fényképészek sáskahada várta érkezésüket. Talán amputálták a lábukat, mondogatta az anyám. A kép és a nyomtatott betű valóságosabb volt, mint maguk a dolgok. Csak az volt igaz, amit kinyomtattak. Esse est percipi (lenni annyi, mint képpé lenni), ez volt a mi furcsa világképünk alfája és ómegája. A tegnapban, amelyben élnem adatott, hiszékenyek voltak az emberek: elhitték, hogy ez vagy az az árucikk jó, csak mert maga a gyártó azt állítja. Gyakori volt a lopás, pedig mindenki pontosan tudta, hogy a pénz nem boldogít, és nem ad megnyugvást.

 

- Pénz? - kérdezte. - Ma már nincsenek szegények, senki sem nyomorog, hisz az biztosan elviselhetetlen volt; és gazdagok sincsenek, hiszen a gazdagság a közönségesség legkényelmetlenebb formája. Ma már mindenki űz valamely foglalkozást.

 

- Akárcsak a rabbik - mondtam.

 

Mintha nem értette volna, nem válaszolt.

 

- Városok sincsenek - folytatta. - Bahía Blanca romjainak alapján, melyeket kíváncsiságból magam tártam föl, nem sokat vesztettünk. Mivel nincs tulajdon, nincsen örökség sem. Mire az ember betölti századik életévét, már képes rá, hogy szembenézzen önmagával, hogy szembenézzen magányával. Akkorra már nemzett egy gyereket.

 

- Egyet? - kérdeztem.

 

- Igen. Egyetlenegyet. Nem érdemes szaporítani az emberi fajt. Egyesek szerint az emberiség csak az istenség egyik szerve, amely által tudatára ébred a világmindenség létének, de azt már senki sem tudja biztosan, hogy vajon az istenség létezik-e. Azt hiszem, éppen most vitatják meg, hogy mik lennének az előnyei és a hátrányai az emberek fokozatos vagy egy időben történő öngyilkosságának. De térjünk vissza a tárgyhoz.

 

Bólintottam.

 

- Az ember, mire betölti századik életévét, képes rá, hogy lemondjon a szerelemről és a barátságról. Nem fenyegeti semmi vész, nem fenyegeti a váratlan halál. Művészetekkel foglalkozik, filozófiával, matematikával, vagy csak magában sakkozik. Amikor úgy akarja, megöli magát. Ura az életének s a halálának is.

 

- Ez valami idézet? - kérdeztem.

 

- Biztosan. Minden idézet. A nyelv idézetek rendszere.

 

- És az én korom nagy kalandja, az űrutazás? - kérdezem.

 

- Már évszázadokkal ezelőtt felhagytunk az efféle helyzetváltoztatással bár kétségkívül csodálatos dolog volt. Az "itt és most"-tól úgysem menekülhetünk.

 

Mosolyogva tette hozzá:

 

- Különben is minden utazás űrutazás, mert űr vesz körül bennünket. Az egyik planétáról a másikra utazni éppen olyan, mint átmenni egyik tanyáról a másikra. Amikor belépett ebbe a szobába, akkor maga is űrutazást tett.

 

- Igaz - válaszoltam. - De kémiai anyagokról és állatkerti élőlényekről is beszéltek.

 

Az ember ekkor hátat fordított nekem, és kinézett az ablakon. Kinn fehér volt a síkság, szállingózott a hó, sütött a hold.

 

Összeszedtem a bátorságomat és megkérdeztem:

 

- Múzeumok meg könyvtárak vannak még?

 

- Nincsenek. El akarjuk felejteni a múltat, csak az elégiákban emlékezünk meg róla. Nem ünneplünk meg semmit, nincsenek évfordulók, nem nézegetjük halott emberek képmásait. Mindenki saját maga kell hogy megteremtse azt a tudományt és azt a művészetet, amelyre szüksége van.

 

- Ebben az esetben tehát mindenki önnön Bernard Shaw-ja, Jézus Krisztusa és Arkhimédésze.

 

Bólintott. Megkérdeztem:

 

- A kormányokkal mi lett?

 

- A legenda szerint sorban megszűntek. Választásokat írtak ki, hadat üzentek, adót vetettek ki, vagyonokat koboztak el, letartóztatásokat rendeltek el, megpróbálták érvényre juttatni a cenzúrát, de senki sem törődött velük. A sajtó nem írt róluk, nem közölték a képmásukat. A politikusok kénytelenek voltak tisztességes mesterség után nézni; némelyikből jó színész lett, másokból jó kuruzsló. A valóságban persze bizonyára mindez bonyolultabb volt annál, mint ahogy én most elmondtam.

 

Megváltozott hangon mondta:

 

- Felépítettem ezt a házat, mely ugyanolyan, mint a többi. Elkészítettem a bútorokat, a használati tárgyakat. Megműveltem a földet, amelyet mások - akiknek az arcát én már nem fogom látni - jobban művelnek majd, mint én. Mutatnék neked valamit.

 

Utánamentem a szomszéd szobába. Lámpát gyújtott, az is a mennyezeten függött. A sarokban egy alig pár húros hárfát pillantottam meg. A falakon négyszögletes vásznak függtek, melyeken a sárgás szín volt az uralkodó. Mintha mindegyiket más festette volna.

 

- Ezek az én műveim - mondta.

 

Megvizsgáltam a vásznakat, megálltam a legkisebb előtt, mely naplementét vagy valami hasonlót ábrázolt; volt benne valami végtelen.

 

- Ha tetszik, vidd magaddal, emlékül egy majdani barátodtól - mondta nyugodtan.

 

Megköszöntem, de nyugtalanul tovább nézegettem a többi festményt. Nem mondhatnám, hogy teljesen fehér vásznak voltak, de majdnem.

 

- Olyan színekkel festettem őket, melyeket a te régi szemed nem láthat meg.

 

Finom kezével hárfázni kezdett, s a hangokból is alig hallottam meg egyet-kettőt.

 

Akkor kopogtattak.

 

Termetes asszony és két-három férfi lépett be. Mintha testvérek lettek volna, vagy mintha egyformává tette volna őket az idő. A házigazda először az asszonnyal beszélgetett.

 

- Tudtam, hogy ma éjjel eljössz. Láttad mostanában Nilset?

 

- Néha találkozom vele. Még mindig festeget.

 

- Remélem, többre viszi, mint az apja.

 

Nem hagytunk semmit a házban; kéziratokat, képeket, bútorokat, használati tárgyakat, mindent magunkkal vittünk.

 

Az asszony is keményen dolgozott, akár a férfiak. Szégyelltem soványságomat: alig bírtam segíteni nekik. Az ajtót senki sem zárta be; miután összeszedtünk mindent, elindultunk. Csak most vettem észre, hogy a ház nyeregtetős ház volt.

 

Mentünk vagy negyed órát, aztán balra fordultunk. A távolban toronyféleséget láttam, a tetején kupolával.

 

- Az ott a krematórium - mondta valaki. - Abban van a halálkamra. Állítólag valami emberbarát találta fel, azt hiszem, Adolf Hitlernek hívták.

 

Az őr kinyitotta a rácsos kaput; már meg se lepődtem hatalmas termetén.

 

A házigazdám suttogott valamit, majd búcsút intett és belépett.

 

- Holnap is havazni fog - jósolta az asszony.

 

A México utcában még mindig ott van az íróasztalomon az a vászon, melyet valaki ezer év múlva fest majd meg, olyan anyagokkal, melyek ma még csak szétszórva találhatók meg bolygónkon.

 

Xantus Judit fordítása

A VESZTEGETÉS

 

Két ember története, amit elmesélek, vagy inkább egy olyan eset története, amelyben két ember játszott szerepet. Magában az eseményben semmi különös, semmi rendkívüli sincs, a főszereplők jelleme több figyelmet érdemel. Mindkettő hibázott, hiú volt, de más és más módon, és más lett a következménye. Ez az egész friss anekdota (mert csakugyan nem sokkal több) az egyik amerikai államban esett meg. Hozzáteszem, hogy nem is történhetett volna máshol.

 

1961 végén Austinban, a Texasi Egyetemen alkalmam volt hosszasan elbeszélgetni az egyikükkel, doktor Ezra Winthroppal. Óangoltanár volt (nem szerette az angolszász szót, mert két részből fabrikált csinálmánynak hat). Emlékszem, úgy javította ki sok tévedésemet és merész föltevésemet, hogy egyetlenegyszer se mondott ellent. Úgy hallottam, hogy nem szívesen tesz fel kérdéseket a vizsgán; felszólította a hallgatót, hogy értekezzen valamilyen témáról, és rábízta, hogy pontosan miről. Bostonból származott, régi puritán családból, elég nehezen alkalmazkodott a déli szokásokhoz és előítéletekhez. Hiányzott neki a hó, de megfigyeltem, hogy az északiakat külön tanítják rá, hogy óvakodjanak a hidegtől, ahogy minket a melegtől óvnak. Már kissé elmosódva él bennem ennek az ősz hajú, inkább testes, mint fürge, és elég magas férfinak a képe. Annál világosabban emlékszem a kartársára, Herbert Locke-ra, aki megajándékozott Toward a History of the Kenning című könyvének egy példányával; ebben az olvasható, hogy a szászok hamarosan elhagyták a kissé gépies metaforákat (tenger helyett bálnaút, sas helyett csatasólyom), a skandináv költők pedig összefűzték és kibogozhatatlanul egybefonták őket. Azért említettem Herbert Locke-ot, mert ő is szerves része a történetemnek.

 

Most az izlandi Erik Einarssonra, talán igazi főszereplőmre térek. Sose találkoztam vele. 1969-ben került Texasba, amikor én Cambridge-ben voltam, de egy közös barátunk, Ramón Martínez López levelei alapján határozottan úgy éreztem, hogy közeli ismerősöm. Tudom, hogy lendületes, erélyes ember, és hidegfejű; még ott, a magas emberek földjén is magasnak hat. Vörös haja volt, így a diákok óhatatlanul ráragasztották a Vörös Erik nevet. Úgy vélekedett, hogy a szleng szükségképpen helytelen használata betolakodóvá teszi az idegent, ezért sose állt rá a szája az okézésre. Északi nyelvekkel, angollal, latinnal és - bár nem vallotta be - némettel foglalkozott, jó kutató volt, ezért könnyen érvényesült az amerikai egyetemeken. Egy monográfia volt az első munkája: arról a négy cikkről szólt, amelyet De Quincey írt a westmorelandi tóvidéken föllelhető dán nyelvi hatásról. Azután egy másodikat is írt a yorkshire-i parasztok tájszólásáról. Mindkét szakmunka kedvező fogadtatásra talált, de Einarsson úgy gondolta, hogy valami meghökkentő dolgot is művelnie kell, ha karriert akar. 1970-ben közzé is tette a Yale-en a Battle of Maldon egy terjedelmes kritikai kiadását. A jegyzetekben tagadhatatlan volt a scholarship, de az előszó bizonyos föltevései némi vitát kavartak a majdnem titkos akadémiai körökben. Például Einarsson azt állította, hogy a ballada stílusa nem a Beowulf kimért retorikájához hasonlít, hanem - ha távolról is - Finnsburh hősi töredékéhez, és hogy a megindító körülmények kezelésével, furcsa módon, azokat a módszereket előlegezi, amelyeket joggal csodálunk az izlandi sagákban. Továbbá több helyen kijavította Elphinston szövegolvasatát. Már 1969-ben kinevezték a Texasi Egyetem tanárának. Mint ismeretes, az amerikai egyetemeken rendszeresen tartanak germanista kongresszusokat. Doktor Winthrop a legutóbbi kongresszuson vett részt, East Lansingben. A tanszékvezető a kutatóévének előkészületeivel volt elfoglalva, ezért Winthropot kérte meg, hogy gondoskodjék valakiről, aki a következő ülésen Wisconsinban képviseli az egyetemüket. Csak két jelölt jöhetett számításba: Herbert Locke vagy Erik Einarsson.

 

Winthrop, akárcsak Carlyle, szakított ősei puritán hitével, de megőrizte etikai érzékét. Nem tagadta meg a javaslattételt; tisztában volt a kötelességével. Herbert Locke már 1954-ben készségesen segítséget nyújtott neki a Beowulf-ének egy jegyzetes kiadásában, amelyet Klaeber kiadása helyett használnak azóta bizonyos tanintézetekben; most egy igen hasznos germanisztikai művön dolgozik, egy angolszász szótáron, amely majd megkíméli az olvasókat az etimológiai szótárak gyakran hasztalan forgatásától. Einarsson sokkal fiatalabb; izgágasága miatt általános ellenszenv veszi körül, és maga Winthrop is osztozik ebben az ellenszenvben. A Finnsburh kritikai kiadása nagymértékben hozzájárult a hírnevéhez. Ügyesen vitázik; jobban megállná a helyét a Kongresszuson, mint a zárkózott és hallgatag Locke. Hát főtt is a feje Winthropnak, amikor megtörtént az a dolog.

 

Megjelent a Yale-en egy terjedelmes cikk, amely az angolszász nyelv és irodalom egyetemi oktatásával foglalkozott. Az utolsó lap alján ez a két ékesszóló betű volt olvasható: E. E., és hogy semmi kétség se maradjon, alá volt írva: Texas. Az idegenek gondos angolságával fogalmazott cikk a legcsekélyebb udvariatlanságra se ragadtatta magát, mégis volt valami csípős benne. Azt állította, hogy ha a Beowulf-ének-kel, ezzel a régi keletű, de ál-vergiliusi és dagályos stílusú művel kezdjük az angolszász tanulmányokat, akkor éppolyan önkényesen járunk el, mint ha Milton szövevényes verseivel kezdjük az angolt. Azt ajánlja, hogy fordítsuk meg az időrendet: a tizenegyedik századi A sír-ral kezdjük, amelyben már megcsillan a mai nyelv, és onnan haladjunk vissza, a kezdetek felé. Ami a Beowulf-ot illeti, elég, ha a háromezer soros, unalmas műnek csak néhány szemelvényével foglalkozunk; például a tengerből jött és a tengerbe visszatérő Scyld gyászszertartásával. Winthrop neve egyszer se volt megemlítve, ő mégis úgy érezte, hogy szakadatlanul őt támadják a cikkben. Nem annyira ez bántotta, inkább az fájt neki, hogy leszólták a pedagógiai módszerét.

 

Már csak pár nap volt hátra. Winthrop igazságos akart lenni; mégsem engedhette, hogy befolyásolja a döntését Einarsson írása, amit széltében olvastak, és mindenfelé nagyban tárgyaltak. Nem kis gondot okozott neki ez a döntés. Egy délelőtt Winthrop megbeszélést tartott a főnökével; Einarsson még aznap délután megbízást kapott, hogy utazzék Wisconsinba.

 

Einarssonnak március tizenkilencedikén kellett elutaznia; előtte fölkereste Ezra Winthropot az irodájában. El akart búcsúzni, és köszönetet akart mondani neki. Az egyik ablak egy rézsútos irányú, fasoros utcára nézett; könyvespolcok vették körül őket; Einarsson hamarosan megpillantotta az Edda Islandorum pergamenkötéses első kiadását. Winthrop azt válaszolta: tudja, hogy a másik megállja a helyét, és Einarsson nem tartozik köszönettel. Gondolom, jó ideig eltársalogtak.

 

- Beszéljünk őszintén - mondta Einarsson. - Az egyetemen az utolsó gólya is tudja, hogy doktor Lee Rosenthal, a főnökünk az ön javaslatára tisztel meg azzal a megbízással, hogy képviseljem az egyetemet. Majd igyekszem, nem akarok csalódást okozni. Jó germanista vagyok; a sagák nyelve a gyerekkorom nyelve, és jobb az angolszász kiejtésem, mint brit kollégáimé. Az én diákjaim azt mondják, cyning, nem azt, hogy cunning. Azt is tudják, hogy szigorúan tilos dohányozniuk a tanteremben, és nem öltözhetnek hippi módra. Felsült vetélytársamról csak annyit, hogy igen rossz ízlésre vallana, ha rosszat mondanék róla; a Kenning-ről szóló munkája azt tanúsítja, hogy nemcsak az eredeti forrásokat, hanem Meissner és Marquardt idevágó írásait is tanulmányozta. Hagyjuk ezeket a csacskaságokat. Egy személyes magyarázattal tartozom önnek, doktor Winthrop. 1967 végén hagytam el hazámat. Ha arra az elhatározásra jut az ember, hogy egy távoli országba költözik, akkor óhatatlanul fölteszi magában, hogy érvényesülni is fog abban az országban. Első két kis - tisztán filozófiai jellegű - munkámnak csak az volt a célja, hogy próbára tegyem a képességeimet. Persze, ez még kevés volt. Mindig érdekelt Maldon balladája, fejből tudom az egészet, csak egyszer-kétszer akadok el benne. Kieszközöltem, hogy a Yale egyetemi hatóságai megjelentessék a kritikai kiadásomat. Mint tudja, ez a ballada egy skandináv győzelemről szól, de ami azt a felfogást illeti, hogy hatással volt a későbbi izlandi sagákra, az - véleményem szerint - tarthatatlan képtelenség. Csak azért említettem meg, hogy kedvükre tegyek angol ajkú olvasóimnak.

 

Most térek a lényegre: a Yale Monthly-ban megjelent vitacikkemre. Mint tudja, ez a cikk az én módszeremet igazolja vagy próbálja igazolni, és szándékosan eltúlozza az ön módszerének a hátrányát, hogy egy háromezer kusza verssorban elmondott zavaros történet unalmát tukmálja rá a tanulókra, s ennek fejében, ha kereket nem oldanak, egy terjedelmes szójegyzékkel ajándékozza meg őket, amelynek segítségével kedvükre élvezhetik az angolszász irodalom corpus-át. Igazában csak Wisconsinba akartam eljutni. Ön is tudja, kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a curriculum-ban.

 

Winthrop meglepetten nézett rá. Okos ember volt, de hajlott rá, hogy komolyan vegye a dolgokat, még a kongresszusokat és a világmindenséget is, ami pedig talán csak kozmikus tréfa.

 

- Bizonyára emlékszik az első beszélgetésünkre - folytatta Einarsson. - New Yorkból jöttem. Vasárnap volt; az egyetem étterme zárva volt, így a Nighthawkba mentünk ebédelni. Akkor tanultam meg sok mindent. Mint derék európai, mindig azt hittem, hogy a polgárháború a rabszolgatartók ellen vívott keresztes hadjárat volt; ön azzal érvelt, hogy Délnek minden joga megvolt, hogy kilepjen az Unióból, és megőrizze intézményeit. Nagyobb nyomatékot akart adni az állításának, és közölte, hogy ön északi, és az egyik őse Henry Halleck katonái közt harcolt. Egyszersmind a konföderáltak bátorságának is tisztelettel adózott. Én, nem úgy, mint más, szinte rögtön tisztában vagyok vele, hogy kivel állok szemben. Énnekem elég volt az a délelőtt. Rájöttem, kedves Winthrop, hogy önt a pártatlanság, ez a különös amerikai passzió vezérli. Mindenekelőtt fair-minded akar lenni. Ön északi ember, és éppen azért akarta megérteni és megmagyarázni Dél ügyét. Mihelyt megtudtam, hogy attól a néhány szótól függ az én wisconsini utazásom, amit ön vált Rosenthallal, elhatároztam, hogy kamatoztatni fogom azt a kis fölfedezésemet. Rájöttem, hogy úgy szerzem meg legbiztosabban az ön jóváhagyását, ha támadom a módszerét, amit mindig alkalmaz a katedrán. Rögtön megírtam a dolgozatomat. Kénytelen voltam - ahogy a Monthly-nál szokás - kezdőbetűkkel jelölni a nevemet, de mindent megtettem, hogy semmi kétség se legyen a szerző személyét illetően. Sőt bizalmasan közöltem is sok kollégával.

 

Sokáig csend volt. Winthrop törte meg.

 

- Most már értem mondta. - Herbert régi barátja vagyok, becsülöm a munkáját; ön, közvetve vagy közvetlenül, megtámadott engem. Ha nem önre szavazok, az valami megtorlásféle lett volna. Mindkettejük érdemeit mérlegre tettem; már ismeri az eredményt.

 

Azután még hozzáfűzte, mintha csak hangosan gondolkozna:

 

- Talán arra voltam hiú, hogy nem vagyok bosszúálló. Amint látja, nem hagyta cserben a haditerve.

 

- Haditerv, ez a helyes kifejezés - válaszolta Einarsson -, de nem bánom, amit tettem. Kiteszek magamért, hogy szégyent ne hozzak a tanintézetünkre. Különben úgyis mindenképp elmentem volna Wisconsinba.

 

- Ön az én első vikingem - mondta Winthrop, és mélyen a szemébe nézett.

 

- Ez is csak romantikus babona. Attól, hogy skandináv valaki, még nem biztos, hogy vikingszármazék. Atyáim az evangélikus egyház derék lelkipásztorai voltak; a tizedik század elején pedig meglehet, hogy Thor derék papjai voltak az őseim. Tudtommal nem volt tengerész a családomban.

 

- Az enyémben sok volt - felelte Winthrop. - De azért nincs olyan nagy különbség köztünk. Közös vétek fűz össze bennünket: a hiúság. Ön azért látogatott meg, hogy eldicsekedjen a leleményes haditervével; én azért támogattam, hogy elmondhassam: becsületes ember vagyok.

 

- Más dolog fűz össze bennünket - válaszolt Einarsson. - Az állampolgárságunk. Amerikai illetőségű vagyok. Itt élem az életemet, nem a thulei végeken. De bizonyára az a véleménye, hogy az útlevél nem változtatja meg az ember jellemét.

 

Kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól.

 

Benyhe János fordítása